Huoranszki Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Azzal kezdeném, hogy megpróbálom kisilabizálni, mit is takar valójában a posztliberális álláspont. Természetesen nem tudok egyértelmű, definíciószerű választ adni erre a kérdésre, miután maga Gray sem ad. Ezt nem kritikaként említem, hiszen nem lehet minden fogalomról definíciót adni, bár a vizsgálódásunk tárgyáról azért általában illik. Gray jellemzése a posztliberalizmusról nagyjából az általa liberálisnak tekintett nézet vagy nézetek kritikáján alapszik, ez azonban önmagában nem szolgálhat egy posztliberális álláspont kiindulópontjaként, hacsak nem vagyunk készek a konzervativizmust, a marxizmust vagy a fasizmust is a posztliberalizmus álláspontjához sorolni, mivel ezek a politikai ideológiák sok más társukkal együtt a liberalizmus után és annak kritikájaként fogalmazódtak meg.

Feltevésem (vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni: sejtésem vagy akár tárgyalási alapul szolgáló javaslatom) már most az lenne, hogy a posztliberalizmus fogalmát, mint a mindenféle posztok fogalmát általában, egy hegeliánus logika vagy dialektika segítségével érthetjük meg a leginkább. Eszerint a tagadás lenne tagadva itten, és úgy szüntetünk meg, hogy közben őrzünk, vagyis szeretnénk, ha a káposzta úgy alakulna kecskévé, hogy közbe ne szennyezzük a környezetet. Gray, aki saját bevallása szerint maga is átesett a „fundamentalista liberalizmus” gyermekbetegségén, mint Ágoston a manicheizmuson, végül is ráérzett az igaz tanra. Eszerint meg kell őrizni a liberalizmusból azt, ami jó, jelesül hogy van, és vannak, akik jól érzik magukat benne, de el kell felejteni azt, ami rossz, nevezetesen hogy egyesek azzal kísérleteznek, hogy megmagyarázzák, miért jó, ami jó, sőt meg arra is vetemednek, hogy másokat meggyőzzenek arról, talán nekik is jobb lehet másképp. Röviden tehát a posztliberalizmus olyan álláspont, ami szerint nincs konzisztens liberális álláspont, ám vannak liberális politikai filozófusok, akikkel lehet vitatkozni, és igazából talán liberális társadalom sincs (bár ez kevésbé egyértelmű), csak valami olyasmi, amit egyesek liberálisnak tekintenek, mert nem veszik észre, hogy egyáltalában nem felel meg a liberális ideológiának, ami mint ilyen persze megint csak nem létezik, de azért így is különbözik a mindenféle fundamentalizmusoktól (a létező és nem liberális fundamentalizmusoktól, persze és csakis) meg nacionalizmusoktól stb.

A következőkben a liberalizmus védelmezőjének elavult és unalmas szerepében szeretnék tetszelegni, aki nem adta fel az erkölcs racionális rekonstrukciójának ósdi elvét, és ráadásul egy Gray szerint kulturálisan teljességgel marginális tevékenységet folytat, azaz filozofál. Ami Gray nagy ívű helyzetelemzését illeti racionális érvelésről és a filozófia marginalizálódásáról, azzal teljesen feleslegesnek tartanék bármilyen vitát, de azért nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, hogy talán a görög aranykortól eltekintve soha ennyien nem törték a fejüket filozófiai problémákon, és soha ennyire nagy hatása nem volt a filozófiának a politikusokra, mint éppen manapság. Ami pedig a racionalitást illeti, én sokkal inkább Mark Johnston provokatív kijelentésével értek egyet, aki szerint az egyes filozófiai körökben tenyésző fájdalmas analitikus szőrszálhasogatás üdvözítő eredménye, hogy manapság egy átlagos elsőéves posztgraduális filozófiahallgatónak jobb érzéke van a helyes érveléshez, mint Platónnak, Spinozának vagy Hegelnek – ami persze önmagában nem jelenti azt, hogy nagyobb filozófusok is volnának. Azt azonban igenis jelenti, hogy talán korai lenne az észt temetni. De ezt hagyjuk, vagyis inkább halasszuk későbbre (no nem az ész temetését, hanem a racionalitás kérdésének vizsgálatát).

A posztliberalizmus tehát nem a liberalizmus, hanem a liberális politikai filozófia lehetőségének tagadása, a „csak van és kész” meg a „lehetne persze másképp is” és a „kinek így, kinek úgy” álláspontja. Ahhoz, hogy ne csak egy filozófiai doktrína meghaladási kísérletét lássuk benne, arra lenne szükség, hogy magát a kritizálni kívánt liberalizmust másképp is értelmezze, ne csak elvont filozófiai tézisek együtteseként. A „Posztliberalizmus” tanulmányban azonban a liberalizmus csak egyszer tűnik fel nem filozófiaként, akkor viszont liberális életforma lesz belőle, és ez olyan hátborzongató, hogy nemigen szeretnék foglalkozni vele. Bizonyára volt olyan gondolkodó, aki a liberalizmust életformának tekintette, hiszen nincs olyan zagyvaság, amit ne gondolt volna valaha valaki. De azt kétlem, hogy komoly gondolkodó valaha azt állította volna, hogy a liberalizmus életforma. Mint ahogy a nacionalizmus, a demokrácia vagy a vallási fundamentalizmus sem életforma. A liberalizmus egy politikai eszmerendszer, és mint szinte minden más politikai eszmerendszer, elsősorban egy politikai intézményrendszer megvalósítását követeli meg. A liberális intézményrendszer lényege pedig az alkotmányos jogok védelmének eszméje – mióta csak van liberalizmus. Ez pedig (legalább) két dolgot jelent.

Először is, aki a liberalizmust kritizálni akarja, annak nem elég kimutatni, hogy a liberális politikai filozófusok nem értenek egyet abban, hogy ezen alkotmányos berendezkedésnek melyek a filozófia alapjai. Olyan lenne ez, mintha az ígéretek megtartására vonatkozó erkölcsi intuíciónk végét jelentenénk be azon az alapon, hogy majd minden morálfilozófus mást gondol arról, mi is ezen kötelesség alapja. A filozófia kezdeteitől fogva argumentatív és vitatkozó jellegű tevékenység, úgyhogy ha csak azért vetünk el valamit, mert a filozófusok vitatkoznak elfogadhatóságának alapjairól, akkor aztán tényleg hordóba bújhatunk. De ennél érzésem szerint többről is van szó: a valaminek a természetéről vagy alapjairól szóló filozófiai vita, a klasszikus szkeptikus állásponttal ellentétben, nem teszi magát a filozófiai vitát sem értelmetlenné. Az egész filozófia történetét végigkíséri az a szkeptikus megközelítés, hogy ha a filozófusok egymással radikálisan ellenkező nézeteket vallanak egy adott kérdésben, akkor vagy nincs válasz a kérdésre vagy pedig értelmetlen a kérdésfeltevés (sőt maga a filozófiai tevékenység is: ne higgyük, hogy a posztliberalizmus temeti először a filozófiát, temetik azt az ókor óta, ahhoz képest mégis egész jól tartja magát). Azt is megkockáztatnám, az egyetértés a filozófiai halála. A vita ugyanis elengedhetetlen ahhoz a fogalmi tisztázó tevékenységhez, amelynek segítségével a filozófia kérdéseit megválaszolni igyekszik.

Igazságtalan lenne azonban Grayt azzal vádolni, hogy a liberalizmust pusztán azon az alapon nyilvánítja holtnak, hogy a liberális politikai filozófusok nem értenek egyet annak természetét vagy filozófiai megalapozását illetően. Gray szerint az egyet nem értés mögött olyan közös előfeltevések húzódnak meg, amelyek a felvilágosodásból származnak és (vajon ezért?) elfogadhatatlanok. Gray posztliberalizmusának, amely egyébként a konzervativizmus és a neobal furcsa egyvelegének tűnik számomra, a felvilágosodás a főellensége. Bár látja (és ebben alighanem egyet kell értenünk vele), hogy felvilágosodás nélkül nincs liberalizmus, arról próbál meggyőzni bennünket, hogy a felvilágosodás nemcsak megteremti, de azon nyomban félre is érti a liberalizmust. Ez valahogy úgy lehetséges, hogy létrehozta azt, amit ma liberális politikai berendezkedésnek nevezünk, de ezt úgy tette, hogy nem tudta, hogy teszi, mert amit gondolt, az nem stimmel, de amit tett, az, csak amúgy mellesleg és kontingens módon, és úgy, hogy senki se tudta, hogy akarta, az lett, amiről azt hitte, hogy akarja. Vagy valami hasonló, és ha nem, akkor tévedek.

Mindenesetre azok az előfeltevések, melyeket minden liberális politikai gondolkodó magáénak kell hogy valljon, a következők: minden liberalizmus individualista, egalitárius, univerzalista és meliorista. Ami engem illet, sok bajom van ezzel a felsorolással. Először is Gray szerint az utóbbi kettő, vagyis a meliorizmus és az univerzalizmus a „liberalizmus mint politikai filozófia meghatározója”. Én azonban úgy vélem, ha már muszáj ebből a négyből választani, akkor éppen ellenkezőleg, az első kettő, vagyis az individualizmus és az egalitarizmus az alapvető. De mindez csak értelmetlen szózsonglőrködés mindaddig, amíg nem tisztáztuk, mit is fednek valójában ezek a súlyosnak látszó terminusok.

Kezdjük talán az univerzalitással. Mit jelent az, hogy a liberális politikai filozófia univerzalista? A politikai filozófia, a liberális politikai filozófia legalábbis mindenképpen, alkalmazott etikaként értelmezhető. Célja egy bizonyos politikai intézményrendszer vagy bizonyos politikai viselkedésformák normatív igazolása. Kant óta tudjuk azonban, hogy minden erkölcsi normával kapcsolatban alapvető logikai követelmény, hogy univerzalizálható legyen. Ennélfogva nehéz belátni, melyik politikai filozófia nem univerzalista. Gray szerint a liberális univerzalizmus azt állítja, hogy „az emberi jólét csak jellegzetesen liberális intézmények segítségével növelhető”. Nos, aligha állítható, hogy ezzel körülhatároltuk volna a liberalizmust. Először is jólét és liberális intézmények kapcsolata minden, csak nem egyértelmű. Az utilitariánus liberalizmust leszámítva a liberálisok egyáltalán nem állítják, hogy azért kellene a liberális intézményrendszert preferálnunk, mert az emberi jólét csak így lenne növelhető, bár kétségtelen, hogy általában nem a nyomort szeretnék növelni. De még ha el is fogadjuk, hogy minden liberalizmus jóléti tan (és nemcsak a liberalizmus egy specifikus formája, a jóléti liberalizmus az), akkor sem mondtunk ezzel az állítással semmit, ami a liberalizmust univerzalistaként jellemezné. Egy konzervatív például valószínűleg azt állítaná, hogy az emberi jólét a jellegzetesen konzervatív intézmények segítségével, a fundamentalista pedig azt, hogy a jellegzetesen fundamentalista intézmények segítségével növelhető. És ez valószínűleg így is van, mert egy konzervatív azért konzervatív, mert a jellegzetesen konzervatív intézmények között, a fundamentalista pedig a jellegzetesen fundamentalista intézmények között érzi jól magát. Persze igaz, hogy a liberalizmus univerzalista abban az értelemben is, hogy mindenkinek egyenlő alapvető jogokat követel. Ebben az állításban azonban nem az univerzalitáson, hanem az egyenlőségen van a hangsúly. Aki például azt állítja, hogy mindenkinek szeretnie kell a saját népét, és utálnia az összes többit, az is univerzálisan érvényes kijelentést tesz, csak éppen távolról sem egalitáriust. Később erre majd szeretnék visszatérni, mivel én Grayjel szemben úgy vélem, a liberalizmus alapvető jellegzetessége egalitarizmusa.

Térjünk vissza arra, amit Gray fontosnak tart. Az univerzalizmus kritériumával csak az a problémám, hogy majdnem üres: csak annyit állít, hogy a liberális politikai filozófia normatív és etikafüggő. A másik általa fontosnak tartott kritériummal ennél sokkal nagyobb bajom van, mivel az a véleményem, hogy tökéletesen hamis. Nem igaz, hogy a liberalizmusnak bármilyen értelemben előfeltétele lenne bármiféle történetfilozófia, és különösképpen nem egy meliorista történetfilozófia. Egy efféle történetfilozófia, épp ellenkezőleg, a marxizmusnak vagy az anarchizmusnak szolgál alapul. Kétségtelen, hogy a perfekcionista (vagy ám legyen: meliorista) történetfilozófiák és a liberalizmus egyaránt a felvilágosodás termékei. Az is igaz, hogy voltak liberális gondolkodók, akik egyszerre hittek a liberális intézmények helyességében és az ember tökéletesíthetőségében. A legismertebb és a legpregnánsabb valamennyi között Condorcet volt, aki még a guillotine árnyékában sem vált meg antropológiai optimizmusától. De ez a legkevésbé sem bizonyítja, hogy a liberalizmusnak egy sajátos történetfilozófiára kell támaszkodnia. Épp ellenkezőleg! A liberalizmus, éppen erős morális megalapozottsága miatt, a legkevésbé történetfilozófia-függő tan. A messianizmusra és kiválasztottság-tudatra építő fundamentalizmusok vagy az ezt racionalizálni kívánó marxizmus és anarchizmus azok a tanok, amelyeknek egy meghatározott történetfilozófián kell alapulniuk. A liberalizmus számára nem a történelem, amelyet kontingensnek tekint, hanem az emberi jogi normák, amelyeket egyetemesen érvényesnek, jelentik a közös alapot. A liberalizmus, mint ezt kritikusai joggal vetik a szemére, történetietlen doktrína: sub speciae aeternitatis tekint nemcsak a jogokra, de azok érvényességi alapjaira is. És ha már itt tartunk, a liberálisok közül sokan nem voltak nagyon optimisták az emberi állapotok javulását illetően. Gray, meghökkentő módon, John Stuart Millt említi, mivel ő állítólag felismerte, hogy a „liberális elmélet a »fejlődő lénynek tekintett ember« elképzelésén alapul”. Hát ez bizony így igaz, de Mill nem a történelemről, hanem az egyénről beszél. Szó sincs róla, hogy Mill olyan harmonikusnak tekintette volna az egyéni fejlődés lehetőségének és a tényleges történelmi perspektívának a viszonyát, ahogyan azt Gray sugallja. „Szabadságról” címet viselő esszéjében, amelyből a Gray által idézett mondat származik, épp azt a tocqueville-i problémát taglalja, hogy hogyan akadályozható meg a „többség zsarnoksága”, a demokrácia terjedését sok helyütt kísérő antiliberalizmus. Millben persze mindig van valami a filozófiai radikálisok (az angol utilitariánus mozgalom) kötelező optimizmusából, de azt állítani, hogy éppen Mill kapcsolta volna össze a meliorista történelemfilozófiát a liberalizmus megalapozásával, és hogy „hit abban, hogy a szabadság feltételi visszafordíthatatlanok”, számomra kissé merész állításnak tűnik.

De még ha valamennyi liberális politikai filozófus valóban úgy gondolta volna, mint ahogy nem gondolta, hogy a történelem vonata elkerülhetetlenül az univerzálisan megvalósuló liberalizmus felé robog, abból még mindig nem következnék, hogy a liberalizmust megalapozó politikai filozófiának ez lenne az egyetlen lehetséges és helyes alapja. Ha már muszáj a Gray által javasolt jellegzetességek közül választani, akkor én inkább azt mondanám, hogy ami a liberalizmust valóban jellemzi, az az individualizmus és az egalitarizmus. Persze nem abban a finoman szólva is sekélyes értelemben, ahogyan ezeket a kifejezéseket Gray használja. Gray állítja, hogy a liberális individualizmus szerint „az egyén erkölcsi szempontból elsőbbséget élvez mindenfajta közösséggel szemben”. Ez az állítás igaz is, meg nem is. Tisztázni kellene, mi itt az egyén, és mi a közösség, s hogy mi az az elsőbbség, amelyet az egyén általában élvez. Ha az állítás azt takarja, hogy egy liberális gondolkodó szerint az egyént nem kötelezik azok a normák, amelyeket az a közösség állapít meg, amelyhez tartozik, akkor az állítás badarság. Ha viszont azt állítja, hogy az a közösség, amelyikhez nem tartozik, nem határozza meg a követendő normákat, akkor kérdem én, melyik politikai ideológia tagadná ezt. Persze mondhatja valaki, hogy ez egy rosszindulatú interpretáció, és Gray furcsa elsődlegességi tézise valójában a liberalizmusnak arra a gyakran hangoztatott és kritizált jellegzetességére utal, hogy az egyén számára követendő normákat nem valamely közösség, hanem az egyén választása konstituálja. A liberalizmus kommunitariánus kritikusai ennek lehetetlenségére hívják fel a figyelmet.

Ha a liberális individualizmust így értelmezzük, vagyis egy olyan politikai metafizikaként, amelyik azt állítja, hogy a normákat az egyének döntései konstituálják, akkor azon szerintem is van mit kritizálni. Ám fontos különbség van azon két kérdés között, hogy mi konstituálja a normákat, és hogy mi határozza meg az egyéni döntéseket a különböző normarendszerek között. Az utóbbi értelmezést követve a közösség elsődlegessége az egyéni választással szemben két dolgot jelenthetne. Az egyik, hogy az egyén nem képes más normarendszert választani, mint amely aktuálisan körülveszi, vagy amiben felnevelkedett, beleszületett. Nem tudom, ilyesmit bárki komolyan képes-e venni. Ha ez igaz lenne, ma egyetlen keresztény vagy egyetlen muzulmán sem lenne a világon, hiszen ahhoz, hogy ma legyenek keresztény vagy muzulmán közösségek, kellett hogy legyenek néhányan, akik más normarendszert választottak, mint amiben felnőttek. Másrészt a közösség elsődlegessége azt is jelenthetné, hogy az ember ugyan képes más közösséget, életformáját meghatározó normarendszert választani, mint amelyben felnevelkedett, de nem szabad ezt tennie, vagyis erkölcsileg elítélendő, ha ezt teszi: mindenki az, ami, és senki se akarjon valaki más lenni, mint ami. Ennek a doktrínának a következményei nem kevésbé abszurdak, de számomra talán még visszataszítóbbak, mint a faktuális értelmezésé.

Kétségtelen, hogy voltak liberális gondolkodók, akik túlhangsúlyozták a liberális politikai filozófiában a választás szerepét, és azt állították, hogy kizárólag a választás konstituálja az értékeket. Ez aligha lehet igaz, és erre a liberalizmus kommunitárius kritikusai joggal hívják fel a figyelmet. De azt már ők sem tudják megmondani, hogyan vagyunk képesek változni vagy egyszerűen választani akkor, amikor változnunk vagy választanunk kell. Ki döntheti el az egyén helyett, hogy Nérót szolgálja, avagy keresztény legyen, vagy Raz példáját idézve, hogy apáca legyen vagy családanya? És ha az egyiket vagy a másikat választja, nem választása teszi-e legalábbis számára részben értékessé azt az életformát, amelyet választott? Komolyan hisszük, hogy valaki keresztény lehet azon az alapon, hogy azt mondja, „na, de ha Algírban születek, akkor muszlimnak kell lennem?” Tetszik, nem tetszik, az egyéni döntésnek (de nem önkényes, indokok nélküli döntésnek) szerepe kell legyen bármilyen közösséghez, normarendszert meghatározó csoporthoz való tartozásban.

A liberális politikai filozófia annak felismerésén nyugszik, hogy bizonyos határok között az értékek közötti választás nem tekinthető politikai és hatalmi eszközökkel eldöntendő kérdésnek. Vagyis a liberalizmus azon a felismerésen nyugszik, hogy az értékeket és a köztük történő választást nem a politikai közösség konstituálja. Éspedig éppen azért nem, mert a politikai közösség a hatalmi egyenlőtlenség állapota, a különböző értékek közti választást pedig nem a hatalmi különbségek kell hogy meghatározzák. A liberalizmus egalitárius alapja éppen ehhez a követelményhez kapcsolódik. Bár a politikai intézményrendszert éppen az egyéni autonómia védelmében elkerülhetetlennek tartja, meg kívánja óvni a politikai közösség tagjait attól, hogy a hatalmi egyenlőtlenségek egyesek autonóm választási lehetőségeinek csorbítását vonják maguk után. A liberalizmus tehát nem azt állítja, hogy az értékeket és közösségeket kizárólag az egyének választásai hozzák létre, hanem hogy részben és elkerülhetetlenül ezek tartják fenn. Amit valóban és kizárólag az autonómia igénye hoz létre, az nem az az életforma, amelyet választunk, hanem az a politikai intézményrendszer, a-melynek a keretei közön választhatunk.

A liberális politikai filozófia mármost annyiban tekinthető a felvilágosodás örökösének, amennyiben a felvilágosodás során fogalmazódik meg először, hogy a politikai berendezkedésnek az egyéni választás kereteit kell biztosítania, és hogy ez a manapság „alapvető emberinek” nevezett jogok biztosításával érhető el. A politikai intézményrendszer lényege a széles értelemben felfogott alkotmányosság kell legyen, amely igyekszik egyenlő feltételeket biztosítani minden biológiai értelemben vett emberi lény számára ahhoz, hogy az általa fontosnak tartott közösséghez tartozzon, és az általa lényegesnek tartott értékeket védelmezze. A liberalizmus, az én értelmezésem szerint minden, csak nem az a ködös és gyermekien optimista történelemfilozófia, aminek Gray próbálja beállítani. Persze nem gondolom, hogy ezzel minden liberális egyetértene, de azt se gondolom, hogy ez szükséges lenne ahhoz, hogy a liberalizmus fennmaradjon. A liberalizmus lényege nem a politikai filozófusok vitáiban áll, hanem abban a tényben, hogy ma az emberek többsége, és nemcsak Európában, alkotmányos keretek között működő politikai közösségben szeret vagy szeretne élni, még akkor is, ha egy jól működő alkotmányos rendet nehezebb fenntartani, mint egy rosszul működő diktatúrát, amiben kétségtelenül ma az emberek többsége él. De ha már muszáj a történetfilozófiai régiók magasságában szárnyalni, mivel e nélkül semmilyen posztnak, a posztliberalizmusnak sincs semmi értelme, akkor hadd jegyezzem meg, hogy azok a népek, amelyektől elvették az alkotmányukat, azért általában szeretnék ezt visszakapni, és semmi sem utal arra, hogy azok, akiknek van, szeretnének megszabadulni tőle.

Persze végső soron ezt a posztliberálisok sem tagadják. Mert alig hiszem, hogy szívesen elcserélnék a maguk alaptalan és megalapozhatatlan alkotmányos berendezkedését mondjuk egy finom kis iráni vagy kínai diktatúrára. Csak arról van szó, hogy akik meg ott élnek, azok biztosan jól érzik magukat, és az ő jólétük így elő van segítve, mindenfajta szabadelvűsködés nélkül: nekik úgy jó, nekünk meg így. Van ebben a doktrínában valami gyomorforgató, de a mélyben szerintem egy nagyon is aktuális és az egész liberális tradíciót átható paradoxon húzódik meg. A liberalizmus ugyanis univerzálisnak tekinti az emberi jogokat, de partikulárisnak azt a politikai közösséget, amely ezt biztosítani hivatott, vagyis elismerni igyekszik a szuverenitást. Korunk alapvető politikai nehézségei tehát szerintem nem abból erednek, hogy a liberalizmus valamilyen hamis és ködösen optimista történetfilozófiai vízión nyugodna, hanem hogy sohasem sikerült igazán összhangba hoznia az autonómiát biztosító (alkotmányos) politikai közösségek elképzelését az autonóm politikai közösségek megteremtésére és fenntartására irányuló elképzelésekkel. Ez az, aminek manapság isszuk a levét, és ez bizony a legkevésbé sem posztliberalizmus, hanem liberalizmus a javából.

Hadd zárjam egy személyes megjegyzéssel. Mint a fentiekből talán kiderült, nem vagyok a posztliberalizmus nagy híve. De nemcsak azért nem vagyok a híve, mert úgy gondolom, hogy a liberalizmusról alkotott képe hamis, vagy mert meg lennék róla győződve, hogy a liberalizmus szent és támadhatatlan doktrína. Azért találom a posztliberalizmust és egyáltalán a legtöbb poszt-izét ellenszenvesnek, mert javíthatatlan perfekcionista vagyok. Úgy gondolom, ha nem is az emberi élet értelme általában, de legalább néhány élet értelme a dolgok mély, ha tetszik, ha nem tetszik, metafizikai alapú megértése. A posztliberalizmus az ilyesmit hiábavalónak és veszélyesnek tartja. Szerintem pedig csak annak van értelme, hogy erre törekedjünk, még akkor is, ha könnyebb sekélyes, bár néha tetszetős történetfilozófiai képzelgésekkel szórakoztatni a kikapcsolódásra vágyó olvasókat. De lehet, hogy itt már valamilyen végső és eldönthetetlen kérdésekről van szó. Úgyhogy itt abba is hagyom.

• Játéktér