Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

A történelem újra és újra ismétli önmagát. A lényeg változatlan, csak a szereplők és a módszerek változnak. Az aktuális nagyhatalmak az erőviszonyok alakulásának függvényében időről időre újraosztják a világot. Az így kialakuló egyensúlyt előbb-utóbb megbontja valamelyikük jelentős megerősödése, illetve meggyengülése vagy éppen egy új, feltörekvő hatalom, amely mind hangosabban követel magának részt a „tortából”. Míg korábban a hatalmi egyensúly megbomlása (világ)háborúkat váltott ki, ma elsősorban gazdasági téren folyik a viaskodás a térnyerésért, a még fellelhető nyersanyagforrásokért, felvevőpiacokért s hamarosan az ivóvízért. Miután a világ országainak zöme a hidegháború idején felismerte, hogy a felhalmozott tömegpusztító fegyverek az emberi civilizáció totális megsemmisítéséhez többszörösen is elegendőek, a katonai fenyegetés – legalábbis a terület-, illetve befolyásszerzés céljából – mindinkább háttérbe szorul. Természetesen kivételek mindig vannak, de a mai kor háborúi szinte kizárólag a hatalom megszerzéséért indított, többnyire vallási-etnikai köntösbe öltöztetett belharcok, amelyekbe időnként beavatkoznak más országok is. A történelem, a gazdaság és a geológia tükrében az is nyilvánvaló, miért éppen Fekete-Afrikában dúlnak a legádázabb küzdelmek a politikai-gazdasági befolyás és ahhoz kapcsolódóan a még mindig elképesztően gazdag nyersanyagforrások megkaparintásáért. A Föld ma ismert tartalékainak legjava ugyanis ezen a kontinensen található, és ha – amint az előrejelzések szólnak – néhány évtized alatt ezeket is kimerítjük, akkor, ha nem is feltétlenül szép, de merőben új világ köszönt utódainkra. De ez egy másik történet.

A gyarmati világ 1945 után elkezdődött, majd döntő részben a hatvanas években le is zajlott felbomlása korántsem jelentette, hogy az újdonsült független államok szabadon rendelkezhettek természeti kincseikkel, hiszen azok egy részére akkor már a korábbi gyarmattartók vállalatai rég rátették kezüket, s a koncot nem engedték. Jó néhány országban megpróbálkoztak ugyan az államosítással különböző jel- és címszavak (afrikanizálás, zaireizálás stb.) alatt, ám a külföldi cégek kivonulása a tőke és a szakértelem kivonását is jelentette, ami nélkül a természeti kincsek „holt tőkévé” váltak, de legalábbis a korábbinál lényegesen gyengébb hatékonysággal folytatódott kitermelésük. Ráadásul az olykor mesterségesen – máskor a meg-megismétlődő recessziók miatt – alacsony szinten tartott világpiaci nyersanyagárak következtében a fiatal afrikai államok nem sokat profitáltak ásványvagyonukból. Ahhoz mindenképpen keveset, hogy megerősödve felzárkózzanak a világ középmezőnyéhez. Igaz, ebben „felbecsülhetetlen” szerepe volt-van a politikának, a hatalomra jutott, majd ahhoz görcsösen ragaszkodó diktátorok rémuralmának, a csupán az uralkodó réteg anyagi haszonszerzését szem előtt tartó, rossz kormányzásnak, az évszázadokra visszanyúló vallási-etnikai, faji ellentétek feloldatlanságának, sőt – olykor szándékos – szításának. Mindennek következménye pedig a gazdaság elmaradottságának fokozódása, az infrastrukturális, a társadalmi (szociális, egészségügyi, oktatási) hátrányok rögzülése volt. Ebből a mély szakadékból csak kevés ország tudott úgy-ahogy kikecmeregni, s megindulni a fejlődés útján. Ahol sikerült a demokratikus rendet nem csupán megteremteni, de hosszabb időn át fenn is tartani, ott a gazdaság is erősödött, hiszen erejét nem emésztette fel a permanens újjáépítés, és a külföldi működő tőke is szívesebben megtelepedett, munkahelyek ezreit teremtve meg.

Afrika egykori legnagyobb kizsákmányolóit – Angliát, Franciaországot, Portugáliát, Belgiumot – lassanként felváltották a (nemzetközi) nagy vállalatok, amelyek természetesen nem nélkülözhetik, sőt rendre igénybe is veszik anyaországuk kormányának politikai-diplomáciai közbenjárását is egy-egy busás haszonnal kecsegtető üzlet megszerzéséhez, illetve megtartásához. A jobbára amerikai, brit és francia cégek azonban mind nagyobb aggodalommal tekintenek az utóbbi esztendőkben rohamléptekben fejlődő, erősödő gazdaságára támaszkodó, annak nyersanyagforrást és piacot kereső Kína afrikai terjeszkedésére. Különösen azért, mert Kína szerintük „sportszerűtlen” – a nemzetközileg elfogadott alapvető emberi jogi és környezetvédelmi elvárásokat nélkülöző – módszerekkel szerez koncessziókat és piacokat. Az utóbbi évtizedben látványosan megnövekedett – tíz év alatt megtízszereződött – az ázsiai óriás és a fekete földrész kereskedelmi forgalma, amely 2008-ban már meghaladta a 100 milliárd dollárt is, s azóta is töretlenül emelkedik. Ehhez a növekedéshez kiiktatták a finanszí­rozásból a Világbankot és az IMF-et, semmibe vettek olyan megszokott hite­lezési kritériumokat, mint az átláthatóság minimális szintje, a pályázatok nyilvánossága, a környezeti hatástanul­mányok, a teljes hitelösszeg és az adópolitika felmérése. Az állami szinten irányított befektetéseket legnagyobb részben természetesen az állami Kínai Fejlesztési Bank (CDB) finanszírozza, a beruházások célja a legtöbb esetben „új piaci környezet kialakítása”, ami alatt a megkerülhetetlen kínai befolyást, a kínai eredetű import eluralkodását kell értenünk.

A 2008-ban a korábbi vészjósló előrejelzéseket – amelyeket a vezető gazdasági hatalmak kormányzati politikusai „természetesen” amíg csak lehetett, igyekeztek bagatellizálni – beteljesítve a fejlett világra fekete fellegként boruló pénzügyi és hitelezési válság súlyos recessziót okozott Amerikában és Euró­­pában egyaránt, amelyből máig sem nagyon sikerült kikecmeregni, és súlyos csapást mért az amúgy is gyenge lábakon álló afrikai gazdaságokra. A nyugati világ befektetéseinek visszafogása a rohamléptekben növekvő Kína (és India) számára úgy hatott, mint amikor a zsúfolt strandon szakadni kezd az eső, a vendégek hanyatt-homlok menekülnek haza, s az addig kint rekedt későn érkezők – akiket nem zavar a rossz idő – előtt kitárul a Kánaán: egyedül élvezhetik a medencéket, a csúszdákat, nem kell sorba állni a lángosért, sörért, s a legszebb füves területre telepedhetnek le. Mire az eső eláll, övék a strand.

A nyugati gazdasági növekedés megtorpanása, visszaesése, az emiatt megcsappant nyersanyag- és kőolajkereslet gyorsan a csőd szélére sodorta a szinte kizárólag az ásványkincsek exportjából élő fekete-afrikai országokat. Ráadásul nem csupán a magánbefektetők oldalogtak el, a nemzetközi pénzügyi szervezetek – amelyek a fejlett országok befizetéseiből tudnak csak hitelezni és segélyezni – forrásai is szűkültek. Mindez kapóra jött a feltörekvő, óriási valutatartalékokkal rendelkező ázsiai nagyhatalmaknak, elsősorban Kínának, amely Japánt elhagyva immár a világ második legnagyobb gazdaságával dicsekedhet. Sőt, a legfrissebb előrejelzések szerint még ebben az évtizedben utolérheti s talán el is hagyhatja az Egyesült Államokat. Kína gondja ugyanis nem a recesszió, éppen ellenkezőleg, a túlságosan gyors gazdasági növekedés (évi 8-10 százalék), a hatalmas pénzügyi és munkaerő-kapacitás kihasználása, a megtermelt irdatlan mennyiségű árutömeg elhelyezése, s mindehhez a nyersanyag, a munkahelyek biztosítása. Kína ugyan minden tekintetben hatalmas ország, a gazdasági bővülés immár mégis jócskán kinőtte a hazai kereteket, mint hirtelen megnőtt kamasz a tavalyi cipőt. S a szűk lábbeli nagyon tud szorítani!

Ha azonban a felpörgetett (sok elemző szerint túlpörgetett) gazdasági növekedés nyersanyag vagy felvevőpiac szűkében kifulladna, az beláthatatlan gazdasági és társadalmi következményekkel járna Kínában, s ennek az állam vezetői nagyon is tudatában vannak. Ezért is hajtják a terjeszkedés mindhárom irányát. Az egyik a fejlett technológia megszerzése Nyugatról és Japánból. Peking ugyanis felismerte, hogy az olcsó tömegtermelés önmagában nem járható út, ily módon nem lehet hosszú távon jólétet, magasabb életszínvonalat kiküzdeni a lakosságnak. Ezért az állami vállalatokat irányító hatóság (SASAC) 2009-ben utasítást adott a világméretű terjeszkedésre és bevásárlásra. Ennek azonban bizonyos mértékig gátat szab az amerikaiak és európaiak örök gyanakvása, a hivatalosan már nem létező, ám Kína esetében továbbra sem figyelmen kívül hagyott COCOM-lista. Pekingnek e téren is a válság segíthet, mert adott esetben bizony „van az a pénz”, amiért egyik-másik fejlett technológiai leírás, ha másként nem, az azt birtokló cég tulajdonjogával együtt, gazdát cserélhet. Így került nemrégiben kínai kezekbe például az amerikai Auctiva szoftvergyártó cég, az IBM személyiszámítógép-ágazata vagy a Volvo autógyár. Állami irányítással kínai cégek elképesztő összegeket fektettek be világszerte, a 2005 és 2010 között kihelyezett „mandarintőke” összege meghaladta a 266 milliárd dollárt, s ennek mintegy negyedét Európában és Észak-Amerikában „költötték el”, de a Fekete-Afrikába kihelyezett összegek is meghaladták a harmincmillió dollárt. Kína malmára hajtja a vizet az elhúzódó válság is, hiszen, ahogy azt a szeptemberi Világgazdasági Fórumon, Talienben Ven Csia-pao miniszterelnök kijelentette: országa kész segítő kezet nyújtani az adósságválsággal küszködő Európának és Amerikának, amennyiben azok hajlandók „bátor lépéseket tenni” a kínai gazdaság felé.

S ha a fejlett világ ennyire kiszolgáltatott Kínának, milyen alapja, muníciója lehet a gazdaságilag legfejletlenebb földrész, Afrika országainak, hogy adott esetben ellenálljon az olcsó hitel és „ajándék” fejlesztés mézesmadzagjának?

Mert Peking afrikai, úgynevezett Kék Óceán stratégiája egyértelmű: amikor a fejlett világban megtorpan a gazdasági növekedés, visszafogják a befektetéseket, megrendeléseket, elapadnak a segély- és hitelforrások, akkor lehet és kell a piacon és a nemzetközi pénzügyi szervezetektől kaphatónál lényegesen olcsóbb hitellel, infrastrukturális fejlesztések ígéretével – ha még így sem megy, hát egy kis „anyagi ösztönzéssel” – elnyerni az afrikai országok vezetőinek jóindulatát és azokat a koncessziókat, amelyek lehetővé teszik, hogy hozzájussanak a földben rejlő értékes ásványkincsekhez (kőolaj, vas, réz, kobalt stb.), valamint új piacokat nyissanak a kínai áruk előtt.

És Kínának van pénze, mint a pelyva. Valójában az a gond, miként fogja munkára óriási valutatartalékait. Miután a nyugati világ még mindig vonakodik kiereszteni a szellemet a palackból, pontosabban éppen, hogy beereszteni a „mandarintőkét” saját gazdaságába, Pekingnek olyan térséget kellett keresnie, ahol tárt karokkal fogadják a „baráti segítő kezet”. Kínának könnyű befolyást szereznie a tőkeéhes Afrikában: ha tartalékainak csupán 0,1 százalékát fordítja afrikai befektetésekre, máris jóval nagyobb támogatást nyújthat, mint az egész nyugati világ IMF-estül, Világbankostul.

A gazdasági kapcsolatok kiépítését mindig gondos diplomáciai ráhangolás előzi meg. A „szálláscsinálás” céljából a fekete földrészre érkező kínai állami vezetők sohasem felejtik el hangoztatni az afrikai népek és a kínaiak több évszázados (!) barátságát, a gyarmati időkben nyújtott politikai és katonai támogatást (Kínában nem egy afrikai szabadságharcos kapott katonai kiképzést a hatvanas-hetvenes években), a végül kudarcba fulladt afrikai szocializmust építő vagy legalább antiimperialista nézeteket hirdető fiatal államokkal ápolt baráti kapcsolatokat s Peking segítő szándékát az afrikai országok felemelkedé­sének elősegítésében. Azt sem „hallgatják el” soha, hogy az ő fejlesztési modelljük – szemben a Nyugat neokolonialista módszereivel – a kölcsönös előnyökön alapul. S valóban: a bányászati koncessziókért a kínai cégek utakat, vasutakat, kórházakat, iskolákat építenek. A nyugati megrendelések visszaesése miatt megcsappant bevételű afrikai államfők pedig – ha nem is egészen gyanútlanul, de fenntartásaikat (olykor némi „meggyőzés” árán) legyőzve szélesre tárják a kapukat az állami vezérlettel érkező kínai tőke előtt. Az infrastrukturális beruházásokat pedig remekül „el lehet adni” belpolitikai porondon. Még az olyat is, amilyet Angolában kötöttek. Az egykori portugál gyarmat ugyanis a közelmúltban nagy fába vágta a fejszéjét: megpályázta és el is nyerte a 2010-es labdarúgó Afrikai Nemzetek Kupája megrendezését. Ehhez azonban stadionok kellettek, Kína pedig kőolaj-kitermelési koncessziók fejében fel is építette az összes szükséges sportlétesítményt. A kontinenstorna és az eufória elmúltával azonban azzal kellett szembesülniük, hogy a túlméretezett monstrumok kihasználatlanul állnak, többnyire rossz helyen. Ráadásul a helyi lakosság is zúgolódik. Egyrészt, mert az építkezéseken csak kevés helyi munkaerőt alkalmaztak (a kínai cégek ugyanis előszeretettel hozzák Afrikába saját munkásaikat, a benguelai stadionnál például 700 kínai mellett csupán 250 angolai dolgozott), másrészt, mert úgy látják: az országba be­özönlő pénz csak egy igen szűk réteget „boldogít”.

A kínai nyomulás bírálói leginkább azt vetik Peking szemére, hogy a „be nem avatkozás” hangzatos jelszavának takarója alatt olyan országokkal is „barát­kozik”, ahonnan a nyugati cégek a demokrácia hiánya, az emberi jogok semmibevétele és/vagy a politikai zűrzavar miatt már kivonultak. Ám a nyersanyagéhség nagy úr, a kínaiak pedig teli zsebbel érkeztek olyan, a tönk szélén álló országokba, mint Csád is. Nem nagyon érdekelte őket a kormányzás módja és minősége. Az olajkoncesszióért többek között olyan engedményekkel fizettek, mint például a csádi áruk importvámjának eltörlése. Amikor a New York Times riportere felvetette Kína n’dzsamenai nagykövetének, Vang Ji-vunak, hogy az olajon kívül Csád nem is exportál szinte semmit, ő rezzenéstelen arccal válaszolt: „Ha ma még nem is gyártanak semmit, majd holnap fognak.” Hogy mit, arra már nem tért ki. Nem is térhetett, hiszen működő tőkét Kína csak az olajiparba hozott.

Nagy vihart kavart a nemzetközi diplomáciában a szudáni és a guineai kapcsolat is. Idén júniusban ugyanis a Hágai Nemzetközi Bíróság által a dárfúri vérengzésekben vállalt szerepe miatt körözött szudáni elnök, Omar Hasszán Ahmed el-Besír hivatalos látogatást tett Pekingben, ahol államfőnek kijáró pompa fogadta, s Hu Csin-tao kínai elnök rezzenéstelen arccal jelentette ki: „bízom benne, hogy ez a látogatás tovább erősíti a hagyományos kínai–szudáni barátságot”. Alig két hónappal később a kínai diplomácia vezetője utazott Kartúmba, hogy rendezze a Dél-Szudán elszakadásából eredő vitákat a kőolajszállítás tranzitdíjairól és a vámokról, mert bár az olajmezők döntő hányada az új állam területére esik, az olajvezetékek, az olajfinomítók és a tengeri kikötő bizony Kartúm tulajdonát képezik.

De hasonló megütközést keltett tavalyelőtt, hogy Kína a guineai diktátorral, Moussa Dadis Camara századossal is lepaktált, ezzel ismét tanújelét adva, nem sokat törődik az emberi jogokkal. Alig két héttel az után, hogy a guineai katonai junta lemészárolt legalább száz­ötven, polgári kormányzást követelő tüntetőt, Peking mintegy hétmilliárd dollár értékű szerződést kötött Conakryval kőolaj és más ásványkincsek vásárlására. Jellemző, hogy Camarától a hagyományos szövetséges – egykori gyarmattartó – Franciaország is elhatárolódott, megszakította a katonai kapcsolatokat, és „vadállatinak” minősítette a tüntetők elleni fellépést. Hasonlóképpen ítélte meg a helyzetet az EU, az Afrikai Unió és az ECOWAS – a nyugat-afrikai országok gazdasági szervezete – is, így az elszigetelődött Conakry számára főnyeremény a kínai üzlet. Ezen a képen az sem szépít sokat, hogy Kínát és Guineát valóban régi barátság fűzi egymáshoz, amely egészen az afrikai állam függetlenné válásáig nyúlik vissza, amikor a későbbi elnök, akkor még radikális munkásvezér, Sekou Touré 1958-ban visszautasította Charles de Gaulle ajánlatát, hogy a teljes függetlenség helyett az ország legyen Franciaország protektorátusa. Guinea akkor az antiimperializmus, valamint a korai szocializmus egyik jelképe lett a hidegháborús idők Afrikájában, kiérdemelve a Varsói Szerződés és Kína rokonszenvét és támogatását.

Két évvel ezelőtt Kína 950 millió dolláros kölcsönt ajánlott Zimbabwénak, amit Mugabe elnök legnagyobb hazai ellenfele, a miniszterelnöki posztot betöltő Morgan Tsvangirai jelentett be. Ez jóval meghaladja a kormányfő által nem sokkal korábban Nyugat-Európában „összekalapozott” félmilliárdos összeget. Tsvangirai hiába érvelt, hogy nyugati barátaitól többet is kaphatna, ha Zimbabwe lépéseket tenne a demokrácia teljes helyreállítására. Pénz beszél, kutya ugat. Csakhogy sem a kölcsön forrása (mennyi származik a kormánytól, s mennyi a magánszektorból?), sem a feltételei nem ismertek. Zimbabwénak égetően szüksége van mintegy 8,5 milliárd dollárra, hogy „beindíthassa” egykor virágzó gazdaságát. S mindegy, honnan jön a pénz. De Kína óvatos is: nem teszi le voksát sem Mugabe, sem Tsvangirai mellett. Csak az fontos a számára, hogy hozzáférjen Zimbabwe ásványkincseihez.

A csádi, a szudáni, a guineai és a zimbabwei példa egyaránt azt sugallja, hogy Peking szinte keresi azon államok barátságát, ahol diktatórikus „rend” uralkodik. Itt ugyanis aligha kell nyugati konkurenciától tartania.

A kínai Afrika-politika támogatói azzal érvelnek, hogy Peking az infrastrukturális és termelő beruházásaival lehetővé teszi, hogy a fogadó országoknak egyáltalán esélyük legyen hazai ipar megteremtésére. „A legtöbb afrikai ország 35-50 éve független, különböző okok miatt mégis képtelen volt saját feldolgozó ipart létrehozni” – fejti ki Moeletsi Mbeki dél-afrikai vállalkozó és politikai elemző. „Az sem baj, hogy a kínai áruk elárasztják a piacot. A beözönlő olcsó kínai áruk révén ugyanis az afrikaiak is hozzájutnak olyan termékekhez, amelyeket európai vagy amerikai forrásból nem tudnának meg­fizetni: mobiltelefon, televízió, mosógép, hűtőszekrény, számítógép és ezer más fogyasztási cikk”. Ebben kétségtelenül sok igazság van, hiszen az új infrastruktúra – még ha jórészt a kínai gazdasági tevékenység céljait is szolgálja – végső soron Afrikát gazdagítja, jó esetben a helyi gazdaság fellendülését, munkahelyek létrehozását segíti. Kína ugyanis az olaj és más ásványkincsek kitermelésén kívül a könnyűiparba, élelmiszeriparba, textiliparba is befektet, de rengeteget költ idegenforgalmi, telekommunikációs és egyéb nem üzleti infrastruktúrák építésére is, s nem nézi, hogy a hitelügylet egyenlege merre billen, beruházásai fontos lyukakat tömnek be az afrikai infrastruktúrában.

 „Sok múlik azon, miként alakítja kapcsolatait Kína az afrikai országokkal, s befektetései hoznak-e valódi fejlődést, életszínvonal-növekedést – érvelt 2009-ben a New York Times publicistája, Wei Gu, aki ezután védelmébe veszi Peking politikáját. „Kínát gyakran vádolják kapzsisággal, de legalább odafigyel Afrikára. Míg Obama elnök egyetlen napot töltött Afrikában (Ghána), a kínai elnök végigjárta Malit, Szenegált, Tanzániát és Mauritiust – egyik sem gazdag sem olajban, sem ásványkincsekben. Mivel Kína még új a külföldi befektetők sorában, még sokat kell tanulnia e téren. Ám az elképzelés, hogy a valutatartalékokban gazdag Kína fejlesztési tőkét exportál szegény országokba, valóban ésszerű, s nem ellenezhető.”

A bírálók viszont arra figyelmeztetnek, hogy a kínai befektetési „invázió” sok afrikai országban már elsöpörte a politikai és kulturális ellenállást, s ez jó eséllyel máshol is megtörténhet. A kínai ipari-kereskedelmi kultúra eluralkodása egy idő után ugyanolyan kiszolgáltatottá teszi a befogadó országokat, mint a gyarmati uralom esetén, s ezen keresztül a politikai függetlenség is megkérdőjelezhetővé válik. Thabo Mbeki akkori dél-afrikai elnök már 2006-ban figyelmeztetett egy újfajta gyarmati kapcsolat kialakulásának veszélyeire, sürgetve saját kormányát, hogy vezessen be ideiglenes kvótákat a kínai textilimportra. Nem minden alap nélkül, hiszen a szomszédos Zambiában immár csönd honol a húsz éve épített kabwei kínai textilgyárban. Az ázsiaiak már inkább csak a nyers gyapotot vásárolják fel nyersanyagéhes otthoni gyáraik számára. „Ott tartunk megint, ahol elkezdtük – panaszkodik Wilfred Collins Wonani, a helyi kereskedelmi kamara vezetője, majd hozzáteszi: „eladjuk a nyers gyapotot, s olcsó importárut vásárolunk érte. Ez nem haladás. Ez gyarmatosítás.”

S ha a felszínt megkapargatjuk, a proto­kollnyilatkozatok mögé nézünk, valóban elénk tárulnak a kínai gazdasági terjeszkedés, a kínai ipari kultúra árnyoldalai is. Ők sem adhatnak mást ugyanis, mint ami lényegük. Feltárul a kínai termelés olcsóságának minden titka: az éhbértől a biztonsági és munkásvédelmi intézkedések, eszközök szegényességéig, amelyek olykor katasztrofális következményekkel járnak. Máig nem csitultak el teljesen a 2005-ös zambiai bányaszerencsétlenség hullámai, amikor egy kínai üzemeltetésű rézbányában bekövetkezett robbanás nyomán 46 zambiai munkás vesztette életét. (Köztudott, hogy bizony Kínában sem ritkák a bányaszerencsétlenségek). A kormányzati szintű vizsgálat kiderítette, a kínai cég megszegte még saját biztonsági előírásait is. Rá­adásul tiltotta mindenféle szakszervezet működését is. A kínai cég hosszú pereskedés után végül kártérítést fizetett az áldozatok családjának, és engedélyezte a szakszervezetet. A következő évben ugyanott kínai munkafelügyelők tüzet nyitottak zambiai munkásokra, akik amiatt tiltakoztak, hogy nem ja­ví­tották munkafeltételeiket, és visszatartották azt a többletpénzt, amiről pedig a szakszervezetekkel megegyeztek. Noha 2007-ben egy képviselő terjedelmes jelentést tett le az asztalra arról, hogy a kínai cég miként alkalmazkodott a zambiai törvényekhez, ezek az incidensek érzékeny témának számítanak a kis túlzással az ország teljes iparát jelentő rézövezet munkásai és a zambiai politikusok számára is.

Gyakori kritika a kínai beruházásokkal szemben, hogy soha nem lehet tudni, valójában mennyibe is kerülnek. A leírt szerződéses összeg alig több hevenyészett becslésnél, és ritkán derülnek ki részletek. Ez nem feltétlenül az ázsiai befektető nagyvonalúságát dicséri – lám, számolatlanul adja a pénzt, csak hogy megépülhessen az az iskola, kórház, gyár vagy vasúti pálya. Sokkal inkább arra utal, hogy az összeg alighanem takarja az állami és helyi vezetők meggyőzésének árát is. S mivel hitelről van szó – még ha valóban rendkívül kicsiny kamattal is –, azt egyszer a lakosságnak kell majd visszafizetnie, noha rendszerint nem sok hasznát látja a beözönlő kínai tőkének.

De a legélesebb kritika mégis a kínai jelenlét politikai oldalát illeti. Persze, felfoghatók a bírálatok úgy is, hogy Európa és az Egyesült Államok csak elveszni látszó forrásait és piacait siratja, s puszta irigységből fúj az ázsiai nagyhatalomra. Kína a „be nem avatkozás” politikájával azonban sorozatosan felrúgja azt a konszenzust, hogy nem visszük a tőkét oda, ahol semmibe veszik az emberi jogokat és az alapvető környezetvédelmi szabályokat. „Kína feltételek nélküli kölcsön politikája aggályos, különösen hatásaiban, mivel nincs is szándékában semmilyen változást elérni, gyakorlatilag megerősíti az elnyomást” – véli Kenneth Roth, a Human Rights Watch vezérigazgatója.

A kínaiakat azonban kizárólag saját gazdasági növekedésük fenntartása, ezzel az otthoni viszonylagos politikai béke, végső soron a jelen politikai elit hatalmának megőrzése érdekli. Minden más ennek csupán eszköze. Ha ehhez Afrika vagy más térség „gazdasági megszállása”, az egyes országokban a politikai vezetés lojalitásának megvásárlása az út, ha tehetik, azon fognak járni. Nem érdekli őket – mert az eladósodott fejlett világban tömérdek pénzével kétségtelenül Peking az úr –, milyen bírálatokat kapnak, mosolyogva meghallgatják, de kitartanak politikájuk mellett. Akár tetszik a világnak, akár nem. S lehet ezt gyarmatosításnak hívni, hegemonikus törekvéseket látni a terjeszkedés mögött – talán nem is egészen alaptalanul –, vagy pusztán egy ország önzésének nevezni, a lényeg ugyanaz: Pénz beszél, kutya ugat.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges