Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Már a függetlenség hajnalán, a múlt század hatvanas éveinek derekán megfogalmazódott a kérdés a brit gyarmati iga lerázásáért harcoló gambiai politikusok fejében: vajon a csöppnyi (mindössze 11 295 négyzetkilométer területű) ország, jelentős ásványkincsvagyon, számottevő hazai ipar nélkül, monokultúrára berendezett mezőgazdasággal, az export (akkor) 95 százalékát adó földimogyoró-termeléssel, kezdetleges infrastruktúrával s a 75 százalékos írástudatlansággal képes lesz-e megállni a lábán.

Egészen a gyarmatosítás koráig nem is képezett különálló országot a Gambia folyó alsó, 740 km hosszú szakaszának legszélesebb pontján is csak 35 km kiterjedésű völgyében fekvő terület, amelynek legmagasabb pontja is legfeljebb a budai Rózsadombbal vetekedhet (53 m). Az ország harmadát erdő borítja. A bővizű folyó áldásai és a többé-kevésbé sík terület ellenére a megművelhető földterület csupán az ország területének egyötödét teszi ki, ráadásul a talajviszonyok csak alig néhány növényfajtának kedveznek.

A Gambia folyó völgye az ott élő nyugat-szudáni törzsekkel az i. sz. IX. századtól – ekkorról származnak az első írásos feljegyzések – a nyugat-afrikai nagy birodalmak része volt. Előbb a Ghánai Birodalomnak, majd a Melle Birodalomnak volt alávetve. Utóbbit a Szenegál és a Gambia folyók közötti területet benépesítő mandingo törzsek (bambara, malinke, dzsallonke, szemanke stb.) alapították. Virágkorát a XIII–XV. században élte, nem sokkal az után, hogy uralkodóik 1200 körül felvették a mohamedán vallást. Sorra hódította meg a szomszédos, ám egymástól elszigetelten élő kis törzseket, s tette őket adófizetőivé. Egyeduralmát a XV. században előbb a tuaregek, majd az akkoriban felemelkedőben lévő Szongáj Birodalom döntötte meg. A XVI. században már Melle fizetett adót Szongájnak. A mandingók szomszédságában, a Gambia folyó mentén letelepedve számos kisebb, ugyancsak szudáni nép élt, amelyek közül a legjelentősebb a máig fennmaradt s ma az ország harmadik legnagyobb etnikumát alkotó volofok. Hat kis államot alapítottak, amelyeknek az élén választott vezér állt, fölöttük azonban ott állt a „Hatalmas Volof”. Társadalmuk négy kasztra tagozódott: a szabad arisztokráciára, a kézművesekre, az énekesekre és zenészekre, valamint a rabszolgákra, akiknek azonban lehetett saját földjük, házuk.

Első európaiként a portugál hajósok bukkantak fel a nyugat-afrikai partok mentén. A partvidéken élő kis törzsek védtelenek voltak a behatolók tűzfegyvereivel szemben, így vagy elestek a harcokban, vagy behódoltak, s a betolakodók kiszolgálói lettek. Ebben a szoninke törzs járt az élen, leginkább ők jártak az európaiak kedvébe, s ezerszámra hurcolták s adták el a szomszédos népek fiait-lányait előbb a portugál, majd később az angol és a francia „üzletembereknek”. A fehér bőrű hódítók a parton üldögélve ölbe tett kézzel nézhették, hogyan telnek meg hajóik egyrészt az „élő áruval”, másrészt a fekete kontinens egyéb kincseivel: arannyal, elefántcsonttal, fűszerekkel.

Nem is csoda, hogy a nyugat-afrikai térség vált a legkívánatosabbá az európai hódítók számára, és évszázadokon át ádáz harcokat folytattak a dominanciáért. Elsőként természetesen portugál kereskedelmi állomások létesültek, hiszen a XV–XVI. században még ők voltak a vizek urai. Az 1500-as évek közepétől egyre erősödött az angol konkurencia, 1580-tól kezdve pedig gombamód szaporodtak a brit korona támogatását élvező angol kereskedelmi telepek. A század végén feltűntek ugyan vetélytársként a hollandok és a franciák is, ám az angol uralmat nem tudták megdönteni. Már csak azért sem, mert az angolok nagy súlyt fektettek a helyi diplomáciára is: számos törzsfőnököt lekenyerezve sorban állapodtak meg újabb és újabb kereskedelmi telepek létreho­zásáról, amelyek védelmére 1663-ban a Gambia folyó egyik szigetén megépült az akkori brit uralkodóról elnevezett James-erőd. Ezt ugyan 1695-ben a franciák megkaparintották, ám később visszaadták, s csupán egy erődöt tartottak meg maguknak a folyó északi partján. A kisebb-nagyobb csetepaték egészen 1783-ig elhúzódtak, majd a versailles-i békében a franciák – szenegáli birtokaik visszaadása fejében – elismerték Nagy-Britannia kizárólagos jogát Gambiára.

Ezzel gyakorlatilag kialakultak a mai határok. A brit gyarmati adminisztráció berendezkedett, és a törzsfőnökökkel kötött „koncessziós szerződések” révén egyre beljebb terjeszkedett a folyó menti területeken. A XIX. század elején (1807) Sierra Leonéhoz csatolták Gambiát, ám néhány évtized alatt kiderült, hogy igencsak körülményes így a kormányzás, és 1843-ban Gambia ismét önálló gyarmat lett. Időközben az angol telepesek a folyó egyik szigetén megalapították a korabeli brit gyarmatügyi miniszter nevét megörökítő Bathurst városát (a mai Banjult, mely nevét egyfajta kötélfonásra alkalmas rostnövényt itt gyűjtő mandingo néptől kapta: a bang dzsulo jelentése kötélrost). A század második fele az akkori nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország és mindinkább Németország, ám egyre kevésbé Hollandia, Portugália és Spanyolország) Afrika felosztásáért folyó harcainak jegyében telt el. Ám a korábbi szórványos katonai csetepatékat felváltották a diplomáciai küzdelmek, a titkos tárgyalások és megegyezések, melyeket azután rendszeresen megszegtek, érvénytelenítettek, módosítottak a mindenkori politikai-gazdasági erőviszonyoknak megfelelően.

A fegyveres erők a XX. század elejétől fogva mindinkább az éledező afrikai szabadságharcok letörésére kellettek. Gambiában 1894-től egyre-másra törtek ki a kisebb-nagyobb felkelések, ám ezeket sorra vérbe fojtották a jelentős fegyverzeti fölényben lévő brit gyarmati csapatok. A harcok azonban nem ültek el teljesen, a bennszülöttek rendszeresen váratlan rajtaütésekkel keserítették a brit katonák életét. London maximálisan kihasználta a Gambiában rejlő lehetőségeket. Miután rájöttek, hogy a helyi talaj- és éghajlati viszonyok egyetlen – számukra fontos – növény, a földimogyoró termesztésére alkalmasak, rászorították a helyieket, hogy kis földecskéiken csakis földimogyorót ültessenek, s a termést kizárólag a brit felvásárlóknak adják el. A gyarmati mezőgazdaságban lassanként kialakult egy viszonylag jómódban élő vékony afrikai kis- és középkereskedő réteg (jobbára a törzsfőnökök szélesebb rokonsága), amely egyrészt készséggel kiszolgálta a brit gyarmatosítókat, másrészt – a saját érdekében is – féken tartotta a helyi földműveseket. Egy évvel a második világháború kitörése előtt azonban a földimogyoró ára a világpiacon meredeken zuhanni kezdett, Gambia exportja szinte teljesen elértéktelenedett, ami drámai következményekkel járt. A monokultúrás mezőgazdaság miatt az ország a legalapvetőbb élelmiszerekből is behozatalra szorult, s a csekélyke exportbevételből nem sok élelemre futotta, ami egyrészt éhínséget okozott, másrészt tömeges kivándorláshoz vezetett. Aki tehette, a szomszédos francia gyarmaton, Szenegálban keresett megélhetést.

A második világháború után a gyarmati közigazgatást a brit külbirtokokon, így Gambiában is apró lépésekben közelítették a parlamentáris rendszer felé. Fokozatosan emelték a választható képviselők számát a kinevezett gyarmati tisztségviselők kárára. Persze nem a jótét lélek szállta meg a brit koronát, az átalakulás jórészt az egyre erősödő világpolitikai nyomás és a helyi politikai erők izmosodásának eredménye volt.

Az 1963. szeptember 14-én meghozott ENSZ-határozat a gyarmati rendszer felszámolásáról végképp „betette a kaput” a gyarmati világnak. A határozat kerek-perec felszólította Londont: haladéktalanul adjon függetlenséget (többek között) Gambiának. Az első lépés már októberben megtörtént: bizonyos fokú önkormányzatot kapott, ami azt jelentette, hogy a külügyek és a hadügyek kivételével maguk intézhették dolgaikat. Nem egészen egy évvel később Londonban alkotmányozó értekezleten született meg a döntés: Gambia 1965. február 18-án függetlenné válik a Brit Nemzetközösség keretein belül, azaz az államfői tisztséget továbbra is a brit uralkodó (II. Erzsébet) tölti be.

Akkoriban Gambián belül és kívül is sokan tamáskodtak: vajon a csöppnyi folyóvölgyben fekvő ország 320 ezer (ma másfél millió) lakosa képes lesz-e az önálló állami létre. Nem is annyira politikailag – hiszen a korábbi évtizedekben felnőtt egy többnyire Európában tanult értelmiségi generáció, amely alkalmasnak látszott egy ország irányítására –, mint inkább gazdaságilag. Gambiában gyakorlatilag nem volt ipar (ma is alig van), a mezőgazdaság is szinte csak a földi­mogyoró-termesztésből állt. Már ekkor felmerült a Szenegállal való egyesülés gondolata, ami 1981-ben valósággá is vált, de a Szenegambiának nevezett föderáció még az évtized vége előtt felbomlott.

Az első „valódi” választásokat (amikor már a parlament egészét a helyi pártok képviselőiből választhatták) 1960-ban a Haladó Néppárt és a Muszlim Kongresszus alkotta Demokratikus Blokk nyerte. A miniszterelnök és később a függetlenné váló Gambia első kormányfője, még később első köztársasági elnöke Dawda (David) Karaiba Jawara lett. A Glasgow-ban, majd Liverpoolban képzett állatorvos hazatérése után nem sokkal az állami állategészségügy első embere lett, majd mint a kevés diplomás egyike, maga is beleártotta magát a politikába. 1959-ben alapítója, majd vezetője lett a Haladó Néppártnak. A David nevet 1955-ben vette fel, amikor keresztény hitre tért.

Mint minden függetlenné váló afrikai gyarmatra, Gambiára is óriási feladat várt: meg kellett állnia a saját lábán. Át kellett alakítani és fejleszteni a gazdaságot, hogy csökkenjen a volt gyarmattartótól és piacaitól, továbbá a földimogyoró világpiaci árától való függőség, mert a gyenge és sérülékeny gazdaság a belső politikai stabilitást is súlyosan fenyegeti. Jawara e feladat végrehajtásában a közhivatalokban már addig is túlsúlyban lévő akukra (az Amerikában felszabadított, majd Gambiában letelepedett rabszolgák leszármazottaira) és a tanult városi volofokra támaszkodott. Rettenetes kulturális örökséget vett át, hiszen az egész országban összesen két főiskola működött. Igaz, többre nem is volt igény, hiszen a lakosság háromnegyede, mint írtuk, írástudatlan volt.

Jawara egészen 1994-ig kormányozta Gambiát előbb miniszterelnökként, majd 1970-től köztársasági elnökként. Rendszerét szinte végig a politikai stabilitás jellemezte, a gazdasági bajok ellenére sokáig élvezte a lakosság feltétlen bizalmát. Ötször választották újra. Ez Afrikában önmagában nem olyan nagy szó, hiszen sok helyütt igen érdekesen számlálják a szavazatokat, hogy a hatalmat semmiképp se kelljen átadni, még ha zúgolódik is az ellenzék (ha mer). De Gambiában sohasem „tört ki a gyalázat”, valószínű, hogy valósnak tűnő eredményeket hirdettek ki. Jawara tekintélye még azt is elbírta, hogy a lakosság viszonylag hamar rájött: a függetlenségtől várt – és a vezető politikusok által megígért – Kánaán még oly messze van, hogy talán unokáik sem fogják látni. (Ebben sajnos nem tévedtek). A reformok révén a gambiai gazdaságban mind nagyobb szerepet kapott az idegenforgalom, s a mezőgazdaság termékskálája is bővült, növelték (már amennyire lehetett) a termőterületeket, ám a világpiacon kelendő ásványkincsek hiányában még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a lakosságot kiemeljék a mélyszegénységből. A gazdasági növekedés és az ezen felbuzdulva meghirdetett „gambiaizálás” (a külföldi tulajdonú vállalatok államosítása) nyomán kialakult egy szűk gazdasági elit, amelynek tagjai sűrűn kilincseltek az állami hivatalokban és minisztériumokban megbízások elnyerése, vállalkozásaik támogatása érdekében. Mivel a köztisztviselőkre is igaz, hogy fizetés lehet kevés, lehet sok, de elég sohasem, bizony felütötte fejét s egyre hízott a korrupció nevű szörnyeteg. Ha az ország belsejében fekvő Georgetownban nem is, de Banjulban bizony sokan értesültek arról, hogy egyik-másik vállalkozó mitől gazdagodott meg hirtelen.

Az elégedetlenséget érzékelve és meglovagolva egy korábbi harcostárs, az időközben marxistává lett Kukoi Samba Sanyang néhány katonatiszt élén 1981-ben – amikor Jawara éppen Károly herceg és Diana hercegnő lakodalmán vendégeskedett – államcsínyt kísérelt meg, de az elbukott. Az ilyenkor szokásos megtorló vérfürdő azonban elmaradt. Még az először halálra ítélt főkolomposok büntetését is életfogytiglani börtönre változtatták, a többi, mintegy 800 letartóztatottat pedig nem sokkal később szabadon bocsátották. A fekete-afrikai diktatúrák bíróságait különösebben nem szokta zavarni a megfelelő bizonyítékok hiánya. Jawara viszont – egyedülálló módon – a Brit Nemzetközösség országaiból kért bírókat, így biztosította az elfogulatlan ítélkezést. A puccs ugyan elvetélt, de több dologra felhívta az elnök és a kormányzat figyelmét. A Haladó Néppárt (PPP) egyeduralma párton belüli személyes politikai csatározásokat szült. Mindenki közel akart kerülni a húsosfazékhoz. Az újgazdagok és a lakosság döntő hányadának életszínvonala közötti szakadék egyre mélyült, s ez társadalmi elégedetlenséget váltott ki. A puccs segített kimondani, hogy ez így nem mehet tovább. Ráadásul a körülbelül három hétig tartó zavargások, amelyeknek a Jawara által behívott szenegáli katonai alakulatok fővárosi járőrözése vetett véget, „hazavágta” a gazdaságot, s ennek leginkább a városi fiatalok látták kárát, hiszen elsőként őket bocsátották el, illetve számukra vált lehetetlenné az elhelyezkedés.

Újabb gazdasági programmal, újabb ígéretekkel, valamint a Szenegállal való fúzióval ismét le lehetett csitítani a kedélyeket, Jawara időt és – a közös, immár jóval nagyobb hadsereg által – biztonságot nyert. Noha a kis óceáni partszakasz kivételével Gambiát körülvevő Szenegál gazdasági-politikai stabilitása vonzó volt Jawara számára – olyannyira, hogy szó nélkül elfogadta, hogy Szenegambiában csak alelnök legyen Abdou Diouf árnyékában –, hosszú távon megoldhatatlannak bizonyult az angol, illetve francia ajkú államgépezet összehangolása. A szakítást 1989-ben Gambia mondta ki. Időközben a New York-i Harvard Egyetem néhány közgazdásza, valamint az IMF által kidolgozott gazdasági program meghozta gyümölcsét. Bár az első esztendőben (1985) közel a duplájára nőtt a költségvetési deficit, a következő évben már növekedésnek indult a gambiai gazdaság, és sikerült jelentős összeget lefaragni a hiányból is. A fellendülés természetesen azonnal kitermelte a maga haszonlesőit is, egyes mohó vállalkozók törvénytelen módszerektől sem visszariadva igyekeztek profitjukat az egekbe emelni. Ennek – egyebek mellett – az lett az eredménye, hogy a gazdaság fejlesztésére, a vállalkozások ösztönzésére létrehozott Gambiai Kereskedelmi és Fejlesztési Bank a felelőtlenül, rokoni, haveri alapon és/vagy „borítékolt érvekre” nyújtott, gyorsan bedőlt hitelek miatt csődbe jutott. A gazdaság meg-meglódulása így az ország általános állapotán nem nagyon látszott meg. Majd’ három évtizeddel a függetlenné válás után, 1992-ben Gambia nemhogy kiemelkedett volna a szegény országok sorából, hanem a legszegényebbek, legelmaradottabbak közé süllyedt világviszonylatban is. Kevés ország volt már akkor is, ahol 45 év volt a születéskor várható átlagéletkor, a megszületett gyermekek majdnem egyharmada (!) nem érte meg az ötéves kort, a lakosság háromnegyede még mindig írástudatlan volt, 40 százalékához nem jutott el vezetékes ivóvíz, és 75 százalékuk napi két dollárnál kevesebből élt.

Hogy mindezek ellenére Jawara 32 évig állhatott Gambia élén, az elsősorban személyes tekintélyének köszönhető. A lakosság döntő többsége egyszerűen nélkülözhetetlennek tartotta őt az ország számára. Növelte presztízsét az is, hogy politikai ellenfeleivel szemben sohasem nyúlt az erőszak semmilyen eszközéhez, Gambiában nem tűntek el emberek, nem voltak politikai kirakatperek, az elnök egyetlen ellenfelét sem záratta börtönbe.

Mégis, 1994. július 22-én egy magát a Fegyveres Erők Ideiglenes Uralkodó Tanácsának (AFPRC) nevező, fiatal katonatisztekből álló csoport vértelen államcsínnyel, a legfontosabb közintézmények elfoglalásával magához ragadta a hatalmat. Mivel gyakorlatilag nem ütköztek ellenállásba, az egész alig tartott tovább, mint kimondani vezetőjük, a szunnita mohamedán Yahya Abdul-Aziz Jemus Junking Jammeh nevét. Az akkor mindössze 29 éves katonatiszt, akit többek között az Egyesült Államok hadseregének szenegáli akadémiáján képeztek, első dolga volt az alkotmányt felfüggeszteni, a határokat lezárni. A puccs okaként Jammeh a demokrácia hiányát, a Jawara-rezsimet átható korrupciót nevezte meg, társai inkább szerény zsoldjuk, még szerényebb életkörülményeik és az előrelépés kilátástalansága miatt zúgolódtak. Jammeh egy ígéretét mindenképpen megtartotta: a polgári kormányzáshoz való visszatérést, hiszen 1996-ban már választásokat tartottak. Természetesen hatalmas fölénnyel nyert Jammeh és pártja, ám a voksolásról egyetlen külföldi szakértő sem állította, hogy olyan tiszta és átlátható volt, mint egy hegyi patak. 2001-ben Jammeh-t újraválasztották. Ezúttal ugyan csak a voksok 53 százalékát kapta meg, ám a külföldi megfigyelők ezúttal semmi komolyabb kivetnivalót nem találtak, eltekintve attól, hogy a kormány különböző leleményekkel (például a jelöltektől megkövetelt letéti összeg növelésével való fenyegetéssel) igyekezett korlátozni az ellenjelöltek számát.

Gambiában azok a puccskísérletek nem sikerülnek, amikor az elnök uralmát távollétében akarják megdönteni. Így volt ez a Londonban vendégeskedő Jawara esetében, és nem történt másképpen 2006. március 21-én sem, amikor az éppen Mauritániában tárgyaló Jammeh-t igyekeztek letaszítani a trónról. A veszély hírére az elnök gyorsan hazarepült, s rendet vágott. A puccsisták vezére, Ndure Cham ezredes időben Szenegálba menekült, de társait sokévi, négyüket életfogytiglani börtönre ítélték. Igaz, ez esetben nem külföldi, hanem hazai és katonai bíróság ítélkezett. Tavaly novemberben Jammeh-t negyedszer is újraválasztották, ezúttal már a voksok 72 százalékával. Hiába, választást rendezni tudni kell!

Noha a saría bevezetéséről (egyelőre) nincs szó Gambiában, valószínűleg csak idő kérdése, hogy a mohamedán hitű katona-elnök a saját nézeteit törvények formájában is érvényre juttassa. Mindenekelőtt a vallás kérdésében. Mindent elmond egy 2010-es nyilatkozata: „Aki nem hisz Istenben, nem lehet hálás emberi létéért, mert alávalóbb, mint egy disznó”. Cudar világ vár Gambiában a saját nemükhöz vonzódókra is. Az elnök kilátásba helyezett egy a homoszexuali­tást az iráni jogszabályoknál is szigorúbban büntető törvényt. A hírek szerint az elnök által a kormánynak tett javaslat szerint minden homoszexuális embert meg kell ölni.

Jammeh számos egyetemen és főiskolán kapott díszdoktori oklevelet. Ez különösen orvosi és történelmi ismereteinek fényében értékelhető. Néhány éve Jammeh kijelentette, hogy az asztma (ez talán még nem is lenne oly meglepő) és az AIDS gyógyfüvekkel kezelhető. El is rendelt egy kezelési programot, amelyben azt tanácsolta a HIV-fertőzötteknek, hogy ne is szedjék tovább gyógyszereiket, gyógyfüvekkel kúrálják tovább magukat. Ugyanabban az esztendőben Jammeh bejelentette, hogy ő maga kifejlesztett egy egyszerű gyógynövény-infúziót, amellyel kezelhető a magas vérnyomás. Összeállított egy kezelési programot a meddő nők kezelésére is, ami az ország túlnépesedésével fenyegető 3 százalékos népességnövekedési arányszám tükrében elgondolkodtató.

Kevésbé ártalmasak, annál szórakoztatóbbak Jammeh történelemmel kapcsolatos kijelentései. Nem tudom, hogy állta meg a hallgatóság hangos röhögés nélkül, amikor az elnök azzal dicsekedett, hogy Gambia jelentős szerepet játszott a repülés történetében: „az első repülőgép, amely átrepült az Atlanti-óceán felett, Gambiában landolt, akárcsak az első Kelet-Európában felszállt gép.” Kevésbé megmosolyogtató, sőt a jövőre nézve akár aggasztó is lehet viszont az a kijelentése, amely a Daily Observer című banjuli napilapban 2010 júliusában megjelent interjújában szerepel: „Gambia Afrika egyik legősibb és legnagyobb országa, amelyet a britek szorítottak ilyen apróra, mert földjeinket eladták a franciáknak.”

Gambia gazdasága ma is kiszolgáltatott. Napjainkban leginkább az IMF hiteleinek és gazdasági útmutatásainak. Az ipart csupán a földimogyorót, halat és állati bőrt feldolgozó kisüzemek jelentik. A lakosság háromnegyedének ma is a földművelés és az állattenyésztés ad megélhetést. A hetvenes-nyolcvanas években fellendült idegenforgalom az ezredforduló óta visszaesett. Korábban jelentős bevételt hozott a re-export tevékenység, ám a kormány által 1999-ben bevezetett „behajózás előtti vizsgálat” és a gambiai valuta, a dalasi árfolyamának erős ingadozása eltérítette a re-export tevékenységet az országból. Hivatalos adat nem áll rendelkezésre, de a becslések szerint rendkívül nagy a munkanélküliség. Gambia nemzeti jövedelme alig haladja meg az évi 600 dollárt fejenként, s ebben nem elhanyagolható tételt képeznek a külföldön élő gambiaiak hazautalásai. Az ország valós bevételei azért valamivel magasabbak lehetnek, miután Gambiát a nemzetközi kábítószer-kereskedelem jelentős tranzitállomásaként tartják számon.

Bár Gambiában hivatalosan parlamenti demokrácia működik, ennek keretei igencsak szűkek. Jammeh elnök országlása meglehetősen öntörvényű. Semmiféle ellentmondást nem tűr meg. A közmédia szigorú kormányzati ellenőrzés alatt áll, az ellenzéki sajtót pedig törvényekkel és időnként egy-egy intő példa statuálásával tartják kordában. Súlyos börtönbüntetés fenyegeti például azt az újságírót, akit rágalmazás vagy lázítás vádjában bűnösnek találnak.

De számos külföldi bírálat éri a gambiai kormányzatot az emberi jogok területén is. 2000-ben tucatnyi diák vesztette életét, amikor a rendőrség szétverte a tüntetésüket. Tizenkettőre teszik azok számát is, akik eltűntek, miután egyenruhások egy autóba rángatták be őket. Többeket pedig hónapok, sőt évek óta tartanak fogva vádemelés, illetve bírósági tárgyalás nélkül. Sajátos emberi jogi kérdés a boszorkányüldözés. A New York Times 2009-ben arról adott hírt, hogy mintegy ezer gambiait raboltak el a kormány által felbérelt „boszorkánydoktorok”, és arra kényszerítették őket, hogy mérgező főzeteket igyanak. A hadjáratot állítólag Jammeh elnök rendelte el, mert egyik nagynénjét szerinte boszorkányok ölték meg. Jammeh-t tartják felelősnek azért a 2004-es mészárlásért is, amelyben 44 ghánai és tíz, más nyugat-afrikai országból érkezett menekült lelte halálát.

Az idei esztendő emberi jogi botránya a nyáron meghirdetett kivégzési kampány volt. Augusztusban Jammeh megerősítette, hogy kilenc elítélt esetében már végrehajtották a halálos ítéletet, s ez vár a többi halálraítéltre is. Az erőteljes és széles körű nemzetközi tiltakozás hatására az elnök szeptember közepén moratóriumot hirdetett, ám hozzátette: a bűnösök csak időt nyertek, életet nem. Gambiában érvényben van a halálbüntetés, ám 25 éve nem volt példa kivégzésre. A kormányzat állítólag így akarja visszaszorítani az utóbbi időben elburjánzott bűnözést. Csakhogy egy katona vezette diktatúrában – mint amilyen Jammeh rendszere is – olykor „elmosódik” a különbség politikai és köztörvényes bűnök között. Nem véletlen, hogy a világon egyre kevesebb országban létezik a halálbüntetés, és mindössze két demokratikusan működő ország van, ahol a paragrafusok még lehetővé teszik a legsúlyosabb ítéletet: Japán és az Egyesült Államok. A világon jelenleg 74 országban teszik lehetővé a jogszabályok halálbüntetés kiszabását, többségük afrikai, ázsiai és karib-tengeri állam. Afrikában 13 országban teljesen eltörölték a halálbüntetést, 19-ben jogilag ugyan még létezik, ám a gyakorlatban nem alkalmazzák, 16-ban viszont még szerves része a büntető törvénykönyvnek, és az ítéleteket végre is hajtják. Ez utóbbiak közé lépett vissza a nyáron Gambia.

Egy olyan afrikai országra, ahol sem kőolaj, sem arany, de még értékes fa és elefántcsont sincs, ráadásul mindössze másfél milliós, nem figyel a világ. Egy hatalomtól megmámorosodott, félművelt katonatiszt gyakorlatilag háborítatlanul zsarnokoskodhat ott, miközben az ország lakosságának háromnegyede nyomorog, a szólásszabadság ismeretlen, a tiltakozóknak vagy akár csak bírálóknak könnyen betörhetik (szó szerint is) a fejét. Ott az államfő következmények nélkül mondhat bornírt ostobaságokat, alkalmazhat középkori törvényeket, folytathat dilettáns orvosi „kísérleteket” – a szenzációra éhes sajtón és néhány nemzetközi emberi jogi szervezeten kívül senki nem vesz róla tudomást. A nemzetközi politika is csak az állam által elkövetett sorozatgyilkosságra figyel fel.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges