Babarczy Eszter

Nyomtatóbarát változat

György Péter olyan alakja a magyar közéletnek, közbeszédnek (vagy hogy is nevezzem), aki, ahogy az már a sokat szereplő emberekkel lenni szokott, igen eltérő reakciókat vált ki olvasóiból, az áhítatos tisztelettől a szélsőséges irritáltságig – én magam az utóbbi időben inkább az irritáltak közé tartozom. Noha a közírói és publicisztikai tevékenység, különösen egy olyan könyv esetében, mint az itt recenzált Az ó-új világ, amelyben a szerző küldetéstudata és profetikus hanghordozása elválaszthatatlanul összekeveredik mondanivalójának tárgyiasabb vonatkozásaival, személyes teljesítmény, a szerző publikus személyiségével átitatott teljesítmény, kínomban és a méltányosság mián mégis az látszott a legjárhatóbb útnak, ha a továbbiakban igyekszem valahogy elkülöníteni ezt a publikus személyiséget, az irritáció forrását, a könyv állításaitól, amelyek hol fontosak, meghatóak vagy egyenesen mélyrehatóak, hol, nézetem szerint, féligazságok vagy butaságok, de mindenképpen többet érdemelnek néhány gunyoros grimasznál.

A könyv, szándéka szerint, a magyar értelmiség múltjáról, jelenéről és jövőjéről szól, valamint vétkeiről, fájdalmairól és feladatáról. Egyetlen számomra elfogadható olvasata szerint viszont, az egyetlen olvasat szerint, amely ezt a könyvet becsületes dokumentumnak tarthatja, magáról György Péterről szól. György Péter ugyanis önmagával definiálja a magyar értelmiséget: a magyar értelmiség olyan, mint ő, csak egy icipicit butább, egy icipicit elhagyatottabb és egy icipicit lemaradt mögötte a személyes és történelmi megvilágosodás lépcsején – rászorul tehát szenvedélyes és részvétteljes iránymutatására. Mindazok, akik valamilyen értelemben nem hasonlítanak György Péterhez, mert előbb vagy később születtek, mert nem az ő szegedi és budapesti miliőjében szocializálódtak és mozogtak, vagy ott mozogtak, de egészen másképpen, mert nem volt abban a szerencsében részük, hogy Mérei Ferenc lábainál üljenek, mert nem esztétikával foglalkoznak, sőt, adott esetben nem is humán tudománnyal, mert nem sértődtek meg a kapitalizmustól, és akár még elveszettnek sem érzik magukat, mert másképp képzelik az értelmiség feladatát, vagy egyáltalán szükségesnek sem tartják ezt elképzelni – mindezek kirekesztetnek György Péter értelmiségéből, és feltehetőleg nem lesznek áhítatos hívei a könyvnek. Ez „az értelmiség én vagyok”, pontosabban „az értelmiségi az, aki én tegnap voltam” alapállás meglehetősen irritáló, de a maga szenvedélyes naivitásában tulajdonképpen megbocsátható. Elvégre egy véleményformálóvá emelkedett szerző számíthat rá, hogy azok a hívek, akik beleértik magukat ebbe a nagy „mi”-be (illetve „ti”-be), amelyre György Péter őrző-védő köpönyege kiterjed, magukra ismernek majd, mindenki más pedig mehet a pokolba – nem nekik szól a prédikáció. De ha pszichológiai vagy műfaji szempontból megbocsátható is, módszertanilag, s hogy úgy mondjam, világnézeti implikációit tekintve mégis erősen kérdéses ez a nagy, differenciálatlan s ugyanakkor erősen kirekesztő „mi”. Mintha az egész könyvet a jó pásztor és a nyáj képe uralná: a nyájnak arra kell menni, amerre a jó pásztor mutat. Amennyiben az értelmiségi lét valláshoz hasonlít (reformáció előtti valláshoz, ráadásul, hiszen nem sok mérlegelési lehetőséget ad az egyénnek), annyiban helyénvaló az általános útmutatás (Internet! távközlés! multik! vagy elkárhoztok!), de valláshoz hasonlít-e az értelmiségi lét? Nem lehetséges-e, hogy az értelmiségi lét „a kapitalizmusban” éppúgy differenciáltabb szerepekre bomlik szét, mint minden más, s ha már az értelmiség sorsa és feladata izgat minket, akkor ezeket a szereplehetőségeket és a kapitalizmusban működésképes intézményeket kellene szemügyre venni, mielőtt kihirdetnénk a napiparancsot? Talán éppen az értelmiség fogalmával van baj – de minderről később szeretnék még szólni.

Az irritáció harmadik forrása, a kirekesztő hajlam és a profetizmus mellett, a moralizáló nyelvnek az a sajátos formája, amelyet György Péter használ, s amely jóformán védjegye a György Péter-féle értelmiséginek. A moralizálás egyébként is meglehetősen idegesítő, ha nem társul öniróniával, humorral, a megszólaló saját helyzetének kíméletlen tudatosításával – ezt eredendően György Péter is tudja, csak időről időre elfeledkezik róla –, de még sokkal idegesítőbb, ha elnagyolt és pontatlan, ha elvek, lehetőségek és választások világos megfogalmazása helyett afféle érzületi terápiaként kíván működni, miközben heves váddal illeti a nyilvánosságot és a politikusokat, amiért ennek a maszatos, meglehetősen megfoghatatlan érzelemnek nincsenek jól megfogható következményei. A morális nyelv használatát önmagában nem tartom kifogásolhatónak. Sőt – érzékelvén ugyanazt a morális elbizonytalanodást és az egyetlen menedékként kínálkozó cinizmust, amelyet György Péter is leír – úgy látom, a moralitás helyét és formáját, a moralizálás lehetőségét szükséges volna újra átgondolniuk mindazoknak, akik késztetést éreznek erre, vagy késztetést sem éreznek, csak egyformán ellenszenvesnek találják a cinizmust és a struccpolitikát. Csakhogy ehhez valamivel több kell, mint az emelkedettség és a célozgatás furcsa vegyüléke, amely György Péter nyelvét éppannyira jellemzi, mint az általa olyannyira utált népnemzeti populistákét. Feltehetőleg ennek éppen az ellenkezőjére lenne szükség: az ilyen moralizálás, amely a morális értelmezést követelő helyzetek bonyolultságáról, a nehezen feloldható értékkonfliktusokról és nyelvi eltérésekről nem vesz tudomást, afféle Ersatz-üdvtan, s mint az üdvtanok többnyire, az egyéni megigazulás-érzést biztosítja ugyan, de a világot úgy hagyja, ahogy találta.

Másfelől, minden irritáció ellenére is rokonszenves könyv Az ó-új világ, különösen a könyv első fele, amelyben György Péter igen érzékletesen és anekdotikusan bemutatja, mit jelentett értelmiséginek lenni (György Péter-féle értelmiséginek) a Kádár-korszakban, s megpróbál elszámolni azzal a félig kimondott nosztalgiával, amelyet a szabadság hűvös világába belecsöppent értelmiségi érez vagy érezhet az egykori meleg posvány iránt. Ennek a világnak a leírása, amely visszavonhatatlanul elmúlt, de identitásokat és magatartásmintákat formált ki, és ily módon tragikus is, komikus is, anélkül hogy erkölcsi kérdéseket vetne fel, nem a közíró moralistára tartozik, hanem a történészre vagy az íróra. György Péter a könyv legjobb lapjain meg is szabadul közíró-moralista pózaitól, és egyszerűen csak rögzít egy képet arról a szűk világról, amelyben ő még benne élt, s amely az értelmiségi szerep határait és lehetőségeit megszabta.

Különösen érdekesnek, fontosnak és bátor dolognak látom, hogy tizenöt-húsz év távlatából, figyelmen kívül hagyva az ezen a térfélen szokásos tilalomfákat, szemügyre veszi és méltatni meri a szocializmus irodalom-kismestereit, Karinthy Ferenctől Bertha Bulcsúig, Gyurkovics Tibortól Szakonyi Károlyig – mint forrásművet, irodalmi teljesítményt, és mint a szocializmus képzeletvilágának intenzív totalitását. Kár, hogy Lagzi Lajcsi sokszoros apoteózisa helyett – amely már inkább bravado, mint termékeny bátorság, ráadásul György annyiszor ismétli el, hogy elég szájbarágósnak tűnik az üzenet – nem inkább ezeket a szerzőket elemzi részletesebben.

Nagyon alapvető és fontos dolog az is, amit a szocialista politikusok megörökölt kultúraeszményéről mond (bár talán Révai, Horváth Márton és Aczél György között volt némi különbség): a modernista tendenciákkal szembeni gyanakvás nem pusztán az ideológiai hegemónia követelményéből eredt, hanem egy reflektálatlan, meglehetősen elavult világképből is, amelyet a szocialista kultúrpolitikusok az alapító atyáktól vettek át: a tizenkilencedik századi pozitivizmusból, amely a tények és a tudományos teljesítmények tiszteletét tanította, s irigylésre méltó optimizmussal hitt a valóság végső megismerhetőségében és legyűrhetőségében.

Végezetül, van még egy kedvenc részletem, amely szintén új irányt szabhat annak, ahogyan a szocializmus kultúrvilágának kicsiny köreit szemléljük. György melegen, de távolságtartóan leírja a rendezvény- irodalmat és a beszélgetés-teljesítményeket, amelyek a humán értelmiség körében a publikus teljesítményt kiváltották: különös orális kultúra jött létre, a barátságok és összejövetelek kultúrája, amellyel talán még Arisztotelész is elégedett lehetett volna, s amely a maga informális értékhierarchiájával a résztvevők jelentős része számára teljes mértékben helyettesítette vagy érvényteleníteni tudta a formális, publikus hierarchiákat. Így alakul ki az az értelmiségi típus, akit magam is ismerek, ez az utópikusan tiszta szellemi lény, akinek olyan nehéz beilleszkednie a „Pénz” világába – mint György Péter mondja – és a bürokratikusan mért teljesítmények világába, aki nem ír, csak olvas és beszélget, aki elszántan ragaszkodik a tökéletesség (de milyen tökéletesség?) eszméjéhez, s örökösen átérezve saját tökéletlenségét és méltatlanságát, sosem kezd bele az örök érvényűnek szánt nagy műbe. Csak hát ahogy Arisztotelész meditatív bölcseit is eltartotta néhány rabszolga, a szocializmus kultúraszkétája sem élheti sokkal túl a szocializmust, amely minimális, de garantált biztonságot nyújtott, s nemhogy követelte volna a publikus teljesítményt, de örült, ha az eltartott aszkéta csendben maradt.

Ezek tehát a könyv fénypontjai – mert a Kádár-korszak általános jellemzésével már, tudatlanságom tudatában, vitatkoznék. György Péter szerint a Kádár-korszak az unalmas és nevetséges cinizmus világa volt, pitiáner politikai elittel és privilegizált helyzetével alapvetően elégedett, a hatalom hol jóindulatú, hol fenyegető fényében sütkérező, magakellető értelmiséggel. Az a gyanúm, hogy György csak azért nevezheti nevetségesnek az akkori szorongásokat és buzgalmakat, mert a tétet utólag jelentéktelenül csekélynek látja, méghozzá, feltehetőleg, azért látja csekélynek, mert a szocializmus nem az erkölcsi kitartás és nem is a belső bomlasztás, nem a reformista hév és nem a boldogulás vágya miatt bukott meg, hanem ki tudja, miért (én nem tudom), talán a gazdasági világverseny következtében. Ha valaki világtörténelmi babérokra, vagy legalább történelmileg releváns szerepre vágyik, az minden bizonnyal keserűen gondol erre a „posztmodern történelmi tréfára”, amely minden korábbi hevületet és reformista reményt érvényteleníteni látszik. De ha nem a történelmi avantgárd szerepét szánjuk az értelmiségnek, ami már csak azért sem tűnik ajánlatosnak, mivel ilyesfajta szerepben az értelmiség eddig általában csak bajt csinált, akkor a Kádár-korszak már nem is olyan nevetséges, és az egykori tét már nem is olyan csekély. Ha az értelmiség feladata az, hogy – ezt is György Péter mondja – fenntartson valamiféle kulturális folyamatosságot, és fenntartson valamiféle kritikai hagyományt is, amely képes megújítani ezt a kulturális folyamatot, akkor a Kádár-korszak értelmiségének megértéséhez elsősorban azt kellene megvizsgálni, miféle kulturális és kritikai hagyományokat tartottak fenn, kik, hogyan, milyen eredménnyel és milyen áron. Ehhez nem elég megállapítani, hogy a humán értelmiség (György Péter) milyen alaposan félreértette, dogmák és vágyak között, a Nyugat kultúráját és áramlatait. A félreértés jóformán szükségszerű, ha a relativista antropológiának igaza van, az igazi kérdés az, hogy ezek a félreértett kultúrák, nyelvek és áramlatok hogyan működtek az itteni közegben, milyen új jelentéseket és funkciókat kaptak (az egyetlen általam ismert írás, amely megkísérli ezt megfogalmazni, a képzőművészet területén, Perneczky Géza szép tanulmánya, A korszak mint műalkotás), hogyan befolyásolta recepciójukat és itthoni fejlődésüket az a tény, hogy egy egészen másfajta világba ültetődtek át, mint amilyenben születtek.

Ami pedig az unalmat illeti: tekintve, hogy ebben a világban filmet és színházat csináltak, írtak, szerkesztettek, tanítottak, népitáncoltak és lobbiztak, szamizdatoztak és repülőegyetemeztek az értelmiségiek, továbbá megküzdöttek és megfizettek azért, hogy ezt tehessék, unatkozni alighanem csak az unatkozhatott, aki mindezt nem csinálta, aki valóban nem csinált semmit azon túl, hogy – mint György Péter írja – a magánéletben gyakorolta az autonómiáját, azaz nőzött, fiúzott és gyereket nevelt. Habár az is szomorú, ha valaki ezt unalmasnak tartja. Az persze igaz, hogy a küzdelmek a szocializmus idején nem a pénz körül forogtak, és az értelmiségnek nem a közönyös közönséggel és a személytelen piaccal kellett megküzdenie, hanem a heves érdeklődést mutató és nagyon is személyes hatalommal. Az ekkoriban kialakult stratégiák használhatatlanná váltak, s nehéz méltányolni már a picike kivívott szabadságokat, könnyű viszont észlelni, milyen erősen rányomta bumfordi bélyegét a kor még a legszabadabb szabadságra is – mégis, aki semmisnek nyilvánítja a korszak kulturális teljesítményeit, az kulturális öngyilkosságot vagy kulturális apagyilkosságot követ el, ami érthető, de nem szép dolog.

De nem csak a Kádár-korszak minősítésével van baj. György Péter, s vele együtt a liberális értelmiség egy jelentős és hangadó része csak a modernista, européer tradíciókat tekinti érvényes tradíciónak, s nem, vagy heves ellenkezéssel, sőt undorral veszi szemügyre mondjuk a régi keresztény középosztály vagy az új keresztény értelmiség kultúráját vagy a népnemzeti hagyományt. Nem hiszem, hogy fel kellene adnia az embernek a saját kulturális ízlését és választásait ahhoz, hogy a magyar szellemi hagyomány egészét, a magyar értelmiség egészét megpróbálja viszonylag méltányosan feltérképezni – enélkül nemcsak a múltat nem fogjuk megérteni, de a jelent sem. Természetesen egy személyes esszétől nem várható el, hogy a szerző számára ellenszenves, s általa feltehetőleg kevéssé ismert hagyományokról szót ejtsen, de amíg ezt egy szociologikusabb elemzés meg nem tette, addig nem nyeltük le a pluralizmus roppant keserű piruláját, akármennyit papolunk is róla. György Péter olyan indulattal beszél az Antall-kormány igyekezetéről, hogy belekapaszkodjon a Horthy- korszak szimbólumaiba, olyan megvetéssel ír a püspöki körlevélről, s olyan rémülten a Hit Gyülekezetéről, hogy az ember hirtelen némi megértéssel gondol azokra, akik fel szokták emlegetni a liberális értelmiség intoleranciáját. Mennyivel egyszerűbb Lagzi Lajcsi irányában toleranciát mutatni!

György másik, egyébként nem nagyon eredeti tézise szerint az értelmiség privilegizált helyzetben volt a Kádár-rendszerben, s most tétován, rémülten, elhagyatottan próbál megkapaszkodni az új világban. Ez bizonyos értelemben nyilvánvalóan igaz: minden ideologikus rendszerben kiemelt hely és figyelem jut azoknak, akik okoskodnak, és minden modernizáció-központú rendszerben kiemelt hely és figyelem jut azoknak, akik valamiképpen a szakértelem megtestesítői. Másrészt viszont azt gondolom, hogy ha valahol, itt aztán élesen elválik egymástól a hatalom által integrálni vagy abszorbálni kívánt kis értelmiségi csoport és mindenki más, akiktől azért nem volna szép megtagadni a megtisztelő „értelmiségi” címkét, az a szélesebb réteg, akik nélkül magaskultúra nem létezhet. Az egyetemi oktatói fizetésekből a rendszerváltás előtt sem igen lehetett megélni, a középiskolai tanári kar presztízsvesztése és szociális lesüllyedése nagymértékben a szocializmus vívmánya, arról csak halvány fogalmam van, milyen lehetett körzeti orvosnak vagy beosztott kórházi orvosnak lenni, de az a halvány fogalom is elég elborzasztó, s biztos vagyok benne, hogy a mérnökök, jogászok, közgazdászok többsége sem élvezte a privilegizált értelmiségi lét minden előnyét. De lehet, hogy tévedek – gondolom, ez attól is függ, hogyan definiálja az ember a privilegizáltságot. Privilégium-e állami alkalmazottnak lenni? Bizonyos körülmények között nyilván az. Az biztos privilégium volt, ha valakinek megküldték a C-lapokat és/vagy minden sorát elolvasták, és minden lépését figyelték – kérdés, hogy mit ért az ilyen privilégium. Privilégium-e, ha az embert kitüntető figyelemmel kirúgják az állásából, vagy kitüntető figyelemmel behívják „elbeszélgetésre”? Privilégium-e, ha kikérik a véleményét, s aztán vagy megfogadják, vagy nem? Privilégium-e, hogy egyrészt utazhat, másrészt nem utazhat, harmadrészt közlik vele, hogy hagyja el az országot? Vagy az a privilégium, ha valakit – értelmezés kérdése – meg- vagy lefizetnek? Meggazdagodott-e az értelmiség a Kádár-rendszerben? Erre nemigen adható egyértelmű válasz: volt, aki meggazdagodott, és még sokkal többen voltak, akik nem gazdagodtak meg, és irigyelték a maszek zöldségest.

Úgy tűnik, György Péter privilegizáltságnak a szimbolikus gesztusokat és a társadalmi megbecsültséget tekinti, azt, hogy néhány tucatnyi kiemelt értelmiségi számára egészen más volt a játék tétje, mint a szabad világban: bizonyos értelemben nem lehetett veszíteni, hiszen ha „bezupált” az ember, akkor a hatalom megjutalmazta és hivatalos nagysággá emelte, ha pedig nem zupált be, akkor az örök dicsőség fényeskedett neki, és egyhamar felkapta a nevét a Szabad Európa Rádió, de legalábbis nagyon megbecsült helyet élvezhetett az informális hierarchiában. A bezupálás előnyei az elitértelmiség szűkebb körén belül a rendszerváltás után is megmaradtak – nem csoda, hogy a párt-, kormány- és média-tanácsadóvá avanzsáló értelmiségiek lelkiismereti agóniájukban független, kritikus értelmiségért kiáltanak –, a be nem zupálás viszont ma már nem a feddhetetlenség jele, hanem az élhetetlenségé, és semmiféle dicsőséggel nem jár, jár viszont jelentős anyagi hátrányokkal. Az erkölcsi dicsőség eltűnt az elérhető javak közül, legalábbis láthatatlanná vált, a hírnév eloszlása a nagyközönség parlagiasabb igényeit követi, az informális és formális hierarchiák jobb helyeiért pedig kíméletlen verseny folyik – a szimbolikus javakra vágyó elitértelmiségi tehát rosszul érzi magát, és ha a kormánytanácsadáshoz nincs kedve, vagy már megunta, akkor kénytelen intézetet, tanszéket, új tudományágat, kutatócsoportot, lapot, kiadót stb. gründolni, különben lemarad.

Mivel 1989 óta még egyre csak a gründolások korát éljük, minden monetáris restrikció és közgazdasági racionalitás ellenére, nem értek egyet György Péternek azzal a megállapításával sem, hogy ez az értelmiség elveszve és elhagyatva érezné magát az új világban. A másik értelmiséget, azt az értelmiséget, amelynek egyetlen privilégiuma az volt, hogy értelmiségiként létezhetett, mert a szocializmus, mint minden más területen, a teljes foglalkoztatottság nevében az értelmiségi pályákon is felduzzasztotta az alkalmazottak számát, nyilván alaposan megtépázták a rendszerváltás folyományai. Egzisztenciális bizonytalanságban élnek, nincs pénzük arra, hogy fenntartsák az értelmiségi életmódot és könyveket vagy folyóiratokat vegyenek (ha pénzük mégis van, abból következőleg idejük nincs), továbbá kedvük és energiájuk sincs ehhez, mert felnőtt fejjel és kialakult identitással kénytelenek most valami újba kezdeni, vagy belebámulni a nagy semmibe. Ennek a rétegnek a lesüllyedése valóban nemzeti kulturális katasztrófa, mert nélkülük nincs magaskultúra, nincs rentábilis könyvkiadás, nincs művészfilm, nélkülük a dicsvágyó értelmiségiek üres nézőtér előtt ágálnak. Csakhogy rajtuk aligha segít, ha György Péter útmutatásai nyomán kialakítják magukban az Internet-tudatot.

György Péter helyzetértékelésének van még egy további pontja, amellyel nem tudok egyetérteni. György arra buzdítja az értelmiséget, hogy hagyjon fel romantikus antikapitalizmusával, továbbá hagyjon fel a megsértődéssel, lássa be, hogy a kapitalizmusban, a pénz és a távközlési multik világában kell boldogulnia, és ennek egyetlen módja, ha kooperál a kapitalizmussal, a pénzzel és a távközlési multikkal. Először is azért nem értek egyet vele, mert nem gondolom, hogy a magyar értelmiség zöme romantikus antikapitalista volna: ez a megállapítás alighanem megint csak abból ered, hogy György Péter önmaga tegnapi énjével azonosítja az értelmiség tudatállapotát. Felsorol ugyan négy jeles szerzőt – Eörsi Istvánt, Szalai Erzsébetet, Ferge Zsuzsát és Lányi Andrást – mint a romantikus antikapitalizmus eleven specimenjeit, de akárhogy is nézem, a legromantikusabb és legantikapitalistább ő maga mindezek között (kinek jutna eszébe kapitális P-vel szedni a pénzt, és az ő világáról beszélni?, ki háborodik fel, ha észreveszi, hogy a fiatal vállalkozók öltönye sokba kerül, és ráadásul nekik is van rádiótelefonjuk és laptopjuk?). Na jó, talán Lányi András még romantikusabb és még antikapitalistább. A másik három szerzőt nem szívesen minősíteném, tegyék ezt meg ők maguk, de a szociális érzékenység és a hatalmi összefonódások bírálata, akár indulatos, akár nem, akár jogos, akár nem, akár okos, akár nem, semmiképp sem a romantikus antikapitalizmus differentia specificája. A romantikus antikapitalisták, ha vannak ilyenek, inkább a keresztény értelmiség köreiben keresendők – a pápa és az ő nyomában Hegyi Gyula alighanem ebbe a kategóriába tartozik –, továbbá a szélsőjobboldalon – Csurka rousseau-ista organikus fantáziái kifejezetten romantikus antikapitalista (narodnyik) termékek.

Azt sem gondolom továbbá, hogy a magyar értelmiség (ha már ezt a gyanús megszemélyesítést használjuk) meg volna sértődve – kivételek persze mindig akadnak. Ellenkezőleg, azt tapasztalom, hogy a magyar értelmiség általam belátható része meglehetős fegyelemmel tanít, ír, szerkeszt, fordít elég kevés pénzért, lehet, hogy megemlíti időnként, hogy a pénz kevés, de azt talán csak szabad. A magyar értelmiség ezen túl, főleg ha kiadója van, vagy ha szakszervezeti vezető, lobbizik és siránkozik. Na de ki nem lobbizik és siránkozik Magyarországon? Ha a siránkozást helyi stílusárnyalatként leszámítjuk – nekem se tetszik, de lehet, hogy így hatékony –, marad a lobbizás, erről pedig ments Isten, hogy lebeszéljünk bárkit. Ha az értelmiség feladata – mint György Péter mondja – az, hogy a felszínen tartsa a magaskultúrát, akkor az is feladata, hogy hevesen lobbizzon érte, mert ezt más nem fogja megtenni helyette. Milyen jó lett volna például, ha az egyetemek vezetői többet vagy jobban lobbiznak, és nem tűrik szó nélkül, hogy a költségvetési kényszer romhalmazt csináljon az egyetemből!

Ha a „nem megsértődni!” csak annyit jelent, hogy nem kéne mindent a siránkozásra bízni, hogy meg kéne újulni és meggyőző erőfeszítéseket kellene tenni, mielőtt jön a fűnyíró, azzal persze egyetértek. Azzal is, hogy a tehetetlenségi erő meg a csodavárás nem a megfelelő rugók az ilyen adaptációs nekirugaszkodás szempontjából: ha az akadémiai kutatóintézetek előbb észbe kapnak, akkor most talán nem lennének olyan szorongatott helyzetben.

Ezek a dilemmák azonban nem illusztrálhatók a Coca-Cola tervezett Lánchíd-kampányának sorsával – márpedig György Péter ezt citálja a romantikus antikapitalizmus és az életidegen sértődöttség példájaként. Még esetleg ha arról lett volna szó, hogy a Coca-Cola felajánlja a filozófiai és a művészettörténeti kutatóintézet vagy a Nappali ház megmentését, azzal a feltétellel, hogy ezentúl minden termékükön szerepeljen a márkajel, és minden fogadáson Coca-Colát szolgáljanak fel! Egy ilyen ajánlat elutasítása valóban romantikus antikapitalizmus lenne, és teljes süketségről tanúskodna az idők szavával szemben. Csakhogy a Coca-Cola sajnos nem tett ilyen ajánlatot, ajánlatában az szerepelt, hogy felcicomázza a Lánchidat. Rendben van, ha nagyon sokat fizet érte, akkor cicomázza, mondanám én, de ha nem fizet érte nagyon sokat, akkor ne cicomázza, a fenébe is. Ha létezik olyasmi, hogy nemzeti és polgári önérzet (szerintem létezik), és vannak ennek általánosan elfogadott szimbólumai, mint például a gyönyörű budapesti hidak, akkor meggondolandó, hogy bagóért átengedjük-e másnak a felhasználásukat, és lemondjunk-e ezen polgári öntudat szimbolikus nyelvéről. A miniszterelnököt például nem tartom fenséges jelenségnek, de ha egyszer McDonalds-bohócként jelenne meg, akkor minden romantikus antikapitalizmus nélkül égnek állna a hajam. Még akkor sem volnék boldog, ha a McDonalds ennek fejében visszafizetné az ország összes adósságát – bár ez azért már meggondolandó. Ha viszont Cserhalmi György eladja az arcát a CIB Banknak, azt az ő ügyének tekintem; nyilván megérte. A kettő között húzódik egy határ, és erről a határról én nem szívesen mondanék le még akkor sem, ha nem tekinthető abszolútnak.

A történet persze folytatódik. György Péter a fel nem ismert szükségszerűség bűnét azzal kívánja bizonyítani, hogy ezek után a Coca- Cola számítógépes grafikán belemontázsolta a Lánchidat a reklámfilmjébe. Tehát megtörtént, ami nem történt meg, kár volt kapálózni, még egy halom pénztől is elestünk. György Péter, akit valahogy nagyon mélyen megérinthetett Baudrillard, úgy véli, hogy a virtuális valóság, a manipulált kép valódibb, mint a valódi, de legalább ugyanolyan valódi. Én viszont egészen köznapi, továbbá filozófiai megfontolások alapján úgy vélem, hogy a virtuális valóság és a média közvetítette valóság hat ugyan arra, ahogyan a közvetlen és a tágabb életterünket tapasztaljuk és értékeljük, sőt arra is, ahogyan magunkat tapasztaljuk, de ahhoz súlyosan elmebetegnek kell lennie valakinek, hogy a kétféle tapasztalást és a kétféle ismeretforrást ne tudja meglehetős világossággal megkülönböztetni egymástól. A reklámfilmek hatnak ugyan, de nem hinném, hogy bárki is ezek alapján tájékozódna, amikor élete fontosabb döntéseit meghozza. Láthattuk, hogy ha a média hazudik, akkor az emberek nem hisznek neki, s hogy a politikai kampányok vagy hatnak, vagy nem hatnak. A befogadó, ezt a legtöbb médiaelemzés hangsúlyozza, nem passzív; képes a távolságtartásra, az iróniára, a szkepszisre, a cinizmusra, szerencsére meg tudja védeni magát. Ha befolyásolható, azért befolyásolható, mert vágyainak, önképének megfelel az a szimbolikus nyelv, amelyet mondjuk a reklám felkínál, s mivel vágyik is arra, hogy ilyen szimbolikus és persze erősen eufemisztikus nyelvvel vegye magát körül. Ha tehát a Coca-Cola konvoja a reklámfilmen áthalad a feldíszített Lánchídon, akkor a befogadó azt mondja: nocsak, ügyes. A határ megmaradt: az a döntés, amelyet a fővárosi képviselők hoztak, érvényes döntés, és bárkit megnyugtathat, aki az ilyesminek szimbolikus jelentőséget tulajdonít. Világszerte meg nyugodtan népszerűsítse csak a Lánchidat a Coca-Cola a filmjével; annál jobb.

György Péter másik példája a romantikus antikapitalizmusra meg az értelmiségi sértettségre nem ilyen abszurd, viszont szerintem butaság. Azt mondja, hogy a kortárs nyugati népszerű kultúrával kapcsolatban „az elit hihetetlen zavarba kerül, ha nem a fundamentalizmus hangján kell megszólalnia”, s hogy az ilyesmiről való nyilvános beszédet „átengedi a szélsőségek képviselőinek”. Ez az ember nem olvassa a lapokat, csak ír beléjük! – kiált fel a recenzens, aki bizonyos rendszerességgel olvas Magyar Narancsot, ÉS-t, HVG-t, Népszabadságot és Filmvilágot, s aki nem olvas ugyan sok más lapot, de azért hallott már róluk. Ha a „nyugati népszerű kultúra” az amerikai filmeket és a nemzetközi pop és rock (satöbbi: le vagyok maradva) zenét jelenti, ezekről lényegesen több recenzió, elemzés, interjú jelenik meg, mint mondjuk, hogy a magam területeit soroljam, a képzőművészetről, az irodalomról és a filozófiáról együttvéve. Almási Miklós, Turcsányi Sándor és Bakács Tibor Settenkedő volna a fundamentalizmus hangja? Úgy tűnik persze, György nem is az ilyesfajta „nyilvános beszédet” hiányolja, hanem az olyat, amely tudomást vesz arról a „kulturális sokkról”, amely „a tömegeket” érte. Nem tudom, miért gondolja György Péter, hogy kulturális sokk érte a tömegeket, vagy – szűkítsünk – a magyar ifjúságot. Szerintem a tömegek hol jól, hol kevésbé jól szórakoznak a hollywoodi filmeken, ha egyéb filmeknek sikerül előállítani néhány hollywoodi effektet, akkor azokon is, teszik mindezt annak tudatában, hogy ezek a filmek azért vannak, hogy ők jól szórakozzanak, és egyáltalán nem mutatkoznak rajtuk az identitásválság vagy egyéb kulturális krízis jelei. Az a tény, amelyet György borzadva idéz fel, hogy 1996. október 23-án az ifjúság a Corvin moziban az Independence Day című szuperprodukciót nézte, és nem nézte a Corvin-közi harcosok megemlékezését ugyanitt, a legtisztább, sokkmentes hedonista tudatról árulkodik. Más kérdés, hogy örül-e valaki a magyar ifjúság hedonista tudatának, vagy annak, ha esetleg nem tudják, mi történt 1956-ban, és miért érdekes, ami történt – mindenesetre ez a hedonizmus nem az amerikai filmek eredménye, inkább az amerikai filmek eredményei a hedonizmusnak, amely piacot teremt nekik. Ha valaki a magyar fiatalok kulturális tájékozódására kíváncsi, az jól teszi, ha megnézi és elemezni próbálja ezeket a filmeket, valamint a kultuszt is, amely némelyik körül kialakul – a tömegkultúra egyébként is nagyon érdekes és kevéssé feldolgozott szociológiai és esztétikai téma –, de nem hiszem, hogy a magyar népesség történeti tudatát és morális állapotát ezeken a filmeken keresztül lehetne megragadni. Így aztán nincs azzal semmi baj, ha a kulturális és kritikai tudat őrzője, az értelmiségi csipkelődő recenziót ír ezekről a filmekről, vagy elemzi a hatásaikat és gazdasági hátterüket, de nem fújja fel őket agymosássá, kulturális gyarmatosítássá, összeesküvés-elméletté és általános apokalipszissé, mert ezzel alaposan alábecsülné „a tömegek” azon képességét, hogy különbséget tegyenek szórakoztatás és megerőszakolás között.

Végezetül a szép új világ, amelybe a sanyarú szendergéséből felébredő értelmiségnek be kellene lépnie. György Péter az új világ lényegét, amelynek logikáját fel kell ismernünk, hogy megőrizhessük letéteményünket, a kultúrát és a kritikai tudatot, a következőkben látja: a számítástechnikai ipar, a távközlés és a média hirtelen összetalálkozik, egymásba szeret, ágyba bújik és ott mindenfélét csinál. A szerelmeskedés metaforája nagyon szerencsétlen, de ha ettől eltekintünk is, akkor sem értem, miért éppen ez volna az új világ lényege és felismerendő logikája. A multinacionális konszernek létrejötte persze nyilván alapvető és meghatározó fejleménye a globalizálódó gazdaságnak, de mivel a gazdasághoz nem értek, csak ezt az itt-ott olvasott közhelyet tudom elismételni, és mivel szerintem György Péter sem ért hozzá, ezért nyilván ő sem a szigorúan gazdasági aspektusra gondol. Hogy pontosan mire gondol, azt nem könnyű kibogarászni, beszél egy darabig a három, eltérő kultúrájú fél házasságáról, majd levonja azt az addigiakból szigorú analitikus alapon nem következő, bár nem is nagyon meglepő következtetést, hogy „a számítógép halálosan fontos”, „a mindennapi kultúra átalakításának eszköze”, és hogy esetében is „a médium az üzenet”. Közben a könyv lapjain zajlik a házasélet, hol a távközlés gyűri maga alá a médiát, hol a média az informatikát, másrészt viszont a médiának is alkalmazkodnia kell, és így tovább. Györgyben ez „paranoid gondolatokat” ébreszt. Felhívja rá a figyelmet, hogy ezeket a házasságokat – nyilván nem a nagy szimbolikusat, hanem az egyedi valóságosakat – az amerikai Kongresszusban komolyan veszik, és a magyar értelmiség szégyene és veszte, ha nem veszi komolyan az ilyesmit – arról azonban nem mond semmit, hogy mit jelentene az ilyen „komolyan vétel”, azon túl, hogy megijedünk: korlátozó jogszabályokat?, előrenyomulást a marketing- és a stratégiai osztályok vezetői posztjainak megszerzése végett?, ajánlkozást, hogy majd „mi”, a magyar értelmiség megmutatjuk s eladjuk nekik a magyar kultúrát?

Az, amiért komolyan kellene vennünk e hármas házasságot, a következő: „a fenti hármasság radikálisan átrendezi a kulturális tájékozódás és gyártás kereteit… Ez a nagy kommercializálódási hullám az, amely elmossa a magas és populáris kultúra eddigi határait… A digitalizálódás nem pusztán technológiai fordítást jelent: a csatorna természete és sajátosságai kíméletlenül megváltoztatják a hagyományok struktúráját, jelentését és értelmét.” Jó. Az eddig elmondottak szerint az Internet és a multimédia forradalma olyan volumenű, mint a rádiózás és a televíziózás forradalma volt, és az interaktivitástól eltekintve (amelyről egyébként György Péter nem beszél) egyébként is minden tekintetben a mai televíziózáshoz hasonlít: megváltoztatja a tájékozódás formáit, átalakítja a kulturális hagyományokat stb. A televíziózás óriási hatással volt a kultúrára, de mégsem olyan apokaliptikus hatással, amilyet György Péter az Internetnek jósol. A könyvek nem tűntek el – és nem hinném, hogy az ágyon, a strandon vagy a buszon olvasás örömeit valaha is kiválthatná egy számítógép képernyője. A vizuális és a verbális művészetek „magas” és „alacsony” formái intézményesen továbbra is elkülönülnek, az oktatás is intézményekben folyik, a magaskultúra nem költözött be a médiába, hanem inkább egyetemek, múzeumok és kutatóintézetek körül csoportosul. Az Internet és a multimédia biztosan hatással lesz ezekre az intézményekre, már csak a divat okán is, de nem hinném, hogy nyom nélkül felfalhatja őket: inkább az intézmények próbálják meg majd integrálni, hasznos segédeszközként, az általuk nyújtott lehetőségeket.

Egy példa: György Péter az internetes kultúra forradalmi mivoltát azzal támasztja alá, hogy „vannak immáron olyan műalkotások, amelyek nem pusztán a háló, a távközlés–számítógép–média háromszögében is léteznek, hanem kizárólag abban léteznek”. A helyzet az, hogy olyan műalkotások, amelyeknek nincs materiális léte, illetve amelyek végtelenül másolhatók és alakíthatók, jó harminc éve léteznek, van bárki által előadható koncept- és fluxus-mű, van önmegsemmisítő mű, van fénymásoló gépre szakosodott avantgárd, van epigon-művészet, és így tovább. Az Interneten létrejövő művészet formáját és technikáját tekintve talán egészen más lesz, de az apokaliptikus alapelveket kitalálták Internet nélkül is.

Jós persze nem vagyok. Viszont hallottam már az önbeteljesítő jóslatokról, s félek attól, hogy ha György Péternek sikerül elhitetnie „a magyar értelmiséggel”, de még inkább azokkal, akik a magyar értelmiség által gyártott kultúrát finanszírozzák, hogy tíz év múlva nem lesz kultúra az Interneten kívül, s ott is csak a multik számítanak majd, akkor jóslata igazi önbeteljesítő jóslattá válik: ha mindenki a multikhoz pártol, akkor eltűnnek a kis szolgáltatók, ha a magyar kultúra különféle szponzorai megijednek, hogy veszett ügyet támogatnak, akkor nem fogják támogatni a veszettnek hitt ügyet, s az valóban elvész, és ha az újságok azzal lesznek tele, hogy ma már senki sem vesz könyvet, akkor végül tényleg kevesebben fognak könyvet venni.

György Péter a multik elkerülhetetlenségének tudatában ostorozza az „elektronikus avantgárdistákat” is, akik a net demokratikus, interaktív jellegét hangsúlyozzák. „A nemzeti örökség, ahogyan a mai magyar tudományosság teljesítményei, bizonyosan eltűnnek, ha nem kerülnek át az új világba, s – akár tetszik ez nekünk, akár nem – aki azt képzeli, hogy ez az átmentés folyhat a multinacionális nagyvállalatok nélkül, aki azt képzeli, hogy az nem a kooperáció logikája szerint kell hogy végbemenjen, az nem pusztán téved, de tévedése ártalmas is.” Nem tudom, György Péter tévedése ártalmas-e, de hogy téved, az bizonyos: létezik magyar elektronikus könyvtár (http://www.mek.iif.hu), (jó néhány magyar irodalmi és kulturális folyóirat van fenn az interneten (Alföld, Jelenkor, Beszélő, BUKSZ), igen jó minőségben, létezik magyar–angol internetes képzőművészeti folyóirat (http://www.sztaki.hu/nightwatch/) , s mindehhez nem kellett multi, csak egy szerver, amelynek kezelői – alighanem az elektronikus avantgárd, eme példaszerűen nyitott és kedves társaság szellemiségéből fakadó tévedés folytán – megengedték a szerkesztőknek vagy barátaiknak, hogy feltegyék, amit akarnak. György Péter legfőbb érve e szellemiséggel szemben az, hogy semmi sincs ingyen. Nem értek ugyan különösebben az Internet pénzügyeihez, de felteszem, hogy az a néhány – vagy akár néhány száz – megabájtnyi hely, amelyet egy ilyen kulturális produktum elfoglal egy szerveren, elenyésző költség a szerver működtetéséhez képest. Elképzelhető, hogy egész könyvtárak vagy múzeumok internetesedéséhez külön szerverre és multira van szükség – de vajon miért is ne hagynánk meg a kicsiknek a kicsik örömét, ha egyszer az Internet egyformán hozzáférhetővé tesz kicsiket és nagyokat? És vajon miért mennydörög György Péter arról, hogy az Interneten csak az számít, ami termék, vagyis ára van? Hiszen a fentebbi produktumok, ha valakinek van megfelelő számítógépe és modeme, valamint képes kifizetni a telefonszámlát és az Internet-szolgáltató előfizetési díját, ingyen vannak! (Ami persze annyit jelent, hogy csak szimbolikus értelemben, éppenhogy szimbolikus értelemben vannak ingyen: amúgy egy cikk elolvasásának fajlagos költsége valószínűleg magasabb, mintha az ember megvenné a folyóiratot, a még olcsóbb könyvtárról nem is beszélve. Már csak ezért is jósolok a könyveknek némi jövőt.) A szimbolikus ingyenesség miatt háborognak is, és némi joggal, a jogtulajdonos kiadók, ha nem kérték ehhez szíves engedélyüket (lásd Mihancsik Zsófia Internettóban megjelent interjúját Csordás Gáborral, a Jelenkor Kiadó igazgatójával).

A szerzői jogi kérdéseket minden bizonnyal rendezni kell majd az Interneten, s ez – ha tetszik: a pénz – korlátokat szab a szívet melengető utópiának. De ha valaki nem tart igényt szerzői jogra, vagy azt gondolja, hogy azért a tízezer forintért, amit egy írásért kap egy nyomtatott orgánumtól, akár a netre is felrakhatják az egészet, az továbbra is élvezheti az utópiát. Ha valaki, mint György Péter, példátlanul radikális kulturális forradalomnak látja az Internetet, vajon miért tagadja ilyen vehemensen, hogy e radikális forradalom anarchista utópiái megteremthetik a maguk evilági formáit? Hiszen már meg is teremtették – szerzői jogi problémák ide vagy oda –, s minden jel arra vall, hogy a magyar értelmiség fiataljai (lehetséges volna, hogy a hírük György Péterig nem ért el?) lelkesen közreműködnek, minden díjazás, honorárium és jogdíj nélkül, az internetes utópia megteremtésében. Ezt a lehetőséget elvitatni tőlük, még ha kudarcra van is ítélve, ami korántsem biztos: a cinikus és irigy öregember bűne.

György Péter a magyar kultúrát nemcsak attól félti, hogy nem képes megfelelni az Internet követelményeinek, hanem, úgy tűnik, az angol nyelv térhódításától is. „Ahogyan a Net vált az új tudás keretévé, hasonlatosan az angol lett-lesz az új latin. Csakhogy hatalmas különbségekkel. Immár nem pusztán az uralkodó osztály, a politika és az oktatás nyelve az. Hanem a szórakoztatásé, a piacé egyaránt. Nem lenne-e itt az idő elkezdeni foglalkoznunk a posztkolonialista tapasztalat és tudásrendszer feldolgozásával? Miként is alakult egykor mindez a gyarmatokon? Miként is ment végbe a nemzeti nyelv be sem épülése, nálunk pedig kiszorulása az oktatásból?” György Péter e szorongató bajra nem javasol gyógyszert; annyit mond csak, hogy a Grétsy László-féle magyarítási törekvéseknek semmi értelmük. Ezzel történetesen egyetértek, magyarítson az istenadta nép, ha akar, és magyarít is (a legszellemesebb magyarításokat éppen az Internet-kultúra teremtette meg – email – emil; et – kukac; browser – böngésző; trackball – hanyattegér stb.). De vajon mi a baj az angollal, azon túl, hogy a magyar anyanyelvű számára a jó kiejtés jóformán elérhetetlen? S hogy jön ide a posztkolonializmus, ez az új tudományos-politikai divat, új tanszékek hivatkozási alapja? A gyarmatosítók nyelve az egykori gyarmatokon (Indiában, Afrikában sok helyütt, Indonéziában) éppenséggel az egyetlen nyelv, amelyet a nem etnikai alapon szerveződő országok minden lakosa beszél! A posztkolonializmus irodalmát – szakirodalmát és szépirodalmát – szinte kizárólag angolul írják; hogy is találnának rá másképp egymásra és kellő lelkifurdalásban szenvedő nyugati közönségükre a megkeseredett posztkolonialisták?

Nem kell ahhoz posztkolonialistának lenni, hogy belássuk, egy kis nyelv bizonyos versenyszámokban nem indulhat eséllyel egy nagy nyelvvel szemben – de ez nem jelenti, hogy egy kis nyelv kultúracsinálóinak csak a herderi víziók maradnak. A magyar tudományosság és a magyar kultúra egyfelől, komoly piac híján, nyilván rászorul az erőteljes támogatásra, és ez mindig így lesz, másfelől pedig nem tenne neki rosszat, ha nagyobb nyelvterületek nyelvén propagálná magát és vállalná a nehéz megmérettetést. Ha az ország valóban kétnyelvűvé válik, az nem árt, hanem használ a magyar kultúrának – nem kevesebb angol kell, hanem több, hogy, mint Hollandiában vagy Svédországban, valóban mindenki, mindenki meg tudjon szólalni egy nemzetközi kommunikációra alkalmas nyelven. Amíg az idegen nyelv az elit értelmiség privilégiuma, addig a szakadék csak nőni fog közte és potenciális közönsége között. A magyar kultúra nem azért marad fenn, ha fennmarad, mert a magyar ifjúság nem tanul meg angolul – akkor legfeljebb fordításban fogyasztja azt, amit eredeti nyelven is fogyaszthatna. Felteszem, hogy a magyar kultúra azért marad fenn, ha fennmarad, mert meg tudja találni a maga igényes közönségét – az igényes olvasó számára az anyanyelvén írott szöveg, a jól megírt szöveg, olyan élvezetet okoz, amelyet még igen jó nyelvtudás esetén sem pótolhat egy idegen nyelvű, más kultúrában született, más kultúrára reflektáló szöveg –, és mert létre tud hozni olyan teljesítményeket, amelyek erről a világról szólnak, és ebbe a világba szövődnek bele.

Abban egyetértünk György Péterrel, hogy a magyar magaskultúra iránti érdeklődés lanyhulni látszik – bár gyanítom, hogy ebben a látszásban szerepet játszik az arányok megváltozásából fakadó perceptuális illúzió is; talán nem sokkal kevesebben érdeklődnek a magyar kultúra iránt ma, mint a Kádár-korszakban, viszont sokkal többen érdeklődnek, mert megtehetik, az amerikai kultúra iránt. Azt hiszem azonban, hogy ebben a folyamatban nem az angol nyelv, az Internet vagy az értelmiségiek romantikus antikapitalizmusa játssza a főszerepet. Magyarországon ki sem alakult vagy lesüllyedt az a réteg, amely a magaskultúra fogyasztója lehetne, s ezért ma a kulturális tevékenység jelentős része kis szakmai vagy művészeti gettókban folyik. Nem mintha a magaskultúra gettósodása nem lenne általános jelenség szerte a világon; de ha a gettó elég nagy, mert komoly egyetemi népesség áll mögötte, vagy világnyelvet használ, akkor kevésbé látszanak a falak, és frissebb a levegő. Nem hinném, hogy a magaskultúra megjelenési formája sokat változtat ezen: a kulturális műsorok mindenhol „rétegműsornak” számítanak, és úgy kell őket beimádkozni a televízióba, mert mindenki tudja, hogy néhány ezer kitartó nézőnél többre nem számíthatnak. A magaskultúra arisztokratikus dolog; olyan követelményeket állít a befogadója elé, s olyan kifinomult nyelven szólal meg, amely eleve alaposan megrostálja a szóba jöhető olvasók/nézők/hallgatók/böngészők körét. Akiben él a magaskultúra szenvedélye, az meg fogja keresni, függetlenül attól, hogy könyv, film vagy website formájában fér-e hozzá, akiben pedig nem, az akkor is elfordul tőle, ha állandóan az orra alá dugdossák. A magaskultúra folyamatosan szárad és porladozik a tizennyolcadik század vége óta, amióta kialakult a kulturális piac, de folyamatosan meg is újul, és új ötletekkel és formákkal látja el a nagyobb piacra dolgozó kultúrát, amely kevésbé engedheti meg magának, hogy bonyolult és azonnali érzelmi kielégüléssel vagy szemkápráztatással nem kecsegtető dolgokkal foglalkozzék, pazaroljon, kísérletezzék, különféle emberi határokat próbálgasson, és önnön lehetőségeiről filozofáljon. Ez a munkamegosztás szerintem rendben is van így – persze következik belőle néhány kellemetlenség. Először is, a magaskultúra nem a középpontban van, hanem peremhelyzetben, még akkor is, ha időnként – főleg Európában – nagy szimbolikus szerepet kap egy ország önreprezentációjában. Másodszor, a magaskultúrából nem fognak sokan megélni, minden bizonnyal kevesebben, mint ahányan szeretnének. Harmadszor, az értelmiségi szerep hosszú távon valószínűleg alaposan megváltozik: azok a „funkciók”, amelyeket az általános és univerzális értelmiségi látott el, differenciálódnak (ez a folyamat máris megindult): a legtöbb esztéta nem lesz politikus, a legtöbb politikus nem lesz esztéta, a népesség lelki üdvéről és a nemzet sorsáról nem az írók fognak gondoskodni, s általában több lesz a szakértő, az egyetemi oktató, az újságíró, s kevesebb az értelmiségi, ahogy azt György Péter érti. Azt hiszem, ez elég fájdalmas folyamat. Ha valaki megszokta, hogy mindenről lehet nyilvános és személyes véleménye, ezt a véleményt a legbonyolultabb nyelven is elmondhatja, és hihet abban, hogy eközben részint az igazságot képviseli, részint pedig a közjót, az nehezen mond le erről a lehetőségről, és ezt nem ironikusan mondom; én magam is a kihalásra ítélt fajták tudatától szenvedek. Ugyanakkor szükségesnek is látom a kijózanodást az értelmiségi mámorból. A közíró értelmiségi, aki folyton felelősséget érez mindenért, a kicsi, napi felelősségekhez nem szokott hozzá: a véleményéért talán jótáll, bár erre sem kötelezi semmi, de nem állhat jót azokért a részletekért, megoldási kísérletekért, technikákért és stratégiákért, amelyek az élet azon oldalát jellemzik, amely nem puszta véleményekből áll. Az értelmiségi nem felel a következményekért, ezért szerintem nem alkalmas arra, hogy irányítson vagy útmutatást adjon; csak szavakat tud adni, véleményeket, elképzeléseket, akár egész világképeket is. A morális és esztétikai kritika, amelyet György Péter az értelmiségre bíz, szintén vélemény, és abban György Péternek igaza van, hogy véleményt mondani valamiről, amit nem ismerünk, nem sok sikerrel kecsegtető vállalkozás – noha, mint látszik, nehezemre esik elhinni, hogy a „késő kapitalizmus logikája”, amelynek megismerésére felszólítja a magyar értelmiséget, redukálható volna a távközlési és a médiapiac összeolvadására. Csakhogy az értelmiségi, akár megvilágosodik Internet-ügyben, akár nem, mindig azt kockáztatja, hogy olyasmiről mond véleményt, amit – a kis napi felelősségek szintjén – nem ismer; ha humán értelmiségi mond véleményt, akkor garantáltan jól formált mondatokat, szellemes fordulatokat, emelkedett stílust és nagy távlatokat kapunk, de nem kapjuk meg garantáltan „az” igazságot, sőt a releváns igazságokat sem. Véleményekre, morális nyelvre persze szükség van – nem értek egyet a technokrácia és a pragmatizmus feltétlen híveivel –, mint ahogy szükség van az egész szimbolikus univerzumra, amelynek a humán értelmiségi a szakértője. De alighanem szükség volna valamivel több szerénységre is.

• Játéktér