Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Március negyedikén újabb mérföldkőhöz érkezett a nemzetközi igazságszolgáltatás. A szudáni Omar Haszán Ahmed el-Besír személyében a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) első ízben adott ki körözést hivatalban lévő államfő ellen. A vád emberiség elleni és háborús bűnök. Feltehetően hosszú türelemjáték lesz, amíg el-Besírt a vádlottak padjára ültethetik, hiszen az afrikai állam nem fogja kiadni hőn szeretett vezérét. Bár a körözési határozatban el-Besír neve szerepel, közelállók szerint korántsem egyértelmű, hogy csak neki kellene felelnie Hágában a Szudánban az utóbbi húsz évben elkövetett kormányzati gaztettekért. Sokan legalább annyira, ha nem még inkább bűnösnek tartják korábbi ideológiai főtanács­adóját, Haszán al-Turabi iszlamista vezért, akivel később összerúgta a port, s a kebelbarátból ádáz ellenség lett.

A büszke katonaként ismert el-Besír arab földműves család gyermekeként 1944 első napján született az akkori Angol-Egyiptomi Szudánban, az északon fekvő Hose Bannaga faluban. Itt végezte általános iskoláit, majd a család a fővárosba, Kartúmba költözött, ahol kijárta a középiskolát, közben egy autószervizben dolgozott részmunkaidősként. Ezután a szudáni katonai akadémia pilótanövendéke lett. Korán a hadsereg kötelékébe lépett, már az akadémiai évek alatt a Nyugati Főparancsnokságon teljesített szolgálatot, majd az ejtőernyősökhöz került, s részt vett a dél-szudáni szakadárok ellen vívott polgárháborúban, ahol bátorságával, stratégiai érzékével tűnt ki. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, s közben újabb kihívásokat keresett: az egyiptomi hadsereg tisztjeként harcolt az Izrael elleni 1973-as háborúban, majd hazatérve már ezredesi egyenruhát húzhatott. Ezt a polgárháborúban szerzett érdemek mellett annak is köszönhette, hogy tanulni sem volt rest, sorra gyűjtötte a katonai és hadtudományi diplomákat otthon és külföldön egyaránt.

Rövid kitérőt tett a diplomáciai pályára is: 1975-től négy éven át katonai attaséként szolgált az Egyesült Arab Emírségekben. Hazatérve előbb helyőrségparancsnoki megbízatást kapott, majd 1981-ben az ejtőernyős zászlóalj élére nevezték ki. Hét év után újabb váltás: dandárparancsnokként a déli felkelők ellen vonult, és sorra aratta a katonai győzelmeket.

Éppen e sikerek miatt bőszült fel, amikor neszét vette, hogy az akkori miniszterelnök, Szadik al-Mahdi békekötésre készül a déli országrész elszakadásáért harcoló Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA) vezetőjével, John Garanggal, hiszen el-Besír a teljes katonai győzelemig, az ellenség megsemmisítéséig akart harcolni, s úgy érezte, közel jár céljához.

A katonai berkekben egyre nagyobb tekintélynek örvendő, ám a politikában akkor még viszonylag ismeretlen el-Besír tökéletesen megfelelt a Nemzeti Iszlám Front nevű, Szudán teljes iszlamizálásáért harcoló politikai szervezet vezetője, Haszán al-Turabi hatalmi törekvéseinek megvalósítására. Ki tudja, miért, ő maga – egyelőre – nem akart reflektorfénybe kerülni, ezért keresnie kellett valakit, aki a „piszkos munkát” elvégzi, s akit a háttérből hosszú távon is irányíthat. A becsvágyó el-Besír sokáig tökéletes harcostársnak, politikai-katonai eszköznek bizonyult al-Turabi számára. Céljaik, ellenségeik nagyjából azonosak voltak, s a követendő módszerekben sem volt nézeteltérés közöttük.

Kettejük sorsa 1989. június 30-án forrt egybe, amikor al-Turabi ösztönzésére el-Besír katonáival megdöntötte az amúgy is ingatag kormányt. A puccs sikerét televíziós közleményben tudatta a szudáni néppel: azért vette át a hatalmat, hogy „megmentse az országot a romlott politikai pártoktól”. Valójában a déli felkelőkkel kötendő békeszerződést kívánta megelőzni. A déli, fekete bőrű, többségében keresztény, illetve animista törzsek lakta országrészben az iszlám törvénykezéssel szemben még világi büntetőjog volt érvényben. De nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy el-Besír katonai büszkeségén esett volna komoly csorba, ha a győzelem küszöbén vissza kellett volna vonulnia.

A hatalmat diadalittasan megragadó el-Besír (al-Turabival karöltve) nyomban felállított egy katonai juntát az ország irányítására, amelyet a hangzatos Nemzet Megmentésének Forradalmi Katonai Tanácsa (RCCNS) névvel illetett, és sietett önmagát megtenni e testület fejének. Sőt, mindjárt halmozta is a titulusokat: államfő, miniszterelnök, a hadsereg főparancsnoka és hadügyminiszter lett egy személyben. Nem sokkal később az RCCNS nevében dekrétumot adott ki, amellyel az egész országra kiterjesztette az iszlám törvénykezés, a saríja hatályát, rendkívüli állapotot hirdetett, betiltotta a pártok, a szakszervezetek működését s minden „a nemzet megmentésének forradalma” elleni tiltakozást. A sajtót is szigorú cenzúra alá vonta.

De biztonságérzetéhez ez sem volt elegendő: 1990 áprilisában el-Besír – al-Turabi tanácsára (utasítására?) – átszervezte kormányát, amelyben a korábbinál nagyobb szerepet kaptak a radikális iszlamisták. Még ugyanebben a hónapban egy feltételezett katonai puccskísérlet nyomán az elnök és hadvezér tisztogatásokba kezdett a fegyveres erők felső vezetésében. Összesen 31 katona- és rendőrtisztet végeztek ki összeesküvés vádjával, s politikusokat, újságírókat börtönöztek be. Külföldi tudósítók és diplomaták szerint a puccskísérlet csak ürügy volt a hatalmi tandem számára, hogy eltegyék láb alól a gyanús tiszteket és polgári személyeket.

1993 októberében el-Besír elérkezettnek látta az időt hatalma „legitimizálására”: a katonai kormányzás megszüntetésének jelszavával feloszlatta az RCCNS-t, s köztársasági elnöknek nyilváníttatta magát. Ily módon magához ragadta mindazokat a törvénykezési és kormányzási jogokat, amelyeket addig a junta gyakorolt.

Sőt, három évvel később „szabályos”, igaz, pártok nélküli elnökválasztást is rendeztek Szudánban, amelyet el-Besír egyedüli jelöltként, a szavazatok 75,7 százalékával meg is nyert, s hálából az addigi támogatásért al-Turabit megtette a Nemzetgyűlés, valamint a közösen létrehozott egyetlen legális párt, a Nemzeti Kongresszus Párt (NCP) elnökének. A nyolcvanas évek belharcai, valamint az ismétlődő aszály alapjaiban roppantották meg az amúgy sem erős szudáni gazdaságot. Az egyetlen biztató jel a déli országrészben felfedezett jelentős olajkincs volt, amelyre az SPLA és a kartúmi kormányzat egyaránt rá akarta tenni a kezét.

Miután katonai erővel nem sikerült megtörni a délieket, a két cimbora – teljhatalmuk tudatában és a külföldi pénzcsapok megnyílásának reményében – 1999 januárjában listát bocsátott ki az engedélyezett pártokról. Magabiztosságukat jelzi, hogy zöld utat kapott mások mellett a Népi Munkaerő Szövetsége is, amelyet nem más irányított, mint az egyiptomi száműzetéséből nem sokkal korábban hazatért korábbi diktátor, Dzsaafar Mohammed Nimeri. Nem is számítottak rosszul, mert a következő évi választásokon el-Besír és az NCP elképesztő fölénnyel, a voksok 86,5 százalékával nyert, úgyhogy a kormánypárt öt híján mind a 360 képviselői helyet elfoglalhatta. Igaz, a többi párt bojkottálta a választásokat az egyenlőtlen feltételek miatt.

Csakhogy közben a tandem két tagja hátat fordított egymásnak, a kebelbarátságból hatalmi párviadal kerekedett. A háttérből addig is irányító al-Turabi 1999 novemberében kísérletet tett rá, hogy az elnöki jogkört megcsorbítva, alattomban tovább erősítse befolyását, és olyan törvénycsomagot fogadtatott el az addigra személyes irányítása alá vont parlamenttel, amely megvonta volna az államfőtől a tartományi kormányzók kinevezésének jogát, újra létrehozta volna a miniszterelnöki posztot, s felruházta volna a parlamentet az államfő kétharmados többséggel lehetséges leváltásának jogosítványával.

De el-Besírt sem ejtették a fejére, ráadásul Allah hirtelen haraggal áldotta meg, s egyetlen tollvonással – valamint néhány tanknak a parlament épülete elé vezénylésével – feloszlatta a Nemzetgyűlést, „megtisztította” az államapparátust az iszlám ideológus embereitől, leváltotta al-Turabit a pártelnöki posztról, csoda, hogy mindjárt ki nem végeztette. Hívei szerint ez utóbbi hiba volt, al-Turabi ugyanis az évek folyamán – számítva arra, hogy barátságuk nem tart örökké, s készülve arra, hogy egyeduralmat szerezzen –, túl azon, hogy „téglákat” épített be a kormányzat minden szegletébe, valóságos árnyék-államgépezetet állított fel iszlám gárdákkal és önálló, az államitól független és a szó szerint titkos szolgálattal. Így a személyes megtorlást sikerült elkerülnie, sőt Népi-Nemzeti Kongresszus Párt (PNCP) néven új, radikális iszlám irányzatú politikai alakulatot hozott létre. Ráadásul „barátsági és kölcsönös megnemtámadási” szerződést írt alá ősi ellenségével, a keresztény John Garanggal, s mindezt azzal tetézte meg, hogy a nyugat-szudáni tartományok lázadó szervezetei mellé állt a kartúmi kormánnyal szemben. A déliekkel ellentétben a dárfúri régióban élő negroid törzsek mohamedán vallásúak, így al-Turabinak nem okozott vallási meghasonlást a köpönyeg megfordítása.

Ezzel azonban még inkább feldühítette el-Besírt, aki most már joggal aggódhatott hatalma megőrzéséért. Még hogy a harag rossz tanácsadó? Az elnök az akkor lehetséges legjobb taktikát választotta: megpróbált enyhíteni Szudán végletes elszigeteltségén, javítani megítélésén és a kapcsolatokon a mérsékelt iszlám államokkal, az afrikai országokkal, továbbá a Nyugattal, elsősorban az Egyesült Államokkal. (Washington még 1993-ban feltette Szudánt a terrorizmust támogató országok listájára, főleg amiatt, hogy el-Besír és al-Turabi teljhatalomra tett szert a kilencvenes évek elején. Amerikai cégeknek 1997-től tilos volt bármilyen üzletet kötni szudáni vállalatokkal. Sőt, 1998-ban egy amerikai rakéta lerombolta a kartúmi Al-Shifa gyógyszergyárat, mert a CIA úgy értesült, hogy ott vegyi fegyvereket gyártottak az al-Kaida részére.)

El-Besír minden rosszat az „árulóra” foghatott, hiszen távozásra szólította fel a hírhedt iszlám terroristavezért, Oszama bin Ladent, akinek még al-Turabi nyújtott menedéket, s kiutasította az országból az egyiptomi Iszlám Dzsihad embereit is. Jó szándéka bizonyítására még segített meggyőzni Szaddám Huszein iraki diktátort is, hogy engedje be országába az ENSZ fegyverzetellenőreit az atom- és vegyi fegyverek meglétének kiderítésére. A világ számára azonban ennyi sem volt elég, mert a hatalom jellege, az arab-iszlám rémuralom mit sem változott, sőt, el-Besír egyre gyanakvóbb és kegyetlenebb lett.

A minden hájjal megkent „kádi” és a nyers, ám társaságban mindig derűs és kedélyes katona hatalmi harcában végül – a politikai elemzők nem kis meglepetésére – a kevésbé tapasztalt, viszont nem elvakult, reálisabb gondolkodású el-Besír kerekedett felül, aki korábbi cinkosát azóta is többször rács mögé záratta, legutóbb idén március 10-én engedte ki onnan, al-Turabi megrendült egészségére hivatkozva. Az iszlám ideológust azonban ez nem hatotta meg, változatlan hévvel bírálja az elnököt, akinek szerinte – ebben azért van egy jó adag cinizmus – előbb-utóbb felelnie kell bűneiért, s nemcsak Allah, de a hágai törvényszék előtt is. Al-Turabi az el-Besír ellen kiadott nemzetközi elfogatási parancs hírére talán már nem is bánja, hogy cimboráját nem sikerült kiütnie a nyeregből. Az északi (arab) ellenzék egy prominens képviselője szerint „el-Besír és al-Turabi párviadala nem más, mint két fuldokló ember viaskodása, akik egymás fejét lenyomva próbálnak a felszínen maradni”.

Ifjú katonaként el-Besír már az 1955-ben kezdődött s csak a hetvenes évek elején elcsendesedett polgárháborúba is belekóstolt, majd a délvidéken 1983-ban újra fellángolt harcokban szerzett olyan érdemeket és tapasztalatokat, amelyek előbb ezredesi rangot, később – igaz, katonai államcsínnyel – elnöki tisztséget hoztak a számára. El-Besír politikai vezérként is megmaradt a fejet senki előtt, soha nem hajtó, a hierarchiát feltétlenül tisztelő, szigorú katonának, aki nem kér, nem is ad kegyelmet. (Al-Turabi legutóbbi szabadon bocsátása csak a szabályt erősítő kivétel.)

Noha a második szudáni polgárháború (1983–2005) – amely a XX. század egyik leghosszabb és a mintegy kétmillió halálos áldozattal legvéresebb belharca volt – kiváltó oka is a hagyományos arab-afrikai, a termőföldekért folytatott harc volt, a konfliktus két főszereplőjévé hamarosan (ismét) az SPLA és a kartúmi kormányzat lett. Az 1989-es államcsíny sem hozott változást, sőt az iszlám katonai junta, élén el-Besírrel – a tárgyalási szándék olykori színlelése mellett – a korábbi kormányzatoknál még elszántabban tört a teljes katonai győzelemre, ám a John Garang vezette szakadár felkelők is keményen ellenálltak. Még úgy sem sikerült őket megadásra kényszeríteni, hogy a kormánykatonák és az állítólag el-Besír „kézi vezérlése” alá tartozó iszlám milíciák semmilyen kegyetlenségtől nem riadtak vissza. Ha kellett, egész falvakat irtottak ki: a házakat felgyújtották, a férfiakat megkínozták és/vagy leöldösték, a nőket megerőszakolták, s volt, hogy rabszolgának is elhurcolták, ágyasként tartották. (A nemi erőszak mindig is a muzulmán arab hadviselés része volt. Az iszlám törvényei szerint muzulmán apa gyermeke is muzulmán lesz, legyen anyja bármilyen vallású.) A „civil hadifoglyokkal” szemben az ilyen bánásmód kegyetlen és tűrhetetlen. Bár el-Besír szóban ellenezte a civil foglyok rab­szolgasorban tartását, nem tett semmit, hogy megakadályozza, netán megtorolja. Ezért is vádolják most azzal, hogy eltűrte, sőt támogatta a katonák és milicisták kegyetlenkedéseit.

Korábbi hozzáállása, nézetei ismeretében különös, hogy al-Turabi hatalomból való eltávolítása után el-Besír engedékenyebb lett. Igaz, nemzetközi nyomásra, de 2005-ben hajlandó volt békét kötni az SPLA-val, törvényben rögzítve a déli tartományok bizonyos fokú autonómiáját, kiegészítve azzal, hogy 2011-ben népszavazást kell tartani az esetleges elszakadásról. John Garang, az egyezmény értelmében alelnökké kinevezett déli vezető 2005. augusztus elsején, három héttel beiktatása után helikopter-balesetben meghalt. (Akárcsak Ibrahim Samsaddin, az RCCNS egykori tagja, el-Besír második felesége, Widad Babiker Omer előző férje, akinek gyermekeit az elnök örökbe fogadta. Vér szerinti utódja nincs, miután első feleségétől, Fatima Khalidtól, aki egyben unokahúga, nem született gyermeke.) A szerencsétlenség nyomán – sokan az elnök, illetve titkosszolgálata kezét látták az ügyben – zavargások törtek ki, de a rendet hamar helyreállították.

El-Besír megenyhülésében alighanem az is szerepet játszott, hogy 2003-ban újabb, ugyancsak régóta parázsló tűzfészek borult lángba, s talán nem akarta, hogy a belső ellenségek körbevegyék. A csádi határ mentén fekvő Dárfúrban a több évszázados etnikai villongásokat megtetézte a felkelők – immár al-Turabi által is tüzelt – Kartúm elleni akciója, amely hamar a visszájára fordult, részben a hadsereg, részben (sőt, leginkább) az el-Besír parancsára felállított dzsandzsavid milíciák akciói nyomán. Ezek az arab martalócokból álló bandák a legkorszerűbb fegyverekkel irtják ma is a helyi (fekete bőrű) lakosságot, ugyanazokat az emberiség elleni és háborús bűnöket elkövetve, mint a Dél elleni harcban. Az ENSZ becslései szerint a dárfúri, a dzsandzsavid milíciák és a lázadó szervezetek: a Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA), a Szudáni Felszabadítási Hadsereg (SLA) és az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) közötti gerillaháború halálos áldozatainak száma eléri a 300 ezret, s több mint 2,5 millió ember kényszerült elhagyni otthonát. Kartúm igyekszik e számokat tagadni vagy legalábbis jócskán kisebbíteni. El-Besír nemegyszer nyilatkozott úgy, hogy még tízezren sem haltak meg a nyugati határvidéken. Csakhogy az egész világot nem lehet becsapni, akkor sem, ha a szudáni kormány 2004-től szisztematikusan zárta börtönbe, ölette meg a vérengzések szemtanúit, próbálta eltüntetni vagy manipulálni a már letagadhatatlan bizonyítékokat, továbbá az ezekről szóló információkat igyekezett eltusolni. Mindezek mellett Kartúm akadályozta vagy letartóztatta a „kellemetlenkedő” újságírókat, hogy leplezze, mi is folyik Dárfúrban.

Az újabb genocídium miatt ismét erősödő külföldi ellenszenven el-Besír diplomáciai sikerekkel próbált felülkerekedni. Kétszer is megpályázta az Afrikai Unió államfői tanácsának elnöki posztját, de mindkétszer (másodszor 2007-ben) alulmaradt a versengésben. Ez a tisztség azért lett volna fontos a számára, mert azt elfoglalva meggátolhatna minden olyan törekvést, amely az AU dárfúri béketeremtő tevékenységének kiszélesítésére irányul.

A szerb Szlobodan Milosevics és a libériai Charles Taylor letartóztatása után várható volt, hogy a szrebrenyicai, illetve a Sierra Leone-i háborús bűnök után a dárfúri vérengzésekért is felelnie kell valakinek. Noha el-Besír a szudáni államfő, elvben ő a felelős az elkövetett gaztettekért, korántsem egyértelmű, hogy egyedül kellene ülnie a vádlottak padján. A kilencvenes évek egyik kormányzati politikusa állítja, hogy a Délen, illetve Dárfúrban elkövetett mészárlásokról, a nemi erőszakról, a falvak felgyújtásáról, lakóinak elűzéséről szólt döntések nem is az elnök agyában születtek meg, hanem a katonai és polgári titkosszolgálatok, valamint a belügy- és hadügyminiszter javaslatai voltak. Államfőként és a hadsereg főparancsnokaként el-Besír azokat „csak” jóváhagyta.

Hosszas előkészületek – bizonyítékok, szemtanúk gyűjtése – után 2008. július 14-én a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) főügyésze, Luis Moreno-Ocampo a Dárfúrban elkövetett népirtással, emberiség elleni és háborús bűnökkel vádolta meg a szudáni elnököt, s javasolta letartóztatását. Kijelentette: el-Besírt személyes felelősség terheli a dárfúri vérengzésekért. A főügyész szerint szudáni legfelsőbb politikai körökben „tervezték meg és irányították” a három legnagyobb etnikai csoport: a fur, a masszalit és a zagava törzsek elleni, tudatosan a polgári lakosságot megcélzó támadásokat (ehhez volt szükség a dzsandzsavid milí­ciákra), a tömeges nemi erőszakot s az említett törzsek elűzését földjeikről. A szudáni elnök tagad minden vádat, amelyeket úgy minősít: „annyit sem érnek, mint a tinta, amivel leírták”.

Idén március 4-én pedig az ICC történetében először adott ki elfogatási parancsot hivatalban lévő államfő ellen. A vádiratban emberiség elleni bűnök (gyilkosság, erőszakos kitelepítés, kínzás és nemi erőszak) és háborús bűnök (fosztogatás és szándékosan polgári személyek elleni támadások) egyaránt szerepelnek. Noha a bíróság beismerte: népirtásra nincs elegendő bizonyíték a vádemeléshez – ezért nem szerepel a vádpontok között –, a három bíró egyike ettől eltérő véleményt fogalmazott meg, szerinte „komoly alapunk van arra, hogy állítsuk: el-Besír bűnös népirtásban”.

A letartóztatási parancs hírére a szudáni elnök heves szónoklatot tartott hívei előtt. A demonstráció egyszerre volt népünnepély és vallásos tömeghisztéria, zeneszóval, tánccal aláfestve: „Azt üzenjük a gyarmatosítóknak – harsogta szenvedélyes hangon –, hogy nem törünk meg, nem hódolunk be, nem ereszkedünk térdre… Felkészültünk, emberek! Felkészültünk, hogy ellenálljunk a megszállásnak, és felkészültünk, hogy kiüssük a megszállókat. Kiütöttük őket a XIX. és a XX. században, ki fogjuk ütni a XXI. században is!” El-Besír teátrális előadásban, táncolva és botját dühösen rázva az ég felé, ostorozta az új „gyarmatosítókat”, akik az ő elfogásával akarják destabilizálni országát, s a nemzetközi segélyszervezetek ennek eszközei, ezért kiutasítja őket. A szudáni államfő szerint az igazi bűnözők az USA és Európa vezetői. „Egy nap majd mi mondunk ítéletet őfelettük.” El-Besír energikus tőmondatokkal hergelte híveit. Mögötte álló emberei közül az egyik időnként dervis gyanánt elkiáltotta magát: Allahu akbar (Allah hatalmas!), vagy más, könnyen ismételhető jelszót adott a tömeg szájára, mint: „Testünkkel, lelkünkkel védünk, Besír!”

A szudáni elnök a nemzetközi segélyszervezetek kiutasításával újabb emberiség elleni bűntettet követett el: „ezzel valójában új formáját találta meg a dárfúriak kiirtásának. Az otthonaikból elűzött, menekülttáborokba kényszerült mintegy 2,5 millió ember sorsa, túlélése kizárólag a nemzetközi segélyeken és segélymunkásokon (élelemhez, vízhez, orvosi ellátáshoz csak általuk jutnak) múlik” – írta Nicholas D. Kristof, az International Herald Tribune publicistája a Wanted President (A körözött elnök) című cikkében, majd hozzáteszi: „El-Besír eltökélt a dárfúri rombolás és mészárlás fenntartásában, de nem azért, mert ő egy szadista szörnyeteg, sokkal inkább számító és gyakorlatias. Már politikai pályája elején felismerte, hogy az atrocitások politikája igen hatékony.”

A dárfúri ügyben igen aktív Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár viszonya a szudáni államfőhöz igencsak ellentmondásos: az egyik oldalról Ban nem hajlandó személyesen tárgyalni vele, s amennyiben találkoznak (mint legutóbb februárban egy etiópiai csúcsértekezleten), heves szópárbajba bocsátkoznak. Másfelől, amikor tavaly nyáron először szóba került a szudáni elnök elleni vádemelés, a világszervezet első embere aggodalmának adott hangot, hogy el-Besír megjósolható dühének az afrikai országban szolgáló ENSZ-katonák ihatják meg a levét. Aggodalmai nem alaptalanok: szudáni politikai vezetők a minap kijelentették: „levágjuk a végtagjait annak, aki megkísérel akár egy lépést is tenni Hága parancsának teljesítése érdekében.”

Bár az elfogatási parancsot megkapta a szudáni kormány is, aligha teljesíti, hiszen nem ismeri el az ICC illetékességét. El-Besír bőszen tagadja a vádakat, de ebbe olykor ő maga is belezavarodik: „bárki is látogat Dárfúrba, találkozik állami tisztviselőkkel, megtapasztalja, hogy az etnikai konfliktusok, a törzsi… szóval, megtudja, hogy mindaz hazugság, amiről beszélnek” – nyilatkozott nemrégiben. Szudán tehát minden eszközzel védi vezérét, aki nem is érzi magát bűnösnek, így feladni, pontosabban megadni nem fogja magát soha, ezért tűnik valószínűtlennek, hogy valaha is élve Hágába szállítják. Holtan meg minek?

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges