Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Bár polgárháborúról beszélni – legalábbis egyelőre – túlzás lenne, de december óta ismét meglehetősen puskaporos a levegő Nigériában. A világsajtó ugyan rendre beszámol az atrocitásokról, ám nem tulajdonít nagy jelentőséget nekik. Amíg a napi áldozatok száma két, legfeljebb három számjegyű, nem számít szenzációnak. Pedig, ha másért nem, azért érdemelnének komolyabb figyelmet a nigériai események, mert Afrika legnépesebb országáról, a nyugat-afrikai térség gazdaságának kulcsállamáról, a világ kilencedik legnagyobb kőolajexportőréről van szó. Arról nem is beszélve, hogy az iszlám–keresztény ellentét ismételt felszítása nemcsak Nigériára, nemcsak a fekete kontinensre, de – 2001. szeptember 11. óta ezt az agyunkba véshettük – az egész világra nézve súlyos biztonsági kockázat.

Két olyan vallás hívei néznek farkasszemet egymással Afrika több országában is, amelyek egyike sem a fekete földrészen született. Bár az arab hódítók a IX. századtól kezdve nagy vehemenciával terjesztették Allah hitét az észak-afrikai törzsek körében, nem feledhetjük, hogy a kereszténység a kopt vallás formájában már az V. században megtelepedett a kontinensen. Csakhogy míg a koptok elszigetelve éltek-élnek Egyiptomban és Etiópiában, az iszlám tovább terjeszkedett részben az észak-afrikai népek leigázásával, részben a kereskedelem „farvizén”. Olyannyira, hogy mire az európai hittérítők a XV. század végén először felbukkantak az afrikai partokon, a Földközi-tenger és a Guineai-öböl közötti területen gyakorlatilag uralkodó vallássá vált az iszlám. A Guineai-öböl mentén, a part közelében élő népek sokáig őrizték ősi természetvallásaikat, ám a keresztény hit terjesztői semmivel nem voltak kevésbé elszántak és a szent cél érdekében mindenre készek, mint Allah követői, így a part menti, a szavannákig tartó földsávon a keresztény hit vált általánossá, erősen visszaszorítva az ősi természetvallások befolyását. A két világvallás afrikai viaskodásának motívumai között természetesen találhatunk gazdasági és társadalmi okokat is, valamint olyan történelmi sérelmeket, mint a rabszolgaháborúk, amelyekben korántsem játszottak dicső szerepet egyes, az európai rabszolga-kereskedőkkel együttműködő, „földijeiket” mint egy kosár banánt eladó bennszülött törzsfőnökök.

Nigéria területe a leggazdagabb Afrikában, ha az ott létrejött történelmi kultúrákat, birodalmakat tekintjük. Már az i. sz. V. század környékén fejlett kézműiparral bíró közösségek éltek a Jos-fennsík déli lejtőin, akik a földművelés mellett csodálatos terrakotta szobrokat készítettek s hagytak az utókorra. A fellelése helyéről Nok-kultúrának nevezett civilizáció az újkőkorszak szintjén állt, s nem sokkal korábban sajátíthatta el a vas megmunkálásának fortélyait.

Az államiság kezdetei azonban jóval későbbre tehetők, hiszen az eredetileg a Csád-tó keleti partján kibontakozó Kanem birodalomról a VIII. századtól tudunk. A szudáni eredetű kanuri nép állama idővel kiterjesztette hatalmát a tó nyugati partján fekvő, a mai Nigéria északkeleti csücskét is „lefedő” Bornura, később pedig a birodalom területe egyre nyugatabbra tolódott. Kanem-Bornu erejét, jelentőségét a kereskedelem adta. Áruikat két irányba szállították. Egyrészt kelet felé, a mai Szudán területére, másrészt a Szaharán át északra, ahonnan „cserébe” magukkal hozták az arab kultúra elemeit s az iszlám vallást, amelyet a XI. században uralkodói (így népük is) a sajátjuknak fogadtak el. A velük szomszédos hauszák, akik eredetileg a Szahara déli részén éltek, ám a tuaregek onnan kiszorították őket, hét kisebb királyságot is alapítottak, amelyek ugyancsak elsősorban kereskedésből éltek, az iszlámot mégis jóval később, csak a XIV. század közepén vették fel.

Nigéria másik igen fontos népcsoportja a joruba, amely a gyarmatosításig uralta az ország mai területének déli-délnyugati vidékeit. A tengerpart és a fennsík között alakultak ki a XIII. század körül a jorubák és a velük rokon ifék, ojók és edók államai is. Jelentőségében kiemelkedik közülük az edók bronzszobrairól híressé vált Benin állama, amely kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn a hausza államokon kívül Észak-Afrikával éppúgy, mint Elő-Ázsiával.

Az első európaiként 1472-ben erre hajózó portugálok élénk, nyüzsgő, gazdag joruba kolóniákat találtak (köztük Lagost, amely később sokáig Nigéria fővárosa volt, s a gazdasági életnek ma is központja), majd hírét vitték a benini király (oba) mesés gazdagságának. Számottevő kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki a joruba városállamokkal és Beninnel. A XVII. században a hollandok, majd egy évszázaddal később a britek is megjelentek a Guineai-öböl partvidékén. Ekkoriban már nem is elsősorban a természeti kincsek és a pálmaolaj motiválták az európai hódítókat, sokkal inkább az észak- és dél-amerikai ültetvények ellátása rabszolgákkal. Miután a rabszolgatartás a jorubáknál sem volt ismeretlen, hamar kialakult az együttműködés a part menti törzsekkel. Az európaiak korszerű fegyvereket, alkoholt, fémeket és szöveteket kínáltak a gyakran a szárazföld belsejéből elhurcolt, jobbára már mohamedán hitű rabszolgákért. A rabszolgaháborúk állandósultak, egyrészt a part menti törzsek embervadászai és az északabbra élő törzsek, másrészt a déliek között a „rabszolgapiacért”, azért, hogy ki adhassa el afrikai társait a fehéreknek. Az európaiak – még a kalandvágyó utazók is – csak a XIX. század elején merészkedtek a partvidéktől távolabb. Elsőként a brit Mungo Park utazta be a londoni kormány megbízásából a Niger folyó vidékét.

Az abolicionizmus erősödésével a XVIII–XIX. század fordulóján a rabszolga-kereskedelmet mindinkább felváltotta az árukereskedelem. A legfontosabb árucikk újra a pálmaolaj lett. A térségben legaktívabb britek éppen a rabszolga-kereskedelem felszámolása ürügyén hatoltak be mind mélyebben a szárazföldre, s egyre-másra hozták létre kereskedelmi telepeiket, ami egyet jelentett a területek katonai elfoglalásával. Még a kor legerősebb bennszülött államalakulata, a fulbék és a hauszák alkotta Szokoto birodalom sem tudott ellenállni előrenyomulásuknak. A britek 1903-ban elfoglalták az ország két legjelentősebb városát, Szokotót és Kanót is. S a katonák nyomában jöttek a papok, az 1840-es évektől kezdve a Niger mentén egyre szaporodtak a keresztény missziók. 1851-ben a gyarmatosítók elűzték Lagos uralkodóját, tíz évvel később pedig a várost brit koronagyarmattá nyilvánították. Újabb mérföldkövet jelentett a térségben tevékenykedő négy brit kereskedelmi társaság egyesítése (1879), amivel lesöpörték a francia és német vetélytársakat a pályáról. A britek diplomáciai úton is egyre közelebb kerültek gyarmatosító törekvéseik „szentesítéséhez”, s miután a XIX. század utolsó éveiben sorra igázták le a déli királyságokat (Jorubaföld, Benin, Ilore, Nupe és Iboföld egyes részei), a századforduló éveiben a brit kormány átvette az Egyesült Afrika Társaság birtokait, s az északi területek meghódításával rátette a kezét a mai Nigéria egészére. Az első világháború kirobbanásának évében a gyarmatosítók egyesítették az addigi két protektorátust. Formailag meghagyták helyükön az egyes kis államok – együttműködésre kész – uralkodóit, de valójában alávetették őket a brit kormányzók és a gyarmati adminisztráció uralmának. A királyok és törzsfőnökök úgy döntöttek, ahogy akartak, de a kormányzó szabta meg, mit akarhatnak. A hatalom látszata és a vele járó busás jövedelem (hisz a britek igencsak bőkezűek voltak kiszolgálóikkal) „természetesen” sokkal vonzóbb volt az államocskák bennszülött vezetői számára, mint a biztos bukással járó ellenállás.

A brit gyarmati uralom hat évtizede azzal telt, hogy megpróbáltak egységes országot faragni ebből a gyarmati területből, melyet mintegy 200 különböző nemzetiség lakik, s melynek egyetlen természetes határa – az egykor hatalmas Csád-tó maradványain kívül – a Guineai-öböl. Végül aztán ezt a gondot ráhagyták a függetlenné váló ország vezetőire, akik lényegében képtelenek e lehetetlen feladvány megoldására.

Az első brit gyarmati főkormányzó Sir Frederick Lugard lett, aki az északi protektorátusban már sikerrel alkalmazta az úgynevezett közvetett uralmat.

A második világháború vége egyben a nagy gyarmatbirodalmak széthullásának kezdete is volt. Nigériában a gyarmatosítók sokáig élhettek az  „oszd meg, és uralkodj!” elvével, hiszen a vallási, etnikai, társadalmi és szociális ellentétek sokaságában a függetlenségért küzdőket sohasem volt túlságosan nehéz egymás ellen fordítani. Hogy az ország három önálló (északi, keleti és nyugati) tartományra osztása is ezt a célt szolgálta-e, arról megoszlanak a vélemények. A három tartományban ugyanis így etnikailag nagyjából egységes felszabadító szervezetek alakulhattak, ami aligha lehetett a britek leghőbb vágya, ám ugyanez a megosztottság vetítette előre a későbbi egységes állam legsúlyosabb konfliktusait. A tartományi parlamentekben igen erős függetlenségpárti szervezetek lassanként kikényszerítették a londoni parlamenttől Nigéria függetlenné nyilvánítását, ami 1960. október 1-jén meg is történt.

Mint a legtöbb hasonló sorsú afrikai ország, a fiatal Nigéria is megörökölte a gyarmatok minden problémáját: a függetlenségért vívott harcban háttérbe szoruló vallási, etnikai ellentétek felszínre törését, a hazai feldolgozóipar szinte teljes hiányát, a monokultúrás, ültetvényes mezőgazdaságot, a hagyományos exportáruk (trópusi fa, ásványkincsek, kakaó, kávé, tea, gyapot stb.) piacának, egyúttal a szükséges import­áruk behozatalának bizonytalanná válását, a kormányzati adminisztráció szakembereinek, a hozzáértő köztisztviselőknek, valamint a helyi orvosoknak, tanároknak, mérnököknek a hiányát.

A legsúlyosabb probléma az országot gyakorlatilag kettéosztó vallási ellentét. A Nigéria északi felén lakó fulbék, hauszák és más, ugyancsak mohamedán vallású kisebb népcsoportok az immár 160 milliós népesség valamivel több mint felét adják, így a déli országrészt benépesítő keresztény jorubák, ibók, ojók, edók stb. számbeli kisebbségben vannak. Az ország gazdasági potenciáljának eloszlását nézve viszont erősen Dél felé billen a mérleg. Az északi, muzulmán többségű államok rendre azt sérelmezik, hogy a gazdasági fejlesztések, beruházások többsége a déli városoknak jut, így az északi országrész gazdasági-szociális elmaradottsága nem csökkenhet. Ez az ellentmondás örök patthelyzetet teremt, amit csak megegyezéssel, közös akarattal lehetne feloldani. A független Nigéria több mint 50 éves történelmében igen ritka és rövid volt az olyan időszak, amikor, ha valódi egyet­értés nem is, de valamiféle konszenzus létrejött a két fél között.

A mohamedánok számbeli fölénye többséget biztosít számukra nemcsak az északi regionális parlamentekben, hanem a szövetségi parlamentben, sőt a kormányban is. Ezt az ország GDP-jének túlnyomó részét megtermelő déliek persze sohasem nézték jó szemmel, így már az első években is állandósultak az északiak elleni tiltakozó akciók. Az egyre növekvő feszültség végül úgy robbant ki, hogy ibo tisztek 1966-ban egy merényletben egyszerre megölték a szövetségi állam, valamint a nyugati és északi régió kormányfőjét. A merénylet nyomán támadt zűrzavarnak – de főleg a muzulmánok bosszújának – sok északon élő ibo esett áldozatul. A jórészt a délkeleti országrészt benépesítő ibók elleni hadjáratok arra késztették Odumegwu Ojukwu ezredest, hogy 1967 májusában kimondja a keleti régió elszakadását, s ki­kiáltsa a Biafra Köztársaságot. Csakhogy az önállóságnak semmilyen feltétele nem volt meg. Ráadásul Nagy-Britanniá­nak és az Egyesült Államoknak fontos volt Nigéria egységének fenntartása, így fegyverekkel támogatták a lagosi szövetségi kormányt, amely a szakadároknak nyújtott francia segítség ellenére is felülkerekedett, amiben komoly szerepe volt a Biafrában dúló éhínségnek is.

A katonai győzelem adta dicsőség mellett az 1966-ban katonai puccs révén hatalomra jutott Gowon tábornoknak még egy óriási esély hullott az ölébe, hogy hatalmát megszilárdítsa: az 1970-es évek elején óriási kőolajtartalékot fedeztek fel a Guineai-öböl nigériai partjainál és a Niger folyó deltavidékén. Alig egy-két év alatt napi több mint kétmillió hordónyira emelkedett a kitermelés, ami – különösen az 1973-as olajsokkot követően – soha nem látott gazdagságot ígért az afrikai országnak. Csakhogy pénzszagra gyűl az éji vad, s az azóta eltelt több mint negyven év folyamán egymást váltogató katonai és kérészéletű polgári kormányok „jóvoltából” a busás olajjövedelmek nagy része kézen-közön eltűnt, az ország, különösen az olajipar környezeti hátrányait viselni kénytelen deltavidék alig látott valami hasznot belőle. Még súlyosabbá vált a helyzet, amikor a hetvenes évek második felében az olajárak zuhanni kezdtek, Nigéria gazdasága mély gödörbe csúszott, az egy főre jutó GDP öt év alatt 75 százalékkal csökkent, s ezzel fordítottan arányosan gyarapodott az ország külső adósságállománya. Nem csoda, ha ezt az adósságot sem a puccstól puccsig tartó katonai junták, sem a rövid periódusokra szóhoz jutott polgári kormányok nem tudták kezelni.

A gazdasági problémákat csak tetézték a politikai baklövések. Az 1985-ben ugyancsak katonai államcsínnyel hatalomra jutott, vaskézzel uralkodó Ibrahim Babangida, engedve a mind erősebb nemzetközi nyomásnak, 1993-ban választásokat írt ki. (Nem ez volt a baklövés.) Csakhogy azt a közép-nigériai, iszlám hitű gvari törzs fia nem viselhette el, hogy a legtöbb szavazatot nem ő, hanem Moshood Abiola személyében egy keresztény, mi több, joruba politikus kapta, így Babangida rendeletileg megsemmisítette a választások ered­ményét. Ezzel hatalmas öngólt lőtt. A kedvezőtlen nemzetközi visszhangot még könnyen elháríthatta holmi nemzeti szuverenitásra hivatkozva, viszont sikerült kiváltania az ország történetének első komoly demokráciát követelő mozgalmát is. Ennek élére egy író, Ken Saro-Wiwa állt, aki egyben a deltavidéken élő ogoni nép jogaiért is harcolt, amíg le nem tartóztatták, meg nem kínozták, s végül 1995-ben az időközben – hogy másként? – puccsal hatalomra jutott Sani Abacha tábornok parancsára ki nem végezték. Nos, Allah sem ver bottal. Az északi kanuri népcsoporthoz tartozó bornu törzsből származó Abacha 1998-ban – miután világossá tette, hogy korábbi ígéreteit megszegve esze ágában sincs átadni a hatalmat senkinek – váratlanul ágyban, párnák közt lelte halálát. Egyes híresztelések szerint az a hat indiai prostituált mérgezhette meg, akikben férfiúi kedvét lelte előző éjszaka. A hivatalos orvosi jelentés mindenesetre hirtelen szívrohamot állapított meg. A nigériai katonai államcsínyeknek van egy sajátos vonásuk: miután a hadsereg nagy része, ezáltal a magas rangú tisztek döntő hányada is az északi, muzulmán törzsek fiaiból kerül ki, az erőszakos hatalomátvételeknek többnyire semmi közük nincs a vallási ellentétekhez, pusztán arról szólnak, kinek a kezében legyen a merőkanál a húsos fazék mellett.

Abacha halála után egy évvel végre sor kerülhetett általános választásokra, amelyet a joruba Olusegun Obasanjo tábornok és pártja, a Népi Demokratikus Párt nyert meg.

A déli, keresztény katonatiszt hatalomra jutása északon már önmagában is feszültséget keltett, amit csak fokozott, hogy Obasanjo semmivel nem tisztelte jobban a demokratikus szabadságjogokat, mint elődei. Erre válaszul először Zamfara államban vezették be a szigorú iszlám törvénykezést, a sariát, majd hamarosan követte a példát másik kilenc állam is, ma pedig már összesen 12 északi  államban ítélkeznek ez alapján. Európai ésszel felfoghatatlan, hogy egy országon belül két, egymástól alapjaiban eltérő törvényrendszer működjön, az meg különösen, hogy éppen egy vallási alapokra helyezett, középkort idéző, embertelen büntetési tételeket alkalmazó jogrend próbál kiszorítani egy – természetesen korántsem tökéletes, de az emberi méltóságot szem előtt tartó – polgári jogrendet.

Márpedig az új évezred hajnalán az északkeleti Bornu államban muzulmán szektaként alakult, mára politikai és terrorista szervezetté terebélyesedett Boko Haram éppen ezt tűzte ki célul. Már a neve is sokat elárul. A félig hausza (Boko) félig arab (Haram) név jelentése: „a nyugati oktatás bűn”. Többet mond ez az elnevezés, ha tudjuk, hogy a boko nem csupán a tanítást foglalja magában, hanem az egész nyugati civilizációt, életfelfogást, világnézetet, a haram pedig szó szerint azt jelenti, tilos. A kifejezés kissé szabadabban úgy is értelmezhető: minden bűn, ami egy muzulmán embert megkísérthet. De ez csak a közkeletű elnevezés, a szervezet hivatalos megjelölése így szól: „a Próféta tanításának terjesztésére és Szent Háborúra hivatott emberek”. Noha a szervezetet csak 2001-ben hozta létre Mohammed Juszuf, gyökerei messze a múltba nyúlnak vissza. (Csak zárójelben: a saria bevezetését követelő, szigorú mohamedán életmódot hirdető Juszuf maga – bűnös „nyugati” szólással élve – vizet prédikált és bort ivott, hiszen 2009 júliusában bekövetkezett halála előtt fényűző életet élt, nem vetette meg a Nyugat hívságait, például a Mercedes luxusautót. Juszuf a Boko Haram egyik véres akciója nyomán vesztette életét. Letartóztatták, majd amikor állítólag szökni próbált a fogdából, lelőtték. Mindebből csak a halál ténye biztos.)

A Boko Haram szülőhelye Nigéria északkeleti csücske, a hajdani dicső Bornu szultanátus, majd évszázadokkal később, az 1802-ben, az Uszman dan Fodio vezette szent háború nyomán létrejött Szokoto Kalifátus szíve volt, ahol nem hatott a brit protestáns misszionáriusok tevékenysége, sőt, minden gyanút kelt, ami „Nyugatról” érkezik. Az 1970–80-as években bukkant fel ismét egy harcos fundamentalista, Mohammed Marwa, akit azonban a legtöbben csak a Maitatsine néven ismernek, s aki felkeléseket szított szerte az országban, amelyek emberek ezreinek halálát okozta. Sokan a Maitatsine-lázadás egyenes folytatásaként tartják számon a Boko Haram mozgalmat, amely először 2009-ben hallatott magáról igazán, egy véres, szektás akció elkövetőjeként. Azóta számos támadást hajtottak végre rendőrőrsök, börtönök, keresztény templomok, sőt sörkertek ellen is. Csak tavaly 450 áldozatot követeltek az akcióik, s ebben az évben is folytatódik a sorozat, nem kevésbé véres eredménnyel. Nem egyértelmű, hogy a Boko Haram egy magányos, elvakult iszlám fegyveres szekta, vagy kapcsolatban áll az Afrikában szorgalmasan terjeszkedő al-Kaida terrorhálózattal.

A nigériai kormányok sokáig nem is vették komolyan a fenyegetést, amit a Boko Haram működése jelent, de a terroristák sorozatos, számos halálos áldozatot követelő robbantásos támadásai, egyéni leszámolásai után a mostani kormányzat immár hajlandó lenne leülni tárgyalni a szervezet vezetőivel. Sajnos, az eredmény előre borítékolható: a Boko Haram nem enged a saria bevezetéséből, a deltavidékről származó keresztény Goodluck Jonathan vezette kormányzat meg erre (természetesen) nem hajlandó. Marad a se háború, se béke állapota, amikor soha sem tudja az ember – különösen az ország vegyes lakosságú középső részén, elsősorban a fővárosban, Abujában –, mikor robban mellette egy pokolgép, mikor találja el egy kóbor pisztolygolyó. Az erőszak csak erőszakot szül, a józan szónak, diplomáciának, sőt a gazdasági-politikai szankcióknak sincs hatásuk, legfeljebb visszahatásuk, hiszen dacot, még elszántabb, még őrültebb ellenállást szülnek. Szerte a világon számos példa figyelmeztet, a bigott akarnokság ellen egyelőre nincs fegyvere nemcsak az abujai kormánynak, de senkinek a világon.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges