Babarczy Eszter

Nyomtatóbarát változat

John Gray 1994-ben egy utószót biggyesztett 1986-os Liberalizmus című kis áttekintéséhez, amely most már a Tanulmány Kiadó jóvoltából hozzáférhető magyarul is. Az utószó mondanivalója az, hogy a liberalizmus passé, át kell hogy vegye helyét a korunk plurális, multikulturális, nacionális és vallási fundamentális problémáival szembenézni képes posztliberalizmus. Ha eltekintünk attól, hogy a liberalizmus temetése bizonyos mértékben holtszezon jellegű téma, amely a kishírek közé kívánkozik, mondjuk a tiszapüspöki gabonakörökkel és a történelem végével együtt, s nem vagyunk tekintenél azokra a kedves olvasókra, akik reflexes jelleggel tikkelni kezdenek minden „poszt” előtaggal kezdődő szótól, akkor minden okunk megvan rá, hogy John Gray oxfordi filozófusprofesszort, számos könyv és átértékelő jellegű előszó szerzőjét éppolyan komolyan vegyük, ahogy ő veszi magát.

Gray súlyos állítása szerint a liberalizmusnak azért van vége, mert a megalapozásául szolgáló etikák egyre kevésbé hasonlítanak egymásra (és általában, Rortytól tudja, hogy a megalapozás kísérlete eleve hiábavaló és helytelen), mert avíttasan optimista történelemfilozófiája, meliorizmusa (azaz a világ és az ember jobbításába vetett hite) megcáfolódott, és végül mivel univerzalizmusa, vagyis az az igénye, hogy egyetemesen érvényes állításokat tegyen az emberi rációra hivatkozva, kifejezetten nem illik a korhoz. Röviden, nemhogy a liberalizmus politikai filozófiájához, de még a liberális intézményekhez sincs okunk ragaszkodni többé, tekintve, hogy ezen ragaszkodásunkat legfeljebb irracionális vakhitek és felvilágosodás kori babonák támasztják alá, s Gray a maga részéről még a posztliberalizmus két előfutárát, a kései John Rawlst és Richard Rortyt is elmarasztalja amiatt, hogy túlzottan ragaszkodnak saját megalapozhatatlan és teljességgel relatív érvényű politikai kultúrájukhoz. Ami Gray szerint maradandónak bizonyult az európai–amerikai (vagy ahogy most dívik: euroatlanti) történelemből, az nem a politikai intézményrendszer, hanem a piacgazdaság, amelyhez szerinte éppolyan jól illik egy dél-amerikai diktatúra, mint a sariára alapozott jogrendszer. De ha ez, mint intuíciónk sugallja, mégsem lenne így, a politikai liberalizmus akkor sem exportálható. Elvégre miért fogadnák el a szerencsétlen hutuk és a mérges tálibok a liberalizmust, ha ez merőben esetleges történeti képződmény, és egyáltalán nem vezethető le az emberi természetből vagy valamilyen univerzálisan érvényes etikából? Sőt, Gray tovább is megy, mintha még azt is mondaná: várjatok csak, még huszonöt százaléknyi muszlim bevándorló, és Európa el lesz söpörve. Akkor majd kiderül, mennyire relatív minden, amit megingathatatlannak hittetek.

Újra Thomas Hobbes ideje jött el – prófétál Gray –, megint a farkasok békés együttélésének komor kérdésével kell szembenéznünk, amelyet ráadásul immáron, Hobbesszal ellentétben, nem oldhatunk meg a racionalitásra hivatkozva. Az új korhoz új intézmények illenek, félre kell tennünk az elkényelmesedett liberalizmust, hogy megtaláljuk „azokat az intézményeket, amelyek mind az államok között, mind pedig az államokon belül megteremtik a kulturális sokféleség békés érvényesülésének keretét”.

Félig átgondolt premisszák (a liberalizmus nincs teljes mértékben metafizikailag és etikailag megalapozva; egy dühös tálibbal szemben hiába hivatkozunk az ésszerűségre és a jogainkra; a liberálisok úgy gondolják, hogy mindent összevéve az a helyes, ha az emberi szenvedés csökkentésén munkálkodunk), gyors és apokaliptikus következtetések (a liberalizmus tehát nem létezik; az ésszerűség tehát szenteltvíz, jogokról pedig felesleges beszélni; a liberálisok tehát helytelenül azt képzelik, hogy a történelem az emberi boldogság megvalósulási terepe), némileg inkantáció jellegű következtetési szabályok és segédfogalmak (rituális hivatkozás „a felvilágosodás tervére” [© Jürgen Habermas], amely kudarcot vallott, „posztmodern korunkra” [© Ihab Hassan, Richard Rorty és sokan mások], amely valahogy egészen más, a liberalizmusra mint puszta „életformára” [© Ludwig Wittgenstein], és így tovább) – érdekes módon az új felszabadítást tudományágak retorikai technikái visszahatni látszanak a mindeddig megbízhatóan száraznak, visszafogottnak és erkölcsfilozófiájában vagy történelemfelfogásában egészségesen fantáziátlannak mutatkozó analitikus politikai filozófiára. Lehet, hogy Gray is megunta, mint előtte Rorty vagy MacIntyre, a prepozíciók és logikai formák közötti matatást, az is lehet, hogy a trend ragadós, és az is lehet, hogy aki sokáig hitt benne, hogy metafizikailag minden levezethető, az felháborodottan kikér magának egy puszta modus vivendiként értett liberalizmust, és inkább egyáltalán nem hisz benne, ha már nem hihet egészen és feltétlenül.

De a kihívás azért áll: valóban alkalmatlan volna a liberalizmus arra, hogy megteremtse a kulturális sokféleség békés érvényesülésének keretét? Hobbes totalitárius liberalizmusa éppenséggel erre a problémára igyekezett válaszolni, Hobbesnak ugyanis, aki megélte és utálta az angol polgárháborút, meggyőződése volt, hogy ha nem hagyják az embereket csip-csup vallási ügyeken összeveszni, akkor végre béke lesz. Az ilyen kérdéseket majd a Leviathán eldönti, és kész – a véleménynyilvánítás és a vita bizonyos ügyekben be lesz tiltva, magában pedig mindenki azt gondolhat, amit akar. Valószínűtlennek tűnik, hogy Gray erre a hobbesi megoldásra gondolt volna, amikor Hobbesot nevezte korunk legaktuálisabb filozófusának. De ha az se jó, ha az állam meg akarja mondani, és az se jó, ha nem akarja megmondani (legalábbis úgy tesz, mintha nem akarná megmondani), hogy mi a jó, akkor mi a jó?

A liberalizmus deklarált, legjobb esetben is csak félig-meddig betartott és manapság minden oldalról sokat piszkált kulturális és etikai semlegessége nem ősi liberális hitelv, hanem jobb híján való megoldás, a Hobbes-féle konfliktuskezelési módszer csaknem szimmetrikus párja. Ha ugyanis a világnézeteket és a kulturális választásokat eleve és alkotmányosan száműzzük a privát szférába, a magánszorgalmú erőszakos hittérítést pedig betiltjuk, az ugyanolyan jó konfliktuskezelő mechanizmusok létrejöttéhez vezet, mint a Leviathán, sőt még jobb is, mivel így az önjelölt hittérítők és törzsi harcosok még államon belülre kerülve is legfeljebb csak néhány pozíciót oszthatnak ki, és néhány kuratóriumot cserélhetnek le, de egy jó kis szigorú inkvizíciót nincs módjukban – alkotmányosan – létrehozni. Ami pedig a polgárháborút illeti, reménykedünk benne, hogy nem lesz. Elvégre ha lehet válni, házasodni és gyereket csinálni, rovásírás-órákat venni, alternatív fesztiválokat szervezni, egzotikus országokba utazni, Jézus Krisztus követésére agitálni, közterületen diszkréten alkoholt fogyasztani és különc módon öltözködni, akkor minek vinné az ember a bőrét a vásárra. Ha egyébként békén hagyják, ha van mit veszítenie, és ha a szabályokat nem különösebben nehéz betartani, vagy már elég jól megszokta őket.

Tegyük fel, hogy ez a liberalizmus kultúrpolitikája, persze megfejelve még, kommunitárius szellemben egyháztámogatásokkal, multikulti tanszékekkel, pozitív diszkriminációval, részleges kulturális autonómiákkal és liberális nyelvtörvényekkel. Ha ehhez képest egy egészen más, ennél alapvetően jobb és posztmodern korunkhoz illőbb konfliktuskezelő módszer jutott eszébe, akkor azt kell gondolnom, hogy John Gray valóban az a nagy filozófus, akinek tartja magát (annak alapján, hogy a rövidke szakirodalomjegyzékbe nem kevesebb, mint négy művét vette fel), s nekünk nincs más tennivalónk, mint várni, hogy végre megnyilatkozzék, és aztán gondosan követni az útmutatásait.

Persze nem John Gray az egyetlen, aki a liberalizmus alkonyát és a multikulturalizmus pirkadatát zengi. Ilyen madár elég sok van, s olyan meglepően különböznek egymástól, hogy John Grayt valószínűleg már ez megrendítené a poszt-liberalizmusba vetett hitében. A maga módján szintén rortyánus Stanley Fish, amerikai irodalomtudós és jogász a liberális intézményrendszerek és az egyetemes és kultúrák feletti racionalitás filozófiai megalapozásának hiányából nem arra következtet, hogy a liberalizmus már nem elég hatékony, hanem arra, hogy a liberalizmus nem létezik, pontosabban nem az, aminek hinni szeretné magát.

Ha azt mondom, hogy Fish szerint a liberalizmus ideológia, akkor a megfelelő neveltetésben részesült harmincon túliak csak legyintenek egyet. De Fish érveiben van azért valami megfontolandó. A There Is No Such Thing As Free Speech and It’s a Good Thing Too címmel kötetbe gyűjtött válogatott polémiái azon jóhiszemű vagy kevésbé jóhiszemű liberális önjellemzés ellen irányulnak, amely szerint a liberalizmus éppen az, aminek fentebb mondottam, vagyis egy szomorú történelmi tapasztalatokra alapozott pesszimista antropológiából született semleges konfliktuskezelő módszer. Hozzá kell hogy tegyem ehhez természetesen, hogy ez elsősorban a kulturális csatározásokkal kapcsolatos liberális álláspont önjellemzése. Fish, aki az amerikai kultúrcsatákban a political correctness híveinek oldalán áll, viszonylag egyszerű ismeretelméleti és irodalomelméleti megfontolások alapján azt állítja, hogy a liberalizmus fennkölt eszményeinek hangoztatása valójában kódolt beszéd – amely bizonyos kontextusban a „minden jól van úgy, ahogy van” állítást kódolja, máskor pedig egyenesen a „még az hiányzik, hogy a fejünkre nőjenek a homokosok meg a fekák!” felkiáltás fedőneve. Valójában nem létezhet teljesen korlátlan szólásszabadság – egyrészt azért, mert a szólásszabadság nem önérték, csak instrumentális érték, vagyis nem önmagában jó, hogy mindenki jártatja a száját, hanem azért, mert így talán kiderül az igazság, vagy, legyünk szerényebbek, egy-két igazság. De mivel utcai harcok esetén bizonyos típusú igazságokkal nem sokra megyünk, Fish szerint egy adott közösség békés együttműködése vagy legalább együttélése érdekében nyugodtan kikényszeríthet bizonyos normákat, még akkor is, ha ezen a ponton összeütközésbe kerül a szólásszabadsággal. Például kikényszerítheti azt a normát, hogy nem sértegethetünk valakit pusztán a bőre színe miatt.

Másrészt azért sem létezhet szólásszabadság, mert szavak és tettek között nem olyan könnyű különbséget tenni, mint ezt a szólásszabadság abszolutizálása feltételezné. Fish persze ezzel nem mond semmi újat; a rágalmazást és az uszítást a legtöbb kulturált ország büntethető cselekménynek tekinti – a kérdés az itt, mi minősül rágalmazásnak vagy uszításnak –, s ettől még hasznosnak látja alkotmányosan garantálni a szólásszabadságot. De annyi biztos, hogy valaki mindig eldönti, hogy hol van a netovább, és Fish szerint ez ügyben nincs pártatlan döntés. A Fish-féle kihívás lényege az, hogy lévén, hogy a liberális jogok és a liberális racionalitás nem tekinthetők csoportérdekek és kultúrák felett álló abszolútumoknak, ami liberalizmusnak nevezi magát, az nem semlegesebb és toleránsabb annál, ami nem nevezi magát liberalizmusnak. Harc van, a harc örök, és senki ne tegyen úgy, mintha nem harcolna, amikor valójában harcol, még akkor is, ha nem tud róla.

Hogy elvonatkoztassunk a számunkra mégsem olyan nagyon véres amerikai valóságtól, Fish állításának lényege az, hogy a liberalizmus azért nem létezik, mert az akár jóhiszemű be nem avatkozás is mindig egy már létező vagy éppen fű alatt kialakulóban lévő status quót szolgál. Ez, azt hiszem, nem áll olyan távol a magyar mindennapok világától. Semleges cselekedet vagy nyelv, tisztán csak racionális megoldás nem létezik: aki azt hiszi magáról, hogy semleges és racionális, hogy elvszerűen és mindenekfelett-állóan liberális, az vagy képtelenül naiv, vagy tökélyre vitte az önáltatást. Fish egyszerű és jól bevált receptje szerint nem árt a politikai ideológiák mögé nézni, és lám csak, azonnal látjuk, hogy a semlegesség vagy a be nem avatkozás – vagy ha már itt tartunk, a szakértelem vagy a hatékonyság – jelszava cui prodest.

Fish megoldása egyszerű: senki se törődjön azzal, mit mond a szavát hallató ember vagy csoport. Meg kell nézni, honnan szerezte az ahhoz szükséges pénzt, hogy mondani tudja a mondandóját, és máris tudjuk, mi az ábra. A jelen folyóiratot például többek között támogatja a Soros Alapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap, a Postabank, a Magyar Hitelbank, a Budapest Bank és a Zwack Unikum – ne mondja a kedves olvasó, hogy ebből nem tud levonni semmilyen következtetést.

Mintha az a sajnálatos végkonklúzió adódnék ebből, többek között, hogy a politikai filozófia üres beszéd. Ezt persze megint nem Fish találta ki – tudja ezt minden újságíró, sőt általában mindenki tudni véli. Érdekek, pozíciók, klientúrák, pénzek, barátságok, képességek és azok hiánya, vonzások és viszolygások, mindenről szó van itt, csak filozófiáról nem. És mivel nincs szó filozófiáról, liberalizmusról sem lehet szó – Fish szerint és Gray szerint –, így aztán ami a liberalizmus után jön, az maga a kendőzeden harc (aki kapja, marja, és a győztes mindent elvisz). Ezzel egyszersmind választ kaptunk John Gray sejtésére is: ami a liberális intézmények után jön, az kendőzetlen harc az intézmények szintjén is.

A harc emlegetésében egymásra talál a szélsőjobb és a szélsőbal, de ez önmagában még nem diszkvalifikálja Fish érvét. Ennek ellenére nincs még ok a csüggedésre, mert Fish, szerencsére, elsiette a dolgot. Minden leírható az érdekek, erők, nyomások és támadáspontok nyelvén (ha mást nem, ezt jól megtanulhattuk a marxizmustól), de ez nem jelenti, hogy mindig mindenre ez a kimerítő és legjobb magyarázat. De tegyük fel, szomorú posztkolonialisták, hogy ez a kimerítő és legjobb magyarázat. Ha nem akarunk lemondani arról, hogy megítéljük közszolgáink és politikusaink ügyetlenkedéseit és csalafintaságait – finoman szólva –, akkor azokon a pontokon, ahol a jól felfogott önérdek nem mondja meg mindjárt, mit kell gondolnunk – pl. hogy emeljék fel a havi fizetésünket, viszont ne emeljék fel az adónkat, ha nem muszáj –, vagy nem mondja meg, hogy most éppen muszáj-e, ott kénytelenek leszünk normákra, elvekre és célokra hivatkozni. Normák, elvek és célok pedig nemigen születhetnek a Fish-féle neopragmatizmus maximájából, amely szerint ha hétköznap délután ötkor a Moszkva téren járunk, akkor tartsuk a kezünket szorosan a pénztárcánkon, és törődjünk bele, hogy arra megyünk, amerre az éppen létező erők nyomnak és löknek.

Tekintve pedig, hogy politikai célok, elvek és normák valamelyest rendezett összességét politikai filozófiának szokás nevezni, talán még a dekonstruktív neopragmatizmus sincs meg politikai filozófia nélkül. Ha pedig ily módon feltehetővé válik a kérdés, hogy végső soron legyen-e kendőzetlen harc, vagy ne legyen kendőzetlen harc, akkor még azt is mondhatjuk, politikai filozófusként, hogy ha ez megoldható, ha mondjuk kendőzetlen harc helyett lehet versenytárgyalás, szakmai kuratórium, hatpárti alkotmány és összeférhetetlenségi törvény, olyan, amilyen, de mégis, akkor inkább ne legyen. És, ha tetszik, ha nem, máris nyakig ülünk a liberalizmusban.

• Játéktér