Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Elefántcsontpartot majdnem negyven éven át Afrika csodájaként emlegették. A függetlenség kikiáltásától (1960. augusztus 7.) egészen 1999 karácsonyáig egyetlen államcsíny vagy a politikai erők egyetlen fegyveres összecsapása sem bontotta meg az ország békéjét. Ám amióta Henri Konan-Bédiét katonai puccsal eltávolították az elnöki székből, szakadatlanul dúl a viszály. Sikeres és elvetélt államcsínyek követik egymást, miközben az ország egy kelet–nyugati irányú demarkációs vonal mentén gyakorlatilag kettészakadt. Az országban állomásozó francia és ENSZ-békefenntartók pedig politikai és katonai értelemben is két tűz közé szorultak.

A piros-fehér-kék trikolór a XVII. században bukkant fel a Guineai-öböl partjainál, amikor francia kereskedők elefántcsontért, majd később aranyért, gyémántért és nem utolsósorban rabszolgákért szálltak partra. A kalmárok a maguk eszközeivel – ajándékok, megvesztegetés – férkőztek a bennszülött törzsek vezetőinek bizalmába, ám 1843-ban, az addig megszerzett pozícióik védelmében (főként európai vetélytársaikkal szemben) létrehozták az első haditengerészeti támaszpontot, majd a század nyolcvanas éveiben már egyre beljebb merészkedtek a szárazföldön, sorra alakítva ki a kakaó- és kávéültetvényeket, amelyek ma is a mezőgazdaság gerincét adják. Ügyeltek arra is, hogy minél kisebb ellenállásba ütközzön térhódításuk, ahol lehetett, bevonták a törzsi vezetőket is az 1893-ban létrehozott gyarmat közigazgatásába, megszervezve így egy lojális helyi elitréteget. 1895-ben Elefántcsontpartot is betagolták a mai Algériától egész Kamerunig húzódó területet magában foglaló (csak a független Libéria és az angol kézre került Aranypart, azaz Ghána, illetve Nigéria jelentett kivételt) Francia Nyugat-Afrika főkormányzóságba. A tényleges hatalom érdekében, ha kellett, katonai erővel igázták le a különböző törzseket. A franciák virágzó gyarmati gazdaságot építettek fel Elefántcsontparton: a kakaó- és kávészállítmányok mellett az arany- és gyémántkészletek kiaknázása gyarapította a telepesek és az anyaország vagyonát.

A második világháború alaposan megbolygatta a gyarmatbirodalmakat is, noha az érlelődő változások Elefántcsontparton is csak évtizedes késéssel jelentkeztek. Egy Párizsban orvosi végzettséget szerzett ültetvényes, a baoulé törzs sarja, Félix Houphouët-Boigny jó néhány szöget kalapált bele a francia gyarmatbirodalom koporsójába, miközben őt magát sokan azzal vádolták, hogy együttműködik a kolonialista párizsi kormánnyal. Nem is teljesen alaptalanul, hiszen Houphouët-Boigny már 1946-tól tagja volt a francia nemzetgyűlésnek, sőt 1956–1959 között több kabinetben is helyet kapott. Az ültetvényesek érdekeit képviselő Afrikai Mezőgazdasági Szindikátus megalapítása (1944) még összhangban is volt kormányzati szerepével, ám az Elefántcsontpart Demokratikus Pártja (PDCI) megalapítása már megelőlegezte a későbbi függetlenségi harcos politikust. A lassú erjedés eredményeként Elefántcsontpart 1958-ban a Francia Közösség autonóm köztársasága státust nyerte el, majd 1960-ban kikiáltotta függetlenségét is, noha továbbra is ezer szállal kötődött Párizshoz. Az sem véletlen, hogy Félix Houphouët-Boigny még ugyanabban az évben nagy fölénynyel megnyerte az első elnökválasztást, hiszen ő volt az, akiben az afrikaiak a felszabadítót, az európai származású telepesek pedig személyes és anyagi biztonságuk zálogát látták. Államfői tevékenysége, amelynek alaptétele a nemzeti egység, a vallási-etnikai egyensúly fenntartása volt, több mint négy évtizeden át nemcsak páratlan politikai nyugalmat a térségben, hanem nyugat-afrikai mércével mérve virágzó gazdaságot is teremtett. Igaz, annak árán, hogy az elnök, a parlamenti csetepatékat elkerülendő, nem sokkal hatalomra lépése után egypártrendszert vezetett be, s tartott fenn egészen 1990-ig. Elefántcsontpartot a nyolcvanas években már egyenesen „Afrika Svájcának”, kereskedelmi – tulajdonképpen tényleges – fővárosát, a mozgalmas életű, pazarul kiépített Abidjant pedig „Kis Párizsként” emlegették. Szemben a hivatalos fővárossal, Yamoussukróval, amely rövid felvirágzását annak köszönhette, hogy ott született Houphouët-Boigny, s az elnök leginkább érzelmi okokból szorgalmazta fejlesztését, azonban sem a kormány, sem a parlament nem költözött oda egy percre sem.

A fő mezőgazdasági exportcikkeket (kakaó, kávé) termelő ültetvényekre százezrével érkeztek a szomszédos államokból (Burkina Faso, Mali, Guinea) a munkanélküli, a szegénység elől menekülő emberek, akik a biztos megélhetés birtokában már nem is akartak többé visszamenni szülőföldjükre, itt teremtettek új hazát (otthont, családot) maguknak. A külföldi származásúak napjainkban az ország 16 milliós népességének egynegyedét adják, s ebből még a tavaly év végi evakuálások előtt is csak 20-25 ezer volt francia. Különösen nagy a Burkina Fasóból áttelepült (iszlám vallású) bevándorlók aránya.

Noha a bajok látszólag az 1999-es puccsal kezdődtek, a hanyatlás már korábban megindult. Ezt jelzi, hogy a lakosság nyomására Félix Houphouët-Boigny 1990-ben kénytelen volt engedélyezni politikai pártok alapítását, bár 1993-ban bekövetkezett haláláig így is biztos kézzel irányította az országot. Utódja az alkotmány értelmében Henri Konan-Bédié, a parlament elnöke lett, akit az 1995-ös elnökválasztás megerősített államfői tisztségében. Elemzők az ő rovására írják, hogy megbomlott a hatalom sokáig oly nagy gonddal őrzött vallási-etnikai egyensúlya, a kormányzatban előtérbe kerültek a déli származású, keresztény politikusok. Ráadásul a gazdaság növekedése is megtorpant, részben a nyugat-afrikai közös valuta, a CFA-frank (amelynek ügyeit ugyancsak Párizsban intézik) 50 százalékos leértékelése, valamint a kakaó és a kávé világpiaci árának zuhanása miatt, ami az ország eladósodását eredményezte. A súlyos deficit miatt egyre inkább késett a közalkalmazottak és a katonák járandóságának kifizetése.

A zsoldok elmaradása végzetesnek bizonyult. Egy sértődött tábornok – a négy évvel korábban összeesküvés vádjával félreállított vezérkari főnök – az északi muszlim származású Robert Guei 1999 karácsonyán a zúgolódó katonák élére állt, s valósággal elsöpörte az addigra elszigetelődött Konan-Bédié hatalmát, aki előbb Togóba, majd Franciaországba menekült. A tábornok betartotta ígéretét a polgári kormányzás gyors helyreállítására, ám néhány hónap alatt is beleszeretett az uralkodásba, így minden hazai és francia intelem ellenére elindult a 2000. évi elnökválasztáson. Vereségét nem ismerte el, csupán a győztes Laurent Gbagbo mellett kiálló „belgrádi mintájú” tömegmegmozdulások és a Legfelsőbb Bíróság ítéletének nyomására adta be derekát.

Volt még egy nagy vesztese az elnökválasztásnak: a néhai Félix Houphouët-Boigny kormányának utolsó miniszterelnöke, Alassane Ouattara északi muszlim politikus, akit az alkotmánynak az elnökjelöltség feltételeiről szóló 35. cikkelye értelmében fosztottak meg az indulás lehetőségétől. Ez ugyanis kimondja, hogy csak az indulhat az államfői posztért, akinek a szülei is elefántcsontparti állampolgárok voltak. Ouattara apja azonban Burkina Fasó-i származású volt, sőt őt magát is az ougadougoui kormány delegálta a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) alelnöki székébe. Kizárását az Elefántcsontpart népességének 38 százalékát adó iszlám közösség igencsak zokon vette, s a nyugati vidékekről származó, katolikus vallású Gbagbo hiába hirdette meg a korábbi nemzeti egység helyreállításának programját, szavainak kevés hitele volt az északi országrészben.

Guei tábornok sem nyugodott bele hatalma elvesztésébe. Hadvezér lévén csak a kedvező alkalomra várt, hogy felkelő csapatok élére álljon. 2002 szeptemberében, amikor az éppen Guei alatt felduzzasztott hadsereg létszámát csökkentették, az elbocsátott katonák fellázadtak, s hamar a tábornok zászlaja alá álltak. Kapóra jött, hogy az iszlám törzsek is egyre inkább zúgolódtak, mert úgy érezték, Gbagbo elnyomja és kisemmizi őket. A puccskísérlet azonban hamar elvetélt, Gueit – máig tisztázatlan körülmények között – már a zendülés első napján, saját háza előtt, az utcán lőtték le, és családtagjaival is végeztek „ismeretlenek”. A lázadók azonban erre sem hátráltak meg, (a kormányforrások szerint) Burkina Fasó-i és libériai zsoldosokkal megerősödve elfoglalták az ország északi felét. Elefántcsontpart két részre szkadt, amit gyakorlatilag „szentesített”, hogy jelentős mértékben megnőtt a háborús felek szétválasztására az országba vezényelt francia és soknemzetiségű ENSZ-hadtest létszáma. Korábban mindössze ötszáz fős helyőrség óvta a francia kolónia biztonságát, ám a ki-kiújuló fegyveres konfliktusok miatt ma már 4600 francia hadfi egészíti ki a hatezer fős kéksisakos békefenntartó alakulatot. E csapatok a 2003-ban, a Párizs melletti Marcoussis-ban, a francia külügyminiszter, Dominique de Villepin közvetítésével megkötött, majd a 2004-es accrai egyezménnyel megerősített tűzszüneti megállapodásban rögzített Unicornis hadművelet értelmében az országot északi és déli részre osztó 20-25 km széles, 600 m hosszú demarkációs sávban helyezkednek el. A fegyveresek szétválasztásával azt ugyan sikerült megelőzni, hogy véres polgárháború törjön ki, ám politikai következménye az lett, hogy az északiak új gyarmatosítással vádolják Párizst, míg a déliek szerint Jacques Chirac francia elnök az északiakat pártfogolja.

Az északi–déli, muszlim–keresztény szembenállás korántsem elefántcsontparti sajátság. A Guineai-öböl partján sorakozó államok történelmében közös, hogy a tengerparti sávon a XV–XIX. század közötti időszakban letelepedett portugál, majd mindinkább francia telepesek és katolikus hittérítők hatására az ott élő törzsek „megkeresztelkedtek”, északon azonban erősebb volt az évszázadokkal korábbi keletű iszlám befolyás. E törzsek – amelyek szinte kivétel nélkül a szudáni népek családjába tartozó rokon népcsoportok – sokáig nem is igen tudtak egymásról, ám a rabszolga-kereskedők ténykedése ellentétet szított közöttük. Az észak- és dél-amerikai ültetvények mérhetetlen munkaerőéhsége hosszú időre megalapozta az emberkereskedelem prosperitását. A rabszolga-kereskedők és az általuk megfizetett part menti fekete bőrű harcosok mind mélyebbre hatoltak a szárazföldön, hogy az ott élő törzsek fiait, lányait rabláncra fűzzék. A párizsi forradalom vívmányaként kiadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (1789. augusztus 26.) véget vetett a francia gyarmatokon a rabszolgaszedésnek. A XIX. század végére nagyjából befejeződött Afrika gyarmati felosztása, így viszonylagos nyugalom költözött a kontinens nyugati részébe. A vallási és etnikai ellentétek azonban mindmáig megmaradtak. A térség szinte minden állama felosztható északi muszlim és déli keresztény területre. A puccsok, polgárháborúk gyakori oka, hogy az országok belső (a tengerparttól távolabb eső), rendszerint szegényebb vidékein élő muszlimok kizsákmányoltnak, elnyomottnak érzik magukat. Ennek történelmi oka is van: Nyugat-Afrika partvidéke „keresztény módra civilizálódott”, azaz a térségben az európai politikai kultúra honosodott meg, amelyet a telepesek közvetítésével a déli törzsek könnyebben elsajátítottak s alkalmaztak az animista vagy az iszlám kultúrájú törzsek kárára. Tovább táplálta, táplálja az ellenséges érzelmeket, hogy a part mentén élők, ugyancsak európai mintára, remekül megtanulták, miként hajthatják a maguk hasznára az ország belsejéből származó javakat (is) a kereskedelem és a hajózás révén. Így jelentős gazda(g)sági különbségek alakultak ki az északi és déli vidékek között.

A 2002-es elvetélt puccskísérlet óta állandósult a feszültség, s az időnként kirobbanó fegyveres összecsapások hátterében három fő politikai erő néz farkasszemet egymással, negyedikként Párizs áll a támadások kereszttüzében. Egyes vélemények szerint a Houphouët-Boigny óta felbukkant politikusok rendezési kísérletei leginkább piromán tűzoltók ügyködését idézik.

A történész végzettségű Laurent Gbagbo elnököt hívei és ellenfelei is tapasztalt, ravasz politikusnak tartják, aki nem riad vissza sem a manipulatív, hangzatos szózatoktól, sem a fegyveres erők bevetésétől. Bár tudatában van, hogy a francia és az ENSZ-katonák többé-kevésbé megóvják az északi lázadók támadásaitól, bátran nekitámad Párizsnak. Tisztában van ugyanis azzal, hogy a franciáknak bármilyen kényelmetlen is a katonai jelenlét, a kivonulás még kínosabb következményekkel járna, igaz, nemcsak Elefántcsontpart, hanem az egész térség számára is. Gbagbo mögött sorakozik fel a kormányzó párt, az Elefántcsontparti Népi Front (FPI) mellett az Ifjú Hazafiak (JP) nevű, amolyan politikai „utcai harcos” szervezet is. Tagjai és hívei leginkább a harminc év körüli munkanélküliek, szegény sorsú diákok hosszú-hosszú soraiból kerülnek ki. Az elnököt gyakran vádolják azzal, hogy az Ifjú Hazafiakat olyan politikai akciókra (tüntetésekre, rendzavarásokra) használja fel, amelyekhez kínos lenne „hivatalos erőket” igénybe venni, s olyan nézetek, jelszavak hangoztatására, amelyeket belpolitikai vagy diplomáciai okokból ő maga nem mondhat ki. A JP élén a diákvezérből lett néptribun, Charles Ble Goude áll, aki előbb az abidjani egyetemen szerzett angoltanári diplomát, majd Manchesterben politikai tudományokat és kommunikációt hallgatott, nem eredménytelenül. Kiváló szónoki képességeit előszeretettel kamatoztatja a többnyire az elnök sugallatára összeverbuvált tömegdemonstrációkon, ahol (egyelőre) Gbagbo mellett – vagy még inkább az északiak és az idegenek, főként a franciák ellen – agitál. Kérdés, mikor jön el a pillanat, amikor úgy érzi majd: az elnöki székben a helye...

Jelenleg azonban Gbagbo legerősebb ellenlábasa a három korábbi lázadó csoportot egyesítő Nemzeti Front (FN) vezére, Guillaume Soro, aki Guei tábornok halála s az után került reflektorfénybe, hogy Ibrahim Coulibaly, a parlament volt elnöke Franciaországba menekült, mert azzal vádolták, hogy ő volt a 2002-es puccskísérlet értelmi szerzője. A vád talán nem is volt alaptalan, hiszen 2003 augusztusában a francia hatóságok is vizsgálatot indítottak ellene egy újabb feltételezett államcsíny előkészítésének ügyében. Soro igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy a konfliktusok tárgyalásos rendezésének híve, ugyanakkor azt is világossá tette, hogy támadás esetén készek fegyverrel megvédeni magukat. Az FN vezére szerint Gbagbo elnök megpróbálja kijátszani a lázadó csoportok rivalizálását, egyidejűleg elszabotálja a marcoussis-i és accrai megállapodásokban a felkelők leszerelésének feltételeként meghatározott politikai reformok végrehajtását. Érveit alátámasztja, hogy a reformok bevezetésének első határideje 2004. október 15. volt, ám érdemi lépésnek csak az nevezhető az ügyben, hogy a kormány december közepén a parlament elé terjesztette a kérdéses törvényjavaslatokat.

A harmadik erőt, amely elsősorban az ország külföldi származású, muszlim vallású lakosainak támogatását élvezi, Alassane Ouattara képviseli, akinek személyes és politikai sorsát egyaránt döntően befolyásolja mind az elnökjelöltség feltételeit újraszabályozó, mind a külföldi születésű vagy származású lakosok elefántcsontparti állampolgárságát rendező törvényjavaslat.

Az utóbbit a több mint négymillió főt kitevő, főként a kakaó- és kávéültetvényekre dolgozni bevándoroltak, illetve leszármazottaik szorgalmazták, mert bár kétségtelenül biztosabb a megélhetésük, mint Burkina Fasóban vagy Maliban, szavazati és más állampolgári jogok híján másodrendűeknek, kiszolgáltatottnak érzik magukat. Az új törvény nyomán mindazok állampolgárságot kapnának, akik Elefántcsontparton születtek, vagy felmenőik még a függetlenség kikiáltása (1960. augusztus 7.) előtt érkeztek az országba, s azóta is itt élnek. A kormány nem véletlenül ódzkodik ettől a módosítástól, hiszen e polgárok túlnyomó többsége iszlámhívő, az északi erők támogatója, azaz már a következő választásokon veszélybe kerülne a déli, keresztény többség a parlamentben.

A másik kardinális törvényjavaslat elfogadása elhárítaná az akadályt a 2005-re tervezett elnökválasztáson való indulás elől Alassane Ouattara számára. Ez ugyanis kimondja, hogy az eddigi előírásokkal szemben az is jelöltethetné magát, akinek nem mindkét – de legalább az egyik – szülője elefántcsontparti állampolgár. Az elmúlt évtized elnökválasztásaiból ugyanis éppen azért zárták ki az északiak legesélyesebb jelöltjét – aki Félix Houphouët-Boigny elnöksége idején kormányfő is volt – mert apja Burkina Fasó-i származású, s ő maga is kettős állampolgár, s amit a leginkább az orra alá dörgölnek ellenfelei: Ouattara a kilencvenes évek második felében az ougadougoui kormány jelöltjeként töltötte be az IMF alelnöki posztját.

Leginkább e két jogszabály, illetve elszabotálásuk áll az utóbbi két esztendő konfliktusainak középpontjában, amelyekbe az elnök ügyesen belekeverte a franciákat is, akik meggátolják abban, hogy fegyverrel számoljon le ellenfeleivel. Ezt igazolja a 2004. novemberi incidens is, amikor az elefántcsontparti légierő SZU-25-ös gépei belorusz pilótákkal a lázadók ellen indultak, ám „véletlenül” a demarkációs övezetben állomásozó francia állásokat is rakétatalálat érte, amelynek kilenc katona esett áldozatul. Gbagbo alighanem jól számított, mert válaszul – Chirac francia elnök parancsára – a gallok megsemmisítették az abidjani légierő mind az öt vadászbombázóját, valamint négy szovjet (!) gyártmányú harci helikopterét. Az elefántcsontparti államfő, hogy elkerülje a további nyílt katonai beavatkozást, ekkor vetette be az Ifjú Hazafiakat, akik Ble Goude hazafias felhívására, nem kis részben ittas hőzöngőkből összecsődített tömeg élén az elfoglalt repülőtér ellen indultak, állítólag fegyvertelenül, ám ott a franciák sortüze visszavonulásra késztette őket. Abidjan hatvan halottról beszélt, míg Párizs utóbb húsz áldozatot ismert el. Ez olaj volt a tűzre, az ifjú „utcai harcosok” valóságos pogromot indítottak a fehérek ellen. Minden európainak látszó járókelőt megtámadtak, sokuk házát, üzletét felgyújtották, miként a francia iskolák nagy részét is, mire a francia katonai kontingens sürgősen evakuálni kezdte az európai civileket. Több ezer embert menekítettek ki az országból a pogrom elől. Tankokkal körülvették az elnöki palotát és az állami televízió épületét, mire elterjedt, hogy Franciaország el akarja távolítani Gbagbót az elnöki székből, és a lázadók pártjára állt. Gbagbo azonban hiába vetette el a sulykot, s nevezte gyilkosnak Chiracot, nem érte el, hogy a franciák akár egy tapodtat is mozdultak volna állásaikból. Párizs kitart új Afrika-politikája mellett, amelyet – akárcsak a korábbiakat – a fekete földrészen s olykor Amerikában is úgy értelmeznek, hogy Franciaország továbbra is Afrika csendőre akar maradni.

Az elefántcsontparti béke esélyeit döntően a benyújtott törvényjavaslatok sorsa határozza meg. Megszavazásuk esetén is kérdés azonban, hogy Gbagbo elnök meddig képes halasztani végrehajtásukat anélkül, hogy az ellenzék elveszítené türelmét. A jelenlegi helyzet egyik félnek, sőt a franciáknak sem kedvező, az ország gazdaságát illetőn meg egyenesen vészjósló. A kvázi hadiállapot mellett ugyanis kétséges, hogy az ország belsejében fekvő ültetvényekről eljut-e az exportbevételek majdnem felét adó kávé és kakaó a kikötőkbe. (Elefántcsontpart a világ legnagyobb kakaótermelője, míg kávétermelésben Etiópia mögött a második Afrikában.) Ha elesne e jövedelmektől az ország, az a költségvetés összeomlását okozhatja, ami beláthatatlan gazdasági és politikai következményekkel járhat.

Párizs jelenlétével éppen a tűzszünetet, a békét kívánja fenntartani, elsősorban gazdasági érdekei védelmében. Nem csupán a Nyugat-Afrikában élő francia állampolgárok vállalkozásait, érdekeltségeit félti egy polgárháborús káosz következményeitől, hanem fékezni kívánja a térség ásványkincsei, elsősorban a még szinte teljesen feltáratlan kőolajkincs iránti egyre élénkebb amerikai érdeklődést. Az amerikai tőke megjelenése egyéb hátrányok mellett óhatatlanul felhívná az iszlám terroristák figyelmét is a régióra, akik az eddig feltételezettnél lényegesen nagyobb támogatást nyújtanának a muszlim csoportoknak, a kiismerhetetlen al-Káida valószínűsíthető felbukkanásáról nem is szólva, s akkor könynyen lángtengerbe borulhat nemcsak Elefántcsontpart, hanem az ugyancsak puskaporos légkörű Nigéria, Sierra Leone, a határokon túl élő honfitársait oltalmazó Burkina Faso, a beavatkozásra mindig kész Libéria, s velük a Guineai-öböl egész térsége.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges