Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Mintha Isten háta mögött lenne, időről időre úgy megfeledkezik a világ Nyugat-Szaharáról, holott a Magyarországnál háromszor nagyobb területű ország nincs messze Európától. Az egykori Spanyol-Szaharában a gyarmatosítók kivonulása (1975–1976) óta folyik kisebb-nagyobb intenzitással a háború a szaharai nép függetlenségéért a megszálló Marokkó ellen. A harc élén a Polisario Front áll, amely egyben a csupán formálisan létező nyugat-szaharai állam kormányát is adja. Miután azonban a nagyhatalmak soha – különösen a hidegháború befejezése óta – nem tanúsítottak komolyabb érdeklődést a terület iránt, Nyugat-Szahara csak akkor kapott helyet a világsajtóban, ha katonák százai haltak meg egy-egy ütközetben. Az nem eléggé érdekes, hogy egy ország népességének (mintegy háromszázezer fő) közel kétharmada él immár három évtizede a szomszédos Algériában, a határhoz közeli menekülttáborokban, ivóvíz és megművelhető területek híján teljesen a nemzetközi segélyekre utalva.

A vidék őslakói nomád berberek voltak, majd a VII. század táján megjelentek az arabok, akik kelet felől érkezve meghódították a kontinens északi harmadát. Az itt élő  törzsek katonailag ugyan ellenálltak az arab terjeszkedésnek, ám hamar magukévá tették az iszlám vallási, kulturális és erkölcsi tanításait. A berberek és az arabok keveredéséből nőtt ki a mór nép, amely a mai Dél-Mauritániából származó Almoravida-dinasztia (a név jelentése: a szent háború harcosa) révén nemcsak Észak-Afrikát, de az egész Ibériai-félszigetet is uralta évszázadokon át. A mór birodalom hanyatlása (XV–XVI. század) után a nomád törzsek által létrehozott Adrari Emírség (Adrar Sotuf a mai Nyugat-Szahara és Mauritánia határvidéke) terjesztette ki hatalmát Nyugat-Szaharára. Az európai gyarmatosítókat sokáig nem is érdekelte ez a látszólag értéktelen és stratégiailag jelentéktelen vidék, ám a spanyolok éppen százhúsz esztendeje, 1885-ben mégis megvetették itt a lábukat. A ma is érvényes határokat 1912-ben rögzítették a szomszédos Marokkót, Mauritániát és Algériát akkoriban egyaránt birtokló Franciaországgal kötött egyezményben. Az első ellenállási mozgalom 1923-ban bontakozott ki, s több mint tíz éven át tört borsot a gyarmattartók orra alá. Nem sokkal a második világháború után egy spanyol geológus-mérnök foszfátlelőhelyre bukkant a marokkói határhoz közeli Bukraa vidékén. Mint kiderült: itt található a világ második legnagyobb foszfátkészlete (mértékét több mint tízmillió tonnára becsülik), ráadásul igen ritka, 70-80 százalékos tisztaságban. Ez a felfedezés mindjárt jelentősen megemelte Nyugat-Szahara értékét. Arról nem is beszélve, hogy azóta számottevő vas-, magán-, réz-, valamint kobaltlelőhelyekre is rátaláltak, nem is beszélve az óceán partjainál sejtett kőolaj- és földgázkincsről, továbbá a part menti vizek hagyományosan gazdag halászzsákmányairól.

Az afrikai szabadságmozgalmak éledése a szaharai népet is harcra buzdította: 1956-tól egymást követték a fegyveres összecsapások a gyarmati hadsereg és a felkelők között, mígnem 1958. február 10-én a Marokkóban állomásozó francia alakulatok segítségével a spanyolok leverték a lázadást. Két évvel később az ENSZ határozatot fogadott el, amelyben deklarálta a gyarmatok függetlenségét – ez Afrikában a hatvanas évek végéig meg is valósult –, ám a világszervezet Nyugat-Szaharát 1961-ben nem gyarmatként, hanem spanyol tartományként jelölte meg, s csak újabb két év múlva sorolta a „felszabadítandó” országok közé. Akkoriban még Marokkó és Mauritánia is kiállt a szaharai nép önrendelkezési joga mellett, komoly bátorítást adva az újjáéledő függetlenségi mozgalomnak, amely 1970-ben élén Mohamed Szidi Basszirivel óriási, békés tömegdemonstrációt szervezett a függetlenséghez való jogot követelve, ám ezt a gyarmati rendőrség brutálisan szétverte. Három évvel később, 1973. május 10-én, az algériai Tindufban – egészen közel a nyugat-szaharai és a marokkói határhoz – megalakult a Polisario Front, teljes (spanyol) nevén Frente Popular para la Liberación de Saguia El-Hamra y Rio Oro, amely nyílt fegyveres harcot indított a spanyol uralom ellen. A mozgalom élére egy korábbi marokkói kommunista vezér, Musztafa Uali állt (aki 1976-ban merénylet áldozata lett). A gerillaakciók – no meg a szövetséges portugál diktátor, Salazar tábornok bukása – hatására a spanyolok már-már hajlottak részleges autonómia megadására Nyugat-Szaharának, ám II. Hasszán marokkói király követei révén elérte Francisco Franco tábornok, spanyol államfőnél, hogy vesse el erre vonatkozó terveit. A caudillo (vezér), aki katonai és politikai pályafutását éppen az egyik marokkói spanyol enklávén kezdte el, a tárgyalásokon még ragaszkodott hozzá, hogy a gyarmat sorsáról népszavazás döntsön. Ez azonban nem akadályozta meg Franco tábornokot abban, hogy – halála, 1975. október 20. előtt néhány nappal – titkos szerződést kössön Marokkóval és Mauritániával Spanyol-Szahara felosztásáról a két állam között. Az egyezségen felbuzdulva II. Hasszán rendeletére már november 14-én több mint 350 ezer marokkói katona és civil vonult be Nyugat-Szahara északi, foszfátban gazdag területére, ez volt a ma már történelmi jelentőségű „Zöld menet”. Az uralkodó a gyarmatosítás előtti történelmi jogokra hivatkozva hangoztatta, hogy ez a terület Marokkó szerves része, míg a szaharaiak ragaszkodtak a gyarmati – az ENSZ által is tiszteletben tartott – határok megőrzéséhez. Mauritánia pedig egyszerűen – talán az Almoravidák jogán – igényt tartott az ország déli részére. Az újabb megszállás késztette a Polisario Frontot a nyílt függetlenségi háború megindítására. 

A szabadságharcosok a spanyolok végleges távozása után, 1976. február 22-én kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, amelyet mindmáig alig több mint nyolcvan állam ismert el hivatalosan. (Magyarország nincs közöttük a –  különösen a rendszerváltást megelőző időszakban nyújtott, ám azóta elapadt – morális és politikai támogatás ellenére.) Marokkónak, s főként az 1999-ben elhunyt II. Hasszán király tekintélyének az arab világban, meghatározó szerepe volt abban, hogy túlnyomó többségben csak az úgynevezett harmadik világhoz tartozó, főleg fekete-afrikai államok siettek elismerni Nyugat-Szaharát. Így érthető, hogy a Polisario Front országa tagja az Afrikai Uniónak, az Arab Ligába viszont nem nyer(t) bebocsáttatást. A különböző diplomáciai manőverek azóta is jelentősen befolyásolják egyrészt a katonai erőviszonyokat, másrészt a politikai esélyeket az ország függetlenné válását illetően.

Mauritánia sem politikai, sem katonai értelemben nem volt elég erős ahhoz, hogy a megszállt szaharai területeket megtartsa, s az 1978-as államcsínyt követő hatalomváltás nyomán 1979-ben ki is vonult onnan. Marokkó azonban gazdasági nehézségei ellenére is kitartóan harcol uralma megőrzéséért. A Polisario és a marokkói alakulatok közötti katonai erőviszonyok, a harcok jellege és kimenetele szinte kizárólag a felek külső hadi és gazdasági támogatásának függvénye, s ez a háború különböző szakaszaiban markánsan meg is mutatkozott.

Kezdetekben a megszállók katonai fölénye óriási volt, a szaharaiak tízezrével menekültek Algériába, s a marokkói határhoz közeli Tinduf oázis mellett rendezkedtek be. Az öt hatalmas menekülttáborból – Algír hallgatólagos hozzájárulásával – lassanként valóságos enklávét, államot az államban rendeztek be saját katonai közigazgatással, közintézményekkel, kórházakkal, iskolákkal. Algéria azonban pénzzel és fegyverekkel is segítette a Polisario Frontot. Sokáig Líbia is – alighanem a marokkóiak amerikai támogatása miatt – nagy mennyiségben szállított főleg szovjet eredetű hadieszközöket a szaharaiaknak. A katonai sikerek nem is maradtak el: Mauritánia kiszorítása után a marokkói seregek is jelentős területeket vesztettek, s 1983-ban már csak egy viszonylag keskeny tengerparti sávot és a Rabat számára különösen fontos északi „háromszöget” uralták. A Polisario térhódításának megakadályozására – izraeli (!) ötlet nyomán – az algériai határ mentén (észak–déli irányban) és a tengerpart felé (kelet–nyugati irányban) 1987-ig hét részből álló, összesen több mint 2400 km hosszú falat építettek sziklákból és homokból, amelyet szögesdróttal és aknamezőkkel, valamint fejlett technikájú radarrendszerrel is védenek, mind kevesebb esélyt adva a szaharaiak gerillaakcióinak. Ezzel gyakorlatilag állóháború alakult ki, hiszen a hazafiak – egy-egy partizánakciótól eltekintve – képtelenek áthatolni a falon, a marokkóiak pedig félnek kilépni a fal mögül, mert a sivatagban védtelenekké válnak a sokkal nagyobb helyismerettel rendelkező, rajtaütésszerűen támadó Polisario-katonákkal szemben.  

Ráadásul az idő és a nemzetközi diplomácia is Marokkó malmára hajtotta a vizet. Lassanként meghozták gyümölcsüket II. Hasszán király külpolitikai manőverei. Előbb „engedett” a vele szemben korábban igencsak ellenségesen viselkedő Moamer el-Kadhafi líbiai vezető nagyravágyó és évtizedeken át dédelgetett pánarab törekvéseinek (mint ismeretes, Kadhafi államaik egyesítését ajánlotta fel Algériának, Tunéziának, sőt Szíriának is, de mindannyiszor kosarat kapott), és látszólag beleegyezett egy „Arab-afrikai Unió”  létrehozásába Rabat és Tripoli fúziója révén. Mielőtt azonban bármi gyakorlati lépés történt volna az egyesülés ügyében, a marokkói uralkodó felmondta az egyezséget, így Kadhafi hoppon maradt. A manőver viszont eredménnyel járt: Líbia leállította a Polisario támogatását. Maradt Algéria, amely – 1989-ig a fejlődő és a szocialista világ erkölcsi támogatásával – igyekezett minden segítséget megadni a szaharaiaknak, ám maga sem politikai, sem katonai színtéren nem akart szembeszállni Marokkóval. Túl a két néhai államfő – II. Hasszán király és Huari Bumedien – kölcsönös, személyes rokonszenvén, Rabat és Algír mindig is tartott és ma is tart egymástól, mindketten kínosan ügyelnek a fegyveres konfliktusok elkerülésére. Marokkó egy esetleges dél felőli bekerítéstől fél, amely az esetlegesen függetlenné váló Nyugat-Szahara és Algéria potenciális szövetsége révén valósulhat meg. Rabat ezért igyekszik uralmát kiterjeszteni egészen a Száhel-övezetig, megvalósítva a Nagy-Marokkóról régóta szőtt álmait. Algéria viszont éppen a marokkói terjeszkedést, a hegemóniatörekvéseket akarja megelőzni a Polisario támogatásával. Azaz bagoly mondja bagolynak, hogy nagyfejű. (A marokkói, algériai s főként a líbiai pánarab törekvések és főleg kudarcaik önmagukban is megérnének egy iszlám igehirdetést.)

Rabat fő szövetségese – a volt gyarmattartó Franciaországon kívül – az Egyesült Államok, amely a még 1982-ben kötött katonai szerződés értelmében támaszpontokat tarthat fenn Marokkóban, ahonnan már elérhető akár a Perzsa-öböl térsége is. A katonai együttműködésbe bőven belefér, hogy a Pentagon nemcsak fegyverekkel, hadifelszerelésekkel segíti a marokkói hadsereget, hanem tisztek kiképzésével is. Washingtonban II. Hasszánt és utódját, VI. Mohamed királyt is Amerika barátjaként tartják számon, aminek a marokkói uralkodók nemegyszer bizonyságát adták. Erre leginkább II. Hasszán király szolgált rá azzal, hogy a közel-keleti békét célzó Camp David-i folyamat elősegítése érdekében hajlandó volt 1987-ben felvenni a kapcsolatot Izraellel. A kívülállók számára az is furcsának tűnhetett, hogy Simon Peresz akkori izraeli miniszterelnök sem utasította el a találkozót, noha Marokkó az 1967-es és 1973-as közel-keleti háborúban is csapatokkal segítette a palesztinokat. Izraelben azonban emlékeztek a második világháború idejére, amikor V. Mohamed király (II. Hasszán apja) megvédte a marokkói zsidókat, s noha Izrael megalakulása (1948) óta a negyedmilliós zsidó diaszpóra mintegy tízezresre zsugorodott, II. Hasszán mindig is szem előtt tartotta kisebbségi jogaikat. Nem vitatható a néhai marokkói uralkodónak a közel-keleti enyhülésben játszott szerepe sem, számos arab–izraeli megbeszélés nem jött volna létre közvetítése nélkül, sőt 1982-ben ő dolgozta ki az Izrael létét elismerő, ugyanakkor a palesztin állam létrehozását sürgető béketervet, amely alapul szolgált a madridi konferenciával 1991-ben megindított békefolyamatnak.

Mindez nagyon szép, ráadásul igaz is. Csakhogy II. Hasszán megkérte az árát annak, hogy az arab világban egy időre elszigetelődött, nemegy „testvérország” megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Rabattal. A Polisario támadásai ellen épített, s alighanem Marokkó új határainak kijelölésére (is) szánt falak védelmére megszerezte a legkorszerűbb izraeli radarokat és fegyvereket, nem is szólva a Libanonban és a megszállt övezetekben edződött katonai szakértők tanácsairól. S miután Marokkó nem dúskál az anyagiakban, diplomáciai úton azt is elérte, hogy a legmodernebb francia, amerikai, dél-afrikai fegyverekért Szaúd-Arábia fizet.

Az ENSZ ugyan kezdetektől fogva támogatja Nyugat-Szahara függetlenségi törekvéseit, ám eddig mindez kimerült a népszavazások újabb és újabb időpontjának kiírásában, az erről szóló határozatok meghozásában, kéksisakos békefenntartók küldésében, továbbá a Tinduf környékén élő menekültek ellátásának megszervezésében. (El kell ismerni, ez utóbbi rendkívüli teljesítmény!) A világszervezet azonban nem képes rábírni Marokkót, hogy vonuljon vissza a megszállt területekről. Ezzel Rabatban is tisztában vannak, maguk mögött tudva a Biztonsági Tanács két állandó tagja, az Egyesült Államok és Franciaország maximális politikai támogatását. Nem véletlen az sem, hogy Kofi Annan ENSZ-főtitkár nyugat-szaharai különmegbízottjának, James Baker korábbi amerikai külügyminiszternek a konfliktus rendezése érdekében folytatott évtizedes munkája is kudarcba fulladt. A népszavazások Rabat passzív ellenállásán buktak meg, míg legutóbbi béketervét, amelyben a nyugat-szaharaiaknak Marokkón belül (!) „biztosított” volna autonómiát, a Polisario Front utasította el, hiszen ez legalizálta volna a szomszéd királyság határainak kiterjesztését. Baker, megfáradva a sziszifuszi erőfeszítésektől, tavaly augusztusban lemondott megbízatásáról.

A népszavazás halogatása mögött tulajdonképpen egy számháború áll, amelynek tárgya és tétje annak meghatározása, hogy hányan, s főleg kik jogosultak részt venni a régóta és sokszor kitűzött referendumon. A Polisario Front ragaszkodik ahhoz, hogy a szavazói listát az 1974-ben, még a spanyol gyarmati közigazgatás által elvégzett népszámlálás alapján állítsák össze, hogy azon a népszámlálásban szereplők és leszármazottaik vehessenek részt, azaz a jelenleg a nyugat-szaharai határokon kívül, Tindufban élő szaharaiak is voksolhassanak. Marokkó viszont elutasítja ezt, mondván, hogy a menekülttáborokban nem csupán a seregei által megszállt területekről érkeztek menekültek – szerinte sok táborlakó a szaharaiakkal etnikailag rokon dél-algériai beduin. Ráadásul a mintegy magyarországnyi területű „menekültállamban” rendkívül nagy, évi 5 százalékos a népszaporulat, jórészt ez biztosítja a Polisario Front utánpótlását. Szavazati jogot követel Rabat azonban annak az immár százezernél is több marokkói betelepülőnek, aki az otthoni nagyvárosi nyomornegyedekből „költözött” át az újonnan épített telepekre, ahol sokkal jobbak az életkörülményeik. Nem kimondottan szamaritánus elgondolásokból kapnak házat, lakást itt, s részesülnek a rabati kormány fejlesztéseinek, juttatásainak áldásaiból a fal marokkói oldalán rekedt szaharaiak. VI. Mohamed király és kormánya a kiemelt programként kezelt beruházásoktól, az (otthoni) átlagon felüli szociális ellátástól azt várja, hogy a telepeken élő szaharaiak „belátják”, jobb sorsuk lesz Rabat fennhatósága alatt, mint egy önálló, ám szegény nyugat-szaharai államban. A helyzet némiképpen hasonlít a nemrégiben lerombolt gázai zsidó telepek „keletkezésére”, s Marokkó alighanem ezekben a kérdésekben is számíthat az izraeli szakértők tanácsaira.

Nehezítette, s talán még ma is nehezíti a Polisario Front harcát, hogy a „fal” megépítése és a külső támogatások megcsappanása után a szabadságharcosok mind kevesebb katonai sikert könyvelhettek el, s ez aláásta mind a katonák, mind a civilek bizakodását. Sokakon úrrá lett a kilátástalanság és az ebből fakadó depresszió. Ezt látva az utóbbi hónapokban a Polisario Front némiképpen taktikát váltott: nem (elsősorban) a fal áttörésével próbálkozik (miközben harcosaiban igyekszik lerombolni az építmény talán valós erejénél is félelmetesebb mítoszát), hanem a fal „marokkói” oldalán szervez tüntetéseket, szabotázsakciókat, egyelőre kevés sikerrel. Sőt, Mohamed Abdelaziz, a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság elnöke, a Polisario Front főtitkára idén júniusban nyílt levélben fordult a marokkói értelmiséghez, amelyben kérte, hogy a Nyugat-Szaharából való kivonulás szorgalmazásával járuljon hozzá a térség békéjének megteremtéséhez. Kérdés, visszhangra talál-e a felhívás. Marokkóban ugyanis éppen a déli szomszéd bekebelezésének kérdése az egyetlen, amelyben nemzeti konszenzus tapasztalható. Diplomáciai téren a Polisario Front mostanság az Európai Unióban keres szövetségest, remélve, hogy a szervezet talán rá tudja venni Spanyolországot és Franciaországot: vessék be befolyásukat a nyugat-szaharai rendezés érdekében, mert a mai állapotok közvetve (az illegális bevándorlók és a drogcsempészet révén) az unió és főként e két ország biztonságát is fenyegeti. Az egyre szaporodó tüntetésekkel, kisebb szabotázsakciókkal a világ figyelmét egyelőre nem sikerült eléggé felkelteni, ám az emberi jogi aktivisták, szervezetek már hallatják hangjukat, aminek az a legfeltűnőbb eredménye, hogy legtöbbjüket letartóztatják. Bár Condoleeza Rice amerikai külügyminiszter nemrégiben számon kérte VI. Mohamed királyon a sajtó cenzúrázását, a polgárjogi harcosok sorozatos bebörtönzését és kínzását, Washington aligha folyamodik szankciókhoz. Már csak azért sem, mert Rabat viszont éppen a Polisario Frontot vádolja marokkói hadifoglyok gyötrésével és – a fal elleni akciókra hivatkozva – terrorista cselekményekkel.

Nyugat-Szaharában tűzszünet van érvényben. Ez azt jelenti, hogy amolyan „se háború, se béke” állapotok uralkodnak. Egy nép kétharmada tengődik menekülttáborokban a hazáján kívül, lassan minden reményét feladva, miközben az ENSZ által elismert állama van. A világszervezet ez ügyben (is) határozatok tömkelegét hozta már, ám ezeknek nem képes érvényt szerezni, mert egy ország két nagyhatalommal a háta mögött fütyül mindenre, és ezt a legenyhébb gazdasági, politikai-diplomáciai szankciók fenyegetése nélkül megteheti...

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges