Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Sivatag, szárazság, éhínség, puccsok és rabszolgaság. Öt szó, amely, ha nem is mindent, de sokat elárul a nyugat-afrikai, tengerektől elzárt, nagyrészt homok- és kősivatag borította Nigerről. Arról az országról, ahol egymás mellett él, bár örök konfliktusok között, a polgári és a törzsi társadalom. A végeláthatatlan sivatag, a nehezen ellenőrizhető határvonalak és a sok évszázados hagyományok miatt csak lassan illeszkednek a mai társadalmi viszonyok közé – ha egyáltalán – az olyan tradicionálisan vándorló, szabadságukat féltve őrző népcsoportok, mint a harcos tuaregek és tibbuk. A világ egyik legszegényebb állama – ahol még ma is tízezrek élnek rabszolgasorban –, szinte reménytelenül tengődik a vissza-visszatérő aszály és éhínség közepette egyik katonai puccstól a másikig.

Körülbelül i. e. 7000-től itt a kő és a homok helyén még óriási termékeny földek húzódtak, nomád pásztornépek terelték juh- és kecskenyájaikat s készítették cserépedényeiket. Erről tanúskodnak Niger északi részén az ősi, elhagyott városok és az Air-hegységben s a Ténéré-sivatagban talált, az i. e. IV–III. évezredből fennmaradt sziklarajzok, amelyek sűrű növényzetet és legelő állatokat ábrázolnak. Időszámításunk előtt 2000 körül a Szahara „végleg” kiszáradt, a vidék lakhatatlanná vált, korábbi lakói dél felé vonultak, csak az addigra kialakult kereskedelmi útvonalak maradtak fenn. Ezeken szállították a nyugat-afrikai aranyat, elefántcsontot, sót, szöveteket, fémtárgyakat és nem utolsósorban a rabszolgákat Karthágóba és Egyiptomba, legkésőbb az i. e. V. évszázadtól. A kereskedelem a rómaiak korában is folytatódott. Noha voltak példák közvetlen árucserére is a Mediterráneum és Nyugat-Afrika között, az áruforgalom nagy része közvetítők – leginkább a tuaregek – segítségével zajlott, akik ismerték a biztonságos útvonalakat a sivatagon át.

Az animista vallásokat követő nyugat-szudáni népek – szongáj (más néven dzserma), mandingo, hausza –, valamint a berber eredetű, de szudáni nyelvet beszélő fulbe törzsek a X–XI. századtól kezdődően tértek át a muzulmán hitre. Az iszlám térhódítása elősegítette a kereskedelem további fejlődését, a leggyakoribb „árucikk” ekkor már a rabszolga volt.

Jóval az európaiak megjelenése előtt a nyugat-afrikai térségben több jelentős birodalom is kialakult. A mai Niger területének nagy részét a berberek alapította Szongáj Birodalom uralta évszázadokon át, de „belógott” erre a vidékre a középkori Mali, Ghána, Melle, Kanem és Bornu állam is, valamint számos kisebb hausza államalakulat, de az egész térséget lassanként „belakták” a harcos tuaregek.   

A tuareg berber eredetű harcos pásztornép, amely az arabok észak-afrikai terjeszkedésével szorult mind délebbre, benépesítve előbb a Szaharát, majd az egész Száhel-övezetet. A hatvanas évek elejétől a francia gyarmatbirodalom felbomlásával az újonnan függetlenné vált államok „felosztották” a tuaregek életterét, elsősorban Algéria, Niger és Mali között, de élnek Burkina Fasóban, Mauritániában, Líbiában, sőt Nigériában is. Életmódjuk mit sem változott az évszázadok során, így rendszeresen összetűzésbe kerülnek az egyes kormányokkal.

A terméketlen sivatag nem volt éppen vonzó a hódító európaiak számára, így csak a XIX. században tárult fel e vidék a világ előtt, főképpen a brit Mungo Park és a német Heinrich Bart jóvoltából, akik a Niger folyó torkolatát keresték. Majd a franciák tették rá a kezüket gyakorlatilag egész Nyugat-Afrikára (csak a Guineai-öbölben hagytak teret az angol, portugál, német stb. hódításnak), ám a tuaregekkel nekik is meggyűlt a bajuk.

Niger gyarmatként (1922-től) a szenegáli Dakarból irányított Francia Nyugat-Afrika része lett, s fejlődése – ha lehet ilyesmiről beszélni egyáltalán – párhuzamosan alakult a többi francia gyarmatéval. Párizs részben saját erőinek kímélése végett az úgynevezett közvetett irányítás politikáját folytatta. Ez azt jelentette, hogy a dakari főkormányzó és az egyes területek kormányzói franciák voltak, ám alattuk már úgynevezett bennszülött törzsfőnökök irányítottak. Azért úgynevezett, mert ők nem feltétlenül az egyes törzsek első emberei voltak, hanem az átlagnál tanultabb, egyfajta közigazgatási iskolát is elvégzett afrikaiak, akik kitűntek szorgalmukkal, tudásukkal, de legfőképpen lojalitásukkal. A gazdasági tevékenység jelentéktelen volt, a déli termékeny sávban ültetvényes gazdálkodás folyt, földimogyorót, pálmaolajat, gyapotot termesztettek, a profit természetesen Párizsban landolt. 

Az 1946-os francia alkotmány decentralizálta a hatalmat, és korlátozott részvételt biztosított a politikai életben a helyi képviselő-testületek számára, s néhány afrikai képviselő is bejuthatott a francia Nemzetgyűlésbe, miután Párizs korlátozott állampolgárságot adott a gyarmatok lakóinak. A tíz évvel később született, a tengerentúli területek reformjáról szóló törvény megszüntette a szavazati jogok egyenlőtlenségét – azaz, hogy voltak első- és másodrendű szavazók, akiknek voksai nem egyforma súllyal estek latba –, lehetővé tette helyi kormányzati szervek megalakítását, ezzel némi önkormányzati jogot adva a belső ügyek (oktatás, egészségügy, infrastruktúra) irányításában.

Az ötödik francia köztársaság alkotmánya 1958-ban azzal a joggal ruházta fel a Francia Nyugat-Afrika és Francia Egyenlítői Afrika területeit, hogy rendezzenek népszavazást arról, tagjai kívánnak-e lenni a Francia Közösségnek, a korábbi Francia Unió utódjának, amely bizonyos mértékig bővítette az önrendelkezési jogot, amit a függetlenség felé vezető útnak tekintettek. Az 1958. december 4-i referendumon, valamint a nem sokkal később lebonyolított nigeri területi parlamenti választásokon egyaránt a Nigeri Haladás Pártja (PPN) nyert elsöprő fölénnyel (a 60 parlamenti képviselői helyből 54-et szerzett meg). Ennek értelmében 1958. december 18-án Niger köztársasággá nyilvánította magát a Francia Közösségen belül. Még ugyanebben az évben Hamani Diori, a PPN vezére lett Niger első (ideiglenes) elnöke, majd egy évvel később miniszterelnöke is. Az állam- és kormányfő hatalma megerősítése végett egy év múlva a PPN kivételével minden pártot betiltott, így az ellenzék vezető ereje, a Szocialista Afrika Mozgalom, ismertebb nevén Sawaba (hausza nyelven ’szabadság’) kénytelen volt illegalitásba vonulni.

Niger – a francia parlament újabb döntése nyomán – 1960. augusztus 3-án elnyerte függetlenségét. Elnöksége alatt Diori és kormánya igyekezett megőrizni a hagyományos (azaz gyarmati) társadalmi struktúrákat, és szoros gazdasági kapcsolatokat ápolni Franciaországgal. Diorit 1965-ben és 1970-ben – ellenfél nélkül – újraválasztották. A nigeri elnök egyébként komoly nemzetközi tekintélyre tett szert az afrikai ügyek nemzetközi szószólójaként, és népszerű közvetítő lett az afrikai konfliktusokban. Otthon azonban kormányzatát átszőtte a korrupció, ráadásul képtelen volt véghez vinni az égetően szükséges reformokat, de főleg megbirkózni az 1970-es évek elején a Száhel-övezetet sújtó szárazság okozta éhínséggel. A mind élesebb bírálatok szerint, miközben külföldön parádézik, elhanyagolja az otthoni ügyeket. Hatalmát és életét többször is csak francia katonai segítséggel sikerült megóvni. Emellett rendszeressé váltak a tüntetések a francia neokolonializmus ellen. Ráadásul Párizst is sikerült magára haragítania, amikor Georges Pompidou francia elnök 1972-es látogatása során kifogásolta, hogy a franciák nem fektetnek be kellő pénzt az urániumkitermelésbe.  

A PPN vezetősége gyakorlatilag a Diori körül tömörült pártvezetők platformjaként működött, s ez a kör 1956 óta mit sem változott. A párt még kongresszust sem tartott 1959-től egészen 1974-ig, ráadásul az ekkorra tervezett gyűlést is elsöpörte az éhínség kiváltotta politikai válság. Noha a kormánypárt választási listáján szerepeltek a különböző etnikumok képviselői, a feszültség közöttük egyre nőtt, mert a legfelső vezetésbe és a kormányba szinte kizárólag dzserma, kanuri és mauri politikusok kerülhettek be, ugyanazoknak a népcsoportoknak a vezetői, akikre a francia gyarmati uralom is támaszkodott. Soha nem került Diori közvetlen munkatársai közé hausza vagy fulani nemzetiségű politikus, noha a hauszák az ország lakosságának több mint felét adják. A növekvő politikai zűrzavart vádaskodások kísérték, miszerint egyes miniszterek elsíbolják az élelmiszersegélyeket, Diori pedig csak hatalma megszilárdításával foglalkozik. Tény, hogy döntő kormányzati pozícióba csak családtagok és közeli barátok kerülhettek. Ráadásul az elnök saját kezébe vette a kül- és a hadügyek irányítását.

1974. április 15-én a dzserma arisztokrácia sarja, Seyni Kountché alezredes vezetésével egy katonai puccs véget vetett Diori hatalmának. Az elnököt börtönbe zárták, csak 1980-ban szabadult, de házi őrizetben maradt. Noha az eredmények messze elmaradtak a tervektől, viszonylagos fellendülés jellemezte ezt a korszakot, igaz, a katonai kormányzat kevés szólásszabadságot adott, s az ellenzék vezetőit bebörtönözte vagy kivégezte.

Kountché 1987-ben bekövetkezett halála után az uralmat unokatestvére, Ali Saïbou ezredes, vezérkari főnök kaparintotta meg, aki valamelyest liberalizálta a politikai életet és a törvényeket. Szabadon engedte a politikai foglyokat, köztük Diorit és ősi politikai ellenfelét, Djibo Bakaryt. Saïbou elnöki erőfeszítései azonban, hogy kézben tartsa a politikai reformokat, meghiúsultak a szakszervezetek és a diákok tüntetései miatt, amelyekkel kicsikarták, hogy az államfő 1990-ben bevezesse a többpártrendszert. Már az új pártok részvételével tartották meg 1991-ben a Nemzeti Konferenciát, amely kemény viták után, de végül konszenzussal új alkotmányt és szabad, tiszta választásokat készített elő. Az átmeneti kormány 1991 novemberében lépett hivatalba, és 1993 áprilisáig maradt hatalmon. Miközben a gazdasági helyzet folyamatosan romlott, számos sikeres politikai lépést hajtottak végre: nyugalomban vezé­relték le az új alkotmányról szóló referendumot, elfogadtak számos kulcsfontosságú törvényt, és megtartottak több szabad és tiszta, erőszakmentes parlamenti és önkormányzati választást. Virágzott a sajtószabadság: számos új, független lap jelenhetett meg.

Harminchárom évvel a függetlenné válás után végre sor kerülhetett az első többpárti elnökválasztásra, amelyet a kanuri nemzetiségű Mahamane Ousmane, a Demokratikus és Szocialista Konvenció (CDS) jelöltje nyert meg, míg a parlamenti választásokon a CDS és a Nemzeti Mozgalom a Társadalmi Fejlődésért (MNSD) koalíciója diadalmaskodott. Csakhogy a koalíció a következő évben felbomlott, így a kormány működésképtelenné vált, mert a CDS-nek nem volt többsége a parlamentben. Ousmane feloszlatta a nemzetgyűlést, új választásokat írt ki, amelynek során a legtöbb mandátumot az MNSD szerezte meg, így miniszterelnökké Hama Amadou-t, a győztes párt jelöltjét kényszerült kinevezni.

Időközben a központi hatalomnak új gondokkal kellett megküzdenie, mert a mellőzöttségüket sérelmező tuareg és tibbu törzsek 1990-ben fellázadtak. Ötévi harc után a kormánynak végre sikerült kiegyeznie a felkelőkkel. Ezzel azonban a bajok nem értek véget. Az állam- és a kormányfő nézeteltérései alkalmat adtak Ibrahim Baré Mainassara ezredesnek, hogy államcsínnyel magához ragadja a hatalmat, s 1996. január 27-én elmozdítsa az ország első demokratikusan megválasztott elnökét. A katonai junta féléves uralma alatt Baré felkért egy szakértőkből álló csoportot egy új – immár negyedik – alkotmány kidolgozására, amely 1996 májusában lépett életbe, egy hónappal később pedig már elnökválasztást rendeztek. Baré mellett négy másik jelölt – köztük Ousmane – indult, de az ezredes semmit nem bízott a véletlenre. Feloszlatta a választási bizottságot, s újat jelölt ki, amely őt hozta ki győztesnek a szavazatok abszolút többségével. Mikor kiderült, hogy nem sikerül a külföldi donorokkal elfogadtatnia juntáját és a vitatható választási eredményeket, Baré kétségbeesésében a nemzetközi embargó sújtotta Líbiához fordult pénzügyi segítségért. A katonai kormányzat egy nem hivatalos rendőri és katonai milícia révén rendszeresen megsértette az alapvető polgári jogokat: ellenzéki vezetőket, újságírókat börtönzött be, bántalmazott és deportált, s büntetlenül gyújtott fel, fosztott ki több független szerkesztőséget is.

Baré hatalmának és életének is véget vetett az 1999. áprilisi katonai államcsíny, amelynek élén Daouda Malam Wanké őrnagy állt, aki Nemzeti Megbékélési Tanácsot állított fel, hogy immár egy ötödik alkotmányt dolgozzanak ki, francia mintájú fél-elnöki rendszerrel. Az ezt követő választást a nemzetközi megfigyelők szabadnak és tisztának ítélték, amelyen az újra koalícióra lépett MNSD és CDS közös jelöltje, a pásztorcsaládból származó, fulani és kanuri felmenőkkel bíró Mamadou Tandja győzött, s a katonai kormány decemberben már polgári kabinetnek adta át a hatalmat. Tandja annak idején részt vett a Diori elleni puccsban, s Kountché kormányában ő töltötte be a belügyminiszteri posztot. 2004-ben Tandját a szavazatok 65 százalékával újraválasztották, míg a törvényhozási választásokat a korábbi koalíciós pártok vezette, de immár hat pártból álló választási szövetség nyerte, amely a 113 parlamenti mandátumból 88-at szerzett meg.

Csak a nemzetközi humanitárius szervezetek mind hangosabb vészkiáltásai előzték meg 2005-ben, hogy a szörnyűnél is nagyobb katasztrófa sújtsa Nigert. Így is gyermekek ezrei haltak éhen. Augusztus amúgy is általában az éhezés hónapja a sivatagi országban, hiszen a fő élelmiszer, a köles addigra gyakorlatilag elfogy, az aratás pedig csak szeptemberben kezdődik. Ráadásul a 2004-es termést szinte teljesen felfalták a sáskák. A segélyszervezetek már októberben jelezték, hogy súlyos éhínség fenyeget, de a fejlett világ sokáig nem reagált ezekre a jelzésekre, decemberben pedig a délkelet-ázsiai cunami pusztításaival volt elfoglalva. Lehet ugyan kárhoztatni a külvilágot, hogy elkésett a segítséggel, s emiatt több ezer ember halt éhen (bár hivatalos adat nincs), a felelősség mégis inkább az akkori nigeri kormányzatot terheli, élén Tandja elnökkel, hiszen ahelyett, hogy két kézzel rángatták volna a vészharangot, a homokba dugták a fejüket, sőt az államfő nem átallotta a BBC-nek azt mondani, hogy „mindazokat, akik éhínségről beszélnek, politikai célok vagy üzleti érdekek vezérlik”, mi több: „Niger lakossága jóltáplált”. A valóság azonban más volt: riasztó halálozási adatok (17 ezrelék), napi egy dollárnál kevesebb egy főre jutó hazai össztermék (GDP), az ebből következő tömeges nyomor, a bármiféle előrelépést gátló, a felnőtt lakosság körében 80 százalékos és a silány iskolahálózat miatt újratermelődő írástudatlanság. Mindez azóta sem sokat változott.   

2007-ben újabb tuareg felkelés kezdődött egy addig ismeretlen szervezet, a Nigeriek Mozgalma az Igazságért (MNJ) vezetésével. A tuareg felkelők követelései elsősorban az elhanyagolt északi országrész fejlesztésére vonatkoztak. Itt található ugyanis Niger egyetlen számottevő vagyona, a világ hatodik legnagyobb uránkészlete és némi kőolaj. Ám ennek kiaknázásából a helyi lakosoknak csak hátrányuk származik, hiszen a bányák, az olajkutak az ő legelőiket szűkítik, a haszonból pedig nem részesülnek. A földjeiket védő tuaregek katonai egységeket támadtak, s elaknásították az északi országrész felé vezető utakat. A politikai bizonytalanság „hazavágta” az amúgy sem acélos nigeri idegenforgalmat, s megakadályozta az újabb olaj- és uránbányászati beruházásokat.

A sokasodó gazdasági bajok, az újra fenyegető éhínség ellenére Tandja nem állt szóba a tuareg felkelőkkel, mondván bűnözőkkel és kábítószercsempészekkel nem tárgyal. Minden figyelmét arra összpontosította, hogy hatalmát bebetonozza. Pozícióit pedig elég erősnek vélte ahhoz, hogy akaratát az ellenzék, sőt a kormánypárti képviselők egy részének tiltakozása mellett is keresztülvigye. Az első játszmát huszárvágással nyerte: tavaly május végén a vonakodó parlamentet egy tollvonással feloszlatta, majd kijelentette: rendeletek útján kormányoz tovább, ami gyakorlatilag teljhatalmat jelentett a számára. Hiába a mind hevesebb tüntetések, a hadsereg – akkor még – Tandja mögött állt, s az ellenzék az alkotmánymódosításról szóló népszavazás kiírását sem tudta megakadályozni, sőt a referendum a meghirdetett bojkott ellenére is érvényesnek, az elnök számára pedig győztesnek bizonyult. Igaz, megtartásához előbb a népszavazás kiírását nem engedélyező Legfelsőbb Bíróságot is szélnek kellett ereszteni. Olaj volt a tűzre, hogy Niamey utcáin óriásplakátok jelentek meg, amelyeken a 72 éves Tandja hálásan köszöni népének a töretlen bizalmat. A máskor oly álmos főváros ismét felbolydult, a demokrácia védelmezői dühödten rázták öklüket az elnöki palota felé, vajmi kevés eséllyel arra, hogy bármit is elérjenek. Ezután már egymást érték a tiltakozó megmozdulások. 

Idén február 18-án Tandja mégis kénytelen volt megválni trónusától, mert a hadseregnek a magát a Demokrácia Helyreállításának Legfelsőbb Tanácsaként aposztrofáló csoportja, Salou Djibo lovassági őrnagy vezérletével kiebrudalta őt az elnöki palotából. Az államcsíny nem okozott különösebb felfordulást, mindössze a hatalomváltást üdvrivalgással köszöntő tömegtől voltak hangosak Niamey utcái, lövés nem dördült. Másnap pedig az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Mamadou Tandját az elnöki palota egyik melléképületében helyezték házi őrizetbe, s kormányának több tagját is megfigyelik. 

A 45 éves, dzserma származású Djibo ígéretet tett rá, hogy Niger hamarosan visszatér a polgári kormányzáshoz, de hogy pontosan mikor, arról nem beszél. A demokratikus útra való visszatérés szándékát kétségbe vonja Mahamane Tidjani Alou, a niamey-i egyetem politikatudomány-professzora: „Azt mondják, demokráciát akarnak, de nézzük csak meg, kikből is áll ez a junta. Frontemberei egytől egyig magas rangú katonatisztek. Kérdés persze, hogy hatalmukat mire kívánják felhasználni.”

Nos, Djibo kormánya sem üdülésre, sem sétagaloppra nem számíthat. Az ország (most is) ezer sebből vérzik.

A legégetőbb gond, hogy Niger újabb, a szakértők szerint a 2005-ösnél is súlyosabb élelmiszerhiány elé néz. A különbség az, hogy a kormányzat a jelek szerint komolyan veszi a problémát, s mindenben hajlandó együttműködni a nemzetközi segélyszervezetekkel. (Sőt, hogy elfogadtassa magát, vezetői már tárgyaltak mind az ENSZ, mind az Afrikai Unió illetékeseivel is.) Így talán megelőzhető, hogy a 2005-öshöz hasonlóan tragikus helyzet alakuljon ki az országban, amelynek 87 százalékát sivatag borítja, s mindössze kettő százalék a megművelhető terület. Az igazi gond nem is az, hogy nem lesz elegendő élelem, hanem az, hogy a lakosság nagy része nem tudja megvásárolni, hiszen az élelmiszerek az utóbbi években jelentősen megdrágultak szerte a világon, miközben a nigeriek jövedelme nem vagy alig emelkedett, s a lakosság több mint fele ma sem keres többet napi egy dollárnál. Ráadásul a várható krízis egy amúgy is többségében alultáplált népet sújt majd. Sok múlik azon, milyen gyorsan tudnak segíteni a nemzetközi donorszervezetek, és hogy a segélyek mennyire hamar és szervezetten juthatnak el a fővárostól távolabb eső vidékekre is. Utak ugyanis – legalábbis európai értelemben – szinte egyáltalán nincsenek.

Tárgyalni kell a tuaregekkel is, akiknek ellenállási mozgalma mind szervezettebb, politikailag is egyre komolyabb, s harcosságukat ma már korszerű fegyverekkel bizonyíthatják. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben Tandjához hasonlóan semmibe vennék őket, azzal gyakorlatilag Líbia, illetve még inkább a lábát Afrika-szerte megvetni szándékozó al-Kaida támogató karjaiba löknék őket. S ez intő jel lehet a Nyugat számára is, hogy mit várjon el a mindenkori nigeri kormányzattól.

A világ egyik legszegényebb állama ráadásul az egyik legkiszolgáltatottabb is. Tengerpartja nincs, termőföldje alig, ipara jelentéktelen. Legfeljebb a valóban gazdag uránkincs s a nemrégiben felfedezett kőolajforrások kiaknázásában bízhatnak. Ehhez azonban feltétlenül külföldi befektetők szükségesek, hiszen Nigerben sem tőke, sem fejlett technológia, se képzett szakembergárda nem áll rendelkezésre.

Jócskán van mit tenni az egészségügyben is, hiszen mindennél többet mond, hogy a várható élettartam mindössze 44 év, a 14 milliós lakosság majdnem fele 14 éven aluli, s hiába nagy a népszaporulat (2,9 százalék évente), a csecsemőhalandóság meghaladja a 20 ezreléket, s évente négyezernél is többen halnak meg az AIDS következtében.  

Szörnyű állapotok uralkodnak az oktatásban is, hiszen az iskolaköteles korú gyermekek alig egyharmada jár iskolába, így gyakorlatilag újratermelődik az írástudatlanság, ami betonfalat húz mindenféle fejlődés elé. Árulkodó adat, hogy a tizennégymilliós országban mindössze negyvenezer az internethasználók száma, s ebben már benne vannak a közületi, vállalati felhasználók is.

Hiába tiltja törvény a rabszolgatartást, nemzetközi emberjogi szervezetek adatai szerint ma is 43 ezer ember sínylődik rabszolgasorban, ráadásul a társadalmi tradíciók szerint a rabszolgasors öröklődik. Néhány éve ugyan egy felszabadított rabszolgalány pert nyert a nigeri állammal szemben egy afrikai regionális bíróságon – ő azon kevesek közé tartozik, aki írni-olvasni tud –, ám ő csak a szabályt erősítő kivétel.

Gazdasági fronton nagy reményeket fűznek a kínai kapcsolatokhoz. A távol-keleti állam, mint sok más afrikai országban, utakat, vasutakat, hidakat, iskolákat, kórházakat épít, cserébe az urán- és olajbányászati koncessziókért. Bár Nigerben felszínre hoznak aranyat, szenet és néhány más ásványkincset is, mennyiségük jelentéktelen. Kérdés Peking számára mennyire s főként meddig lesz fontos ez a kapcsolat.

S ez legalább olyan kétséges, mint a Djibo-junta irányvonala, szándékai. Niger lakói pedig csak kevéssé foglalkoznak a politikával, hiszen beleszólásuk az ország ügyeibe ritkán van, egy-egy kormányzat története kevés kivételtől eltekintve puccstól puccsig tart, a kormányok is, miként a polgárok, megpróbálják túlélni a mát, megérni a holnapot.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges