Tim Judah

Nyomtatóbarát változat

Idén júniusban Bibicsiben, e Szrebrenica melletti boszniai szerb faluban találkoztam a helyi buszsofőrrel, Radivoje Bibiccsel, aki elmondta, hogy a boszniai háború 1992-es kirobbanása után a szrebrenicai muszlimok elfoglalták faluját, amelyből a szerbek elmenekültek. A szerbek csak azt követően térhettek vissza Bibicsibe, hogy 1995 júliusában Ratko Mladics, a boszniai szerb parancsnok bevette Szrebrenicát, és mintegy nyolcezer bosnyák férfit és fiút lemészároltatott. Kérdésemre, hogy „ami 1995-ben történt, az megtorlás volt 1992-ért?”, azt válaszolta: „Valami olyasmi. Amit kértek, megkapták. Megérdemelték.”¹

Boszniában járva a háború emléke elevenen él bennem, akárcsak a többiekben, akik annak idején a helyszínről tudósítottak. Szarajevó egyik utcáján sétálva felvillan előttem az autója ablakán kilógó halott férfi képe; egy másikon egy bombatámadás érte épületből kicsapó lángok jutnak eszembe. Amikor Hranca falu mellett hajtok el Szrebrenicától alig néhány mérföldnyire, a hétéves Selma Hodzsics élettelen testére gondolok, amint egy kis házban fekszik egy kanapéra kiterítve. Előző nap ölték meg szerb katonák. „Az emberek fejében a háború nem ért véget”, mondta Tanja Szubotics boszniai szerb újságíró. Amire célzott, az nemcsak a boszniaiak, de a külföldiek, s különösképpen az EU-tagországok politikusai számára is fontos lehet. A jugoszláv háborúknak rég vége, de Boszniában, Szerbiában, Montenegróban és Koszovóban a politikát és a mindennapi életet még mindig áthatja a volt Jugoszlávia szétesésének fájdalmas emléke. Ezen a vidéken az emberek többsége úgy érzi, hogy az EU-tagság az egyetlen biztosíték arra, hogy ne kezdjék elölről az erőszakot és a gyűlölködést; gyakorlatilag valamennyi vezetőjük azt sulykolja, hogy csak az EU-ban van jövőjük, és mindent meg kell tenniük azért, hogy országuk végül csatlakozhasson ahhoz.

Tavasszal többen is abbéli reményüket fejezték ki, hogy 2015-re országuk szilárdan be lesz ágyazódva az európai intézményrendszerbe. Az európai alkotmányt elutasító francia és holland népszavazás azonban megkérdőjelez minden további bővítési lehetőséget. Ha a jövőbeni tagság reménye meghiúsul, a Balkán különböző részein ismét fellángolhat az erőszak, és a vidéken uralkodó általános szegénység még tovább fokozódhat. A balkáni országok instabilitása Európa számára is egyre nagyobb gondot jelent majd, mert azok egyre több illegális bevándorlót, prostituáltat és drogot fognak exportálni.

1.

Amikor júniusban visszamentem, hogy lássam, mi a helyzet tíz évvel a mészárlás után, Szrebrenica nyomorúságosabbnak tűnt, mint valaha. A háború előtt a városnak 37 500 lakosa volt, ebből 73% bosnyák. Egy nemzetközi hivatalnok szerint ma 7500-an laknak itt, 5000 szerb és 2500 visszatért bosnyák menekült. Noha a bosnyákok és szerbek közül néhányan kijönnek egymással, világos volt, hogy az egymás iránti gyűlölet továbbra is erős. Szrebrenicában gyakorlatilag nincs munka, ezért is vannak ilyen kevesen. A legtöbb házat mára visszaadták eredeti bosnyák tulajdonosának, de többnyire üresen állnak. Némelyek most is romos állapotban, míg mások az újjáépítés különböző szakaszaiban vannak, de tulajdonosaik Szarajevóban, Tuzlában vagy más városokban élnek, és csak ünnepkor vagy a hétvégeken jönnek vissza. Gyermekeik többnyire megszokták a városi életet, és eszük ágában sincs visszatérni ide vagy a környező kisebb falvakba.

Ami a boszniai szerbeket illeti, az ő történetük kissé másképp alakult. A háború befejezésekor, 1995-ben a Radovan Karadzsics irányította szerb vezetők elrendelték, hogy mindazon szerbeknek, akik Szarajevó olyan körzeteiből és elővárosaiból jöttek, amelyeket a daytoni békeszerződés értelmében átadtak a bosnyákoknak, Szrebrenicában kell házakat adni. E stratégiailag fontos vidéket végérvényesen szerbbé akarták tenni. Mára ezeknek a szerbeknek a többsége – ellentétben a helyi szerbekkel – elment, vagy a Boszniai Szerb Köztársaság (ahogyan Bosznia szerb részét nevezik ma) fejlettebb részeibe, vagy pedig Szerbiába.

Szrebrenica halódik. De ez korántsem jellemző a mai Boszniára, ahol tulajdonképpen hatalmas politikai változások történtek a háború vége óta. Oszman Topcsagics szerint, aki a boszniai kormány európai ügyeiért felel, a csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez szükséges EU-feltételekből tizenötöt vagy tizenhatot már teljesítettek, beleértve a vám- és adóügyi reformokat, illetve a közigazgatás hatékonyabbá tételét. Az egyetlen fennmaradó feltétel a rendőrséggel kapcsolatos; Bosznia három és félmillió lakosára jelenleg, a daytoni megállapodás részletekbe menő rendelkezéseinek köszönhetően, tizenhat különféle rendőrségi erő jut. Ezek többségét olyan helyi politikusok irányítják, akik közül nemegy szoros kapcsolatban áll a szervezett bűnözéssel.

A nemzetközi közösség boszniai főmegbízottja, Lord Ashdown, aki amolyan kiterjedt jogosítványokkal rendelkező, neokolonialista kormányzónak tekinthető, elmondta, hogy „a politika, bűnözés és rendőrség összefonódását” meg kell szüntetni Boszniában. A Lord Ashdown által támogatott, de hivatalosan az EU által előkészített és jóváhagyott rendőrségi reformtervezet lényege az, hogy az új rendőrségi körzeteket kiterjesztenék a Boszniát a Boszniai Szerb Köztársaságtól, illetve a Bosnyák-Horvát Föderációtól elválasztó határokon túlra. A szerbek elutasítják ezt a javaslatot, mondván, hogy a rendőrség a világ egyetlen szövetségi államában sem szokta átlépni a szövetségi határokat. Lényegében attól tartanak, hogy Lord Ashdown bosnyák támogatással meg akarja fosztani a Boszniai Szerb Köztársaságot minden tényleges hatalmától. Ennek persze az lett az eredménye, hogy a boszniai szerbek a közelmúltban elutasították a rendőrségi reformot, válságba sodorva ezáltal az országot. Sokatmondó, hogy a szerbek a francia és holland népszavazás lezajlása után mondtak csak „nem”-et. Egészen addig számos reformot támogattak – például az egyetlen, közvetett adóhatóság felállítását, egyetlen hadsereget és határőrszolgálatot –, mivel azok, egyebek mellett, Bosznia EU-csatalakozásához voltak szükségesek.

Bosznia és a volt Jugoszlávia egyéb országai nem csak a támogatási rendszer, egyazon gazdasági piachoz való tartozás és az Európán belüli szabad utazás és munkavállalás miatt akarnak az EU-hoz csatlakozni.² Abban bíznak, hogy ha az EU és intézményeinek részeivé válnak, az bizalmat ad a potenciális külföldi befektetőknek, hogy ugyanúgy fektessenek be náluk is, mint az új, közép-kelet-európai tagállamokban, vagy amint tették azt régebben Írországban és Portugáliában. Azt is gondolják, hogy a csatlakozási folyamat szigorúsága saját intézményeiket is megreformálja. Kis és súlytalan államokként semmi beleszólásuk nincs a modern világ dolgaiba; csak egy nagy és erős unió részeiként remélhetik érdekeik megfelelő képviseletét. Ez a remény látszik most elillanni a francia és holland népszavazás után.

Lord Ashdown azt is elmondta: évek óta figyelmezteti balkáni politikustársait, hogy Európa kapuja nem lesz az idők végezetéig nyitva, és jobb, ha igyekeznek minél előbb beljebb kerülni. Most amiatt aggódik, hogy Bosznia, Szerbia, Montenegró és Koszovó csak azért hajtott végre az EU kérésére egy sor fájdalmas reformintézkedést, hogy a végén rádöbbenjenek: „Európa kapuja zárva van… Ez egy osztódással szaporodó vidék, amit kizárólag Európa tart össze. Ez az egyetlen dolog, amiben az összes politikai párt és mindenki egyetért.”

Ha az EU bővítése megtorpan, folytatta, akkor miért tennének a politikusok olyasmit, amihez, képviseltjeikkel ellentétben, nem fűződik személyes érdekük – a rendőrségi reform boszniai szerbek általi elutasítása, mint mondta, erre volt példa. „Ha a franciák nemet mondhatnak”, folytatta Lord Ashdown, „akkor a helyi politikusok azt gondolják, mi is nemet mondhatunk”. És ha Boszniát nem kényszerítik a modernizáció útjára, tette hozzá, akkor a korrupt politikusok és a bűnözők továbbra is együttműködnek, egyebek mellett, a régión át az EU-országokba irányuló drogcsempészetben, és ennek az EU polgárai látják majd kárát.

Áprilisban egy független testület, a Nemzetközi Balkán Bizottság, amelynek tagjai között van Giuliano Amato volt olasz és Carl Bildt volt svéd miniszterelnök, úgy értékelte, hogy mindaddig, amíg a Balkánt biztosan be nem veszik az EU-ba, „komolyan fennáll annak a veszélye, hogy Európa peremén egy fekete lyuk keletkezik, amely jelentősen hátráltathatja az európai folyamatot”. Az EU Minisztertanácsának egyik brüsszeli alkalmazottja elmondta, hogy míg az EU-tagországok polgárainak és minisztereinek zöme „a bűnözés fellegvárának” tekinti az olyan országokat, mint Bosznia, a kérdés az: „Börtönbe zárjuk-e őket, vagy izoláljuk a problémát, eltüntetjük-e a hajléktalanokat szem elől, vagy rehabilitáljuk őket? Erről folyik valójában a vita.”

2.

Ami igaz Boszniára, az Szerbiára is érvényes. Az erőszakos múlt még sokak fejében elevenen él, és vezetői az EU-tagságban látják az egyetlen reményt, hogy túltegyék magukat ezen. De a múlt borzalmai a jelenre is rányomják bélyegüket. Június elsején, Szlobodan Milosevicsnek az ENSZ hágai Nemzetközi Törvényszékén zajló pere során, az ügyészek egy olyan videót mutattak be bizonyítékként, amelyen, elmondásuk szerint, a Skorpiók elnevezésű szerb katonai alakulat hat fiatal bosnyák férfit bántalmaz, majd végez ki valamikor Szrebrenica eleste után. Aki látta, soha nem fogja elfelejteni a gyilkosok áldozataik iránt mutatott magabiztos megvetését, illetve szadista élvezetüket, amit a megölésük előtti kigúnyolásukban és brutalizálásukban leltek. Olyan jelenet volt ez, ami a háború alatt több százszor is lejátszódhatott.

A hágai ügyészek azt állítják, hogy a Skorpiók nem a boszniai szerbek, hanem közvetlenül a szerb belügyminisztérium irányítása alá tartozott. Szerbia legfelső vezetői siettek elítélni a gyilkosságokat, de politikusai azonnal vitatkozni kezdtek, hogy mi is legyen a következő lépés. Többségük egyetértett abban, hogy a parlamentnek határozatban kell elítélnie a háborús bűnöket, de abban már nem tudtak megegyezni, hogy annak középpontjában Szrebrenica és bosnyák áldozatai legyenek, vagy emlékeztetni kellene a világot arra, hogy a háborúnak szerb áldozatai is voltak. A parlament végül semmilyen határozatot nem fogadott el. Mindeközben a szerb hatóságok kijelentették, hogy a Skorpiók soha nem volt a szerb belügyminisztérium egysége, hanem inkább az egykori szakadár horvátországi szerb állam hadseregéhez tartozott. Most is folyik a vita, hogy végül is kinek dolgoztak.

Szerbia politikai és gazdasági talpraállását legalább három múltbeli örökség hátráltatja: Koszovó rendezetlen státusának kérdése, Szerbia viszonya a tőle függetlenedni akaró Montenegróval és a hágai törvényszék folyamatos elvárásai. Milosevics bukása után 2000 októberében a szerbek minden reményüket az új miniszterelnökben, Zoran Djindjicsben látták, ám őt 2003 márciusában meggyilkolták, éppen akkor, amikor a szervezett bűnözésre készült megsemmisítő csapást mérni. Szerbia zavaros bűnszövetkezeteinek, amelyek most is – bár talán valamivel kisebb – befolyással bírnak, sikerült elhárítaniuk egy a létüket fenyegető veszélyt. Djindjics miniszterelnöksége alatt Koszovóval, amely éppen az 1998-as és 1999-es háborúkból próbált kilábalni, egész egyszerűen nem foglalkoztak. Nem akarván tovább szítani a Koszovó körüli konfliktust, Javier Solana, az EU külügyi biztosa rábírta a montenegróiakat, hogy csak egy hároméves moratórium után írjanak ki népszavazást a Szerbiától való függetlenségről. Úgy vélték, hogy ha a 650 000 montenegrói élhetett volna az elszakadáshoz való megkérdőjelezhetetlen, törvényes jogával, a több mint kétmillió koszovói albán szintén követelhette volna a függetlenséghez való jogát. Az EU és az amerikaiak továbbá azt is gondolták, fölösleges Djindjics-ellenes hangulatot szítaniuk azzal, hogy a hágai törvényszék által körözött személyek átadását követelik a kormányfőtől. Djindjics tulajdonképpen kiadott néhány embert Hágának, köztük Szlobodan Milosevicset is, de Ratko Mladics tábornok – aki biztosította Szrebrenica legyőzött muszlimjait, hogy megfelelő bánásmódban lesz részük, majd lemészároltatta őket – mindvégig érinthetetlen maradt: a katonaság védelmét élvezte.

Szerbiában a politikai helyzet mára gyökeresen megváltozott. A jelenlegi kormányfőt, Vojiszlav Kostunicát 2004 márciusában választották meg. Ő többször kifejezte ellenszenvét a hágai törvényszékkel szemben, de néhány hónap után úgy döntött, hogy – akár tetszik, akár nem – a körözött személyek kiadása szükséges feltétele az EU-hoz való csatlakozási tárgyalások megkezdésének. Azóta tizenhat megvádolt szerbiai és boszniai szerb érkezett meg Hágába. Sokan úgy vélik, hogy családjaiknak pénzt ígértek, ha önként és azonnal föladják magukat, illetve, hogy semmit nem kapnak, ha később tartóztatják le őket.

Ami Mladicsot illeti, hívei esküvel állítják, hogy ő semmilyen körülmények között nem menne bele egy ilyen egyezségbe. Kevesen vonják kétségbe, hogy Hága követelményeinek eleget teendő a Kostunica-kormánynak szándékában áll Mladics letartóztatása. A kérdés az, hogy megtalálják-e. A szerb hatóságok évekig hazudtak hollétéről, és eszük ágában sem volt a nyomába eredni. Szerintük Mladics mostanra tényleg eltűnt, de ennyi év után már úgysem hisz nekik senki – még akkor sem, ha most éppenséggel igaz az, amit állítanak. A szerbek azonban nagyon jól tudják, hogy noha Horvátország néhány lépéssel közelebb van az EU-csatlakozáshoz, mint Szerbia, idén márciusban a horvát vezetők tudtára adták, hogy mindaddig nem kezdhetik meg a csatlakozási tárgyalásokat, amíg Ante Gotovina tábornokot, az utolsó horvát tisztet, aki ellen vádat emeltek, le nem tartóztatják, és át nem adják Hágának.

Június 9-i belgrádi látogatása során Nicholas Burns, az új külügyi államtitkár kijelentette: annyira elégedett a szerb kormány jelenlegi hágai együttműködésével, hogy engedélyezi az Egyesült Államok Szerbiának nyújtott segélyeinek folyósítását. De a lépés keveset ígért, s azt is későn. A 2001. szeptember 11-ig tartó, nyomatékos jelenlétéhez képest az Egyesült Államok mára eltűnt a Balkánról. Burns egy mindössze tízmillió dolláros segélyt szabadított fel a szerb kormány számára. Az amerikaiak mást nem tudnak fölajánlani, és legtöbb csapatuk már távozott a térségből. A Boszniában állomásozó hétezer katonát az EU adja. Így a szerbek ismét az európai országokhoz és nem az Egyesült Államokhoz fordulnak segítségért. Ahogyan Marc Leonard brit szerző rámutat legújabb könyvében³:

„Európa nem azáltal változtatja meg az országokat, hogy lerohanással fenyegeti meg őket: a legfőbb fenyegetése az, hogy nem akar szóba állni velük. Míg az EU nagyon is kiveszi részét Szerbia újjáépítéséből, és támogatja azon törekvését, hogy európai államként »rehabilitálják«, addig az Egyesült Államok nem nyújt hasonló integrációs lehetőségeket Kolumbiának többoldalú intézményrendszerek vagy strukturális alapok révén, csupán az amerikai katonai kiképzőalakulatok átmeneti »támogatását« és némi segélyt, illetve az amerikai piac durva szabadságát kínálja.”

Noha Marc Leonard könyvének címe kissé optimistának tűnhet a francia és holland népszavazás eredményének tükrében, ebben az egyben kétségtelenül igaza van.

Ha Koszovó és Montenegró kerül szóba, az EU-nak ott is fontos szerepe van. Javier Solana ügyes politikájának köszönhetően Szerbia és Montenegró „államunió”-ban, azaz olyan laza szövetségben él együtt, amelyben egyik köztársaságnak sincs meghatározó szerepe. Montenegró az eurót használja, Szerbia nem. Bármely más szövetségi államtól eltérően, Szerbia és Montenegró külön megállapodást kötött az EU-val. Montenegróban, amelynek alig van több lakosa, mint Luxemburgnak, jövő februárban valószínűleg népszavazást írnak ki arról, hogy teljesen független országként folytassák-e. Vezetőiknek jó esélyük van arra, hogy az ország, csekély többséggel, az elszakadás mellett döntsön. Nem hivatalosan több szerb politikus is kijelentette, hogy alig várják már Montenegró kiválását, amelynek gazdasága tizenhétszer kisebb, mint Szerbiáé, mégis egyenlő politikai szerepet követel magának a mindkettejüket érintő kérdésekben.

Kostunica ellenzi Montenegró függetlenségét. Júniusban 264 000 Szerbiában élő montenegrói aláírásával ment Brüsszelbe, azt kérve, hogy az EU járja ki a montenegrói hatóságoknál az aláírók szavazati jogát; tudja, hogy amennyiben ez megvalósul, azok biztosan az unió folytatása mellett fognak dönteni, mivel Szerbiában élnek. A montenegrói hatóságok ezt régóta hevesen ellenzik, és jövő-ilyenkorra a köztársaság minden bizonnyal független lesz.

3.

Koszovó problémáihoz képest Montenegró gondjai könnyen orvosolhatók. Koszovó kétmilliós lakosságának kilencven százaléka albán nemzetiségű, akik az utóbbi tizenöt év valamennyi közvélemény-kutatása szerint mind függetlenségpártiak. Ma Koszovót ENSZ-mandátum alatt kormányozzák, de technikailag még mindig Szerbia része. Montenegróval vagy Boszniával ellentétben soha nem volt jugoszláv tagköztársaság, talán mert az egyetlen volt a régiók közül, amelyről mindig is feltételezni lehetett, hogy el akar szakadni. A szerbek civilizációjuk bölcsőjének tekintik, és nincs az a szerb vezető, aki valaha is aláírna egy Koszovót föladó megállapodást. Ezzel azt kockáztatnák, hogy egy dühödt nacionalista esetleg az életükre tör, valamint egyetlen szerb vezető sem akar Koszovó elveszejtőjeként bevonulni a történelembe.

Koszovó ma pont olyan szegénynek tűnik, mint valaha. Külföldi befektetőknek nyomát sem látni, a kis gazdaságok és vállalkozások nem tudnak mindenkinek munkát adni. Régen a koszovói albánok hagyományosan Jugoszlávia egyéb vidékeire vagy Európába mentek dolgozni, de ma a fiatalabb generáció tagjai törvényesen nem utazhatnak. Koszovót részben olyan politikusok irányítják, akik jó kapcsolatot ápolnak a bűnözőkkel, azok viszont a maguk részéről olyan aktivistákkal vannak kapcsolatban, akik az első szóra vérszomjas tömeggé gyűlnek össze, vagy megindulnak a szerbek ellen.

Koszovó hírneve azonban sokkal rosszabb, mint jelenlegi helyzete. Márciusban, amikor a hágai törvényszék háborús bűnök miatt vádat emelt ellene, amiért a koszovói háború idején gyilkosságokat támogatott, Koszovó miniszterelnöke, Ramus Haradinaj emelt fővel hagyta el Pristinát, és azt mondta, bebizonyítja ártatlanságát. A letartóztatása előtti hónapokban általános volt az a később tévesnek bizonyult vélekedés, hogy, tiltakozásul a vádemelés ellen, a feldühödött albánok ismét az utcára vonulnak, megismételve a 2004-es zavargásokat, amikor albán tüntetők mintegy négyezer szerbet és romát üldöztek el etnikai alapon, és tizenkilencen életüket vesztették. Az esemény komoly figyelmeztetés volt az ENSZ és más, Koszovóval foglalkozó diplomaták számára, akik azóta a háttérben próbálnak valamiféle autonómiát kieszközölni Koszovó számára.

Idén május 27-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa úgy döntött, hogy Koszovó helyzetén változtatni kell. Kai Eidét, Norvégia jelentős balkáni tapasztalatokkal rendelkező NATO-nagykövetét bízták meg azzal, hogy tekintse át a jelenlegi állapotot, és készítsen róla jelentést. Ennek alapján az ENSZ ősszel valószínűleg kinevez egy „státusmegbízottat”, aki elkezdi majd a közvetítést Belgrád és Pristina között.

A legtöbb szerb vezető gyakorlatilag egyetért abban, hogy Koszovó helyzetére a „több mint autonómia, de kevesebb, mint függetlenség” a megoldás – ez azonban elfogadhatatlan a koszovói albánok számára. Így hát hat vagy kilenc hónappal a tárgyalások megkezdése után az EU, az Egyesült Államok és talán az oroszok dönthetik majd el Koszovó további sorsát.

A kidolgozandó megállapodást, értesülésem szerint, egy Biztonsági Tanács által hozott határozattal tennék kötelezővé, amely minden valószínűséggel „feltételes függetlenség”-et adna Koszovónak, azaz teljes függetlenségét csak egy meghatározott átmeneti időszak után nyerhetné el. Azt senki nem tudja, meddig tartana ez az időszak, talán amíg Koszovó, ha egyáltalán, csatlakozik az EU-hoz. A térségben NATO-csapatok állomásoznának majd, és egy a Lord Ashdownéhoz hasonló hivatalt is föl lehetne állítani. A teljes függetlenség egy másik feltétele a koszovói szerb enklávék nagyfokú autonómiája és a szerbek kettős állampolgársághoz való joga lenne. Koszovó ENSZ-tagsága szintén elkerülhetetlennek látszik.

Koszovó státusáról elvben semmilyen tárgyalás nem kezdődhet mindaddig, amíg a tartomány nem felel meg néhány ENSZ által előírt feltételnek, beleértve a hatékony bíróságokat és rendőrséget, valamint a kisebbségvédelmet. A gyakorlatban azonban az ENSZ-vezette tárgyalások mindenképp elkezdődnek majd, mert a diplomaták véleménye szerint a koszovói albánok csak akkor maradnak nyugton, ha látják, hogy valamiféle előrelépés történik a függetlenség felé, bármilyen lassú is legyen az.

A Koszovói Rendőri Erőket például méltán dicsérik a közrend kifejezetten sikeres fenntartásáért, és amiatt is, mert ez az egyetlen nagyobb szervezet, amelyben szerbek és albánok együtt dolgoznak. De Jeta Xharra, a Balkáni Tényfeltáró Újságírói Hálózat munkatársa szerint a rendőrség még mindig nem meri fölvenni a harcot a szervezett bűnözéssel és annak drogot, cigarettát, prostituáltakat és vendégmunkásokat csempésző hálózataival, akik, ha piszkálják őket, nem haboznak gyilkolni. Xharra szerint az ENSZ saját nemzetközi rendőrsége azonban még egyetlen jelentős bűncselekményt sem leplezett le, míg a NATO-csapatokat tömörítő KFOR, bár bőven van információja a bűnözőkről, nem akar belekeveredni a bűnüldözésbe.

Az általam megkérdezett koszovói és külföldi politikusok szerint a bűnözői körök hatalmát jelentősen eltúlozzák; és mivel a rendőrség és a bíróságok fölött az ENSZ rendelkezik (jóllehet már készülnek a választott hatóságoknak való átadásukra), kissé igazságtalan csupán a koszovóiakat felelőssé tenni amiatt, hogy a bűnbandák még mindig szabadon garázdálkodnak. Bár Jeta Xharra azt is elismerte, hogy „a tanúk megfélemlítésének tradíciója van errefelé”, ami alatt azt értette, hogy néha lelövik őket. De hozzátette, „úgy tűnik, számos kétes vállalkozás törvényes útra akar térni. Amerika is így jött létre. Törvényes üzleteket akarnak mostanában.”

Amikor a koszovói „státusmegbízotti” állás egyik jelentkezőjével beszéltem, azt mondta, hogy ha Szerbiának fel kell adnia Koszovót, valami kárpótlást szeretne látni cserében. Számos diplomatától hallottam, hogy az egyetlen érvényes kompenzáció az lenne, ha Szerbiának nagyon gyors EU-csatlakozási tárgyalásokat ajánlanának. De ez a kilátás, különösen most, nagyon távolinak tűnik. Az EU bővítési politikája hivatalosan nem változott, de éppen most, amikor a Balkán a véres múltja és biztos jövője közötti fordulóponthoz érkezett, az EU bizonytalan saját jövőjét illetően, beleértve a bővítést is. Az EU-nak menetrend szerint október 3-án kell megkezdenie a török tagságról szóló tárgyalásokat. De éppen e hatalmas muzulmán ország csatlakozása nyugtalanítja az EU polgárait a leginkább. Ezzel szemben a kisebb balkáni országok sokkal problémamentesebbé válnának, ha EU-normákat kényszerítenének rájuk ahelyett, hogy hagynák őket elsorvadni a végeken. „Politikai tragédia” lenne, ha a Balkán a francia és holland népszavazás áldozatává válna, mondta Lord Ashdown egyik tanácsadója. Persze, szigorítsák a feltételeket, amelyeknek meg kell felelniük, tette hozzá, de ne vegyék el tőlük a reményt. Végül is, ahogyan Radivoje Bibics, a bibicsi buszsofőr mondta, ha nem lenne nemzetközi békefenntartó erő Boszniában – és, tenném hozzá én, kilátás egy jobb jövőre –, „egyetlen szikra elég lenne ahhoz, hogy elölről kezdjük az egészet”.

2005. július 13.

Fordította: Szilágyi Csaba

(Megjelent The New York Review of Books augusztus 15-i számában.)

Utószó: Fordítás közben bukkantam az alábbi, ide kívánkozó bejegyzésre a beszédes nevű East Ethnia blogoldalon (http://eastethnia.blogspot.com, 2005. augusztus 24.), amely a Balkánról, az Egyesült Államokról, a társadalomtudományokról és a szakácsművészetről kínál elemzéseket, híreket. Szerzője, a Balkánon elég jól tájékozódó vendégblogger Teekay (alias Tobias K. Vogel, a Transitions Online délkelet-európai szerkesztője az Association Bosnia and Herzegovina 2005 korábbi helyettes vezetője, stb.), imígyen morfondírozik Koszovó jövőjéről:

„A Koszovó végső státusáról szóló tárgyalásoknak ősszel meg kell kezdődniük. Bármi más azzal kockázattal járhat, hogy a tartomány többségi albán lakosságának egy része újabb zavargásokat szít, és a nagyhatalmak úgy érezhetnék, hogy csapdába estek. De van a végső státus lehetőségeiről szóló vitának egy eleme, ami igencsak aggaszt, nevezetesen az, hogy a függetlenséget a nagyhatalmaknak kell valahogyan »megadniuk«. A nemzetközi közösség részéről természetesen helyénvaló, hogy a reformok keresztülvitele érdekében az elismerés mézesmadzagját húzzák elő, mint ahogyan az is, hogy a koszovói hatóságokat teszik felelőssé azért, ami ott történik, különösen a kisebbségekkel. De az utóbbi időben Belgrád is folyton ezt hozza fel »bizonyíték«-ként, hogy Koszovó mégsem érdemli meg a függetlenséget, mert rosszul bánik a kisebbségeivel; a nemzetköziek közül is sokan osztják azt a nézetet, hogy a függetlenség a jó viselkedésért járó jutalom. Nos, pontosan ez az érvelés szentesítette Szerbia 1999-es bombázását: a szuverenitás társadalmi szerződés, amelyben az állampolgárok valamilyen szintű védelme is benne foglaltatik, és ha ezt az állam már nem képes biztosítani, akkor más védelmezőknek lehet – vagy kell – közbelépniük. A sors iróniája, hogy Belgrádnak éppen Koszovó kapcsán kell ezzel az érveléssel előállnia!”

Jegyzetek

1 Szrebrenica ostromáról nemrég jelent meg egy kiváló könyv Nagy-Britanniában. Ez az első angol nyelvű munka egy olyan bosnyák tollából, aki átélte az ostromot, és túlélte a kapitulációt. Lásd Emir Suljagic Képeslapok a sírból című könyvét a Saqi Books és Bosnian Institute kiadásában, amely az Egyesült Államokban idén ősszel jelenik meg.

2 Nemrégiben amellett hangzott el erős érvelés, hogy az EU-nak előcsatlakozási alapokat kellene létrehoznia nemcsak a hivatalosan tagjelölt, hanem az összes balkáni ország számára. Lásd A Helsinki pillanat – európai tagállam-építés a Balkánon, a befolyásos agytröszt, a European Stability Initiative honlapján, www.esiweb.org.

3 Why Europe Will Run the 21st Century, Fourth Estate, 2005.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges