Dessewffy Tibor

Nyomtatóbarát változat

ha megkérdezik mit tettél
azon kívül, hogy ettél,
nem mondhatsz majd semmit sem
mer’ nem tettél meg semmit seeeee

Ilyen az én nemzedékem
ilyen az én nemzedékem.

Azon tűnődve, miért is olyan idegesítő fogalom a „generáció”, és egyáltalán a mottóhoz hasonló nemzedéki érvelés, az első dolog, ami eszünkbe juthat, az, hogy a fogalom jelentése meglehetősen zavaros és tisztázatlan. Vajon egy generációhoz tartozik-e Orbán Viktor (Fidesz) és Kis Péter (MSZP), Magyar Bálint (SZDSZ) és Thürmer Gyula (Munkáspárt), Torgyán József (FKGP) és Horn Gyula (MSZP), csak mert egy időben voltak úttörők/cserkészek? S ha igen, akkor mit és meddig magyaráz politikai pályájukból ez a „generáció”?

De hagyjuk magára a politikát, s lubickoljunk tovább a józan ész hűvös habjain: vajon segít-e bárminek a megértésében a „nemzedék”, ha nem a celebritásokat, hanem az „utca emberét”, a hétköznapok életvilágát vizsgáljuk?

Általában a különböző – nagy és kicsi, elveszett és megtalált, Ratkó- és Fidesz-generációk esetében fogalmi szinten két lényegi probléma zavarja össze a képet és azt, aki értelmes rendbe próbálná rendezni a közbeszédben ijesztően burjánzó nemzedéki öntudatot.

Az elsőt nevezhetnénk intragenerációs nonsalansznak. Bizonyára ismerősek az olvasónak a „mi generációnk” és az „ő generációjuk” típusú állítások, melyeket hallgatva nem kell betegesen szkeptikusnak lennünk ahhoz, hogy felmerüljön a kérdés, pontosan kiről is van szó?

Nyilvánvaló, hogy hóhér és elítélt aligha tartozhat ugyanazon nemzedékhez, még ha egy napon születtek is. Világos, hogy a nemzedék fogalmában a biológiai egybeesésen, a világra pottyanás pőre dátumán kívül van valamiféle kulturális elem is, a közösen vallott értékek és együttesen megtapasztalt élmények keveredése. A fogalmi maszatolás és ideológiai trükközés ott kezdődik, amikor a generáció fogalmi ernyője alá elegánsan besöpörnek olyanokat is, akiknek nem volt módjuk vagy kedvük osztozni ebben a nemzedéki-kulturális össztáncban.

Mannheim Károly – mellőzném a szellemeskedést, hogy ki mindenkinek korosztályos társa – a generációkról szóló klasszikus tanulmányában egy olyan osztályozást ajánl, amely amellett, hogy visszaigazolja a józan ész intuícióit, talán segíthet eligazodni ebben a konceptuális összevisszaságban. Mannheim szerint az a leghelyesebb, ha elválasztjuk egymástól a korosztály, a generáció és a generációs egység fogalmát. A korosztály a legszélesebb statisztikai fogalom, ide tartoznak mindazok, akik egy adott időszakban születtek. A generációnál már megjelenik a kulturális elem, mivel ezt azonos történelmi-társadalmi kérdések által megszólított egyének alkotják, míg a generációs egység az ezekre a nagy kérdésekre azonos válaszokat adók csoportját öleli fel. Így egy generációba tartozhat rabló és pandúr, de nem egy generációs egységbe, míg a számukra (per)döntő jelentőségű kergetőzésre fittyet hányhat számtalan velük egyidős kortársuk, akik egész más problémákkal bíbelődnek. Belátom, nem tűnik éppen eget rengető találmánynak ez a tipológia, mégis meglepően hasznos segédeszköze a megértésnek. Engem például siheder koromban sokat foglalkoztatott, hogy Nagy Sándor tagja-e az ún. Nagy Generációnak vagy sem. Korosztályilag valahol Hobo meg a pémobilos Schuster Lóri közé saccoltam, de joviális funkcionárius külsejével – és az én emlékeimben ő az első nem KISZ-titkár fiatal politikus – mégsem passzol a képbe. Ha úgy gondoljuk, hogy Nagy Sándort a „beat-izé” meg sem érintette, akkor Mannheim osztályozása szerint csak korosztályos társa Szörényi Leventének, ha értesült a virágforradalomról, és nézte a táncdalfesztivál döntőjét, de nem tetszett neki, akkor generációs kollégája Bródy Jánosnak, ha pedig még közönségszavazatot is küldött, és gyűjtötte a Fonográf-lemezeket, akkor... De ezt hagyjuk, mert az iszonyú súlyú következtetések levonásától visszarettent a hazai Nagy (alias ’68-as) Generáció tagjai iránt érzett dévaj tisztelet.

A másik probléma a generációs retorikával a monokauzális magyarázatok kísértése. Ebből az imént adtam ízelítőt. Nagy Sándor, még ha ott csápolt is az Illés-koncertek első sorában, Szörényi Szabolcs basszista elhajigált rágógumijainak legnagyobb gyűjtőjeként, akkor sem volt az ún. Nagy (alias beat) Generáció tagja. Ugyanis az előbbi, meg nem erősített híresztelésekkel szemben van számos megerősített információ, melyek a funkcilétrán való araszolgatásáról tudósítanak, ez pedig lehetetlenné teszi, hogy az előbb említett nagy lázadókkal egy kalpag alá vegyük (a beat-izé lényegét és sármját ugyanis a nonkonform, marginális imázs adta).

A generáció – legyen az egység vagy korosztály – csak egy, meglehet néha fontos komponense a döntési motivációnak és viselkedésnek. Ahhoz, hogy akár ezekről, akár olyan más komplikált dolgokról beszéljünk, mint például az identitás, a generációs élmény mellett figyelembe kell vennünk még egynéhány dolgot, osztályhelyzetet, kulturális hátteret és fogyasztást, szocializációs hatásokat, ideológiai vonzalmakat – s ha valaki szereti Freudot, akkor még jó pár sikamlós érdekességet. A generációs próféták vízióiban az egyén egyszerisége, a sokdimenziós erőtérben hozott életvezetési döntések sajátlagossága vész el.

Nem a mundér becsülete mondatja velem, de egy másik szociológus, Max Weber segíthet ezen lehangoló redukcionizmusok feloldásában. (Igaz, Weber nem a generációs, hanem a gazdasági redukcionizmus ellen érvelt.) Weber az elektív affinitás fogalmának bevezetésével éppen arra törekedett, hogy a számos okkal bíró, nem szükségszerűen, hanem valószínűségi alapon bekövetkező, kölcsönhatásokkal és esetlegességekkel jellemezhető vonzódásokat és hajlamokat tegye szociológiailag megfoghatóvá. Az elektív affinitás bevezetése további szerénységre inthetné mindazokat, akik tántoríthatatlanul hisznek a generációs magyarázó elv érvényességében.

Ugyanakkor nem lenne sem fair, sem igaz, ha azt állítanánk, hogy a generáció fogalma teljességgel hasznavehetetlen. Éppenséggel a fentiekben sem a generáció fogalma, hanem annak csapongó és parttalan használata ellen érveltem.

Az előbbiekből remélhetőleg kiderült, hogy a legkülönbözőbb generációs egységek tudáskészletének elemzését értelmes vállalkozásnak tartom.

De az eddigiekkel némiképp ellentétben úgy vélem, vannak olyan különös történelmi pillanatok, amikor mégiscsak lehet differenciálatlanul használni a generáció fogalmát, amikor egy társadalmi tünemény egy egész korosztály számára válik közös tudatformáló élménnyé. Hiszen vannak – a magyar történelemben sajnálatosan nagy számban – olyan társadalmi kataklizmák, amelyek után a valóság definíciója többé már nem lehet az, ami korábban volt. 1944/45 – 1947/48 – 1956 – 1989 olyan dátumok, melyek esetében nem választható el egymástól a korosztály és a generáció, mert aki itt élt ebben az országban, az nem tudta nem észrevenni a világnak eme fordulásait, így mindannyian egy generációba zuhantak(tunk) bele. S noha bebörtönzött rab és börtönőr eminens módon különböző generációs egységhez tartozik – amennyiben nemcsak eltérő, de ellentétes válaszokat adnak a háború, a forradalmak „felvetéseire” –, mégis, komolyabb zen-buddhista eltökéltség nélkül is beláthatjuk, hogy bizonyos értelemben egy világnak (is) a részei: a börtön világának. Más szavakkal: kereshetünk olyan megközelítést, ha szabad ezt mondanom, kontextust, ahol a morális pólusok minden különbsége ellenére van értelme azt mondani, hogy ez a világ bizony közös volt. Ez esetekben találhatunk – hogy a végletig feszítsem a húrt – olyan diszkurzív szinteket, ahol a történelmi élmények megkerülhetetlenek és közösek. Az egyszerűség kedvéért, az előbbiekben indítványozott mikroszkopikus megközelítésekkel szemben, nevezhetjük ezeket a szinteket szocio-kulturális makrosémáknak.

Nem a nemzedéki katarzisok kisugárzásaira gondolok, bár ezek jelentőségét sem becsülném alá, hanem arra, hogy az említett sorsfordulók után mennyire megváltozott a hétköznapok rendje, az életvilág folyamatai. Aki ezeket a sorsfordulókat, vagy a köztük lévő időt nem élte meg, az bizonyosan másként látja a világot, mint aki részese volt az előző időszak történelmének.

Hadd világítsam meg azt, hogy mire gondolok, a hozzánk legközelebb álló vízválasztó példájával. Bizonyosan sokan vannak olyanok, akik kakukktojásnak tartják 1989-et az előbbi évszámok között, hiszen manapság a közhangulat egyre rezignáltabb a rendszerváltással kapcsolatban. Szaporodnak azok a hangok, amelyek elbagatellizálják az átalakulás jelentőségét. Elsősorban azokra a politológusokra és szociológusokra gondolok, akik a gazdasági elitben fellelhető folyamatosságot, a hatalom konvertálását kimutatva lényegében az államszocialista uralkodó rend továbbéléséről beszélnek. Mások az istenadta nép apátiájában és kiszolgáltatott magára hagyottságában fedezik fel a rendszerváltáson átívelő folyamatosságot. Ez utóbbi retorika érdekes szereplőket sodor egymás mellé; az általuk felfedezett „folyamatos vesztes” társadalom pártfogójának szerepéért ott tülekszik Krausz Tamás (MSZP) és Gyulai püspök (független), a hajdani szabadelvű Orbán Viktor és Torgyán művész úr, hogy egzotikusabb kiállítási tárgyakat most ne is említsünk.

Valóban, 1989 vízválasztónak csenevész – „tetszettünk volna forradalmat csinálni” –, de a radikális változás pillanatszerűségének hiánya ne tévesszen meg minket: 1997-ben a magyar társadalom egészen máshogy él, mint 1987-ben – hogy a pangás éveit most ne is említsem.

A forradalom hiánya mellett az a tény, hogy a változások folyamatosak voltak és sok esetben már a nyolcvanas évek közepén beindultak, gyakran eltakarja előlünk azt, hogy a két világ közötti különbség kategorikus (más terminológiában: „minőségi”). Ebben az átalakult új közegben, a posztkommunizmus koponyájából teljes fegyverzetben pattan elénk egy új korosztály.

„Az egyetemi oktatás során, tanítványaim körében azt tapasztalom…” publicisztikai fordulatot – különös tekintettel a szétrohadt magyar felsőoktatásra – roppant bájosnak tartom, és már régóta szerettem volna magam is leírni. Tehát. Az egyetemi oktatás során, tanítványaim körében azt tapasztalom, hogy nem értik azokat a vulgármarxista közhelyeket, amelyekkel a mi agyunkat a világnézetünk alapjai óráktól kezdve teletömték, Berecz Jánost legfeljebb a Friderikusz show-ból ismerik, ha egyáltalán. Nem beszélnek oroszul, de ez náluk nem a nevetségessé nehezült ellenállás jele, viszont jól tudnak angolul, s a határra érve az útlevélért nyúló kéz láttán nem érzik azt a szorongást, amelyet mi, elcseszett idősebbek szerintem soha nem fogunk kinőni. Nekik az egykor örökkévalónak tűnő brezsnyevi–kádári kor történelem. Ha nevet kellene adnunk ennek a poszt-’89-es korosztálynak, akkor a magam részéről a normalitás nemzedékét javasolnám. Mégpedig azért, mert komoly esélyt látok arra, hogy ez a korosztály mentes marad attól a két traumatizáló élménytől, amely ebben a században és még inkább az utolsó ötven évben meghatározta a magyar közérzületet. A frusztráció eme két – oly sokáig kiapadhatatlannak látszó – forrása nem volt más, mint az áfium és az izolációs szindróma.

Az áfium tünetegyüttesében a magyarság valami különös sorscsapás állandó áldozataként tűnt fel. Szó se róla, az objektív – mert tudatunktól független (hehe) – történelmi események miatt ezt az érzületet aligha lehet skizoid hallucinációnak tekinteni. Az archetipikus török után a Habsburg, a trianoni, az orosz és a kommenyista áfium valódi sérelmeket fejezett ki. Ám egyúttal az áfium önstigmatizációként is működött: nem vagyunk és nem lehetünk olyanok, mint Európa igazi, másik, normális felén, nyújtsál felénk védő kart… Ez, mondom még egyszer, alapvetően helyes érzemény volt, csak ott hibádzott, hogy a részterületek sikereit is degradálta. Szegény Törőcsik és Nyilasi ugyanazért nem lehettek nagy focisták, amiért Kocsis–Schiff–Ránki sem lehetett igazi zseni: igazán jó csak a távoli lehet, itthon csak a gyengék maradnak. Az áfium-szindróma egyik leglényegesebb következménye az, hogy felmentést ad, elhárítja a felelősséget: ha nyakunkon rabiga, ugyan minek huzakodjunk. „Bácsika, csináltassa meg a fogait!” – „Ezeknek?!” – kérdezi-válaszolja Kohn a klasszikus viccben. És ez a lényeg: a huszadik századi magyar történelemben először itt állunk egy fia speciális sorscsapás, fátum és áfium nélkül. A világ persze nyomorult, a bankárok lopnak, tágul az ózonlyuk, a Tatabánya az NB III-ban, és még én is meg fogok halni, de ebben nincs semmi sajátosan, egyedien K-európai. Csak úgy élünk és pusztulunk, mint az emberek általában. És a poszt-’89-es nemzedéknek ez lesz az alapvető letéteménye.

A másik meghatározó élmény, az izolációs szindróma persze szorosan kötődik az előbbihez, és e század magyar kultúrájának egyik vezérmotívuma. A „Párizs az én Bakonyom”-ból hetven év viharai után már csak – az akkor még Liszt Ferenc-díjatlan – Müller Péter Sziámi alig artikulált üvöltése maradt: „vigyetek el innen, vigyetek el, vigyetek el innen”, és talán az sem véletlen, hogy a nyolcvanas évek legmegrázóbb színházi előadásában, az Asher-féle Három nővérben a közönség általában az első elvágyódó „Moszkva, óh Moszkva, Moszkvá”-nál zokogott fel. E példák az elérhetetlen utópia állandó magyar témájának illusztrációi. Aki nem élte át maga is, Gothár–Esterházy Tiszta Amerikájából ismerheti a pre-’89-es nemzedék összeroppanását, amikor kiderül, hogy álmaink helyén nincs más, csak házak, autók, hamburgerek és telefonok, nagy üres terek, egyszóval, hogy Amerika nem több és nem kevesebb, mint – Amerika. Eldorádó nincs sehol, és akárhol is van, mindenki beléphet, az oltott gyümölcs az engedékenységgel érdektelenné vált. Még mindig fontos döntés az elmenni és ittmaradni, de ugyan hol vannak azok a transzcendens távlatok, amelyeket bármely eszpresszóban bármikor bárkivel el lehetett érni arról beszélve, hogy ki ment „ki”, kivel és hová. A poszt-’89-es nemzedék számára az elzártság transzcendenciájának ez az élménye – istennek legyen hála érte – ismeretlen marad. Az utópiák és az irántuk való magtalan vágyódás ellehetetlenülésével a posztmodernitás lényegével szembesültünk: a választás szükségszerűségével a bizonyosságok nélküli világban. Ez a helyzet rákényszerít önmagunk és így a társadalom, az ország kitalálására is. (Midőn ezt írtam, már beborult az ég, mert éreztem, hogy Kákay Sipulusz írógárdáját rohamra vezényli. De mit tegyek, nem én – még csak nem is a „nemzedékem” –, a kor lett ily provokatív. Lehetséges kibúvóként jelezném, hogy nem posztmodernizmust – akármennyi is legyen annak ISBN száma, és akárhányszor írjuk is le –, hanem a posztmodernitást emlegettem.)

Hadd ábrándozzak – tudományosabb hajlamú olvasóim ezt ejthetik munkahipotézisnek is –, lássunk egy teljességgel hétköznapi példát arra, hogyan képzelem a szimptómamentes nemzedék tevékenységét, illetve miben is látom hétmérföldes előnyüket.

A posztkommunista városkép egyik sajátja Budapesten, hogy lépten-nyomon McDonald’s söntések nyílnak a város reprezentatív pontjain. Természetesen nem az a gond, hogy megtelepszik a városban egy világcég. Ám azáltal, hogy a városképet meghatározó épületekbe engedik be a hamburgereseket, a város számára felbecsülhetetlen tőkét jelentő századfordulós imázst károsítják.

Nem gondolnám, hogy nyers korrupció, rosszakarat vagy nemzetvesztés dolgozott azokban a hivatalnokokban, akik rábólintottak, hogy legyen mcDonaldizálva a fél Belváros. Úgy képzelem, sokkal inkább valami vizuális analfabétizmusnak nevezhető érzéketlenség működött bennük. Nem fogták fel, hogy ebben az új kulturális közegben a szimbolikus értékek szerepe is megnövekszik, és egy telek vagy üzlethelyiség árát nemcsak a közművesítettség, még csak nem is az átlagos négyzetméterár szabja meg, hanem a hozzátapadó (vagy az ott létrehozandó épületet és üzletet jellemző) imázs is figyelembe veendő üzleti körülmény. A poszt-’89-es nemzedéknek remélhetőleg sejtelme sem lesz arról, mi fán terem a népi, Urbanusról pedig az argentin balszélső jut majd eszükbe. A muzeális értékek hamburgeres kioszkká alakítását remélhetően nem jellemtelenségnek vagy a magyarság gerincsorvadásának látják majd, hanem annak, ami valójában, vagyis eszement ostobaságnak és nagyon rossz boltnak (hacsak nem akad multi, aki valóban őrülten, „irracionálisan” magas bérleti díjat fizetne, erről azonban, mivel kapitalistákról beszélünk, bizonyosan nincs szó). Hiszek abban, hogy ha a normalitás nemzedékéből kerül majd valaki olyan pozícióba, ahol ezekről a kérdésekről kell dönteni, akkor nagyobb eséllyel remélhetjük azt, hogy józanabbul mérlegel. És nem azért, mert értelmesebb, nemeslelkűbb vagy okosabb lesz idősebb társainál, hanem egyszerűen azért, mert a nemzetközi, globális, vizuális és fogyasztói kultúrában szocializálódott, és ezért annak értékeivel és jelentéseivel tisztában lévő tisztviselő könyököl majd az idevágó íróasztal sarkán.

Nem lesznek sem illúziói, sem félelmei a világcég képviselőjével – mellesleg: nemzedéktársával – való tárgyalás során, és nem lesz szüksége sem „ideológiára”, sem pszichológiai komplexusokra ahhoz, hogy odapenderítse a McDonald’sot, ahová való, a külvárosokba és a benzinkutak mellé. Hát nem lenne szép, illő és üdvös, méltó és igazságos?

Ami azt illeti, végigtekintve a harmincon túliak sokaságán, magunkon, akik az ország dolgait bonyolítjuk, hát megértem a normalitás nemzedékének sajnálkozó zavarát. Nagy Sándor, a politikus-közgazdász nem tud angolul, Bródy, az énekes amuzikális, az újságírók analfabéták, a politikusok nem szeretik a nyilvánosságot, a tévébemondók nem tudnak beszélni, az egyetemi tanárok nem olvasnak könyveket: csupa selejt, csupa korcs, elbakarintott életek főzelékszagú roncsai, istenkém, micsoda vircsaft, micsoda ország.

Gyengülő, beteg, öreg emberként csak annyit kérnék a normalitás nemzedékének győzteseitől, ne felejtsék el, hogy jól működő immunrendszerük önmagában még nem érdem, és a szerencsés (időpontban) születés még nem teljesítmény. Melldöngetésre akkor lesz okuk, ha „kihozzák azt, ami bennük van”, vagy, a Népsport egy másik jeles fordulatával, „realizálják a papírformát”.

Ám amilyen egyszerű ezt elkenni egy ilyen frázissal, annyira komoly dologról van szó.

A posztkommunista országok társadalmi átalakulása során az elit pozíciók megszerzésében a legfontosabb a kulturális tőke, kevésbé elegáns kifejezéssel az ismeretségek hálózata volt. Ezzel a mára szociológiai közhellyé váló tétellel nekem nincs olyan sok bajom, azt gondolom, minden ízléstelensége ellenére ez volt a legkisebb rossz, a spontán privatizáció és az eredeti tőkefelhalmozás eufemizmusával takart svindliket csak még csúnyább megoldásokkal lehetett volna elkerülni. Nézzünk előre, gondolkozzunk perspektivikusan, és reméljük, hogy akik lopni akartak, már ellopták, amit lehetett. Innentől kezdve egy másik, a mi szempontunkból még érdekesebb történet kezdődik. Ennek menetét az határozza majd meg, hogy a network-alapú társadalmi struktúrában működő és összekapcsolódó pre-’89-es hatalmasságok (bankárok, vállalati menedzserek, politikusok) mennyiben lesznek fogadóképesek az új generáció normális értékeire, gondolkozására és munkájára. Az lesz a nagy kérdés, hogy miként sikerül összehangolni ezt a kétféle kultúrát, s a megtalált közös nevező a paternalista államszocializmus maradványértékeihez vagy a normalitás nemzedékének professzionalitásához lesz-e közelebb. Ez azonban már olyan kérdés, melynek megválaszolása elől el kell szaladnunk, hiszen a tagolatlan generációfogalmat e felvetéssé, ki is merítettük. Nyilvánvaló, hogy mások az esélyei annak a huszonévesnek, aki egy multinacionális céghez kerül, mint annak, aki a reménytelen egyetemi darálóba zuhan, mások a lehetőségei, ha kézigránát-importőrré, és mások, ha közérti eladóvá válik.

Vági Gábor, ha jól emlékszem, 1987-ben, az ellenzék halovány esélyeinek taglalásakor azzal biztatta olvasóit, hogy bele kell vágni, mert ha elbukunk is, elmondhatjuk legalább, hogy volt egy-két jó évünk. Akármilyen nehéz és ocsmány kompromisszumok várnak is a normalitás nemzedékére, a dolgok jelenlegi állása mellett az esélyeik sokkal jobbak, mint a tíz évvel ezelőtt indulóké, és a próbálkozás örömét tőlük se veheti el senki.

• Játéktér