Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

„A fehéreknek már nincs helyük Dél-Afrikában. Az egyetlen, amit tehetnek, hogy eladják házukat, és távoznak” – idézi a Magyar Nemzet 2007. február 19-i sajtószemléje Rian Malan dél-afrikai író cikkét, amely eredetileg a Spectator című londoni konzervatív hetilapban jelent meg. A fehér bőrű tollforgató szerint az országban már semmi nem működik, kapitális hiba volt eltávolítani a fehéreket a közigazgatásból, mert a feketék nem képesek ellátni feladataikat. „Istenítik a bűnözés miatt leültetett, majd kiszabadult fekete politikusokat”, és persze: „fekete bűnbandák fosztogatják a fehérek házait” – éled föl a verbális apartheid a Spectator hasábjain. (Hogy a Magyar Nemzet miért éppen ezt a cikket halászta ki a világsajtó tengeréből – az másik történet.)

A gyűlölet tehát még mindig él, s kölcsönös. Nemcsak Dél-, hanem egész Fekete-Afrikában ki­törölhetetlen nyomot hagyott a lelkekben a több évszázados európai elnyomás, a kizsákmányolás, de mindenekfelett az arab, majd európai rabszolga-kereskedelem emléke. A tizenegymillió Amerikába hurcolt afrikai leszármazottai és a szülőföldjükön leigázottak nem is oly kései utódai, ha akarnák, sem tudnák feledni a fehér ember megalázó gőgjét és kegyetlenségét.

Méltán érzik magukat mélyen megsértve. Hiszen attól, hogy az európaiak sokáig nem ismerték (el), attól még léteztek fejlett kultúrák, szervezett államok a Szaharától délre azelőtt is, hogy a XV. század vége felé felbukkant az első portugál hajó Nyugat-Afrika partjainál. Sokan kétkedéssel, fanyalogva fogadták azokat az ásatási eredményeket is, amelyek igazolták, hogy az emberiség bölcsője a mai Etiópia területén volt, s nem Croˆ-Magnonban vagy a Neander-völgyben. Még napjainkban is viszonylag kevesen hallottak a világ egyik első keresztény államáról, az i. sz. I. században ugyancsak Észak­kelet-Afrikában létrejött Akszúm Birodalomról, amelynek kulturális hagyatéka például az etiópok ma is használatos ábécéje. Vagy Nyugat-Afrika első nagy királyságáról, Ghánáról, amely a mai Mali és Mauritánia területén helyezkedett el. A Mohamed próféta halála (632) után nem sokkal iszlám hitre tért, eredetileg a szoninke törzs által alapított, majd berberek, később tuaregek által uralt állam élénk kereskedelmet folytatott az észak-afrikai arab népekkel és a szudáni népek családjába tartozó szomszédos fekete törzsekkel, aminek révén – s a bőséges aranykincsnek köszönhetően – mesés gazdagságra tett szert.

A X. században lehanyatlott Ghána helyét a Mali Birodalom vette át, amely a XIII–XIV. században a térség vezető hatalmává emelkedett. Fővárosa, a nálunk leginkább csak Rejtő Jenő légiós regényeiből ismert Timbuktu a kor híres kulturális központja volt, aminek bizonyítéka, hogy néhány esztendeje hétszázezer (!), a későbbi hódítók elől elrejtett könyv­­re és kéziratra bukkantak a régészek a város köze­lében. A magas szintű matematikai, kémiai, fizikai, csillagászati, irodalmi és történelmi ismeretekről tanúskodó leletek egy részét 800-1000 évesre becsülik a régészek. És akkor még nem beszéltünk az első európai univerzitásokkal nagyjából egyidős Szonkara Egyetemről, amely ma is működik. 

Még érdekesebb a mai Zimbabwénak nevet adó dél-afrikai Monomotapa-kultúra. A XI. században számos kis királyság létezett a tengerpartoktól távolabb, a magas hegyek között. Ezek habarcs nélkül épített kőházakból álló, magas kőfallal körülvett települések voltak. A nagyobb építményeket, királyi palotákat nevezték sona nyelven zimbabwénak. A leg­nagyobb ilyen erődítményt kilenc méter (!) ma­gas kőfal övezte. Jellemző, hogy a XIX. század közepén a romokra bukkanó európai régészek nem akarták elhinni, hogy az itt élt bantu törzsek képesek lehettek hasonló építészeti bravúrra, mint az ókori gö­rögök, rómaiak vagy egyiptomiak. Mindenképpen idegen civilizáció megjelenését feltételezték, leginkább arra hajlottak, hogy a bibliai Salamon király hitvese, Sába királynő palotájának maradványaira bukkantak rá.

Az említetteken kívül még számos, komoly művészi értékeket hátrahagyó fekete-afrikai kultúra (nok, benini, ife, szaó, dzsennai stb.) virágzott az európai sötét középkorral egy időben. A szárazföld belsejébe csak a XIX. század második felében bemerészkedő gyarmatosítók sokáig még a szemüknek sem hittek, hogy a szinte emberszámba sem vett fekete törzsek fiai, lányai micsoda remekművekre képesek. A korszellem érzékeltetésére álljon itt a Révai Lexikon 1911-ben kiadott I. kötetének „Afrikai őskultúrák” címszavából egy passzus: „a rendes érintkezésnek és kultúrcserének fő akadálya a bennszülöttek fekete testszíne volt, e Káin-bélyeg, amely elriasztólag hatott a régi korok még oly kalmárszellemű tengerészeire.”

Ez a „félelem” azért nem gátolta meg őket abban, hogy csellel-csalással, katonai erővel meg ne szerezzék, amire a foguk fájt (aranyat, ezüstöt, gyémántot stb.); s hogy megvesztegetve az arra hajló törzsfőnököket, elvegyék a feketék földjét. Sőt, abban sem, hogy nagyszabású rabszolga-kereskedelmi hálózatot építsenek ki. A piszkos munkát, az emberek befogását a bennszülöttekre hárították, akik még korszerű fegyvereket is kaptak a fehérektől, hogy valamelyik szomszédos, ellenséges törzsre rárontsanak. Az ültetvények Amerikában (ahol a civilizált európaiak csaknem kiirtották az indiánokat) egyre több és több munkaerőt kívántak, gyakorlatilag kielégíthetetlen volt a kereslet.

A rabszolga-kereskedelemben afrikaiaknak is volt (nem kis) felelősségük, de ez cseppet sem menti a „keresztény” európaiak bűneit. Az Újvilágba induló hajókat mindig megáldotta egy katolikus vagy protestáns hittérítő, amit nevezhetünk akár magától értetődő cinizmusnak is, hiszen mindenki természetesnek találta. Az ima aligha a vitorlás gályákra zsúfolt, indulás előtt még rendszerint megkeresztelt, megtérített rabszolgákért szólt. A lelkek meghódítása, a papok megkérdőjelezhetetlen tekintélye nélkül a gyarmatosítók valószínűleg (sokkal korszerűbb fegyverzetük ellenére is) lényegesen nehezebben fogadtatták volna el uralmukat a fekete földrészen.

A XIX. században kialakult Afrika első felosztása az európai hatalmak között. Nagyüzemben folyt a kontinens ásványkincseinek kifosztása, hajókaravánok hordták a kincseket az európai uralkodók udvarába, miközben embertelen módon dolgoztatták a bányákban és az ültetvényeken a lebecsült bennszülötteket (akikről közben az európai szalonokban gúnyosan azt terjesztették, hogy nem tudnak semmit, csak dobolni, énekelni és táncolni). Nem értették, nem is törekedtek rá, hogy megértsék a fekete törzsek rituális énekeit, táncait, legfeljebb szórakoztak rajtuk, mélyen megvetve őket, s ezt a megvetést minden eszközzel igyekeztek tudatosítani bennük (beleértve a hittérítést is). Joseph Conrad A sötétség mélyén című regénye hű képet fest ezekről az állapotokról.

A kultúrájuk ősi, afrikai eredetét kutató, lassan kialakuló amerikai és karibi néger értelmiség már az abolicionista törekvésekkel kezdődően, de különösen a XIX–XX. század fordulójától „ébresztgette” a feke­te ­bőrűek öntudatát. Az Afrikába visszatelepített, felszabadított rabszolgák számára éppen 160 éve alapított független állam, Libéria puszta léte is elindította az erjedést a fekete kontinensen: sorra törtek ki a különböző törzsek felkelései a gyarmati iga lerázására, de ezeket az elszigetelt próbálkozásokat az elsöprő katonai fölény birtokában a gyarmatosítók hadai előbb-utóbb vérbe fojtották, így a fegyveres harc sokáig kilátástalannak tűnt.

A megalázottság kínzó érzése volt a gyújtópontja annak az irodalmi-politikai mozgalomnak is, amely az 1930-as évek elején bontakozott ki Párizsban, ahol a karibi szigetekről érkezett néger diákok és az afrikai diákok, értelmiségiek egymásra találtak, és sorsuk kö­zös pontjait feltárva, az afrikai és az afroamerikai kultúra értékeit kutatva, felmutatva szellemi harcot in­dí­tottak a rasszizmus és a gyarmati rendszer ellen. Noha a mozgalom a francia fővárosban bontott szárnyat, gyö­kereit Amerikában találjuk. Az első világháború után – mivel a felszabadított rabszolgákat a fehérek társadalma nem fogadta be, nem kezelte egyenjogúként – az afroamerikaiak mindinkább az elszakadást, egy külön fekete amerikai állam létrehozását szorgalmazták. A fehérek fajelméletével a maguk „ellenfajelméletét” helyezték szembe. Szellemi vezérük, Marcus Graves a lelkek tisztulására még saját keresztény egyházat is alapított African orthodox néven. Különösnek tűnhet, hogy nem az afrikai animista vallások egyikéhez, vagy az ugyancsak afrikai eredetű, főként Haitin gyakorolt vudu hithez fordult, de a keresztény tanításokat alighanem jobban ismerte.

Graves „mitológiájában” mintha a Biblia negatív filmjét látnánk: az angyalok feketék, s az ördög fehér. Ő fogalmazta meg elsőként egy 1920-as kiáltványában a pánafrikanizmus alapgondolatát is: „Afrika min­den elnyomott népe egyesüljön egyetlen afrikai nemzetben!” Graves tanításának hatása alatt kezdtek alkotni a kor fekete amerikai írói-költői, s hozták létre az úgynevezett néger reneszánsz irányzatot, amelyben a négerség dicsérete, az afrikai ős­haza iránti nosztalgia mellett élesen bírálták a fehérek uralta társadalom igazságtalanságait, a feketék kirekesztettségét és végletes kizsákmányolását, a megaláztatásokat. Mé­lyen merítettek az afroamerikai népművészetből, a képekben gazdag, mégis egyszerű nyelvezetű, az afrikai tamtamok ritmusát idéző spirituálékból, munkadalokból. Műveikben leleplezték az amerikai asszimilációs kísérleteket, a faji előítéleteket, magasztalták a néger fajta és kultúra eredetiségét, nagyszerűségét. Fennen hirdették a fekete ember természetközeliségét (ami az amerikai fehér ember szemében primitivitás volt), szembeállítva azt a fehérek gépesített és ellélektelenedett civilizációjával, melyben a masinák zajától nem hallani a zuhogó eső dobolását, s a pénz utáni hajsza kiöli az érzelmeket.

Ez az érzelemgazdag gondolatvilág francia nyelven alkotó karibi írók, költők közvetítésével jutott el Párizsba, ahol megértő szellemre és szívre lelt a frankofón Afrikából érkezett diákok és művészek körében. A martinique-i Aimé Césaire és a szenegáli Léo­pold Sédar Sénghor találkozása volt a döntő mozzanat. A két eltérő habitusú művész: a lánglelkű forradalmár Césaire és a higgadt, megbocsátó Sénghor együtt indította el 1935-ben a négritude mozgalmat. A szó Césaire találmánya, ő használta először a négerséget büszkén vállaló, az ősi, saját, eredeti kultúráját felmutató és dicsőítő moz­galom megjelölésére, mely a fekete emberfajtát nagy­szerűbbnek hirdette a fehérnél. (Ezt nevezte az egzisztencialista Sartre fajelméletellenes fajelméletnek.)

A II. világháború után Martinique-ra hazatért, „ezer fokon” égő, meg nem alkuvó Césaire kíméletlenül ostorozta a gyarmatosítást, a fekete ember lealacsonyítását, kifosztását, a nyugati civilizáció elidegenítő természetét, az ész uralmát, a természettől való eltávolodást. A nézeteit összegző, 1956-ban megjelent Füzet a szülőföldre való visszatérésről című poémájában túllépett a négritude-ön, általánossá tette a kizsákmányolás, a megalázás elleni tiltakozást: „zsidó leszek, örmény leszek, kalkuttai hindu, aki nem szavazhat, éhező ember, megalázott ember... nincs a világon egyetlen szerencsétlen megbilincselt, egyetlen meggyötört, akiben nem én lennék megalázva.” De Césaire „csak” költő, lobogó fáklya volt – az afrikai népek önrendelkezéséért harcoló politikusok előtt. Olyanok előtt, mint a poétai hivatást soha el nem hagyó, de politikai küldetését is vállaló, sőt beteljesítő, mégis oly gyakran megalkuvással vádolt Sénghor vagy a kommunisztikus eszméihez a diktatúra árán is ragaszkodó (s végül ebbe belebukó) ghánai Kwame Nkrumah, a kelet-közép-afrikai népek uniójáról álmodozó tanzániai szabadságharcos, majd elnök Julius Nyerere, valamint az apartheid elleni küzdelem emblematikus alakja, Nelson Mandela.

A szegény családból származó Césaire-rel ellentétben Sénghor gazdag kereskedőfamíliában született, és a gyarmati Szenegálban katolikus szemináriumot is végzett. (Alighanem innen és a francia kultúra iránti csodálatából eredt hajlama a megbocsátásra a francia gyarmatosítókkal szemben.) Párizsban tanári diplomát szerzett, majd vidéken tanított – született fran­ciáknak francia irodalmat és nyelvtant. A kiváló költő a második világháború után Szenegál képviselőjeként a francia nemzetgyűlésben is helyet kapott. Tu­dá­sának elismerését jelzi, hogy őrá, az afrikaira bízták a világháború után frissen kidolgozott új francia alkotmány nyelvi szempontú ellenőrzését. Az ötvenes években előbb a Francia Kö­zös­ségen belül létrehozott Mali Államszövetség, majd 1960-tól a függetlenné vált Szenegál Köztársaság el­ső elnöke lett. (A Francia Közösség a francia gyarmatbirodalom újkori, eufemisztikus megjelölése volt.) Sénghor a karrierjét minden bizonnyal legalább annyira köszönheti megbocsátó, bölcs, mindig megegyezésre törekvő fölfogásának, mint népe és egész Fekete-Afrika ügye iránti elkötelezettségének, kitartó politikai munkájának. Eredményes államfői tevékenysége ellenére Sénghor azt vallotta, sokkal büszkébb lenne, ha az utókor elsősorban költőként és csak másodsorban politikusként méltatná.

A fekete-afrikai országok vezetői egyrészt zsigerből gyűlölték a kolonializmus minden formáját, elutasították a kapitalizmust (mint a gyarmatosítók igazságtalan társadalmi-gazdasági rendszerét), másrészt néhány kivételtől (Etiópia, Szomália, Angola, Mozambik vezetőitől) eltekintve nem fogadták el a szovjet típusú szocializmust sem, inkább egyedi, saját rendszerek megvalósításával próbálkoztak, melyek talán egyetlen közös ismérve a vegyes gazdaság volt. Ezeket a rendszereket legfeljebb a társadalmi igaz­ságosságra való törekvés alapján lehetett az afrikai szocializmus kategóriájába sorolni. Noha számos fekete-afrikai államférfi megismerte a marx­iz­mus–­leninizmus tanításait, legtöbbjüktől mint hívő ke­reszténytől igencsak távol állt a materializmus, ám a szociális elgondolásokat, a társadalmi igazságosság elvét sokan magukévá tették. Az afrikai sajátosságokra hi­vat­kozva azonban nem vagy alig korlátozták a ma­gán­vá­l­lal­kozásokat, a magántulajdont, s ebben alap­vetően mindegyik kísérlet eltért a kelet-európai szocializmustól. Azt a kevés termelőeszközt, ami az afrikaiak kezén volt, nem is lett volna értelme közösségi tulajdonba vonni. Alighanem sokkal nagyobb politikai kárt okozott volna ez a fiatal független államok számára, mint hasznot. A gyarmati múltból fakadó sok közös vonás ellenére a nem kapitalista utat választó fekete-afrikai államok korántsem egyformán képzelték el az igazságos gazdasági-társadalmi rendszer felépítését.

A négritude szellemiségét átörökítő szenegáli változat elfogadta, sőt ideálisnak tartotta a hagyományos afrikai (értsd: ősközösségi-feudális) társadalmi és termelési viszonyokat, s ennek gyakorlatát a munka és a javak elosztásában – azonosította a szocializmussal. Sénghor reálpolitikai erényeit dicséri, hogy nem támadta még az idegen magántőkét sem. (Az alighanem a gazdaság teljes összeomlását vonta volna maga után.) Ugyancsak a valóság józan felmérésén alapult az úgynevezett pragmatikus szocializmus, amelyet Nigéria követett, s célja egyfajta jóléti állam megteremtése volt, amely nem korlátozza a vállalkozást, de mélyen elítéli és szigorúan szankcionálja a gátlástalan haszonszerzést. A legéletképesebb próbálkozásnak a paradox módon burzsoá szocializmusnak nevezett elefántcsontparti rendszer tűnt, amely csak nevében volt szocializmus, valójában színtiszta kapitalizmusként működött. Bírálói egyszerűen csalásnak, manipulációnak bélyegezték, hogy azt is szocializmusnak akarták eladni. Nem is alaptalanul.

A kelet-európai, avagy szovjet típusú szocializmushoz leginkább az afrikai szocializmus radikális irányzata hasonlított, amelyet függetlenné válása után közvetlenül több ország (Ghána, Guinea, Mali, Zambia és később Bissau-Guinea) igyekezett megvalósítani. „A szocializmus feltételezi a termelőeszközök, a föld és az ásványkincsek köztulajdonát, a nép javára történő felhasználását” – jelentette ki a hatvanas évek elején Kwame Nkrumah akkori ghánai elnök. Az elvek mellett azonban nem álltak ott az anyagi és társadalmi feltételek. A lakosság túlnyomó többsége primitív, önellátó gazdálkodást folytatott, a társadalom számára gyakorlatilag hasznos eredmény nélkül, ami kizárta a központi tervezhetőséget. Az exportképes ágazatokat viszont meghagyták a korábbi tulajdonosok kezében, legfeljebb névleg államosították (nacionalizálták), és szolgáltatói szerződést kötöttek a nagy nyugati cégekkel. Ily módon sikerült egyesíteni a kapitalizmus és a szocializmus hátrányait, legalábbis a lakosság számára. Egészen sajátos utat követett Tanzánia a maga ujamaa (törzsi-közösségi) szocializmusával. Ez egyrészt a szenegáli, másrészt a radikális irányzattal mutatott rokonságot, amit jól tükröz Julius Nyerere egykori államfő még 1962-ben kifejtett álláspontja: „A fő különbség a szocializmus és a kapitalizmus között nem a javak megtermelésében, hanem a megtermelt javak elosztási módjában rejlik.”

Bár az eszmei alapvetése szinte mindegyik kísérletnek magasztos volt, a gyakorlatban egytől egyig életképtelennek bizonyultak, akárcsak a valamivel hosszabb időt megért kelet-európai szocializmus. Közös buktatójuk volt a vészes tőkehiány és a rendkívül fejletlen infrastruktúra, no meg az a bizonyos emberi tényező. A tőkeerős nyugati cégek, tartva az államosítás veszélyétől és az örök politikai bizonytalanságtól, igencsak csínján bántak a befektetésekkel. A némelyik fekete-afrikai országban felbukkanó, látványosan és „kellő” politikai propagandával körített, főként szovjet és keletnémet beruházások pedig inkább csak konzerválták a technológiai lemaradást.

De a fennkölt eszmék megfogalmazói nem számoltak a szegénység és az emberi gyarlóság kölcsönhatásával sem. Régi igazság: minél szegényebb egy ország (lakossága), a politikai hatalmat gyakorlók annál inkább hajlamosak a korrupcióra, az állami vagyon hűtlen kezelésére, az önkényeskedésre, a hatalomnak akár erőszak, elnyomás árán való megtartására. Megjelent a nyomorgó néptömegek előtt luxuslimuzinon elsuhanó diktátor, aki jól őrzött elnöki palotájában dőzsöl, nyaralója van a Riviérán, s akire még megjegyzést sem szabad tenni, mert azért büntetés jár. A huszadik század utolsó harmada egyre-másra hozta a példákat a szabadságharcosokból lett despotákra Fekete-Afrikában (Mobutu Sese Seko, Robert Mugabe, Daniel arap Moi stb.).  

Merőben másként alakult a feketék sorsa a Dél-afrikai Köztársaságban. A bantu és koiszaan (pigmeus) törzsek lakta terület kimaradt a rabszolga-kereskedelemből, ám ez nem jelentette azt, hogy az európai hódítók egyenlő partnerként fogadták volna el őket. A holland (afrikaaner, avagy búr), majd a brit telepesek fokozatosan rátették a kezüket a termőföldekre éppúgy, mint az arany- és gyémántbányákra. Az ország 1931-es függetlenné válása valójában a fehér kormányzat elszakadását jelentette a brit koronától. A faji megkülönböztetés, afrikaaner szóval apartheid („szétválasztás”) politikáját az 1948-as alkotmányban rögzítették. Ennek alapján hozták létre a nyolcvanas években az úgynevezett bantusztánokat, amelyek afféle fekete rezervátumok, bábállamocskák voltak, némi autonómiával. Az 1912-ben alakult Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezette küzdelem az egyenjogúságért a hatvanas évektől vált mind erőteljesebbé. Az ENSZ és más nemzetközi szervezetek embargóival támogatott apartheid-ellenes tüntetések, felkelések a múlt század utolsó dekádjára érték el céljukat. A polgárháborúval fenyegető állapotok közepette a fehér kormányzat jobbnak látta kiegyezni a feketék politikai vezetőivel. Huszonhét esztendei börtön után szabadon engedték az ANC elnökét, a fajüldözés elleni küzdelem emblematikus alakját, Nelson Mandelát, aki személyes sorsa ellenére ugyancsak a kiegyezést, fehérek és feketék békés együttélését szorgalmazta. Bár a kilencvenes évek elején még mind a fehér, mind a fekete radikálisok igyekeztek megkaparintani a hatalmat, mára lényegében elültek ezek a mozgalmak, noha – mint a bevezetőben láttuk – nem halt ki telje­sen az apartheid szelleme. Gazdasági téren az or­szág „lekéste” az afrikai szocializmus hullámát. A gyarmati, majd a félfeudális jellegű fehér telepes gazdaságot szinte zökkenőmentesen váltotta fel a tőkés gazdaság, amely a kilencvenes évek elejének megtorpanása és különösen az embargók utóhatásainak megszűnése után stabilan, jól működik, amit mi sem mutat jobban, mint hogy ma az egész kontinensen a dél-afrikai lakosság életszínvonala a legmagasabb.

A nagyszerű, de megvalósíthatatlan elméletek homályába veszni látszik a leginkább Sénghor és Nkrumah nevéhez köthető pánafrikanizmus, az etnikai, törzsi, vallási ellentéteket elsimító egységes fekete-afrikai nemzetállam eszméje. Fekete-afrikai, hi­szen az arab országokkal (Egyiptommal, Líbiával, Tunéziával, Algériával és Marokkóval) egyikük sem számolt. S nem csupán a bőrszín okán. A fekete-afrikaiakat ugyanis jóval az európaiak előtt, már az ókortól kezdődően éppen az arabok kezdték elhurcolni rabszolgának, és komoly szervező szerepet vállaltak a későbbi, „iparszerű” rabszolga-kereskedelemben is. Afrika két nagy rassza (a hamita és a negrid) között gyakorlatilag ma is háború dúl. Ebben nem a vallási különbözőség a döntő, hiszen sok fekete törzs vette fel már a VII–XI. század között a mohamedán hitet, hanem részben a hagyományos konfliktus az arab nomád pásztorok és a fekete földművesek között a termőföldekért, részben a mai politikai érdekek. A szudáni arab dzsandzsavidek éppúgy irtják a muszlim, mint a keresztény feketéket, ha akár csak feltételezik róluk, hogy a kormányellenes lázadókat pártolják.

Az arabokkal nem számolva is rejtély, miként képzelték el az egymással etnikai és/vagy nyelvi ro­kon­ságban lévő, ám egymással évszázadok óta ha­da­kozó népcsoportok (mint a hutuk és tuszik, vagy a hemák és lenduk, a sonák és ndebelék stb.) megbékítését.

Sokkal inkább látszik érvényesülni nem is annyira a nacionalizmus, mint inkább a hozzá hasonló jelenségeket produkáló, de a társadalmi szerveződés alacsonyabb szintjén jelentkező tribalizmus. Az afrikai, avagy néger nacionalizmus, amelynek gyökerei szintén Amerikába nyúlnak vissza, s a pánafrikai gondolattal állt rokonságban, mára „darabokra töredezett”. Nacionalizmusról már csak azért sem beszélhetünk, mert a nemzet fogalma szinte ismeretlen Fekete-Afrikában. Ahol a véletlen folytán mégis viszonylag egységes és ráadásul egyazon hitet valló etnikum él (mint Szomáliában), ott az egyes nemzetségek, klánok ölik egymást a hatalomért. Jellemzően azonban az egyes országokban élő nagyobb törzsek vívják politikai és gyakran fegyveres küzdelmüket egymás ellen. A különböző népcsoportok harcai gyakran átnyúlnak az országhatárokon is. A nemzetállamot némely becsvágyó politikus úgy képzeli el, hogy a szomszédos államoktól elcsatolják azokat a területeket, ahol saját törzsének képviselői élnek. Szudán, Etiópia és Szomália vezetői mindmáig birodalomról álmodnak – éppen egymás kárára. A törzsi hovatartozás messze előbbre való, mint az afrikaiság eszméje. A nem ritkán személyes vagy gazdasági, ideológiai, vallási okokra visszavezethető csatározások gyakran torkollanak puccsokba, olykor határokon átnyúló polgárháborúkba, sőt országok közötti fegyveres konfliktusokba.

A fekete-afrikai egység reménye fokozatosan elhalt. A tribalizmus felülkerekedett – a függetlenségi harcok idején még fontos összetartó tényezőként ható – afrikai avagy néger nacionalizmuson. A volt gyarmatokon eleinte pozitívumként hatottak a nemzeti felbuzdulás olyan jelenségei is, mint az európaiak adta földrajzi és országnevek megváltoztatása. Az egykori Belga-Kongóban például az összes nagyobb várost átkeresztelték a hatvanas évek közepén. Ami az országneveket illeti: a fekete-afrikai gyarmatok közül elsőként, 1957-ben felszabadult Aranypart a kora középkori Ghána királyság nevét vette fel, noha sem földrajzi, sem etnikai kapocs nem kötötte hozzá. (Búr Gábor történész szerint ez olyan, mintha Ma­gyar­országot Magna Bulgariának keresztelnék.) A történelmi-tudományos tényeknél azonban fontosabb volt, hogy lerázzák a gyűlölt gyarmati megjelölést. Hasonló megfontolásból kapta az egykori Felső-Volta – igaz, jóval függetlenné válása után – a Bur­kina Faso nevet. Ennek érdekessége, hogy a kifejezés összekapcsolja a lakosság két legnagyobb lélekszámú népcsoportja, a moszi és a mande nyelvét, s így együtt a „becsületes emberek földjét” jelenti. Mobutu egykori kongói államfő viszont már a diktatúra jegyében keresztelte át országát a hangzatos Zaire névre, amelyet azonban utódja (az azóta meggyilkolt) Laurent Kabila rögtön visszakeresztelt Kongói Demokratikus Köztársaságra. (A fekete-afrikai despoták kedvelt módszere, hogy az afrikanizálás jelszavával hazafiságra, a fehérek elleni harcra szólítják fel a polgárokat, remélve, hogy ezzel kihúzzák a talajt az erősödő tiltakozások alól. Ám ez a hatás általában tiszavirág-életű.)

Az évszázados apartheid kései reakciója, ami manapság Zimbabwéban történik. A dél-afrikai állam a brit korona fennhatósága alatt az angol gyarmatpolitikus, a sonák és ndebelék földjének birtokba vételét irányító Cecil Rhodes nevét viselte. Dél-Rodéziában (a gyarmat északi része Zambia néven vált függetlenné) a Botha-féle pretoriaihoz hasonló vagy talán annál is kegyetlenebb fajüldöző politikát folytatott Ian Smith fehér telepes rezsimje. A felszabadulás (1980) után némi „testvéri torzsalkodást” követően Robert Mugabe került hatalomra (visszavonulásra késztetve harcos- és vetélytársát, Joshua Nkomót), s eleinte tanáremberhez méltó türelemmel, bölcsességgel megbékélést hirdetett feketék és fehérek között. Az ezredforduló táján azonban a szabadságharcos veteránok nem tűrték tovább, hogy ők szegények maradtak, míg a fehérek tovább dőzsölnek. Benyújtották a számlát Mugabénak, aki egy politikai pálfordulással meghirdette a földosztást, ami azt jelentette, hogy felszólította a fehér telepe­seket, adják át birtokaikat. Aki erre nem volt hajlandó, azt a mindenre elszánt veteránokból verbuválódott, puskákkal, tőrökkel, husángokkal és bozótvágó ké­sekkel felfegyverkezett szabadcsapatok erőszakkal űzték ki házukból. Aki ellenállt, kíméletlenül lemészárolták a rendőrség tétlen jelenlétében, ha nem éppen  irányítása mellett. Felszínre tört a több évszázadon át felgyülemlett keserűség és gyűlölet, s esztelen, gátlástalan és irgalmatlan öldöklésben élte ki magát. A fordított apartheidet olyasféle jelszavakkal bátorították, mint pl.: „csak azt vesszük vissza, ami a miénk.” Az irtóhadjárat következményeként a farmok szinte mindegyike a feketék kezére került, ám hiába, mert tőke, üzemanyag és főleg szakértelem nélkül a korábban virágzó gazdaságok gyorsan tönkrementek. Zimbabwe rövid időn belül Afrika éléskamrájából az éhínség, a totális gazdasági csőd országa lett. Tavaly év végén az infláció már 1600 százalékos volt, mostanra 3000 százalékra rúgott a pénzromlás mértéke.

Fekete-Afrika napjainkra jobban szétforgácsolódott, mint valaha. A gyarmatokból nem lettek, nem lehettek nemzetállamok. Egyrészt, mert a gyarmati határok csupán az európai hódítók felségterületének kiterjedését jelezték, s figyelmen kívül hagyták az etnikai választóvonalakat. Másrészt a mintegy 3000 népcsoport közel 2000 nyelvet, dialektust beszél, rettentő nehéz lenne az etnikai egységeket alapul vevő határokat meghúzni úgy, hogy életképes államok jöjjenek létre. Fekete-Afrika legnagyobb gondja a korrupció és a despotizmus mellett ma is a sok államban igen gyenge színvonalú kormányzati munka, ami az adott ország gazdasági teljesítőképességét erősen rontja. Bár ne feledjük, Amerika, Európa, sőt az utóbbi években már Kína is komoly erőfeszítéseket tesz, hogy minél nagyobb részt kanyarítson ki ma­gának a fekete földrészen még ma is bőségesen rendel­ke­zésre álló, sőt jórészt feltáratlan természeti kincsekből, és segélyekkel, hitelekkel igyekeznek „kompenzálni” az afrikai országok számára – sze­gény­­ségükből fakadóan hátrányos – cserearányokat.

Komoly megosztó tényező az iszlám és a ke­resztény vallások híveinek ellenségeskedése, ami sokszor etnikailag rokon törzseket fordít egymás ellen (például Nigériában, Szudánban és Csádban).

A pánafrikai gondolat a határproblémák, etnikai-vallási viszályok s nem kis részben néhány a hatalomtól „megrészegült” államférfi mértéktelen uralom- és pénzsóvársága miatt bukott meg. Az európai gyarmatosítókkal szemben össze lehetett fogni a különböző törzseket, ám amikor „magukra maradtak”, előbb-utóbb egymás torkának estek. Némi reményre azért okot ad a látszatszervezetté silányult Afrikai Egységszervezet „romjain” éppen napjainkban kibontakozó Afrikai Unió, ami, ha a földrész egységét nem is, de a békéjét talán képes lesz egyszer megteremteni. S ha a katonai békefenntartás mellett a gazdasági együttműködés is erősödik a szervezet égisze alatt, akkor már a (gyarmati) határoknak sem lesz akkora jelentőségük.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges