Fleck Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A közelmúltban az a meglepetés érte a közvéleményt, hogy a jogállam egyik leglényegesebb pillérének számító igazságszolgáltatást is emberek működtetik, akik éppoly gyarlók, mint bárki más. Még az is lehet, hogy annyi előítélet, lustaság, nemtörődömség és intolerancia hordozói, mint az egyéb diplomás foglalkozások képviselői.

Mondhatnánk tehát, hogy minden rendben van: miért kéne e jogászoknak jobbaknak lenniük az átlagnál? Nincs nagyobb baj, mint az, hogy az értelmiség elköteleződése néhány, a modern demokráciákban megszokott alapértéknek még nem elég erőteljes. Mégis azt hiszem, hogy nem lehetünk teljesen nyugodtak. Ebben az esetben ugyanis olyan intézményrendszer képviselőiről van szó, akik személyükben hordozzák az alkotmányos rendszer stabilitásának vagy gyengítésének lehetőségeit. Nem tehetünk úgy, mintha a rendszerváltással megteremtett jogállami intézmények maguktól is biztosan állnának – ha így lenne, nem jelentene halálos veszedelmet az intézményeket gyengítő politikai populizmus. A jogállami intézményeket működtetők felelősséggel tartoznak azért, hogy intézményeik és általában az alkotmányos elvek erősödjenek, a jogállami kultúra fejlődjön, hogy minél kevesebb esély legyen arra, hogy a politikai cinizmus választói tömegeket állíthasson az intézményrombolás mögé. Ez a szocializációs szerep különösen lényeges olyan korban, amikor a hagyományos értékközvetítők – ideológiai-politikai okokból, mint némely iskola, vagy rövid távú piaci okokból, mint szinte valamennyi média – következetesen sulykolják a hülyeséget, előítéleteket, intoleranciát, verbális és egyéb erőszakot.

Jogállami berendezkedésünk működtetőit különös felelősség terheli: rajtuk múlik intézményeink presztízse, hiszen nem támaszkodhatnak több évtizedes folyamatos jogállami praxisra, amely elviselné a kisiklásokat. Magyarországon az Alkotmánybíróság néhány jogász tevékenységét jelenti, az ombudsman még kevesebb személy alakító működésével azonosítható, a független bíróság – a kétségkívül meglevő rendszerváltás előtti fejlemények ellenére – alig háromezer jogalkalmazó mindennapi tevékenysége, a határozatok és indoklásaik maguk. Bírói függetlenségre csak erre a felelősségre gondolva lehet hivatkozni, különben e magasztos eszme is csak a mundért védő álságos politizálássá válik.

I. Az intézménypesszimisták

Egyre kevesebb intellektuális izgalmat okoz a rendszerváltás fogalmi megragadása, de néha friss jelenségek értelmezése azt kívánja, hogy az átalakulások hevében, évekkel ezelőtt megfogalmazott fogalmakat újragondoljuk. Ilyen, akkoriban megvilágosító erejű és sok szempontból ma is működő koncepciók voltak Martin Krygier fogalmai az intézményoptimizmusról és kultúrpesszimizmusról. Akkoriban a társadalomtudományi műhelyek energiáik jó részét annak a dilemmának a megválaszolására fordították, hogy milyen kilátásokkal rendelkeznek az új demokráciák alkotmányos berendezkedésük konszolidációjára.

A siker reményét az institucionalisták a jog különleges szerepére alapozták. E főleg jogász körökből származó optimizmus szerint a jogállami szerkezet, az alkotmányos garanciák, a hatalomgyakorlás jog alá rendelése akkor is gyors eredményre vezethet, ha hiányoznak ennek előképei, ha nem lehet számítani a társadalom és a politikai osztály reflexeire. Meg kell jegyezni persze, hogy a társadalmi támogatottság, hagyomány nélküli társadalom-átalakítás jogászi projektje Európa keleti felén nem nevezhető szokatlan jelenségnek, de persze az irány és az eszközrendszer nem mindegy. A posztkommunista átmenet a jogállam eszközrendszerével a demokratikus politikacsinálás és az alkotmányos hatalomgyakorlás felé irányították a régió államait. Az intézményeket övező mágikus hit szerint a jogrend bevezethető ott is, ahol hosszú időn keresztül hiányzott. A kritikák szerint ez az óvatlan jogászi univerzalizmus figyelmen kívül hagyja a komplex társadalmi kontextust, az új jogintézmények környezetét. Ez a pánjurizmus sem ismeretlen, a normativizmus változatos formákban a történelem során számtalanszor következetesen figyelmen kívül hagyta a jog érvényesülési feltételeit. A jogi átalakítás programja láthatólag mégis sikeres volt, a kisebb kisiklások ellenére az intézmények stabilizálták a demokratizálódó államokat, és ezzel megfelelő környezetet teremtettek a békés átalakulásnak. A kisiklásokat, a közintézmények sokszor tapasztalt gyengeségét az intézmények kezdeti szervezeti bizonytalanságainak, súrlódásainak, néhány formális hiányosságnak lehet betudni, nem a kulturális háttér, a támogató hitek hiányának. Bárhogyan is alakult a különböző államokban ezen intézmények sorsa, a jogászi designnak, amely az intézményesülést elsődleges tényezőként kezelte, elévülhetetlen érdemei voltak az élhető átmenetben.

Ezzel szemben a kulturalisták végzetes, de legalábbis a demokrácia konszolidációját elnyújtó bajnak tekintették a hiányzó jogállami hagyományokat, és arra figyelmeztettek, hogy az intézmények stabilitása csak támogató kulturális háttérrel képzelhető el. A sikeres átalakításhoz idő kell és tradíció, ehhez képest végzetesen labilisnak, felületesnek láttatták az új intézményeket. Ha nem sikerül gazdasági hatékonysággal, jólétteremtéssel legitimálni a jogállamot, akkor semmi sem menti meg ezeket a rendszereket az összeomlástól. Ezért nem mindegy a sorrend, a törékeny intézményeket nem lehet kitenni a gazdasági stabilizáció, pláne a sokkterápiák következményeinek. Hagyománnyá vált demokrácia és jogállami reflexek nélkül nem lehet a társadalomnak csak vért és könnyeket ígérni.

Évekkel a kommunista rendszerek összeomlása után úgy tűnik, az alkotmányos berendezkedések – néhány kivételtől eltekintve – kiállták a próbát, nem következett be latin-amerikai típusú visszafordulás. Mégis, vagy talán éppen ezért, egyre több jele van egy újfajta borúlátásnak, amely más logikát követ, mint a régi óvatosak. Ez a sajátos intézménypesszimizmus alulértékeli, lebecsüli a jogállami, alkotmányos intézmények erejét, de a kulturális feltételekre sem úgy tekint, mint olyan visszahúzó erőkre, amelyek miatt nem lehet stabilizálni az intézményeket. Hangsúlyosan lényegtelennek, másodlagosnak, efemernek tartja a legalitást. E rideg, elidegenedett formavilág, jogászi üresség helyett sokan a közösségteremtés kulturális munkájába fognának bele. Mielőtt kézlegyintéssel intéznénk el és a populizmus körébe sorolnánk új pesszimistáinkat, érdemes közelebbről szemügyre venni ezt a logikát és következményeit. Mondhatnánk, hogy ez a divatos, a politikai piacon ma jól eladható viszonyulás tulajdonképpen az optimista kulturalisták jellemzője, hiszen úgy gondolják, hogy a bizalom, civil társadalom, közösségi identitás megteremthető, e köré kell szervezni tevékenységüket. A posztkommunista közösségelvű érvelésnek azonban hangsúlyos az antiinstitucionista éle, amely elveti, üresnek tartja az intézményeket, károsnak a korai alkotmányos átalakítást és a jogállami stabilizációt. Ezek akadályozták meg ugyanis a társadalom nemzeti közösségé válását. Az intézmények súlyos lebecsülése abból is látszik, hogy – a régióban persze nem ismeretlen módon – a hatalom gyakorlását, amennyire lehet, perszonifikálják, személyes képességek, sőt karizmatikus erő meglétéhez vagy hiányához kapcsolják. Az ellenfél személyében nem alkalmas, a személyét kell támadni, a mi vezetőnk pedig személyiségjegyei alapján vezetésre termett. Ha el is tekintünk a karizmatikus vezető közösségképző tevékenységének történelmi előképeitől és szokásosan tragikus következményeitől, azt érdemes felismerni, hogy milyen reflex működik itt. A rendszerből kitekintő, az intézményeken átlépő, az igazságtalan szabályokon nyilvánosan kesergő és/vagy azt figyelmen kívül hagyó vezér a népe javát akaró jó uralkodó képe, akit rossz intézményes keretek akadályoznak. Ne menjünk messzebbre: ez a viszony a kádárizmus legálságosabb konszenzusára hasonlít.

Hasonlóan káros a jogállami intézmények stabilitása szempontjából a kényelemalapú semmibevevés. Különösen a kormányzati pozíciókat veszélyezteti az ellustulás: gyakran egyszerűbb kihagyni az alkotmányos szempontokat, megspórolni a körültekintést, számításon kívül hagyni a politikai akarat megvalósításának jogelvi akadályait.

Pedig számolni kellene azzal, hogy az intézményeknek kettős természetük van, nem csak külsődleges, funkcionális feladatvégzés, hanem egy belső szocializáció is sajátjuk. Nem csak az intézményeket működtető szereplők igazítják a maguk képére a szervezeteket, hanem az intézmények formálják a vele kapcsolatba kerülő aktorokat, és ezáltal is visszahatnak a kultúrára. Hiányozhatnak kulturális alapok, hagyományok, a jól működő intézmények képesek kialakítani a működésükhöz szükséges támogatottságot, megteremtik saját maguk tradícióját. Az új demokráciákban az intézményes stabilitás hiányzik ugyan, de az egyszer megteremtett intézmények hajlanak a megszilárdulásra nem csak azért, mert másodlagos inerciák terhelik (gondoljunk arra, hogy mekkora esély van megreformálni a létező intézményeket például a média vagy az igazságszolgáltatás területén), hanem azért is, mert menet közben kialakul támogatottságuk, természetessé válnak. Hordozzák persze kialakulásuk körülményeit (félelmeket és néha rossz kompromisszumokat), de az intézményépítések lezárták az alternatívákat, csökkentették a bizonytalanságot. Ez akkor, az idő szorításában, önmagában is komoly teljesítmény volt: az állam jogiasítása, a piacgazdaság kiépítése, a demokrácia intézményesítése túlterhelt intézményépítést jelentett, pragmatikus, sőt instrumentális „új legalizmust”, amellyel kapcsolatban joggal vethető fel az a kérdés, hogy hol van a morális és kulturális infrastruktúra, támogató hit. Számos felmérés igazolja, hogy e hiány árát később kell megfizetni, az új intézmények támogatottsága a posztkommunista államokban általában alacsony. Hiba azonban lebecsülni az intézmények működését, egyrészt mert a stabilitás biztosítékai, bármilyen közösség életének váza, másrészt mert megfelelő elköteleződés mellett képesek kialakítani saját „kultúrájukat”. Nem lényegtelen kérdés azonban, hogy az intézményeket működtetők segítik-e ezt az evolúciós folyamatot.

Az állam és társadalom viszonyának kérdésében egy sajátos örökség nehezíti a tisztánlátást. A posztkommunista államok politikai elitjei számos poláris szembeállításhoz szoktak hozzá. Nehezen tudják máshogyan értelmezni a civil társadalom és az állam viszonyát, mint szembenállásként. Ez a szemlélet kizáró jellegű játszmákat képzel ott, ahol ennél bonyolultabb, kölcsönös függések működnek. Hamar világossá vált, hogy a hatalom korlátozása nem gyenge, hanem erős, de korlátozott hatalmat jelent. Ugyanakkor viszont az erős hatalom nem korlátlan, nem a korlátok lebontásával lehet erősíteni a gyenge vagy gyengének képzelt államot, hanem a jogállami keretek megszilárdításával. Nem magától értetődő az az összefüggés, hogy a jogok biztosítása csak állami erőforrásoktól várható, de olyan államtól, amelyik intézményes korlátokkal rendelkezik. A kommunista uralom alatti ellenzéki gondolkodásnak antietatista éthosza volt, amely a civil társadalmat mint a gonosz állammal szemben álló egységes közösséget képzelte el. Az antipolitika kultúrájának áthúzódása a rendszerváltás utáni időkre az intézmények morális, politikai gyengítését igazolta, de ez nem csak a jogok érvényesítését gátolja, hanem az állam jogállami minőségét számolja fel, mert se állam, se jog nélkül nincs jogállam. Az eredeti dilemma az volt, hogy hogyan lehet létrehozni egy erős, de ugyanakkor korlátozott államot. Kiderült később, hogy az állam despotikus voltának megszüntetése nem teremti meg azonnal az erős társadalmat. Ezt látva került újraértékelésre a békés átmenet eredménye: az intézményeken, szabályokon, a jogi infrastruktúrán lehet számon kérni a jogrendszerbe vetett bizalmat, az alkotmányosság értékeinek támogatottságát, a jogi nihilizmus, az anómia megszüntetését, olyan rendszer kialakulását, ahol számít a jog. (Martin Krygier választott hazájáról, Ausztráliáról szólva jegyzi meg, hogy könnyű volt az anyaországból származó fegyencekkel jogosultságtudatos rendszert építeni, mert „kulturális csomagjuk” szerves részét képezte az individuum jogainak elismerése, a hatalom korlátozottságának tapasztalata.) De milyen kulturális csomagra támaszkodhatott az új demokrácia a kommunizmus bukása után? A szocializmus eredetileg a jogszerűség tagadását intézményesítette, a jog nem a hatalom korlátja, hanem korlátlanul kihasznált eszköze volt. De a szocializmusnak – Magyarországon különösen – volt egy sajátos jogfelfogásbeli fejlődése, amely nem annyira a jogi ideológiában, hanem a joggyakorlatban érvényesült, a formális jogszerűség részleges emancipációjaként. Ez az emancipáció azonban sajátosan csonka volt, hiszen a hatalomgyakorlás szerkezete nem módosult. Például a második gazdaság nem hozott létre autonóm jogalanyokat, csak a jog kiskapuin lehetett piaci racionalitást érvényesíteni, tehát alkalmatlannak bizonyult a gazdasági autonómia megalapozására, sőt tartósan rossz feltételeket stabilizált: a jogkerülés kultúráját.

Mégis nagy hatású szellemi örökségnek bizonyult a civil társadalom, a szolidaritás, a horizontális kapcsolatok, az állam nélküli viszonyok, a közösségiség, a második gazdaság mintájára körvonalazódott második társadalom, második nyilvánosság, alternatív kódrendszer megjelenése. Mindezek mögött az 1970-es évek tipikus ellenzéki ideológiája is megjelent, amelyben az állam ellenében megfogalmazott közösség a főszereplő. Ez a gondolkodás ugyan zsákutcának bizonyult a kommunizmus bukása, az állam saját kezelésbe vétele után, de megújult formákban visszatért a politikai életbe, legutóbb nagy erővel Magyarországon is. Hatásai megtalálhatók a politikai kultúrában a világ barátokra és ellenségekre osztásában, annak be nem fogadásában, hogy a politikai ellenfél is ugyanannak a kollektív tudatnak a része, a közös társadalom feltételezésének elmaradásában. Kevesen látják világosan, hogy a közös társadalom feltételezése még ugyan nem közösség, de annak egyik előfeltétele. Az ellenségközpontú politizálás, különálló világok konstruálása a kirekesztésre épül, éppen a civilitás lényegének tagadására. Az állammal szembeni harc rutinjai, az antipolitika öröksége terheli a posztkommunista, közösségelvű konzervatívnak mondott jobboldali politikai gondolkodást. Itt érzelmi közösségként képzelik el az egységet, ami az egyház, hadsereg, harci tábor Gemeinschaft-szerű szerkezeteit vetíti a jelenbe. Természetesen az egyházak hathatós támogatásával. Ez a közösség nem individuumok kooperációja, hanem valamilyen misztikus egység, amelyet kreálni kell, létre kell hozni, mert nélküle működésképtelen a társadalom.

A közép-európai jobboldali gondolkodás a dramatikus, heroikus, kategorikus identitásokat, a megbízhatóságot, feltétlen elköteleződést, a szimbólumokban testet öltő együvé tartozást fontosabbnak mutatja fel, mint a rutin, mindennapi intézményes gyakorlatokat. Eltekint attól, hogy a hatékony jogrendszer biztosítja a bizalom működésének feltételeit, a hatalom működő korlátai generálnak bizalmat a jogrendszer és az állam iránt. A kommunizmusban jellemző állami omnipotencia és túlfüggőséggel övezett bizalmatlanság helyett a kiszámítható, jogszerű hatalmi működés vezethet kiegyensúlyozott állam–társadalom viszonyhoz. Mi az alternatívája a nemzeti, társadalmi, organikus, vallási, ideológiai közösségképzésnek? Egy olyan civil társadalom, amely a toleráns pluralizmus elvére épül. Ahol természetes a sokféle identitás, nem elvárt egy központilag megfogalmazott azonosság, ahol az egyéni jogok védik ezeket az identitásokat. Ehhez szükséges a működő jogállam és az intézmények elismerésén alapuló alkotmányosság kultúrája. Azonban veszélyezteti a kierőszakolt, kirekesztő értékabszolutizmus, az intézményeket egy képzelt politikai közösség nevében lebecsülő politika, a politikai evangelizáció, az állam semlegességének nyílt tagadása. De a toleráns pluralizmus kialakulásának gátja lehet a mindezekre válaszként megfogalmazódó revánspolitika is, a jogállami nagyvonalúság hiánya.

A kierőszakolt közösség természetes módon vezet el a közös ellenség képe által fenntartott destruktív közösséghez, amely mögött a „társadalom az állam ellen” módosult képlete rejlik. Az állam, annak megragadása után alkalmatlan a közös ellenségként való megjelenítésre, helyette a kommunistákban lehet újra felfedezni a közösségképző ellenséget. Magyarországon a jobboldali érvelés megkésett ellenzékisége ezt a destruktív, nem civil közösségiséget állította az üres formalizmussal, pragmatizmussal vádolt politikai irányzatokkal szembe. Absztrakt, elképzelt közösségeik, kollektivista frazeológiáik szükségképpen intézményellenességet, sajátos jogállam-relativizálást rejtenek. Mivel kénytelen folyamatosan fenntartani egy poláris szembenállást, mozgalmi ideológiát és társadalmi méretű szolidaritást, közösségiséget szorgalmazni autonóm, egyenrangú civil csoportok helyett, az egyéni jogok helyett az egységet, szolidaritást, lojalitást emeli a középpontba. E kollektivista ellenséggyártás ára a konfrontáció, kirekesztés, minden vallási, etnikai, morális kisebbség elhatárolása. Az intoleráns, premodern, etnikus, etnocentrikus, nacionalista, nyelvi, vallási lojalitást követelő közösségi gondolkodásmód inkompatibilis a civil társadalommal, leginkább egy misztikus közösségiség Bergyajev-féle modelljével egyeztethető csak össze. Ebben az értelemben a jobboldal hordozza az antimodernista kelet örökségét. A civil társadalom ugyanis nem épülhet az elsődleges lojalitások hősies harcára, nem zárja ki a konfliktusokat, a különbségeket, hanem feltételezi létüket. Civilizálja a konfliktusokat, megoldhatóvá, megbeszélhetővé teszi a különbségeket. A civil éthosz helyett egy organikus moralitás és egy démonizált ellenség feltételezése civilizációs visszalépés a közösségiség felé.

Ma már nyilvánvaló, hogy a despotizmus vége nem a civilitás megszületése is egyben. Erős civil társadalom erős államra és jogra támaszkodik, és fordítva: erős civil társadalom támogatja és korlátozza az államot, pozitív kölcsönös függésben vannak. Mivel a totális rendszerek nagy vehemenciával és sikerrel számolták fel a civil társadalmat, a heroikus államellenesség természetes következmény. De az újra felfedezett antikommunizmusban ennyi idővel a jogállami fordulat után paradox antietatizmus és szükségképpen antilegalizmus rejlik. A jogállami konstrukciók gyengítése természetes velejárója a megkésett antikommunizmusnak, a civil társadalom felülről való építésének. Pedig mit jelent a civil társadalom szempontjából a jogállam? Azt az állami berendezkedést, amelyben a civil társadalom összetevői kifejlődhetnek: civil gazdaság a fekete gazdaság helyett, civil bizalom a jog működésében, tolerancia. A bizalmi válságba sodort közintézmények a civil társadalom kialakulásának legfőbb akadályai. Ez a rombolás éppen a modern, békés körülmények között működőképes civil társadalom alapelemeit kezdi ki.

II. Az intézmények átmeneti megdicsőülése

Minden egyéb híreszteléssel ellentétben a békés, jogi úton konstruált rendszerváltás új társadalmi szerződést fejezett ki. A demokratikus képviselet, felelős kormányzat, szabad választások, alkotmány felszabadító erejű elhatárolódás volt a régitől. Ebben az intézmények és eljárások váltak központi jelentőségűvé, hiszen a korabeli hitek szerint csak megfelelő intézmények vezethetnek a kollektív jólét felé. Persze részben a csalódás is bele volt kódolva a rendszerbe (rendszerváltásba), a demokratikus intézményekkel előállított általános növekedés vagy igazságos elosztás illuzórikus.

A modern társadalom alapdilemmája ismétlődött meg: mi a viszony a felszabadított egyéni racionalitás (önzőség) és a közjó között? Vezethetnek-e a közvetítésre létrehozott intézmények kedvező eredményre? Az amerikai alapító atyák hittek abban, hogy az intézmények biztosítják a különböző érdekek érvényesülését, nem a közös akarat szentsége, hanem magántulajdon, jogok és hatalommegosztás szükséges a közjóhoz. Ezzel szemben a francia forradalom logikája a Rousseau-i kollektív felszabadítás volt, amelyben a társadalom kollektív cselekvő, a népszuverenitás politikai teológiát alapoz meg. Minden csak a politikai közösség (nemzet, köztársaság, nép) közös akaratából származhat, az intézményes közvetítések csak másodlagosak. Ennek is köszönhető, hogy a jakobinus düh a jogi formalizmus ellen Amerikában mérsékelt és posztforradalmi formában jelent meg, és jószerivel kimerült a tudományos műhelyekben, legfeljebb szokásos amerikai pragmatizmusként lázadt.

A közép-európai rendszerváltások szintén intézménycentrikus forradalmak voltak. A despotizmus lezárását a hatalomgyakorlás átalakításaként definiálták, az általános akaratot pótolta az elitek alkotmányos korlátok kiépítésére vonatkozó megegyezése. Amiből nem az elitek megegyezése fontos, hanem az az intézményes eredmény, amely kifejezi a közösség érdekeit, elsősorban az egyén jogosultságai, a magánérdek emancipációja formájában. Kollektív üdvözülést csak másodlagosan ígért, nem kívánt közjónak elkötelezett polgárt államilag előállítani, viszont a liberális modellnek megfelelően biztosította az egyén jogait, realista volt abban az értelemben, hogy hatalmakkal korlátozta az addigi monopolisztikus hatalmakat, nem tételezett erkölcsi hozzáállást a jogállami korlátokon túl. Ez a liberális alkotmányozó modell jobban hasonlított a tervezőasztalon megkonstruált, racionálisan megépített rendszerhez, mint a közösségi részvételen alapuló, közvetlenül a közösségből kiáramló akarathoz. A forradalmi átalakulás jogállami projektje helyettesítette az isteni igazságot, a magánérdek követését nem volt szükséges tovább eltakarni, közjóval legitimálni, ezt ugyanis megteszik az intézmények. A törvényesség elve látja el a demokratikus rezsimeket legitimációval, és nem kell magát a legalitást szubsztantív legitimációtesztnek alávetni. Kezdetektől fogva megfogalmazódtak ellenérzések a liberális, alkotmányos forradalom modelljével szemben, de eleddig tiszteletben tartották az intézmények szerepét, lényeges rosszabbodás a kilencvenes évek végén kezdődött, amikor nem koherens, szükségképpen ellentmondásos kormányzati stratégia épült a forradalom bepótlásának a liberális forradalmat felváltó elképzelésére.

Bonyolítja a helyzetet, hogy valóban nehezen tagadhatóak a modern demokráciák és a jóléti államok strukturális hiányosságai. De a bürokratikus önérdekeket, csoportérdekeket, a politikai rendszer elidegenedettségét nem csökkentette a forradalom utólagos bepótlásának közösségelvű, de ideológiailag antikommunizmusban és agresszív térítésben kimerülő, valójában a politikai osztály egy addig kiszorult részének tőkegyűjtését segítő stratégiája.

III. Új legalizmus és ami utána következik

A jogszabályok szerepének módosulását néhány évvel ezelőtt Sajó András új legalizmusként értékelte, amely, joggal, azt rótta fel a jogászi társadalom-átalakítás programjának, hogy ezekkel az ambíciókkal, a jogi eszközrendszerrel végzett rendszer-átalakítás nem számol a jog belső korlátaival, megterheli, eszközszerepbe kényszeríti. Ennyiben nem különbözik a modernizáló állam és a szocialista állam alapképletétől. Az új helyzetben, amennyiben hiányzik a civil társadalom, azt pótolni lehet törvényhozóval és új politikai osztállyal, az elit az állam segítségével, a jog eszközével helyettesíti a szükséges társadalmi feltételeket (polgárosodás, kapitalizálódás). Így az új jog szükségképpen legitimációhiányos és túlterhelt lett, nagyra nőhet a populista csábítás, amely a jogi formalizmus ellen léphet fel. Az új legalizmus szimbolikus és legitimáló, konstituáló erővel rendelkezett ugyan, de éppen a túlterheltség következtében felemás eredményekhez, kudarcokhoz és a jogtól való elforduláshoz vezetett.

A politikai osztály eredeti célja az volt, hogy a jogi átmenettel biztosítsa a rendszerváltás békés jellegét, demobilizálja a társadalmat, megőrizze a stabilitást. Az eredmény felemás: érdekek artikulálatlanok, érdekfelfogások csonkák és körvonalazatlanok maradtak, a paternalista várakozások erősödtek. Van tehát indok e hiperracionalitás és technokratikus hatalomfelfogás kritikájára. Ami azonban kialakult helyette, lényegében differenciálatlan, mert olybá tűnik, hogy az egészet kidobnák: fürdővízzel a gyereket, a legalizmust mindenestül.

Világos, hogy a jog respektusa nem jön magától, és nem is elégséges önmagában. Kellenek azok az értékek, amelyeket a civil társadalom magáénak érez. Ezeket az értékeket viszont a korlátozott, jogállami forradalom csak felülről képes generálni és artikulálni, ez a felülről jövő forradalom beépített korlátja. A rendszerváltás konszenzusának utólagos megváltoztatására törekvés az eredeti szerződés felrúgásával kecsegtet, közösséggyártást irányoz elő utólag, posztumusz forradalomcsiholást, amely most akarja megteremteni az alkotmányos átmenet társadalmi feltételeit. Közben szükségképpen gyengíteni kell a jogállamot. És ez az az ár, amelyet nem érdemes megfizetni, hiszen éppen a jogok tiszteletben tartására vonatkozó morális kötelezettség polgári virtusát számolja fel.

Mivel a formális jogok, formalizált kapcsolatok, szabályozott eljárások érvényesülését a korrupció, nepotizmus, személyes lojalitások akadályozták, nem teremtődtek meg a civil társadalom megfelelő intézményi bázisai. Régiektől és újaktól származó régi mentalitások ássák alá az új legalizmust, biztosítják a jog erőtlenségét.

Ez az új legalizmus, amely persze önmagában elégtelen feltétele a civil társadalom kialakulásának, az évek során mégis létrehozott egy új, jogi, eljárási jellegű bizalmat a politikai intézményekben, egy új jogi respektust, az eljárások tiszteletét, és nem csak az eredmények elvárásait. Ezek egy új típusú jogi kultúra csírái, az intézményekbe vetett bizalom kezdeményei. Ezek az intézmények ugyanis spontán módon visszahatnak a kultúrára. Megjelent az egyéni jogosultságok nyelvezete, az emberi jogi nyelvhasználat és a jóléti várakozások után kikényszeríthető jogok a nemzet jogainak az ellenséges állammal szembeni megfogalmazása helyett.

Az új legalizmus hiányosságainak felszámolásával fellépő politikák óhatatlanul a formalizmus elleni támadás alakját öltik. (Történelmi előképe a jakobinus diktatúra és a lenini jogi nihilizmus.) A rideg instrumentalizmust materiális igényekkel váltják fel, erkölcsi minimumot kívánnak jogszerűség helyett. Az utólagos, legalább másfél évtizedet késő forradalmi lendület ma több kárt okoz, mint az elvakult jogászi normativizmus.

Ebben a bonyolult helyzetben a jogállamot működtető személyzetnek, a jogászi hivatások gyakorlóinak különleges feladatuk lenne.

IV. A jogászi foglalkozások felelőssége

Az értelmiség felelősségéről beszélni illúzió, és joggal ment ki a divatból: túl sok minden róható fel a felelősségteljes értelmiségnek. Kritikai értelmiségről beszélni pedig kifejezetten nem célravezető ebben a témában, mert ez értéktelített, terhelt fogalom. Ha van egyáltalán értelmiség, az szakértelmiség, sajátos érdekekkel, érdekkijárásokkal, kapcsolatokkal. Modern társadalmi viszonyok között erőteljes differenciálódás ment végbe a szakmai csoportok között és azokon belül is. A magánérdekek, csoportérdekek erősebbek, mint a szakmai értékek, sőt szakmai köntösbe lehet öltöztetni egyéni egzisztenciális stratégiákat, intézménygründoló hevületet, ideológiai alapállást. De azért fel lehet vetni a szakmai elköteleződés, felelősség, etika kérdését is. A jogászok esetében ez az alkotmányos intézmények, eljárás, törvényesség, jogszerűség kultúrájának terjesztését jelentheti, elköteleződést a formális racionalitás, a jogvédelmi eszközök belső értékei mellett. Az intézményekbe vetett bizalom növelésének feladatát: nem patetikusan, de rutin- és reflexszerűen.

A jogászi szakmák szerveződésében nagy jelentősége van a helyenként az útfüggőségek determinizmusával ható történeti összefüggéseknek, a formát adó első időszakoknak.

A professzionalizálódás ugyan általánosnak mondható, de a professzionális társadalom kialakulásának eltérő modelljei jöttek létre. A francia modell a forradalom alatt kialakult viszonyulásoknak megfelelően kezdetben a jogi foglalkozások elleni heves támadásra és bizalommegvonásra épült, sőt minden jogintézmény elleni politikai fellépésre, amelyen csak a napóleoni fordulat változtatott. Ekkor a jog szervezeti és szakmai bázisai erőteljes állami kontroll alatt épülhettek újra, a képzés is erősen állami jelleget öltött, az elit iskolák az „állami nemesség” termelésének otthonai lettek, és keményen kézben tartották a szakmába való bejutás feltételeinek meghatározását. A magas presztízs, a politikai elithez való közelség kárpótolt a szakmai autonómiák hiányáért.

A német egyetemek hasonló hatékonysággal képezték az adminisztratív elitet, szülték meg a művelt középosztályt, a vagyonos középosztály hiányában különleges stabilizáló szerepet kapó társadalmi réteget, amely olyan szorosan kötődött az állami szolgálathoz, hogy nem maradt tér az önálló szakmai szerveződések számára. A munkaerő-piaci kontroll helyett a professzionalizálódás a modernizáló, nemzetállami feladatokkal birkózó állam autokratikus és bürokratikus igényei szerint alakult. Mentalitástörténeti adalék, hogy a német egyetemek hallgatói körében – Norbert Elias szerint – uralkodó szerepet kapott a párbajképesség értéke köré szerveződő militáns, kirekesztő becsületkánon. A jogászok státusát erősen szabályozott rendszer határozta meg, és az állami hivatal számított a társadalmi, szakmai előrejutás zálogának, a magán megrendelőkkel szemben.

A francia és a német modell, különböző intenzitással, ugyanazt a viszonyt fejezte ki: a központi állam domináns szerepét, a közakaratot szolgáló jogászt intézményesítette. Ezzel szemben az angol szakmai szervezetek a királyi hatalommal szemben is őrizték autonómiáikat, az államtól független képzési és megbízási rendszereikkel intézményesítették a tradicionalizmust, sikerük záloga a földbirtokos nemesi osztály, amely nem csak a szakmai szövetségek, hanem az egyház és az állam társadalmi hátterét is jelentette. Még az egyetemek sem jutottak közel a szakmákba való bejutás szabályozásához, azt a szakmai korporációk őrizték. Az Egyesült Államokban az arisztokratikus angol jogászi foglalkozásokkal szembeni lázadást rövid idő alatt felváltotta a piaci jellegű önszabályozás. Az oktatási intézmények is piaci nyomásra jöttek létre, hiszen biztosítani kellett a megrendelőt az alkalmasságról.

A huszadik századra az állami és a piaci szabályozás sajátos, változó összetételű kombinációi jöttek létre ezekben az országokban, de az alapok, a kiindulási feltételek ma is érezhetőek, az angol bezárkózás, az amerikai piaci korporativizmus, a francia káderuralom és a német engedelmességközpontú felfogás. A kontinentális államokban a felvilágosodás racionális államideája szerint az állam monopolizálja a társadalomirányítást, és ezen igényei szerint alakítja a jogászi foglalkozásokat, tipikus az állami alkalmazott, gyenge az autonómia, viszont könnyű az átjárás a politikai pályák felé, természetes a politikai szférában való tőkegyűjtés. Ehhez képest különböző jogászi szerepek adódnak: a megszálló hatalom vagy a modernizáló állam kiszolgálói, az elnyomás eszközei és a joguralom megteremtői egyaránt lehetnek. Sorsuk az államhoz kötődik. Lehetnek konzervatív status quo-őrzők, civil jogok védelmezői és aktivista reformerek. Tevékenységük az állami hatalomgyakorláshoz képest határozódik meg. De minden jogászi professzió végső soron konzervatív abban az értelemben, hogy igyekszik akadályozni saját felszámolását, forradalmi megszüntetését. Még forradalmi átalakulások idején is komoly tényezői a kontinuitásnak.

Mi következik ebből a kontinentális szerkezetből? Az alkotmányos jogállam körülményei között – nem tagadva a piaci szabályozás megnövekedett szerepét – az, hogy rájuk hárult a jogállami intézmények kialakítása és működtetése; ezek stabilitása szintén nem független a jogászi szerepek teljesítésétől. A jogi intézmények kultúraformáló ereje a jogászi szerepfelfogáson múlik.

Megkerülhetetlen ugyanakkor az a szociológiai probléma is, hogy a jogászi szerepfelfogás, felelősség milyen viszonyban van a jogi szakmák társadalmi státusával. Visszatérő vád a modern bírói karokkal szemben az osztálybíráskodás (Klassenjustiz), amelyet a hatvanas évek végén radikálisan fogalmazó jogszociológia vetett fel a legélesebben. A politikai értelmezésektől eltekintve is említhető a politikai osztályhoz közeli felső-középosztályi helyzetből következő világlátás, normaértelmezés torzító hatása, amely nemcsak eltérő normaképzetekben, a deviáns viselkedés eltérő megítélésében, hanem nyelvhasználati különbségekben is megjelenik. Tipikus összefüggés a felsőbíróságok még erőteljesebb konzervativizmusa, amit könnyű összefüggésbe hozni a magasabb társadalmi helyzettel. De a hátrányos, deklasszálódó társadalmi státus is veszélyekkel jár. Az európai történelem tanulságos példákkal szolgál e tényezők sajátos összefüggéseiről.

Számos történeti elemzés tárta fel például, hogy a német bírói kar az 1930-as évek elején megkezdett szisztematikus kádercsere, a náci átállítás idejére olyan mértékben volt lojális a szélsőjobboldali politikával, hogy a néhány szociáldemokrata és liberálisnak kikiáltott bíró elküldésén kívül az új hatalomnak nem volt velük gondja. A bismarcki kikényszerített lojalitáson és autoriter szocializáción kívül az hozhatta létre a hatalomnak megfelelő ítélkezési gyakorlatot az erősen túlpolitizált weimari időszakban, hogy egy sajátos jogászi túlképzés következtében, amely mögött a modernizálhatatlan, junkerbirtokra alapozódó gazdaság állt, a bírói státus alacsony presztízzsel és fizetéssel rendelkező tipikusan kispolgári állás volt. Egy konzervatív szellemiségű, nacionalista, antidemokratikus, erősen parlamentarizmusellenes, szociálisan megnyomorított bírói kar nyitott volt a diktatúra igényeire. Felhatalmazást is kapott a pozitív jogtól való eltérésre, a Führer parancsainak megfelelő ítéletek érdekében a „korlátlan értelmezésre”. Hasonló okok, a munkaerő-piaci helyzet szorításai és az ebből következő rossz strukturális pozíció miatt vált a német jogászszövetség, a szakmai érdekvédelem szerve a náci szellemiségű szelekció önkéntes végrehajtójává.

Kovács M. Mária kutatásai szerint azok a közép-európai szakmák, amelyeknek nem sikerült létrehozniuk a piaci nyomások elleni céhes önvédelem hatékony korporációit, az államtól várták a megoldást, a szélsőjobboldali államtól az annak megfelelő megoldást. A huszadik század elejére ugyanis Nyugat-Európában megszilárdultak a szakmába való belépést feltételekhez kötő korporációk, és védelmet nyújtottak a piaci nyomásokkal szemben. Azok a szakmák, amelyek ilyen jellegű védelemre nem számíthattak, a gazdasági válság, illetve a diplomások túltermelése idején súlyos válságba kerültek maguk is. Magyarországon az ügyvédi szakma számított viszonylagos kivételnek, ahol a kamara a XIX. század utolsó harmadától maga szabhatta meg a képesítési feltételeket, tehát sokáig nem érződött a jogász-túlképzés hatása. A gazdasági válság, amely általában radikalizálta azokat a szakmai szervezeteket, amelyeket nem védett meg semmi a liberális, be nem avatkozó állami szabályozás következményeitől, az ügyvédi kart sokkal enyhébben érintette. Ez tette lehetővé, hogy az ügyvédi kamarák 1941-ig védték zsidó származású tagjaikat a törvényekkel szemben is. A hivatalos antiszemitizmus nem kapott támogatást az ügyvédektől, ez a szakma képes volt megőrizni a jogállam iránti elkötelezettségét az önvédő képesítési szabályok korporatív védelmének és a középosztályi társadalmi helyzet biztonságának köszönhetően.

V. Töredékek a hazai jogászság hagyományaiból

A Horthy-korszakban egyre súlyosodó értelmiségi túlképzés a jogász végzettségűeket is érintette. Tisztviselők, kispolgári csoportok, elszegényedett nemesek tömegei látták a felfelé való mobilitás csatornájaként az egyetemi diplomát és az állami hivatalt. A túlképzés súlyos elhelyezkedési gondokat okozott, és megosztotta a szakmákat. A kezdetben az úri mentalitású dzsentri számára nem vonzó, viszont a zsidó és német kisebbség számára nyitott szakértelmiségi pályákon a gazdasági válság következtében megnőtt a piaci nyomás. A feudális és a merkantil típusú ügyvédek körén túl, a jogászi foglalkozások területén az állami alkalmaztatásban a szakszerűség értékrendszere gyenge maradt. Bibó kifejezésével a „diplomás szakszerűtlenség” a professzionalizáció megtorpanásából, a meritokratikus kiválasztási elv csonka érvényesüléséből, a születésrendi szelekció rögzüléséből következett. Az értelmiségi szereptudatot egy „werbőczyánus jogi kultúrájú” igazgatási értelmiségi réteg úri szakszerűsége dominálta. A kommunista hatalomátvétel utáni szelektálások az új, a politikai vezetéshez hű értelmiségi szakmák gyors kiépítésének kezdetét jelentették, amelyeket a különböző gyorstalpalók és káderkiemelések kísértek. A politikai lojalitás kizárólagossága a hatvanas évek közepétől szűnt meg, és mintegy kiegészítő elvként kezdett működni a szakszerűség szempontja. A felsőoktatás vált a tudástőke átörökítésének domináns csatornájává. Azon túl, hogy a hagyományos középosztályi mentalitás a jogász foglalkozásokon belül az ügyvédségben volt leginkább érzékelhető, a meritokratizmus és professzionalizáció viszonylag gyors emancipációja teremtette meg a lehetőségét annak, hogy a jogászi foglalkozások megőriztek valamit a szakmai elköteleződésből, kiléptek a politikai hatalom puszta kiszolgálóinak szerepéből, amely a rendszer konszolidációjáig domináns volt.

A kommunista hatalomgyakorlás konzekvensen alacsony státusban tartotta a jogalkalmazókat. Ennek következményeit teljes egészében itt nem említem, de az ellentmondásos helyzetre jellemző, hogy a bürokratikus, a hatalmat kiszolgáló bírói mentalitás a hatalom jellegének megváltozásával képes volt kiépíteni viszonylagos, korlátozott autonómiáit. Megmaradt azonban a minőségi, tájékozott, a hivatal falai mögül kitekintő jogalkalmazó hiánya, intézményes elvárássá vált a hivatali mentalitás. A „szocialista normativizmus” és a bírói jogalkotás tilalmának dogmája bürokratikus szerepfelfogásba kényszerítette az alacsony fizetés és rossz munkakörülmények miatt önértékelési zavarokkal küzdő jogalkalmazókat. Ugyanakkor a szűk technicista jogfelfogás nem csak kényelmessé tette a döntéshozást, hanem a pozitív joghoz ragaszkodás védelmet is jelentett az ideológiai, jogpolitikai elvárásokkal szemben. Éppen az átpolitizáltság visszavételének lehetőségét rejtette magában a jogszabály szövegéhez ragaszkodás. Ez azonban jószerivel felszámolta az alkotó jogértelmezőt, akire jogállami viszonyok között szükség van. Sőt a hierarchikus szervezeti felépítés és karrierminták miatt a bürokratikus mentalitás túlélte a szocializmust, és újratermelődik olyan körülmények között, amikor már csak diszfunkcionális következményei vannak.

A rendszerváltás még nagyrészt feltáratlan folyamatai alapvető változásokat hoztak a jogász szakmák belső folyamatait és a hivatásszerepeket tekintve. A régióban szokásos jogászi szerepvállalás, a modernizátor, a rendszerváltás előkészítésében meghatározó szerepet játszott. Az állami apparátus megfelelő helyein a piacgazdaság és a jogállami szerkezet normatív alapjainak előkészítésében e reform-elkötelezett szakembergárda vett részt. (Megjegyzendő persze, hogy sajátos hazai hagyomány, hogy a modernizáció elleni konzervatív védekezésben is jelentős szerepet vállaltak a jogászok.) A reform előkészítése kodifikátorokat követelt, ez a szerep már a néhány évtizeddel korábbi gazdasági reform megalkotásában is jelentős munkát vállalt. A kétségkívül erőteljes kontinuitás ellenére jellemző kortünetnek értékelhetjük a teljes folyamatosság hangsúlyozását az egyéni életutakban. (Lásd a Jogászportrék című interjúkötet önvallomásait!) Lényegében a jogállami intézmények előkészítése néhány jogtudós hathatós közreműködésével ment végbe, politikai kompromisszumokkal kísérve. Jogászok vettek részt nagy számban a politikai rendszer működtetésében, a parlamenti jogász hazai hagyományát folytatva. A piac több szempontból érintette a jogászi szakmákat. Egyrészt erőteljes differenciálódás ment végbe az ügyvédségben, hiszen megszűnt a céhes korlát, és szabaddá vált a pálya. Jogalkotói segédlettel megőrizte bezártságát és újabb monopóliumokat kapott a közjegyzői kar. Megmaradt természetesen a költségvetésnek kiszolgáltatva a bírói és ügyészi szakma. Érveléseik, lobbytevékenységeik a jogállami jelentőség hangsúlyozásában merülnek ki. De a jelentős képzési többlet és a többszöri bérrendezések megszüntették az utánpótlási hiányt. Ma a legélesebb kérdéssé az vált, hogy milyen kiválasztási, előmeneteli szempontokat érvényesít a teljesen belső, korporatív igazgatási minta szerint átalakított bíróság, megvédi-e bármi is a szakmát a korporativitás túlzásaitól, a meritokratikus professzionális kiválasztás háttérbe szorulásától. Önmagában ugyanis a piaci nyomás, a megfelelő mennyiségű diplomás nem biztosítja a megfelelő kiválasztást, a szervezet kontrollálatlan belső érdekeinek torzító hatása is súlyos következményekkel járhat a szakmák társadalmi összetételére.

Visszatérve az intézmények és habitusok sajátos viszonyához, a kép korántsem egyértelmű. Új intézmények jelentek meg, amelyek új mentalitást, új habitusokat, szerepfelfogást kívánnak meg. A jogvédő intézmények, az alkotmányos garanciákként létrehozott szervezetek kidolgozták a megfelelő szerepeiket, stabilizálták a működéshez szükséges habitusokat. (Bár nyilvánvalóan jelentős módosulások, visszalépések is érezhetőek, például az Alkotmánybíróság vagy az ombudsman szerepfelfogásában.) Néha régi intézmények olyan módon alakulnak át, hogy új mentalitásokat kívánnának, ahogyan a rendőrség jogállami átépítése történik, számos zökkenővel. Régi mentalitások élednek fel vagy maradnak fenn az igazságszolgáltatásban annak ellenére, hogy jelentős szervezeti módosulások következtek be. A strukturális kényszerek, hierarchia, alárendelődés megszüli a neki megfelelő mentalitást.

Néhány dolog látszik világosan: a jogász foglalkozások szerepe az alkotmányos jogállam stabilitása szempontjából döntő jelentőségű. A szakmai szempontok magas szintű érvényesítése ugyanis világossá teszi az intézmények fontosságát, elfogadottá, lényegessé teszi a jogot, olyan rendszerré, amely számít a társadalmi viszonyok rendezésében.

A jogi professziók társadalmi helyzete nem független ettől a szerepvállalástól, továbbra is jelentős szempont a piaccal és az állammal szembeni védekezés a társadalmi pozíció megőrzésében, de a kontrollálatlan korporatív szelekció sem lehet megoldás.

Az intézmények képesek kialakítani a belső alapelveiknek és funkcióiknak megfelelő habitusokat, és hosszabb távon megteremteni a működésükhöz szükséges kulturális környezetet. De láthatólag ez a folyamat nem zökkenőmentes, és sok múlik az intézményekben dolgozók mentalitásán.

Irodalom


Adam Czarnota: Meaning of Rule of Law in Post-Communist Society. Rechtstheorie, Beiheft 17, 179–96.

Bibó István: Értelmiség és szakszerűség. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. kötet. Budapest, Magvető, 1986.

Claus Offe–Ulrich Preuss: Democratic Institutions and Moral Resources. In David Held (ed.): Political Theory Today. Stanford, California, Stanford University Press, 1991.

Claus Offe: Designing Institutions for East European Transitions. Public Lecture No. 9, Collegium Budapest, 1993.

Jerzy Szacki: Liberalizmus a kommunizmus után. Budapest, Balassi Kiadó, 1999.

Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Budapest, Helikon, 2001.

Martin Krygier–Adam Czarnota: Rights, Civil Society, and Post-Communist Society. In András Sajó (ed.): Western Rights? Post-Communist Application. Kluwer Law International, The Hague, 1996.

Martin Krygier: Intézményoptimizmus – kultúrpesszimizmus. Magyar Lettre International, 27. (1997/98 tél); Institutional Optimism, Cultural Pessimism, and the Rule of Law. In M. Krygier, A. Czarnota (eds): The Rule of Law after Communism. Dartmouth/Ashgate, 1999.

Martin Krygier: Virtous Circles: Antipodean Reflections on Power, Institutions, and Civil Society. Discussion Papers No. 25, Collegium Budapest, 1996.

Norbert Elias: Civilizáció és informalizálódás. In Norbert Elias: A németekről. Hatalmi harcok és a habitus fejlődése a tizenkilencedik-huszadik században. Budapest, Helikon, 2002.

Sajó András: „New Legalism in East Central Europe: Law as an Instrument of Social Transformation”. Journal of Law and Society, 173 [3], 329–44.

• Játéktér