Pap András László

Nyomtatóbarát változat

A következő oldalakon az etnicitás közjogi értékelése kapcsán felmerülő néhány kérdésről fogok szólni.[1] A téma aktualitását az adja, hogy a kormány novemberben nyilvánosságra hozta a kisebbségi törvény módosításának újabb tervezetét. Eszerint a jogalkotó meg kívánja szüntetni a hatályos szabályozás (elsősorban a kisebbségi önkormányzatok választása kapcsán jelentkező) gyakran „etnokorrupcióként” emlegetett anomáliáit, és szakít a közjogilag teljesen kötetlen, szabad identitásválasztás és többes kötődés elismerésének elveivel. A tervezet a kisebbségi joggyakorlás feltételeinek, valamint a kisebbségi identitás közjogi státusának egzaktabb fogalmi meghatározására törekszik. Amellett, hogy alapvetően átformálja a kisebbségi önkormányzati struktúrát, elvi éllel kimondja, hogy jóllehet a kisebbségi affiliáció kérdését szigorú adatvédelmi szabályok védik, az egyes kisebbségi jogok gyakorlását jogszabály kötheti az egyén ilyetén nyilatkozatához. Másrészt, és talán ez a legvitatottabb pontja a tervezetnek, bevezet egyfajta kisebbségi választójogi regisztert, s kimondja, hogy az aktív és a passzív kisebbségi választójog, tehát a választásokon való részvétel és a képviselőjelöltté válás joga egyaránt csak azt illeti meg, aki magát a kisebbséghez tartozónak vallja, és a választópolgár ezzel a jogával csak egy kisebbség(i csoport) esetében élhet.[2] Ez utóbbi tétel elvi megerősítést is nyer azáltal, hogy a tervezet hatályon kívül helyezné a hatályos kisebbségi törvény 7. § (2) bekezdését, miszerint „a nemzeti és etnikai önazonossághoz való jog és ilyen kisebbséghez való tartozás vállalása és kinyilvánítása nem zárja ki a kettős vagy többes kötődés elismerését”.

Az alábbiakban a többes kötődés, valamint az aktív és passzív választójog közjogi problematikájáról fogok szólni.

Identitás a jognak asztalánál

Kiindulásként megállapítható, hogy mind jogelméleti, mind politikai szempontból igény mutatkozik a faji, nemzeti vagy etnikai kisebbségi státus fogalmi meghatározására. Például, a magyar jogalkotó látszólag nagyvonalú, ám leginkább önellentmondásos gesztusa, hogy a hatályos szabályozásban (a nemzetközileg egyedülálló kisebbségi önkormányzati rendszerrel) egyszerre biztosítja az identitásválasztás szabadságát és alkalmaz pozitív diszkriminációt. Ez dogmatikai értelemben komoly hiányosságra vezet.

Fontos megemlíteni, hogy az alkotmányjog általános kérdésfelvetésein túlmenően a csoportképzés igen gyakran a kisebbségszociológia, illetve antropológia egyik legfogasabb problémája is. Frederic Barth szerint például az etnicitás nem statikus fogalom, hanem csoportközi diskurzusban létrejövő, térben és időben is folyamatosan változó konstrukció.[3] Hazai közegben külön figyelmet érdemel a Kertesi Gábor, Havas Gábor, Kemény István, valamint Ladányi János és Szelényi Iván között zajló „Ki a cigány?” szociológusvita.[4] A vitában Ladányi János és Szelényi Iván kétségbe vonta a Szociológiai Intézet 1993-as cigányfelvételének módszertanát, amely a külső környezet minősítése[5] szerint határozta meg a vizsgálat alapjául szolgáló csoportot. Ladányi és szerzőtársa úgy vélték, hogy a cigány etnikum megragadására rendelkezésre álló definíciók nagy száma miatt tulajdonképpen lehetetlen a cigány népesség lélekszámát megbízható formában megmérni.[6] Álláspontjuk szerint etnikai csoportok (ön)definíciójának mentális térképei közötti választás minden esetben politikai és ideológiai ítéletetek szerint történik.[7]

Hasonlóan figyelemre méltó az is, hogy a csoport-meghatározás[8] nehézsége korántsem etnicitás-specifikus. Jóllehet a preferenciális eljárások alapjául szolgáló csoport-hovatartozás feltételeinek meghatározása, illetve a csoport definiálása a kedvezményezett csoportok egy részében (nők, háborús veteránok, fogyatékosok) többé-kevésbé problémamentesnek mondható, számos esetben e téren is felmerülnek elméleti klasszifikációs zavarok. Így például az ún. kisegyházak és a szekták gyakran hivatkoznak a nagy egyházak javára alkalmazott diszkriminációra; a feminista jogtudomány pedig alaptételként kezeli a homogén nőfogalom meghaladását. Gyakran felvetődik továbbá a fogyatékos és hátrányos helyzetű, és ennek alapján preferenciális elbánás alanyává váló csoport meghatározásának eredendő tökéletlensége is (pl. Magyarországon nem számítanak súlyosan fogyatékosnak a vese- vagy cukorbetegek; a mozgássérültek közlekedési támogatásából 2001 nyaráig kiszorultak a súlyos értelmi fogyatékosok), illetve a preferenciális eljárás a kedvezményezett csoporton belüli egyenlőtlenségeket erősítő, illetve a hátrányos csoport relatíve jobb helyzetben levő (és nem a legelesettebb) tagjainak járó juttatások anomáliái stb.[9]

Kisebbségek Magyarországon

Témánkhoz visszatérve, vegyük sorra a hazai jogrendszernek a kisebbségi identitás megragadására tett kísérletét. Az első problematikus pont a kisebbségi csoportok meghatározása. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény szövege az alábbi definíciót használja: „Nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok, és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.” A záró rendelkezések között pedig az alábbi kiegészítést találjuk: „E törvény értelmében Magyarországon honos népcsoportnak minősülnek: a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. Amennyiben az (1) bekezdésben felsoroltakon kívül további kisebbség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel az e törvényben foglalt feltételeknek, legalább 1000, magát e kisebbséghez tartozónak valló választópolgár e tárgykörben a népi kezdeményezését az Országgyűlés elnökéhez nyújthatja be. Az eljárás során a népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló… törvény vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.”

A szöveg első súlyos jogtechnikai hibája (és ezt a jelenlegi tervezet sem orvosolja hatékonyan), hogy nem tartalmaz eligazítást annak a kérdésében, hogy a százesztendős honosság mikortól számítandó; illetve ki hivatott erről dönteni. Meg nem kérdőjelezve a törvény kogens taxációját, több szakértő vitatja például a görög kisebbség kielégítő tartamú honosságát; illetve feltehetőleg viták és konfliktusok forrása lesz az idővel valószínűleg kisebbségként regisztrálódni kívánó, igen nagy lélekszámú kínai közösség érkeztének időpontja; míg például a palesztin kisebbség a történelmi jelenlétének igazolására álláspontom szerint sikeresen hivatkozhatna az Aranybulla-korig visszanyúló izmaelita csoportokra. Hasonló, a hatályos szabályok alapján nehezen elutasítható igénnyel léphetne fel emellett számos történelmi népcsoport (pl. a böszörmények, úzok, kunok stb.), és talán eddig is csak a jogszabály blikkfangos nyelvezete tartotta távol, mondjuk, a francia kultúra (a magyar könyvárak állapotától kétségbeesett) „magyar” barátait, hogy államilag dotált oktatásra, kulturális központra vágyván, mindössze ezer aláírás megszerzésével kérjék a francia kisebbség bejegyzését…

A hatályos törvény egy másik fontos ellentmondása már egyszerre koncepcionális és eljárásjogi jellegű. A jogszabály ugyanis részint egy ezer állampolgár által az Országgyűlés elnökéhez benyújtott népi kezdeményezés függvényévé teszi a kisebbség regisztrációját, részint azonban a jelenleg elismert tizenhárom nemzetiség (és etnikum) taxatív felsorolását is adja. Ennek értelmében, jogszabályi automatizmus hiányában, egy újabb kisebbség megjelenésekor és elismeréséhez az Országgyűlés kénytelen a kisebbségi törvény szövegszerű módosítására. Ellentmondva a látszólag kimerítő és további körülmény (például politikai akarat) megvalósulásától nem függő feltételrendszernek, a parlament (és a képviselői mandátum) szuverenitása értelmében ugyanakkor még a jogszabályi feltételek teljesítése esetén sem garantálja semmi a fenti törvénymódosítás plenáris támogatását, így reális veszély a kisebbségek számának befagyasztása, adott esetben diszkriminatív szelekciójuk.

Korrupció és szabad identitásválasztás


Az „etnokorrupció” másik, fontosabb esete azonban nem a kisebbségként elismert csoportattribútumok, hanem a kisebbséghez tartozás szubjektív feltételrendszerének szabályozatlansága során merül fel. A szabad identitásválasztás, az adatvédelem és a valahol a többség terhére (és adójából) megvalósított pozitív diszkriminációs jellegű intézkedések átláthatatlanságának problematikája a jog nyelvén az alábbi formában jelentkezik: a kisebbségi törvény 7. § (1) bekezdése kimondja, hogy „valamely nemzeti, etnikai csoporthoz, kisebbséghez való tartozás vállalása és kinyilvánítása az egyén kizárólagos és elidegeníthetetlen joga. A kisebbségi csoporthoz való tartozás kérdésében nyilatkozatra senki sem kötelezhető.” A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény 2. és 2/A paragrafusa pedig különleges (a büntetőjog eszközeivel is védett) adatnak minősíti a nemzeti és etnikai hovatartozásra vonatkozó személyes adatokat. A magyar jog tehát a kisebbségi identifikációt teljesen szabad, közjogilag kötetlen és szigorúan az individuum személyes szabadságának védelme alá tartozó formájában ismeri el – még abban az esetben is, ha ennek közjogi, anyagi és politikai következményei vannak.

Vegyük például a gyakorta emlegetett választójogi „etnokorrupció” esetkörét. Jelenleg Magyarországon a kisebbségi kötődés és származás mindenfajta jogi kötöttsége nélkül bármely öt állampolgár kezdeményezheti kisebbségi önkormányzati választások megtartását, és a jelöltekre minden választójoggal bíró helyi lakos, azaz a többség (is) szavaz. Márpedig így a helyi kisebbségi önkormányzat a könnyű pénzszerzés eszköze lehet, hiszen annak fejében, hogy évente legalább hatszor köteles összeülni, jogosult mindenféle (részben akár tiszteletdíj formájában is kiutalható) állami támogatásra, területi önkormányzati helyiségre, közalapítványi pályázati részvételre stb.

A legtöbb panasz ennek megfelelően az úgynevezett álkisebbségi képviselőjelölteket éri, akiknek vitatható az adott nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozása, vagy például szemükre vethető, hogy korábban más kisebbség színeiben próbáltak mandátumot szerezni. A rendszer valójában azonban további veszélyeket is rejt magában, hiszen dolózus, de választójogilag megengedett eszközökkel élve, kisebbségi színekben is indulva, pszeudokisebbségi szavazókkal és jelöltekkel a politikai pártok is kijátszhatják és felboríthatják a helyi választójog egész rendszerét. Hiszen az igen alacsony támogatottságot (kislista esetén az utolsó bejutott képviselő szavazatszámának felét, városokban pedig az úgynevezett kompenzációs listaszavazat negyedét) igénylő preferenciális kisebbségi képviselőválasztás szabályait pártpolitikai célokra használva, adott esetben teljesen szétzilálható a választói akarat – például amikor az elismert kisebbségenként egy, azaz összesen tizenhárom ekképpen megválasztott pszeudokisebbségi képviselővel kibővül az eladdig mondjuk hét fős képviselő-testület. Látszólag ez a szabad identitásválasztás biztosításának és az etnikai regisztrációval szembeni – történelmileg indokolt – félelmek gerjesztette elvárásoknak történő egyidejű megfelelés elkerülhetetlen ára és következménye.

Mit is jelent azonban valójában a tervezet szelleme szerint fő gonosznak mondható identitásválasztás, identitásvállalás szabadságának joga? Az első és kézzelfogható szemantikai megközelítés szerint nem sokat, hiszen az identitás mint a politika terrénumán kívül álló kognitív, emocionális jelenség (hasonlóan a lelkiismereti- és gondolatszabadsághoz) nem vethető közhatalmi, de még a privát szférából érkező külső korlátozás alá sem. Ahogy azonban a gondolatszabadság is természetesen konkrét, az államon számon kérhető jogok formájában (de legalábbis az állami beavatkozás, pl. a cenzúra tilalmaként) jelentkezik, az identitásszabadság is hordozza bizonyos állami védelmi kényszer igényét. Megkülönböztetve ugyanakkor a kisebbségvédelem pozitív kötelezettségeitől, tiszta formájában az identitásválasztás szabadsága nem jelent egyebet, mint annak az elvnek a kifejezésre juttatását, hogy az állam nem szólhat bele az egyén privát szférájába tartozó ilyetén identifikációs mechanizmusokba. Magyarán, az identitásszabadság annyit tesz, hogy az állam nem hozhat létre közhatalmi klasszifikációkat, előírván, hogy ki számít (vagy számíthatja magát) magyarországi romának, németnek, szerbnek vagy adott esetben határon túli magyarnak.

A fentiek alapján tehát első megközelítésben helyesnek tűnhet a kormány gondolati modellje, amely négy pillérre épül. 1. Ki kell mondani, hogy bizony egyes, a kisebbségi identitás alapján nyújtott többletjogokért „cserébe” igenis tennie kell a kedvezményezettnek egyet s mást, például nyilvánosan felvállalni kisebbségi identitását. 2. A legérzékenyebb területen, a választójog terrénumában ez egy kisebbségi választójogi regiszter létrehozását kell hogy jelentse. 3. Ahhoz, hogy megakadályozzuk az intézmények kiüresedését, ezeken a választásokon csak és kizárólag az immáron jogilag meghatározott kisebbségiek vehetnek részt: jelöltként és választóként egyaránt. 4. A fentiekből következik, hogy bár szívében mindenki úgy érez, könyvespolcán, népdalgyűjteményében úgy választ, ahogy akar, de ami a közjogi többletjogosultságokat illeti, csak egy kisebbségi identitást ismerünk el. Vagyis, többes kötődés márpedig nincsen!

Az alábbiakban röviden értékelem a fenti négy tézist, amelyből az első kettővel könnyen, a második kettővel pedig semmilyen körülmények között nem tudok egyetérteni.

Reciprocitás, regisztráció és személyiségvédelem

Álláspontom szerint az etnokulturális (vagy etnopolitikai) megbékélés iránt elkötelezett többség jogos igénye az adójából fizetett és végső soron a formális jogegyenlőség terhére biztosított pozitív diszkriminációs tartalmú intézkedések jogosulti körének (ha nem is személyhez kötött, de anonimizált formában hozzáférhető) megismerése, vagy legalábbis a jogosulttá válás feltételeinek rendezése. Legitim elvárás tehát például egy hátrányos helyzetű kisebbségnek kedvező, mondjuk, az oktatás terén életbe lépő kedvezményes kvótarendszerről történő döntéshozatal során tudni azt, hogy milyen személyi körre terjed majd ki e kétségkívül költséges kedvezmény, amelyet csak a hátrányos helyzetű célcsoport számára kívánnak nyújtani, illetve, hogy milyen technikai, eljárási formában lesz hozzáférhető (hogy például ne a jól informált többségi felső-középosztály ügyeskedői vegyék igénybe).

Mindemellett szükséges megjegyezni, hogy a kisebbségi törvényben deklarált szabad identitásvállalási jog a hatályos törvény abszolút megfogalmazása ellenére már most sem érvényesül maradéktalanul, hiszen az oktatási, kulturális, művelődési stb. autonómia vagy a kisebbségi önkormányzáshoz való jog gyakorlása érdekében az identitás kérdésében az érintetteknek nem egyszer nyilatkozniuk kell. Az adatvédelmi és a kisebbségi ombudsmanok gyakorlata szerint sem jelent jogelméleti vagy gyakorlati problémát például az az előírás, amely szerint a kisebbségi választások kiírásához szükséges öt, magát kisebbségi származásúnak nyilvánító (a településen állandó lakóhellyel rendelkező) választópolgárnak nyilatkoznia kell kisebbségi hovatartozásáról. Mint ahogy az a szabály sem kifogásolható, amelynek értelmében a kötelező kisebbségi osztály vagy tanulócsoport megindításához nyolc tanuló szülőjének hasonló nyilatkozatot kell tenni. Hasonlóképpen, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány pályázatának elfogadásához, de a magyar nemzetiségűek kedvezményes honosításához is feltétel a kisebbséghez tartozás írásbeli kinyilvánítása.[10] Sőt, a Gazdasági és Közlekedésügyi Minisztérium által a roma mikro- és kisvállalkozóknak nyújtott, 2003 októberében indított vállalkozásfejlesztési program esetében azzal a meghökkentő abszurditással is találkozunk, hogy a támogatás révén foglalkoztatottaknak a roma közösséghez tartozásról igazolást kell benyújtaniuk, amelyet a helyi kisebbségi önkormányzatnak és/vagy egyéb roma érdekképviseleti szervnek (sic!) kell kiállítani.[11]

A kormány felvázolt gondolatmenetének első elemével egyet tudok tehát érteni, hiszen a kizárólag önkéntesen igénybe vehető pozitív diszkriminációs jellegű intézmények kapcsán sem elméleti, sem gyakorlati problémát nem látok abban, hogy megkívánják a kisebbségi identitás kinyilatkoztatását. Bár a történelmi tapasztalat okkal inti óvatosságra a kisebbségek politikai képviselőit, a regisztrációt eleve elutasító álláspontot igencsak ellentmondásosnak találom. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a normatívát növelő pszeudokisebbségi szavazók egyébként nem jönnek rosszul a kisebbségi szervezeteknek.)

Regisztráció és választójog

Számos jogtörténeti és jelenkori példa hozható az etnikai-nemzetiségi identitás közjogi intézményeket érintő regisztrációjának működőképes, sőt a hazainál lényegesen kiélezettebb viszonyok között is alkalmazott változataira. Az „identitás” nyilvántartásának történeti fejlődésében fontos állomás volt például az objektív nemzeti kataszter létrehozására irányuló, 1905-ös, „morvaországi kiegyezés” néven ismertté vált közjogi megoldás, amely, a választási harcokból kikapcsolni célozván a nemzeti motivációt, eleve nemzeti kataszterekhez rendelte a mandátumokat[12] – külön választókerületeket hozva tehát létre a cseh és a német választók számára. A kataszter lényege az volt, hogy minden polgárt besoroltak valamely nemzetiséghez, ám ezt az érintett, de akár harmadik személy is vitathatta, úgy, hogy egy elutasított kifogás végül közigazgatási bírósági eljárás tárgyát is képezhette. A bíróság végül olyan „objektív” szempontokat vizsgált, hogy az érintett milyen (nemzetiségű) egyesületek tagja, milyen kocsmákba jár, vagy milyen iskolákba járatja gyermekeit.

De számos kortárs példát is hozhatunk. Dél-Tirolban például (ahol a Proporz-rendszer jegyében ennek még a tartományi igazgatásban is van jelentősége) a szabad identitásválasztás elve alapján regisztrált, tíz évre szóló népszámlálási adatok képezik e nyilvántartások alapját. 1991 óta a polgárok két nyilatkozatot tesznek: az egyikben anonim módon a nyelvi csoportok általános számarányának meghatározásához nyilatkoznak hovatartozásukról; a másik, névvel, születési dátummal, aláírással ellátott nyilatkozatot pedig például a kvótarendszert alkalmazó állásjelentkezésekkor használják „identitás-igazolásként”.[13]

Hasonlóképpen, a lapp (számi) identitás alapján a skandináv államokban biztosított többletjogok is objektív kritériumok előírásainak teljesítése alapján biztosítottak. Így a számi parlamentet megválasztó választói névjegyzékre az jogosult felkerülni, aki, amellett, hogy magát lappnak vallja, megfelel az alábbi feltételek egyikének: saját vagy egyik szülőjének, nagyszülőjének anyanyelve számi; olyan személy leszármazottja, aki szerepelt a „hegyi”, „erdei” vagy „halászó” számi lakosság adófizetői nyilvántartásában, vagy legalábbis egyik szülője szerepelt a számi parlamenti nyilvántartásban.[14] Itt szükséges hozzátenni, hogy az „etnokorrupció” elkerülésére, az asszimilált lappok kiszűrésére a Választási Bizottság több ezer szavazatot nem ismert el. Mintegy hatszáz fellebbezés érkezett a finn Legfelsőbb Bíróságra, amely többségüket elutasította, mondván, hogy a származási definíció döntően nyelvi, így négy generációnál messzebbre nemigen célszerű visszavezetni.

Sajátos utat követtek a jugoszláv és a szlovén jogalkotók is.[15] Szlovénia esetében az alkotmánybíróság egy 1998-as határozata alapján a jogrend különbséget tesz az identitásválasztás absztrakt szabadsága és a többletjogokat teremtő (a kizárólag az olasz és a magyar kisebbség vonatkozásában létező önigazgató nemzeti közösségek), a kisebbségi önkormányzatok választásakor a választói névjegyzékbe kerüléshez szükséges „őshonos kisebbséghez tartozás” objektív feltételei között. Egy 2002-es törvény az érintett nyilatkozatán kívül egy sajátosan tautologikus eljárási rendet vezetett be, amely szerint a(z ezek szerint prekonstituált) nemzeti közösségeknek kell megalkotni az identitás objektív feltételrendszerét. Bár a modell elméletileg igencsak kikezdhető, a gyakorlatban működőképesnek mondható, ugyanis a választói névjegyzékbe gyakorlatilag valamennyi statisztikailag „létező” polgár felkerült.

A regisztrációról szólva ugyanakkor fontos felidézni Majtényi Balázs véleményét, amely szerint „szinte minden identitásválasztás önkéntességén alapuló rendszerről elmondható, hogy ha van nyilvántartás, az együtt jár azzal, hogy a kisebbséghez tartozók csupán egy része regisztráltatja magát, mégpedig azok, akik a kisebbség képviseletében »közpolitikailag« a legaktívabbak. Így Svédországban például 1997-ben az 5990 lapp választói nyilvántartásban szereplő polgár közül is mindössze 383-an vettek részt a szavazáson, ezzel szemben a lappok össz-lélekszámát 17 és 20 ezer fő közöttire becsülik.”[16] Ahogy Majtényi László írja: „A névjegyzékbe való feliratkozás aktivitást, mérlegelést igényel. Félő, hogy a közjogi tudatosság, a republikánus érzület a kisebbségi választójogosultak többségét nem érintette meg (…) könnyen lehet, hogy – ha most elsősorban a roma választói közösségre gondolunk – főként a feltörekvő, polgárosodó, képzettebb, félig-meddig asszimilálódott szavazók és a legelesettebbek nagyobb arányban (esetleg tömegesen) esnek majd ki az aktív választók köréből. A regisztráció bevezetése az etnikai tudatosság növekedésével, a kisebbségi politikai csoportok némi radikalizálódásával is járhat.”[17]

Az aktív és passzív kisebbségi választójog kérdése

Ellentétben az első két ponttal, a kormány tervezetének a kisebbségi választójog rendezésére irányuló megoldásával szemben igen komoly fenntartásaim vannak. Ahogy korábban említettem, a tervezet értelmében nemcsak a kisebbségi választásokon szavazó polgároknak, de a képviselőjelölteknek is szerepelniük kell a választói névjegyzékben, aminek feltétele, hogy korábban kinyilvánítják kisebbségi identitásukat (származásukat). Meggyőződésem, hogy a kétségkívül áldatlan helyzetet az aktív választójog (szavazati jog) szűkítése önmagában megoldja, ugyanakkor a jelenlegi kisebbségi választási anomáliák kiküszöbölésében semmi segítséget nem nyújt a passzív választójog (a jelöltté válás jogának) paternalisztikus szűkítése.

A jelöltek kisebbségi identifikációját kimondó szabály képviseletelméleti szempontból sem indokolt, hiszen a képviselet nem jelent egyebet a választópolgári közösség szuverenitásának egy kisebb, operatívabb testület által történő gyakorlásánál. Így, megítélésem szerint, választójogi szempontból szükségtelen a jelöltté válás jogának korlátozása, hiszen a képviselőnek nem feltétlenül kell rendelkeznie a képviseltek attribútumaival. Az autoreprezentáció (a meghatározóan korporatív elemekre épülő és ezért sajátos problematikát jelentő szervezetek kivételével) egyébként semmilyen komolyabb képviseleti igénnyel fellépő testületben sem megkerülhetetlen kívánalom; mint ahogy a korábbi nem feltétlenül pozitív tapasztalatokból okulva, szorosan vett nemi, faji, foglalkozási stb. kvóták alapján közösségi aritmetikával kikalibrált parlamentet sem igen látunk. Pontosan ezen okból áll ellenérvek kereszttüzében a volt Jugoszláviában bevezetett (Dayton, Rambouillet) etnikai alapokon nyugvó alkotmányos rendszer. Bár a kérdésfelvetés módja kissé szélsőséges, elgondolkodtatóak Phillips Griffiths[18] sorai: „Általában nem az elmebetegek által tartjuk a legjobban megjeleníthetőnek azok érdekeit; így gondolkodásra serkenthet, hogy midőn károsan alacsonynak találjuk a munkásosztály arányát a parlamenti képviselők között, olyat nemigen mondunk, hogy az ostoba vagy gonosz emberek igen népes csoportját is sajnálatosan alulreprezentáltnak találnánk. Sőt, ellenkezőleg.”

Hasonlóképpen, bár nem árt, de nyilván nem általános elvárás egy sportklub üzleti ügyeit menedzselő vezetőtől, hogy maga is aktív sportoló legyen, hasonlóan ahhoz, hogy miért ne lehetne például egy zsidó szervezet elnöke egy filoszemita érzelmű, ám nem izraelita származású Nobel-díjas tudós vagy egy volt köztársasági elnök.

Az elméleti fejtegetésen túlmenően, a gyakorlat sem kívánja meg egy korábban más nemzetiség színeiben elindult képviselő választási eljárásból történő kizárását, ha megválasztásáról hitelesen és eredményesen meg tudja győzni a választópolgárokat. Egyfelől a jogalkotó alkotmányosan eleve nem vonhatja kétségbe vagy kötheti feltételekhez (például nyelv- vagy anyaország-ismeret) a jelölt kisebbséghez tartozását, másfelől nem is szükséges a kisebbséghez tartoznia; a jól informált és felnőttnek tekintett választópolgárok ugyanis el tudják dönteni, hogy kit kívánnak képviselőjüknek megválasztani. Gyakorlati példát hozva, egy olyan kis faluban, ahol számottevő kisebbség él, ám mindössze egy-két felsőfokú végzettséggel rendelkező lakos akad, miért ne láthatná el a kisebbségi képviselő feladatát például a romákkal szimpatizáló és helyzetük javításáért közéleti aktivitást vállalni kívánó és hajlandó nem roma orvos (ha akad ilyen) legalább olyan jól, ha nem jobban, mint mondjuk egy roma származású betanított munkás.

Fontos megemlíteni, hogy számos nemzetközi példa mutatja a passzív választójog korlátozásának indokolatlanságát. A hazánkénál lényegesen feszültebb etnopolitikai viszonyok között működő bulgáriai török párt (amelynek szavazói szinte kizárólag törökök) állandó gyakorlatává vált a szimpatizáns többségiek szerepeltetése a pártlistákon – ez nem csak a párt elfogadottságát növeli, hanem a közjogi ellehetetlenítéstől is megvédi. Olyannyira működik ez a gyakorlat, hogy a kisebbségi párt a kormánykoalíció tagjává is válhatott – egyáltalán nem véletlenül – bolgár nemzetiségű minisztereivel, államtitkáraival.[19]

A kettős és többes kötődés kérdése

A tervezet leginkább vitatható pontja ugyanakkor a kettős vagy többes kötődés kérdésének kezelése. Eleve problematikusnak érzem a többes kötődés explicit elismerését kimondó jogelv kivételét a törvényszövegből, hiszen ez azt a nyilvánvalóan abszurd üzenetet hordozhatja, hogy a közjog eleve csak egy etnikai vagy nemzetiségi identitást képes értékelni; így mondjuk egy német anya és szlovák apa gyermeke jogi értelemben megoldhatatlan képződmény 2003 Magyarországán.

Másfelől a régiók és identitások sokféleségében egyesült Európában a többes kötődés (ha nem is kizárása, de) deklaratív elismerésének megvonása a kisebbség-többség viszonylatában sem kelt kellemes asszociációkat. Nyilván nem ez a jogalkotó akarata, de ébreszthet olyan érzéseket, miszerint a kisebbségi kötődés kizárja a többségi nemzet tagjaként való azonosulást. Így érezheti egy német (de főleg cigány) gyökerű magyar állampolgár azt, hogy a törvényalkotó nem érzi összeférhetőnek azt, hogy valaki egyidejűleg német (vagy cigány) és magyar.

Egy ilyen elvi állásfoglalás, amellett, hogy felfogásában történelmileg teljesen meghaladott, és szembe megy valamennyi mainstream társadalmi és politikai irányzattal, jogtechnikailag teljesen indokolatlan is, hiszen az, hogy valaki egy-egy konkrét preferenciális intézkedést csak bizonyos korlátozások mellett vehet igénybe, nem jelenti azt, hogy maga a koncepcionális jogalap is szűkebb volna. Érthető korlátozás például, hogy egy választókörzetben valaki csak egy kisebbségi önkormányzati képviselői mandátum birtokosa lehessen, de a jelöltté válás jogát (a fentebb ismertetett felelős választópolgár-felfogás okán, de akár azért is, mert az illető lehet történetesen félig horvát, félig német) nem tartom indokoltnak korlátozni.

Mellesleg ilyen korlátozások a hatályos szabályok mellett is léteznek. Amíg az érintettnek az oktatásban megvalósuló identitás-megőrzés esetei során nyilvánvalóan mérlegelnie kell az egyes kisebbségi identitások „prioritását”, azért még sem a jogelvek, sem pedig a gyakorlat szintjén nem zárható ki a többes kisebbségi identitás elismerése a technikai akadályoktól és összeférhetetlenségtől nem terhelt esetekben. Például a névválasztási joggyakorlat is biztosíthatja két különböző kisebbség keresztnevének felvételét, de lehetőség kell hogy legyen akár több nemzetiségi iskola felváltva történő látogatására is.

Az identitások sokféleségének egyidejű elismerésére a legeklatánsabb példa a hosszú évszázadokon keresztül a fehér-fekete kettősség világában élő amerikai közjog. A fenti megközelítés és így, többek között, a statisztikai besorolások[20] korlátoltságát[21] megtörve, igen népszerűvé vált a kritikai fajelmélet (critical race theory), amely a fajban alapvetően társadalmi (és nem antropológiai vagy pigmentációban leírható) konstrukciót lát, és felhívja a figyelmet arra, hogy a „többfajú” (multiracial), azaz összetett etnikai hátterű lakosság egyre növekvő száma miatt a hagyományos faji-etnikai besorolások anakronizmussá váltak.

Schöpflin György szerint Európában a XVIII. század óta folyik a vita arról, hogy mi is a hatalom szervezőelve: a ráció vagy az identitás.[22] Annyit mindenképpen remélhetünk, hogy az identitás közhatalmi értékelésekor a ráció lesz a zsinórmérték.

Jegyzetek

[1]   Egy, a tanulmány alapjául szolgáló írás megjelent a Halász Iván és Majtényi Balázs szerkesztésében közreadott Regisztrálható-e az identitás? (Gondolat–MTA Jogtudományi Intézet, 2003) című kötetben.

[2]   A tervezet szövege szerint: „A kisebbségi önkormányzat létesítésének kezdeményezésében és választásában az a választópolgár vehet részt, aki szerepel a kisebbségi választási nyilvántartásban. A választópolgár csak egy kisebbségi névjegyzékben szerepelhet. Valamely kisebbség képviseletét az a jelölt vállalhatja, aki szerepel a kisebbségi névjegyzékben, valamint az e törvény (…) melléklete szerinti nyilatkozatot aláírja (...) A képviseleti jog csak egy kisebbség esetében gyakorolható.”

[3]   Frederic Barth (ed.): Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organization of Culture and Differences. London, Alan and Unwin, 1969.

[4]   Lásd Ladányi János–Szelényi Iván: Ki a cigány. Kritika, 1997. december; Havas Gábor–Kemény István–Kertesi Gábor: A relatív cigány a klasszifikációs küzdőtéren. Kritika, 1998. március; Ladányi János–Szelényi Iván: Az etnikai besorolás objektivitásáról. Kritika, 1998. március; Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségéről. Replika 29 (1998. március), 201–22.

[5]   Tudományosan nehezen kezelhető a „környezet által annak tartott”, illetve „cigány életmódot folytató” klasszifikáció. Ladányi–Szelényi megjegyzi, hogy „a cigányoknál a környezetüktől antropológiai jellemzőiket tekintve még pregnánsabban elkülönülő etnikai csoportok esetében is számottevő az önbesorolás és a kérdezőbiztosi osztályozás közötti különbség. Edward Telles például Brazíliában azt tapasztalta, hogy az eseteknek csupán 72,6 százalékában egyezett meg a megkérdezett és a kérdezőbiztos minősítése arról, hogy a megkérdezett »fekete«-e.”

[6]   Erre vonatkozólag lásd a szociológia általános klasszifikációs nehézségeit, arról például, hogy „ki a szegény?”, „ki az értelmiségi?” stb.

[7]   E témához kapcsolódó értékes vita folyt a Beszélő hasábjain is; lásd Kemény István, Kertesi Gábor, Majtényi László, Zádori Zsolt és Zsigó Jenő kerekasztal-beszélgetését: Megszámlálhatóság kontra megszámozhatóság. Beszélő, 2000. március.

[8]   A kultúrantropológiai alapvetésekre lásd például a nagy klasszikust. Frederik Barth: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996/1.

[9]   Bővebben lásd például: Tausz Katalin: Egyenlőtlenségek és különleges bánásmód. Adalékok a fogyatékosok esélyegyenlőségéről szóló törvény születési történetéhez. In Halmai Gábor (szerk.): A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. Budapest, AduPrint–INDOK, 1998.

[10]   E kérdés részletes elemzésére l. Tóth Judit: Többes mérce a kisebbségi hovatartozás megvallásánál? In Halász Iván–Majtényi Balázs (szerk.): Regisztrálható-e az identitás? Gondolat–MTA Jogtudományi Intézet, 2003. 37–72.

[11]   Bővebben l. Papp László Tamás: Gazdasági etnobiznisz. Élet és Irodalom, 2004. január 2.

[12]   Részletesen l. Halász Iván: Az 1905-ös morvaországi kiegyezés – kísérlet az „objektív alapú” nemzeti kataszter létrehozására. In Halász–Majtényi, i. m. 177–83.

[13]   Bővebben l. Majtényi Balázs: Korlátozható-e az identitásválasztás szabadsága? (A területi, a személyi elvű autonómia és a regisztráció). In Halász–Majtényi, i. m.

[14]   Uo. 29.

[15]   L. Ifj. Korhecz Tamás: A kisebbségi önkormányzatok megválasztásának szabályai a magyar, a szlovén és a jugoszláv közjogban. In Halász–Majtényi, i. m. 120.

[16]   Majtényi Balázs, i. m. 32.

[17]   Majtényi László: A kisebbségek közjogi testületei, az identitás nyilvántarthatósága és a magánélet oltalma. In Halász–Majtényi, i. m. 89.

[18]   Phillips Griffiths: How Can One Person Represent Another? Proceedings of the Aristotelian Society, 34/1960, 190.; idézi Anne Phillips: The Politics of Presence. Oxford, Clarendon Press, 1995. 39.

[19]   Bővebben l. Rumyana Kolarova: Tacit Agreements in the Bulgarian Transition to Democracy: Minority Rights and Constitutionalism. University of Chicago Law School Roundtable, 1993, Symposium: The Rights of Minorities in East European Constitutionalism.

[20]   Az amerikai statisztikai besorolás 1810-ig csak „fehér”; 1850-ig „fehér” és „néger” (negro); 1860 és 1970 között „fehér”, „néger” és „egyéb [indiánt, japánt és kínait magába foglaló] fajok” meghatározást használt. 1950 és 1980 között kilenc „nem fehér” és a mexikóiak miatt egy differenciált „fehérfogalommal” operált; 1980 óta (a „kevert faj” bevezetéséig) pedig tizenöt faji kategóriát találunk.

[21]   Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a legtöbb pozitív diszkriminációs intézkedés és a vonatkozó jogi terminológia általában a „nem fehér” terminust használja, amely kiterjed az ázsiai, hispán stb. csoportokra is.

[22]   L. Schöpflin György: Ráció, identitás, hatalom. Regio, 1998/2.

• Játéktér