Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Ritka esélyt kapott a sorstól a függetlenségének 48. évfordulóját idén júliusban ünneplő Malawi. Nem gyakran esik meg ugyanis a világban, hogy egy ország úgy meneküljön meg egy szigorodó diktatúrától, hogy a diktátor hirtelen, ám természetes halállal távozik az élők sorából. Ráadásul úgy, hogy nem marad ideje gondoskodni (rokoni) utódlásáról. A diktatúra ugyanis – különösen Fekete-Afrikában – együtt jár a rossz kormányzással, a korrupció eluralkodásával, a gazdaság hanyatlásával, az ország fokozódó eladósodásával s részben ennek következtében a lakosság döntő többségének végletes elszegényedésével. Az elégedetlenség pedig előbb-utóbb hatalomátvételhez: puccshoz (esetleg egy másik diktátor hatalomra lépéséhez), rosszabb esetben polgárháborúhoz, pusztításhoz vezet. Ebből az ördögi körből Afrikában eddig csak kevés ország volt képes önerőből kilépni. Malawi új elnöke, Joyce Banda eddigi politikai tevékenysége viszont reményt kelt, hogy a világ egyik legszegényebb országa egyszer talán felzárkózik, legalább a kontinenshez.

A nagy afrikai geológiai törésvonal mentén fekvő Malawi- (korábban Nyasza) -tó partján 1991-ben egy 2,3-2,5 millió éves leletre, egy emberszabású lény állkapcsára bukkantak a régészek. A kontinens második legnagyobb víztérfogatú, második legmélyebb (átlagos mélység 292 m, legnagyobb mélység 705 m) és harmadik legnagyobb területű (29 600 négyzetkilométer) tava páratlan élővilággal dicsekedhet. A világ szárazföldi állóvizei közül a Malawi-tóban él a legtöbb fajta hal, ráadásul 90 százalékuk csak itt honos. Hasonlóan egyedülálló élővilággal csak a Galápagos-szigetek dicsekedhetnek az egész világon. De rendkívül gazdag a tó és környéke egyéb állatfajokban is: megszámlálhatatlan madárfaj, vízilovak, krokodilok, elefántok, gazellák és oroszlánok figyelhetők meg a világörökség részét képező Malawi-tó Nemzeti Parkban, valamint a Shire folyó mentén fekvő Liwonde Nemzeti Parkban. Az akvaristák pedig világszerte csodálják a Malawi-tóból származó, páratlanul sokféle-fajta sügért.

A tó környékén fellelt első, már emberi maradványok viszont „csupán” 50-60 ezer évesek. A vidéken az i. e. 8000 körülire becsült emberi település leletei sok hasonlóságot mutatnak az Afrika szarván ma élő népek tárgyi hagyatékával, míg egy másik helyszínen, egy i. e. 1500-ra datált faluban kiásott maradványok inkább a busmanok kultúrájára emlékeztették a régészeket. Ez utóbbiak, az akafula vagy batva néven ismert törzs tagjai készítették a Lilongwétól délre, Chencherere és Mphunzi közelében talált barlangrajzokat.

A bantu népcsaládhoz tartozó csevák – akik ma is a legnépesebb nemzetiséget alkotják – csak a XV. század végén érkeztek északnyugatról, a Kongói-medencéből, ahonnan harcok és betegségek elől menekültek. Leigázták, majd gyakorlatilag kiirtották az itt talált, még az ősközösségnek is a kezdeti, családi fokán tartó, így a törzsi túlerővel szemben teljességgel védtelen akafulákat.

A hódítók megalapították a Maravi Birodalmat. A maravi szó a hagyományok szerint – ám ki tudja már, milyen nyelven – fénysugarakat jelent. Az elnevezés pedig onnan ered, hogy a cseva (jelentése, valószínűleg akafula nyelven: idegen), vagy ahogy ők magukat nevezték: a maravi (malavi) nép ismerte a fémmegmunkálás fortélyait, s a fémkohók tüzei az éjszakákban ezer és ezer fénysugarat bocsátottak az ég felé. A Maravi Birodalom a XVI. századtól egyre terjeszkedett, elfoglalta a mai Zambia, illetve Mozambik egyes részeit, egészen az Indiai-óceán partjáig. A hódítások nagy vezére Kalonga volt, aki alvezéreket (afféle kormányzókat) jelölt ki az újonnan megszerzett területek élére. A birodalom központi hatalma a XVIII. században az alvezérek egymás közötti háborúskodásai, a mind nagyobb mértéket öltött rabszolga-kereskedelem miatt meggyengült, s ez az egész birodalom hanyatlásához vezetett.

A Maravi Birodalom lassú kimúlása igencsak kedvezett az arab rabszolga-kereskedelemnek, ami a XIX. század közepén érte el a csúcspontját, amikor a kontinens keleti partjain élő szuahéliek segítségével évente mintegy húszezer embert hurcoltak el a Malawi-tótól az Indiai-óceán partjára, ahol eladták őket. Ezzel egy időben a zulu népek közül kivált és Dél-Afrikából észak felé indult ngoni törzsek behatoltak az egykori birodalom területére, s magukhoz ragadták a hatalmat. Uralmuk nem tartott sokáig, mert a portugál kereskedők után hamarosan felbukkantak az angolok is. Előbb a Nyasza-tavat (az európaiak számára) felfedező David Living­stone érkezett meg, akinek vezetésével, de már királyi felhatalmazással 1875-ben brit missziós állomást hoztak létre. Mivel azonban a helyiek igencsak bizalmatlanul fogadták a hittérítőket, a lelkek helyett a testeket kellett leigázni, s erre a katonák alkalmasabbak voltak. A hatalmas technikai és stratégiai fölény birtokában a brit hadsereg könnyedén foglalt el újabb és újabb területeket. A XIX. század végére a Nyasza-tó nyugati partvidéke is London fennhatósága alá került, és 1891-ben Nyaszaföld néven brit protektorátust hoztak létre. Itt „vizsgázott” az angol gyarmati kormányzás prototípusa, az úgynevezett Keskeny Fehér Vonal (Thin White Line). Ennek lényege az volt, hogy a teljes adminisztrációt mindössze tíz európai tisztviselő, két katonatiszt, továbbá hetven pandzsábi szikh harcos és nyolcvanöt zanzibári hordár látta el − egy magyarországnyi területen intézve nem egészen kétmillió ember sorsát.

A második világháborút követően azonban az afrikai nemzeti szabadságmozgalmak egyre erősödtek, s ez mind nagyobb repedéseket okozott a gyarmatbirodalmakban. A kifogyhatatlan kincsesbányaként számon tartott külbirtokok az anyaországok számára lassanként nagyobb politikai-katonai terhet jelentettek, mint amennyi gazdasági hasznot hajtottak. Az 1950-es évek végétől sorra nyerték el független­ségüket az afrikai gyarmatok (az első Ghána volt 1959-ben), s a folyamatot már nem lehetett megállítani. Belátták ezt Londonban is, és igyekeztek minél kisebb veszteséggel megadni a szabadságot, azaz olyan bennszülött politikusok kezébe adni a hatalmat, akik nem fordulnak rögtön szembe az anyaországgal, így megmaradhat a brit gazdasági befolyás.

Még a második világháború alatt, 1944-ben megalakult a gyarmati iga lerázását célul kitűző Nyaszaföldi Afrikai Kongresszus (NAC), amelynek feladata eleinte a helyiek érdekeinek védelme volt a brit kormányzattal szemben. 1953-ban Nyaszaföldet hozzácsatolták az ugyancsak brit gyarmathoz, Rhodéziához. Az összevonás azonban váratlanul erős ellenállást váltott ki a mindinkább aktivizálódó afrikai hazafiakból, ami jelentősen növelte a NAC népszerűségét a bennszülöttek körében. A függetlenségi harc élére hazahívták az Amerikában, majd Nagy-Britanniában tanult és akkoriban Ghánában orvosként dolgozó dr. Hastings Kamuzu Bandát. Az orvosi végzettségéért, de különösen az Angliában népe érdekében folytatott politikai tevékenységéért nagyra becsült, cseva nemzetiségű Banda 1958-ban hazatért, és az országot járva óriási lelkesedéssel és nagyon eredményesen tüzelte az afrikaiakat a gyarmati iga lerázására. Ennek jutalmaként 1959-ben be is börtönözték.

Londonnak mégis kapóra jött, hogy nem egy katonai vezető, hanem egy tanult, az európai kultúrát ismerő és tisztelő politikus állt a nyaszaföldi függetlenségi harc élén. A britek szemében az is Banda mellett szólt, hogy komoly tekintélye volt a bennszülött lakosság körében, így feltételezhették, hogy képes lesz kormányozni az országot. Ezért egyévi fogság után kiengedték Bandát a börtönből, s rögtön Londonba hívták, hogy vele tárgyaljanak Nyaszaföld jövőjéről. A két évvel később megtartott választásokon Banda pártja, a Nyaszaföldi Kongresszus Párt (NAC) óriási fölénnyel nyert. A doktor úr egyelőre hivatalosan nem lett miniszterelnök, de az önkormányzatokért, a termőföldért és a természeti kincsekért felelős miniszterként gyakorlatilag mégis ő állt a kormány és a még gyarmati ország élén. 1963-ban azonban már ő alakított kormányt, s széles körű reformokat vezetett be többek között a közoktatás, az igazságszolgáltatás és a vámrendszer területén. Még ebben az évben felbomlott a Brit Közép-Afrikának keresztelt gyarmati konföderáció, s 1964. július 6-án Nyaszaföld immár Malawi néven önállósult – emlékeztetve az egykori dicső Maravi Birodalomra. (A különböző források hol a maravi, hol a malavi alakot használják mind a birodalom, mind a nép nevében.)

Az új alkotmány egyben kimondta az egypártrendszert is, ami egy – a frissen függetlenné vált afrikai államok között ritka – nyugatbarát külpolitikát folytató államtól kissé furcsa, de hát nyilván ez tűnt még a legszalonképesebb módszernek a hatalom bebiztosítására, az esetleges vetélytársak féken tartására. Banda – akárcsak jó néhány szabadsághősből lett politikai vezető – megrészegült hatalmától. Kiszakította országát a Brit Nemzetközösségből, és köztársasági elnöknek kiáltotta ki magát (megfosztva ezzel II. Erzsébet angol királynőt a malawi tróntól). 1970-ben már életfogytiglani elnöknek neveztette ki magát. Banda napról napra egyre félelmetesebb személyi kultuszt épített ki maga körül, amit kőkemény diktatúrával alapozott meg. A titkosszolgálat nemcsak a telefonokat hallgatta le, hanem még a magánleveleket is cenzúrázta, s a Ngwazi (Oroszlán – ez volt a diktátor alkotmányba iktatott előneve) bármilyen bírálata súlyos következményekkel, akár halálbüntetéssel is járhatott. (A teljes hivatalos megszólítás így hangzott: Őméltósága Malawi Életfogytiglani Elnöke Ngwazi Dr. Hastings Kamuzu Banda.) Emellett lényegtelen apróságnak tűnik az öltözködési szabályzat (dress code) bevezetése, amely a nőknek egyaránt tiltotta a nadrág és a miniszoknya viselését. A diktátor hatalmának fenntartásában fontos szerepet játszott a Malawi Fiatal Úttörők (MYP) nevű félkatonai szervezet, amely utat legfeljebb az elnök számára, csontot viszont annál többet tört a diktátor védelmében. Közben a nyugati segélyekkel bőkezűen ellátott ország gazdasága a látszólagos stabilitás és gyarapodás ellenére egyre bizonytalanabb lábakon állt a hibás döntések és a gyorsan gyarapodó államadósság miatt, a lakosság döntő többségének mérhetetlen szegénységéről nem is beszélve. A rezsim javára kell azonban írni az infra­struktúra számottevő fejlesztését: repülőtér, utak, kórházak és iskolák egész sora épült Banda uralkodása alatt. Ugyancsak szépen kiépült az elnök saját kis gazdasági birodalma is, amely a kilencvenes évek elején már a GDP egyharmadát adta, és a munkaképes korú lakosság 10 százalékát foglalkoztatta. Banda külpolitikáját sokan és sokszor bírálták amiatt, hogy a fekete-afrikai vezetők közül egyedüliként szoros politikai és gazdasági kapcsolatokat ápolt a fajüldöző pretoriai rezsimmel.

Nemzetközi nyomásra Banda végül hozzájárult, hogy 1993-ban többpárti választást tartsanak Malawiban, amelyet annak rendje s módja szerint el is veszített. Az elnök azonban – mily meglepő! – nem fogadta el az eredményt, s új választások kiírását szorgalmazta, ám az ismétlés sem hozott sikert a számára. Utódja, az Egyesült Demokratikus Front (UDF) vezére, Bakili Muluzi több ízben is bíróság elé citálta Bandát az uralkodása idején elkövetett bűnökért. Az exelnököt minden esetben el is ítélték, ám mindannyiszor kegyelmet kapott. Banda nem sokkal élte túl hatalmának elvesztését, 1997-ben egy dél-afrikai kórházban hunyt el.

Bakili Muluzi tízéves elnöki ténykedése nem sok nyomot hagyott az országon. Hacsak azt nem tekintjük nyomnak, hogy 1999-es újraválasztása nyomán felszínre kerültek az addig lappangó etnikai és vallási ellentétek. Az országban, de különösen annak északi részén domináns keresztény törzsek (tumbuka, ngoni, ngonde) ugyanis zokon vették, hogy továbbra is egy déli, muzulmán törzs (a yao nép) szülötte ül az elnöki székben. Az etnikai-vallási zavargások ugyan nem jártak sok emberáldozattal, ám több száz millió dolláros kárt okoztak, mecsetek tucatjai váltak a tűz martalékává. Nyomnak tekinthetjük még azt is, hogy 2002-ben a vészjóslóan magas államadósság csökkentése érdekében Muluzi piacra dobta az ország stratégiai kukoricatartalékainak nagy részét. Ebből aztán világra, de legalábbis Afrikára szóló botrány keletkezett, mert nem sokkal később ritka súlyos aszály csapott le Kelet-Afrikára, mely a térségben irtózatos éhínséget okozott, s bizony hiányzott a tartalék. Muluzi taktikai érzékét az sem dicséri, hogy ebben a helyzetben kísérelte meg módosíttatni az alkotmányt, hogy harmadszor is indulhasson az államfői tisztségért. A kirobbant tüntetésekre hivatkozva a parlament már könnyebb szívvel mondott nemet Muluzinak.

A 2004-es választásokat ismét az UDF nyerte, ám ezúttal már nem sikerült abszolút többséget szereznie, így koalíciós kormányt alakított hét párt részvételével. Az elnök a párt társalapítója, a „trónra lépésekor” 70 éves közgazdász, a mvano tözsbeli Bingu wa Mutharika lett. Ő vallásos keresztény pedagógus családba született, így az északiak is megnyugodhattak, vége szakadt a muzulmán hegemóniának.

Mutharika szakmájához híven hozzálátott az ország gazdaságának fellendítéséhez. Számottevő ásványi kincs híján elsőként a gazdaság legnagyobb erőforrását, az agráriumot vette célba. Nem is eredménytelenül, hiszen az általa indított műtrágya- és vetőmagprogram révén ugrásszerűen megnőttek a terméshozamok, s az éhező Malawiból pár év alatt nettó mezőgazdasági exportőr vált. Más kérdés, hogy a program aránytalanul sokba került, így tavaly már vissza kellett fogni a támogatásokat. Ugyancsak jelentős infrastrukturális fejlesztéseket indított el az egészségügy és az oktatás területén is, amire égető szükség volt, hiszen még ma is csupán egy orvos jut 50 ezer emberre, miközben a felnőtt lakosság 11 százaléka, közel egymillió ember AIDS-fertőzött. Évente 51 ezren halnak meg ebben a betegségben, de az ellátatlanság miatt nagy számban szedik áldozataikat egyéb fertőző betegségek (tífusz, malária, hepatitis stb.) is. Nagy eredmény, hogy ma már a lakosság kb. kétharmada tud írni-olvasni, s minden gyermek iskolába jár 9 éves korától, így, ha nem is egyhamar, de van remény az írástudatlanság felszámolására. (Gondoljunk bele, hogy a XXI. században, az internet korában micsoda hátrány lehet egy ország számára, hogy lakosainak egyharmadához nem jut el semmilyen írott információ!) Mutharika első elnöki periódusa a megmaradt gondok ellenére is sikeres volt, s ezt a lakosság a 2009-es választások során voksaival is elismerte. Mint több más, a hatalom előnyeihez hozzászokott afrikai politikus – minél szegényebb országról van szó, annál inkább –, Mutharika is kezdett egyre inkább azzal foglalkozni, miként maradhatna hatalmon a második ciklusa után is. Eme vágyának kárát látták az afrikai mércével kimondottan fejlett demokratikus intézmények, a gazdaság és leginkább a lakosság életszínvonala. És bizony, ha egy országvezetőt túlságosan sokat bírálnak külföldről, akkor rendre rosszul választja meg szövetségeseit. Az ellenségem ellensége a barátom filozófiája ritkán vezet józan döntésre. Mutharika jobbnak látta, ha hátat fordít az akadékoskodó Nyugatnak, s helyette a nemzetközi diplomáciából gyakorlatilag kiközösített Robert Mugabe zimbabwei és a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság által háborús bűnökkel vádolt s ezért körözött szudáni elnök, Omar el-Besír személyében keresi a barátokat. (Érdekesség, hogy 2010-ben Mutharika töltötte be az Afrikai Unió elnökének tisztségét, s figyelemre méltó tervet tett le az asztalra, amely jelentős előrelépést hozhat az afrikai élelmiszerbiztonság megteremtésében, az éhínségek megelőzésében.) Éppen a kétes szövetségesi politika miatt keletkezett kibékíthetetlen ellentét közte és alelnöke, Joyce Banda között, akit Mutharika igyekezett egyre távolabb tolni a hatalomtól. (Ez a Banda csak névrokona a diktátornak.) Az elnök saját testvérét, a korábban a St. Louis-i Washington Egyetemen tanító Peter Mutharikát szemelte ki utódjául, akit 2009-ben beválasztottak a malawi parlamentbe, kineveztek igazságügy- és alkotmányügyi miniszternek, s emellett ellátott még más kormányzati tisztségeket is. A nyilvánvaló dinasztikus törekvéseket (és a mellőzést) Joyce Banda nem volt hajlandó elfogadni. Ráadásul egyre gyarapodtak a gondok. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság hatásai elérték Malawit is. A magasba szökő árak, az üzemanyaghiány, a növekvő munkanélküliség miatt a lakosság elégedetlensége is nőttön-nőtt, s 2011 elején már hangos tüntetésekbe, sőt zavargásokba is torkollott. Az egyre több korrupciós ügybe is belekeveredett Mutharika természetesen „nem értette”, miért zúgolódik a nép, s a hatalom egyre arrogánsabban, egyre erőszakosabban védte állásait. A tavaly július 20-án Lilongwe, Blantyre, Karonga és Mzuzu városokban lezajlott tüntetések utáni megtorló akciók nyomán 18 ember vesztette életét, mire az elnök csak annyit mondott magyarázatként: „ki kellett füstölni az ellenséget!”

Ki tudja, meddig ment volna el Mutharika hatalma megőrzése érdekében, ha idén április 5-én nem éri végzetes szívroham. A 78 éves államfőnek arra már nem maradt ideje, hogy utódlásáról maga gondoskodjon. Feltehetően a környezete sem volt felkészülve a tragédiára, mert két napig csak annyit közöltek a már elhunyt Mutharika állapotáról, hogy „válságos”. Még az alelnök, Joyce Banda sem tudhatott az elnök haláláról, mert nem sokkal a hivatalos bejelentés előtt még mielőbbi gyógyulást kívánt neki. A rendőrség és a hadsereg mindenesetre tüstént és határozottan cselekedett, a fegyveres erők gyakorlatilag megszállták a fővárost, Lilongwét. Ha másból nem, hát ebből tudhatták a helyiek, hogy nagy baj lehet. A korábbi államfő, Bakili Muluzi azonnal kiállt az alkotmányos rend betartása mellett, s határozottan kijelentette, hogy az alelnöknek kell átvennie a hatalmat. Szerencsére a hadsereg és a rendőrség is a törvényes utódlás mellett tette le a garast, így a 62 éves, többdiplomás Joyce Banda személyében Malawi történetében először ülhetett nő az elnöki székbe. A libériai Ellen Johnson Sirleafhez hasonlóan – aki ugyancsak egy diktátor, a Hágában háborús bűnök miatt nemrégiben elítélt Charles Taylor után tölthette be az elnöki tisztséget – Joyce Bandától is azt várta mindenki Malawiban és a nagyvilágban egyaránt, hogy országát visszatereli a demokrácia útjára. S az elnök asszony munkához is látott: először is, mint egy frissen hivatalba lépő államfőhöz illik, nemzeti egységre szólította fel az ország népét. Nem egészen három héttel később pedig kijelölte saját kormányát is. Az addig hivatalban lévő kabinetben nemigen bízhatott, hiszen Mutharika miniszterei az utolsó pillanatig keresték a jogi-politikai megoldást, hogy Banda ne léphessen hivatalba.

Az ország sanyarú gazdasági helyzetében döntő szerepet játszott a Mutharika-rezsim kedvezőtlen politikai megítélése. Csak az utolsó 12 hónap során felfüggesztette a Lilongwénak nyújtott pénzügyi segélyeket az egykori gyarmattartó Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Németország, Norvégia, az Európai Unió, de még az Afrikai Fejlesztési Bank (ADB) is. A korábbi donorok egytől egyig a hatalom demokráciaellenes lépéseit, a tiltakozások brutális elfojtását bírálták, mire Mutharika idén márciusban finoman szólva a pokolba küldte őket. Banda első külpolitikai feladata tehát a donor országok és szervezetek megbékítése, valamint a két szomszédos országgal, Mozambikkal és Botswanával megromlott viszony helyreállítása lesz. Ez nem megy egyik napról a másikra. A brit és az amerikai diplomáciával már sikerült is felvenni a kapcsolatot, sőt Hillary Clinton ígéretet is tett egy 350 millió dolláros energetikai támogatásra. Részben a donorok megbékítését szolgálta az a lépés is, hogy Joyce Banda nem garantálta Omar el-Besírnek, hogy a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság nem veszi őrizetbe, ha Malawi földjére lép, hogy részt vegyen az Afrikai Unió júliusra tervezett csúcsértekezletén. Az eseménynek új helyszínt kellett keresni.

A közvélemény szerte a világon azonban alighanem csak arra kapta fel a fejét, hogy Joyce Banda esetleg kiebrudalja Malawiból az iskolaépíttető jó tündér szerepében tetszelgő világsztárt, Madonnát. Az énekesnő ugyanis összekülönbözött az újdonsült malawi elnöknő testvérével, Anjimile Oponyóval, akit egy leendő iskola élére jelölt, csakhogy a beruházásra jótékonysági koncertekből és egyéb gyűjtésekből felhalmozott pénz nagy része szőrén-szálán eltűnt. Az iskola természetesen nem épült meg, s Oponyo és csapata sem kapta meg szerződésben rögzített járandóságát. Az ügyben az amerikai hatóságok is nyomoznak, egy malawi bíróság pedig már el is marasztalta Madonnát. Az énekesnő projektjei egyébként sem aratnak nagy sikert az országban.

Az elnöknő első belpolitikai intézkedése viszont komoly tetszést aratott: elbocsátotta hivatalából az országos rendőrfőnököt, Peter Mukhitót. A két esztendeje Mutharika által kinevezett főzsandár általános közutálat tárgya a váratlan, ám meglehetősen gyakori ad hoc tömeges letartóztatási kampányok és a tüntetések vérbefojtása miatt. Mint a nőmozgalom korábbi élharcosa, Banda igen fontosnak tartja az emberi jogok tiszteletben tartását. Első elnöki beszédében megígérte, hogy javaslatot tesz a homoszexualitást büntető törvény eltörlésére. Persze ehhez a parlament többségének egyetértése is kell, s ezt nem vehetjük biztosra. Sok tennivalója van még az elnöknek a nők jogainak elismertetésében és helyzetük javításában is. Ez a kettő szorosan összefügg az ország gazdasági-társadalmi felemelkedésével, hiszen a korai házasságok, szülések együtt járnak egyrészt a nagy gyermekhalandósággal (százezer élve született gyermekből 510 nem éri meg az egyéves, közel 8000 pedig az ötéves kort), másrészt a szegénységet újratermelő nagy népszaporulattal. Katasztrofális az ország egészségügyi helyzete, a kevés kórház felszerelése is igen gyatra. A rossz nyelvek szerint Mutharika hirtelen halálában is komoly szerepet játszott, hogy a lilongwei központi kórházban nem álltak rendelkezésre a szívinfarktus gyors kezeléséhez szükséges műszerek, eszközök, így az orvosok gyakorlatilag tehetetlenül nézték az elnök haldoklását. A születéskor várható élettartam 52 év, ez az egyik legrosszabb mutató a világon.

Noha Mutharika kormányzása kezdetén igen hasznos reformokkal Afrika egyik leggyorsabban növekvő gazdaságához segítette hozzá Malawit, második elnöki ciklusában politikai céljait elsődlegesnek ítélve mindent tönkretett. Malawi gazdaságát ma ismét a külföldi segélyek tartják életben. Az ország súlyos nehézségekkel néz szembe. A növekedés, a beruházások s végső soron a foglalkoztatás egyik legnagyobb akadálya a képzett munkaerő hiánya, ami a fejletlen iskolarendszerre vezethető vissza. Igencsak károsan hatott az ország gazdaságára, hogy Mutharika összerúgta a port a mozambiki vezetéssel, hiszen ez a szomszédja kínált tengeri összeköttetést a szárazföldi ország exporttermékeinek (mezőgazdasági termények, elsősorban dohány) világpiacra juttatásához. Az export jelentős visszaesése pedig valutahiányhoz s ennek következtében üzemanyag-ellátási gondokhoz vezetett, ami pedig tovább bénította az a termelést. A legsúlyosabb társadalmi-egészségügyi probléma azonban a HIV-vírus egyre gyorsuló terjedése, amiben megint csak a szegénység és az általános tudatlanság játszik főszerepet. Az egy főre jutó éves hazai össztermék (GDP) mindössze 900 dollár volt tavaly, ezzel a világrangsorban a 216. helyet foglalta el Malawi. A lakosság több mint fele él az ENSZ által megállapított szegénységi küszöb alatti szinten. A tőkebefektetést gátolja az energia- és vízhiány, valamint a kezdetleges telekommunikációs infrastruktúra is.

Az ország szegénysége óhatatlanul is egyet jelent a lakosság nyomorúságával. A kilátástalanságból fakadó elkeseredettség pedig örök politikai kockázat minden kormány számára, még a nem európai életszínvonalhoz szokott Afrikában, Malawiban is. Csak remélni lehet, hogy a lassanként rendeződő külkapcsolatok révén újra megnyíló pénzcsapok reményt csepegtetnek a világ egyik legelmaradottabb, legszegényebb országának lakóiba, s lassanként sikerülhet javítani az oktatás és az egészségügyi ellátás színvonalán, s a mezőgazdasági termeléshez felzárkózik a többi ágazat is. Mindehhez természetesen nem elég egy-két esztendő, s kérdés, kitart-e a türelem, elsősorban az ellenzéké, mert a kilábalás, a fejlődés záloga és eredménye is a politikai nyugalom, a demokratikus rend. Az ezzel kapcsolatos reményeket mindenesetre erősíti, hogy a köztársaságok története kevés női diktátort ismer.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges