Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Éppen harminc évvel ezelőtt, 1977. december 4-én koronázták meg Banguiban Jean-Bédel Bo­kassát, akiről valóban elmondható, hogy vérrel írta be a nevét a történelemkönyvekbe. Hírhedt kegyetlenkedései mellett dajkameséknek tűnhetnek a horrorfilmek, és a sors igazságszolgáltatása, hogy ő volt az első afrikai államfő, akit nemcsak távollétében ítélhettek el rémtetteiért, hanem hazájában bűnhődött, még ha nem is olyan sokat.

Jean-Bédel Bokassa egyike azoknak a diktátoroknak, akik tisztességgel, a társadalmi igazságosságra való őszinte törekvéssel láttak neki államfői munkájuknak, ám igyekezetük megbicsaklott, amikor kiderült, hogy terveik megvalósíthatatlanok. A hatalom érzését megízlelve, a kudarcok és az ellenségek szaporodásával egyre inkább csak a „trón”, a kiváltságok, a telhetetlen gazdagodás és nem utolsósorban a korlátlan uralom megőrzése vált számára fontossá.

A XX. század első harmadában fénykorát élte a francia gyarmatbirodalom. Ekkorra teljesen kiépült a gyarmati adminisztráció, olajozottan folyt az afrikai természeti kincsek elrablása, a leigázott népek mérhetetlen kizsákmányolása. Ebben az időszakban feltűntek már az ellenállás első jelei is, de ezeket a szórványos próbálkozásokat a francia hadsereg sokáig csírájában elfojtotta. A gyarmati adminisztráció kivételesen épp egy történelmi szempontból haladó intézkedésnek igyekezett érvényt szerezni, amikor utasította a közép-afrikai m’baka törzs lakta egyik falu elöljáróját, Mgboundoulout, hogy szabadítsa fel a gyapotföldjein dolgozó rabszolgákat. A falu főnöke ezt megtagadta, mire a francia hatóságok 1927. november 13-án elfogták, és kivégezték.

Mgboundoulou egyik fia, Jean-Bédel Bokassa csupán hatéves volt ekkor. (1921. február 22-én született az akkori Francia Egyenlítői Afrikában, a Banguitól 80 km-re délnyugatra fekvő, dzsungel övezte Bobangui faluban.) Már a neve sem volt mindennapi. A bokassa szó a m’baka törzs nyelvén ’kis erdő’-t jelent, ami talán még nem szokatlan, mint ahogy az sem, hogy mélyen hívő katolikus szülei egy szentről, Keresztelő Szent Jánosról kívánták elnevezni fiukat. A furcsaság a Bédel névben rejlik. Ez úgy keletkezett, hogy a választott szent nevének (Jean-Baptiste de la Salle) a francia krónikákban olvasható rövidítése (B. de L.) betűit egyszerűen összeolvasták.

Bokassa korán árván maradt, mert apja kivégzését anyja nem tudta elviselni, és egy héttel később öngyilkos lett. A tizenkét gyermeket, köztük a hat­éves kisfiút nagyapjuk, Mbalanga vette szárnyai alá, s elhatározta: olyan taníttatásban részesíti kedvenc unokáját, hogy felnőve apjához méltón szolgálhassa majd népét és országát. Anyagi akadálya ennek nem volt, hiszen a m’baka törzs, bár kis lélekszámú, annál módosabb és befolyásosabb volt (legalábbis a környező törzsekhez képest). Nem véletlen, hogy közülük került ki az 1958-ban még a Francia Közösségen belül autonómiát kapott Közép-afrikai Köztársaság első bennszülött elnöke, Barthelemy Boganda, valamint az ő rejtélyes és tragikus helikopterbalesete után az országot a teljes függetlenségig vezető államfője, David Dacko is. Előbbi unokabátyja, utóbbi unokaöccse volt Bokassának.

Mbalanga a fiúcskát előbb egy közeli, majd egy bangui francia egyházi iskolába íratta. Néhány év múltán a papnak készülő ifjú Brazzaville-ben folytatta tanulmányait.

A második világháború kitörésekor éppen nagykorúvá váló Bokassa nagyapja unszolására – mert ebben látta a fiú kiemelkedésének legnagyobb esélyét – belépett a francia hadseregbe. Huszonhárom év alatt fényes katonai pályát futott be. Vé­gig­har­col­ta a második világháborút, egyike volt annak a francia hadseregben szolgált több ezer afrikai fekete és arab katonának, akik 1944 augusztusában Provence­-ban partra szálltak. Az ötvenes években előbb Indo­kínában, majd Algériában harcolt a trikolór dicsőségéért. Bátor katona volt, gyorsan haladt előre a katonai ranglétrán, végül századosként szerelt le 1961-ben. Hiúságát legyezte az a tizenkét kitüntetés, amelyeket a harcokban tanúsított vitézségével érdemelt ki. A legbüszkébben alighanem a példaképe, Bona­parte Napóleon alapította francia Be­csü­letrendet viselte, de mellkasán minden ünnepen ott díszelgett a többi medália is.

Időközben családot is alapított. Első, belga feleségétől az indokínai bevetés választotta el. 1953-ban feleségül vett egy vietnami nőt. A történelem diszkrét bája, hogy két, egymástól messze távol élő, ám egyaránt gyarmati sorban senyvedő nép sarja úgy köti egymáshoz sorsát, hogy a lövészárok ellentétes oldalán állnak. Ez a frigy sem tartott sokáig, de született belőle egy kislány, akit csak sok-sok évvel később kezdett keresni az apja. (A közzétett felhívásra két nő is jelentkezett, mindkettőt Martine Nguyennek hívták. Egyikük tehát szélhámos volt. Bokassa ahelyett hogy kitoloncolta, bebörtönözte vagy kivégeztette volna a csalót, örökbe fogadta. Majd mindkettejüket kiházasította. Esküvőjüket egyszerre tartották meg a bangui székesegyházban. A hamis Martine férje, egy katonatiszt később tevékeny szerepet vállalt a Bokassa elleni 1976-os merényletkísérletben, ezért agyonlőtték, míg az özvegyet egy évvel később Bokassa egyik testőre ölte meg. Nem járt jobban az igazi Martine párja, egy orvos, Jean-Bruno Dévéarodé sem, akit bangui kórházi „tevékenysége” miatt még ma is a császárság Men­ge­léjeként emlegetnek. Bár két évig sikerrel bujkált, 1981-ben Dacko emberei elfogták és megölték. Öz­vegye Párizsban telepedett le.)

Az 1960-ban teljesen függetlenné vált Közép-afrikai Köztársaságnak saját haderőre volt szüksége, ezért David Dacko egy év múlva hazahívta unokafivérét, Bokassát, ezredesi rangban vezérkari főnöknek nevezte ki, s rábízta a hadsereg megszervezését. A francia idegenlégióban nevelkedett katonatiszt remek munkát végzett, fegyelmezett, erős és főleg (leginkább a vezér személyéhez) lojális regimentet hozott létre.

Mint a gyarmati sorból frissen szabadult afrikai államok vezetőinek zöme, Dacko is az igazságosnak vélt szocialista gazdasági rend felépítésén szorgoskodott, ám a gazdasági és külpolitikai körülmények, a belső termelési viszonyok – a monokultúrás, kezdetleges eszközökkel végzett mezőgazdasági munka, a kevéssé termelékeny kézműipar s főleg a jól képzett gazdasági és ipari szakemberek hiánya – miatt a fiatal állam mind mélyebb gazdasági válságba süllyedt. A lakosság életszínvonala csökkent, s az elnök fokozódó önkénye miatt egyre nőtt az elégedetlenség.

Ezt lovagolta meg Jean-Bédel Bokassa, akinek fokozódó népszerűsége mind jobban zavarta Dackót. Noha az elnök – hogy unokatestvérét távol tartsa – 1965-ben Párizsba küldte őt katonai továbbképzésre, Bokassa az év végén, megérezve a kellő pillanatot, hazatért, s újév napján vértelen államcsínnyel eltávolította kuzinját a hatalomból. Önmagát nevezte ki államfőnek, de emellett betöltötte a belügy-, az igazságügy-, a hadügy-, a mezőgazdasági, a pénzügy- és az információs miniszter posztját is. A szép az egészben az, hogy Bokassának sokáig esze ágában sem volt hatalomra törni, ám cselekedni kényszerült, miután érzékelte, hogy Dacko mindenáron meg akar szabadulni tőle.

Kezdetben ő is számos reformot hajtott végre, hogy fejlessze a Közép-afrikai Köztársaság gazdaságát. Ezek közé tartozott a tudományos szocializmus és a tervgazdálkodás jegyében végrehajtott, szerényen csak Bokassa Hadműveletnek nevezett intézkedéssorozat, melynek keretében a hatalmas ültetvényeket és a nagyobb gyárakat államosították. A jó szándék azonban a szakszerűtlen és korrupt végrehajtás miatt a visszájára fordult. Talán ez a kudarc torzította el Bokassa gondolkodását, akinek ráadásul igencsak megtetszett az uralkodás – „ha már az országon nem segíthetek, legalább nekem legyen jó…”

A következő években a hatalomtól és a szinte vödörszám fogyasztott alkoholtól megrészegült Bokassa szeszélyes kül- és belpolitikai lépéseivel hívta fel magára a figyelmet, miközben gyakori kormányátalakításokkal mindjobban megerősítette elnöki hatalmát. Politikai ellenfeleit minden gátlás nélkül legyilkoltatta, vagy személyesen ölte meg. De rettegtek tőle a csavargók és a koldusok is, miután egyszer megtette, hogy jó néhányukat összefogatta, repülőgépre ültette, majd a magasból az Ubangi fo­lyóba dobatta őket, persze ejtőernyő nélkül. Ő maga viszont élvezte az édes életet. Nyakló nélkül költötte az ország pénzét, hatalmas ünnepségeket és orgiákat rendezett palotáiban.

Egy sikertelen puccskísérlet 1969 áprilisában jó alkalom volt a számára, hogy hatályon kívül helyezze az 1959-es alkotmányt. Attól kezdve rendeleti úton kormányzott. Még két merényletet úszott meg: 1974 decemberében egy sikertelen puccskísérletet, 1976 februárjában egy gyilkossági kísérletet. Ezek a támadások még inkább erősítették benne a félelmet, hogy elveszítheti az aranyéletet. Az aranyat is, az életet is. Bokassa egyre gyanakvóbban tekintett legszűkebb környezetére is.

Hatalmát az önkényuralom felé vezető újabb lépésekkel igyekezett megszilárdítani. 1972-ben örökös elnöknek nyilvánította magát, rá két évre katonai dicsőségére alapozva a köztársaság marsalljának nevezte ki magát. Ezzel akarva-akaratlanul is jelezte, hogy fő s talán egyetlen hatalmi bázisa az általa alapított hadsereg a hozzá hű főtisztekkel. 1976 szeptemberében szélnek eresztette a kormányt, majd az ország államformáját köztársaságról császárságra változtatta, december 4-én pedig Napóleont utánozva birodalmi alkotmányt vezetett be.

A külvilág egy darabig rokonszenvvel, majd cinikus nyugalommal figyelte a marsall-elnök ámokfutását. Miközben otthon bizalmatlanul méregetett mindenkit, akinek csak egy csöpp köze volt a politikához vagy a hadsereghez, külföldi látogatásain ke­délyesen csevegett a különböző államok vezetőivel, akik alighanem ismerték (egyik) gyengéjét: kitüntetésekkel halmozták el. Bokassa vitrinjében ott sorakozott vagy egy tucat afrikai ország, továbbá Ro­mánia, Görögország és Tajvan több igen nagyra becsült rendjele is. E te­kin­tetben már nem is példaképére, Bonaparte Napóleonra, hanem inkább Leonyid Brezsnyev néhai szovjet pártvezérre hasonlított. Miután sem szomszédait, sem más országokat nem fenyegetett, a külvilág sokáig elnézte hóbortjait. Bár nem mindenki viselte el. Bokassa elnöksége idején többször is találkozott a legendás Charles de Gaulle tábornokkal, akkori francia államfővel, akit mély tisztelettel Papának nevezett, ám ezt a sasorrú gall ki nem állhatta, visszautasította, sőt mérgében kardcsörtető tökfejnek titulálta a bizalmaskodó afrikait. Bokassa leginkább az ugyancsak katonaember Moamer el-Kadhafi ezredessel, Líbia vezetőjével ér­tett szót. Kedvéért – de inkább a tőle várt anyagi támogatásért – egy rövid időre még az iszlám hitet is felvette a hangzatos Salah Eddine Ahmed Bokassa névvel együtt. Ám amikor már több pénzt nem remélhetett Kadhafitól, s tervei úgy kívánták, visszatért a katolikus hitre.

1977. december 4-én tragikomikus fordulatot vett a közép-afrikai ország történelme. Bokassa újra csak Napóleont majmolva császárrá koronáztatta magát. Az újdonsült császár megszólítása így hangzott: „Ő Császári Felsége, aki az egyetlen pártban, a MESAN-ban egyesült közép-afrikai nép akaratából Közép-Afrika uralkodója, I. Bokassa.” Eredetileg II. János Pál pápát kérte fel, hogy személyesen helyezze fejére a koronát, ám a Szentatya ezt elutasította. (Utolsó éveiben erre egy kicsit másként emlékezett. Büszkén állította, hogy őt a pápa a katolikus egyház tizenharmadik apostolává szentelte, s hogy a Szen­t­atyával számos titkos találkozón vett részt.)

A bangui katolikus székesegyházban tartott fényűző koronázási ceremónia – amelyen a gáláns meghívások ellenére egyetlen külföldi államfő sem jelent meg – végképp kiürítette a kusza és főként korrupt kormányzás miatt amúgy is mérhetetlenül szegény ország kincstárát. A költségek közel 30 millió dollárra, az ország évi exportbevételének negyedére rúgtak. Egyedül a karoling stílusjegyeket viselő, gyémántokkal ékesített színarany korona értéke meg­haladta az ötmillió dollárt. A francia vezetés maga helyett egy egész díszzászlóaljat és a haditengerészet katonazenekarát küldte el, hogy emelje az ünnepség fényét. A katedrálishoz vezető sugárutat pedig Fran­cia­országból hozatott fenyőfákkal szegélyezték. So­kan már ekkor úgy vélték, hogy Bokassa megőrült, önző fényűzésével inkább méltó párja egy másik afrikai diktátornak, az ugandai Idi Aminnak, mint Na­pó­leonnak.

Bár az államformát alkotmányos monarchiaként nevezték meg hivatalosan, valójában az önkény egyre fokozódott. Az ellenkezőket szó nélkül eltették láb alól. Mind gyakoribbakká váltak a kínzások, amelyekben időnként Bokassa maga is részt vállalt.

Az újdonsült császár azt ígérte, hogy a monarchia kitűnik majd a kontinens köztársaságai közül, s nemzetközi tekintélyre tesz szert. Feltűnést valóban keltett, de egészen másként, mint Bokassa gondolta. A beígért demokratikus reformok elmaradtak, a világsajtó az emberi jogi visszaélésekről és „Őfelsége” abszurd intézkedéseiről cikkezett. Eszementnek nevezték a (külföldi) lapok Bokassát már akkor is, amikor 1971-ben anyák napján úgy kedveskedett az ünnepelteknek, hogy a női börtönökből szabadon engedte a foglyokat, ám kivégeztette az összes férfi rabot, aki nőt bántalmazott. Bokassa birodalmában a kora középkort idéző igazságszolgáltatás működött: lopásért füllevágás járt, a visszaesőket pedig kivégezték. Előfordult, hogy az elfogott tolvajokat Bokassa bilincsbe verve a főváros központjában a nyílt utcán lincseltette meg a testőrségével.

A vonzó ásványkincs-lelőhelyek (gyémánt, urán­érc, arany) miatt egyes országok (Franciaország, Svájc, Egyesült Államok) mégis sokáig támogatták Bokassát. Minden abszurditása ellenére elfogadták, nem törődtek vele, hogy egy hatalommániás pszi­cho­patával állnak szemben. A legtovább Francia­ország tartott ki – merőben gazdasági és „birodalmi” érdekből – Bokassa mellett: jelentős pénzügyi és katonai támogatást nyújtott neki a gazdag gyémánt- és uránlelőhelyek kiaknázása fejében. (Az utóbbi különösen fontos volt a francia atomprogram megvalósításához.) Bokassa bizalmas személyi kapcsolatot alakított ki Valéry Giscard d’Estaing-nel – aki még pénzügyminiszter korában (1973-ban) gyémántokat kapott ajándékba Bokassától –, gyakran látta vendégül őt vadászaton, ő pedig mindezért barátjának, sőt kedves rokonnak nevezte.

Fájt is sokat az időközben elnökké választott francia politikus feje, hogyan hárítsa el az emiatt őt ért belpolitikai támadásokat. De nem ő volt az egyet­len, aki gyémántokat kapott Bokassától, hanem például Henry Kissinger akkori amerikai külügy­miniszter is. Miközben a külföldi államfőkkel jó kapcsolatokat igyekezett ápolni a császár, otthon már paranoiába fordult a bizalmatlansága. Mindig és mindenütt összeesküvést sejtett, potenciális árulót, riválist, sőt merénylőt gyanított mindenkiben. Ma már nem tudható, hogy a tomboló zsarnoksággal és féktelen ke­gyet­lenséggel megtorolt összeesküvések közül melyik volt valóságos, és melyik egy bomlott elme kényszerképzete. Már 1966-ban felforgatással vádolta az akkori állambiztonsági vezetőt, kiszúratta a szemét, majd lefejeztette. Csak a francia nagykövetség erőteljes közbelépése akadályozta meg abban, hogy a levágott fejet – okulásul mindenkinek – körbehordoztassa a közép-afrikai iskolákban.

1979 januárjában az addig korántsem finnyás franciák türelme is elfogyott. Bokassa a súlyos gazdasági válság, a tarthatatlan szociális helyzet, az ön­kény­­uralom s a mindent átszövő korrupció miatt ellene tüntetők közé lövetett, majd április közepén iskolásokat tartóztattak le, mert nem akarták a császár cége által gyártott és egy másik vállalkozása által méregdrágán árusított iskolai egyenruhát megvenni és viselni. Az elkeseredett tüntetők ráadásul rátámadtak a császári palotára, sőt kővel megdobálták Bokassa limuzinját, amitől a méltóságában megsértett Ő Csá­szári Felsége éktelen dühbe gurult. A testőrei által elfogott mintegy kétszáz diák fele meghalt a börtönben a kínzások következtében. Nem egyet közülük állítólag maga Bokassa vert agyon, sőt egyes híresztelések szerint evett is áldozatai húsából, bár ezt sohasem bizonyították rá. De talán még ezt, a ngarabai mészárlás címen az ország rémtörténelmébe feljegyzett esetet is megbocsátották volna neki, ha nem sokkal később a hajdanán Giscard d’Estaing-nek ajándékozott gyémántok értéke feletti vitában Bokassa nem ütötte volna meg a bangui francia nagykövetet. Mindenesetre 1979. december elején Párizs minden támogatást megvont Banguitól.

Ekkorra vérengzései miatt leghűbb honi hívei is sorra eltávolodtak tőle. A császárság párizsi nagykövete például lemondott tisztségéről, és ellenzéki szervezetet alapított. 1979. augusztus 16-án Dakar­ban nyilvánosságra hoztak egy emberi jogi jelentést, amelyben a közép-afrikai szörnyűségek egyszemélyi felelősének nevezik meg Bokassát. Ekkor telt be végleg a pohár Párizsban.

1979. szeptember 21-ére virradó éjjel, míg Bo­kassa ismét Líbiában tartózkodott, Giscard d’Estaing elnök parancsára Barrakuda Hadművelet néven francia kommandósok egy ejtőernyős deszantalakulattal karöltve puccsot hajtottak végre a császár ellen, amelynek révén Dacko visszavehette az államfői posztot, s újra köztársasággá kiáltották ki a közép-afrikai államot.

Bokassa emigrálni kényszerült. Először barátjától, Giscard-tól kért menedékjogot, aki ezt a trónfosztott uralkodó legnagyobb megdöbbenésére elutasította. Ezért Elefántcsontpartra menekült, ahol négy évet töltött. Párizs végül a Francia Idegenlégió katonáira vonatkozó szabályokra hivatkozva mégis menedéket nyújtott néki. Párizs közelében élt saját palotái egyikében. Száműzetésében sem szűkölködött: külföldi magánszámláin korábban 125 millió dollárt helyezett el.

Annak ellenére, hogy 1980-ban Banguiban tá­vol­létében halálra ítélték, hat évvel később, 1986. ok­tóber 24-én a kínzó honvágytól hajtva váratlanul hazatért. Fényes fogadtatásra számított, ám ehelyett letartóztatták, és bíróság elé állították. A vádak kö­zött árulás, sikkasztás, kínzás és gyilkosság mellett a kannibalizmus is szerepelt, mert megbuktatása után a francia katonák Villa Kolongo nevű palotájában állítólag több politikai ellenfelének mélyhűtött hulláját is megtalálták. Hosszú hónapokon át tartó viharos tárgyalás után 1987. június 12-én halálra ítélték. Az emberevés vádja alól ugyan – kellő bizonyíték híján – felmentették, a többi pontban azonban bű­nös­nek találták. A halálbüntetést 1988 februárjában életfogytiglani börtönre, majd húsz évre módosították, végül 1993. szeptember elsején általános amnesztiával szabadult.

Élete hátralévő részét palotájának romjai között töltötte. Indulni kívánt az 1999-es elnökválasztáson, mert még mindig meg volt győződve róla, hogy népe szereti őt. Az 1996. májusi – az elmaradt zsoldok miatt kitört, ám francia segítséggel levert – katonai lázadás után nacionalista szólamokat hangoztatva kívánt ismét a politika színpadára lépni. („Miért kell Párizsnak minden csip-csup ügybe beleavatkoznia Közép-Afrikában?”)

A sors azonban megmentette ettől a Közép-afrikai Köztársaságot: Jean-Bédel Bokassa 1996. november 3-án Banguiban szívinfarktus következtében elhunyt. Népes család: tizenhét feleség, ötvenöt gyermek és ki tudja, hány unoka gyászolta, ám kevesen siratták.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges