Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Tanzánia a világ tíz legszegényebb államának egyike, lakosainak több mint egyharmada él napi egy dollárnál kevesebb bevételből. Pedig nem véletlenül nevezik az országot sokszor Afrika alvó óriásának: a csodás természeti gazdagság, a viszonylagos politikai nyugalom, a páratlan kulturális sokszínűség látszólag nem indokolják a lépten-nyomon tapasztalható nyomort, a szellemi, civilizációs és technikai-infrastrukturális elmaradottságot.

Már az ókorban élénk kereskedelem folyt mind a partvidék, mind a szigetek településein, arábiai, perzsa, indiai, sőt kínai hajók is gyakori vendégek voltak, vitték innen a szantálfát, az aranyat, fűszereket, elefántcsontot és főként a rabszolgákat. A középkor hajnalától kezdve sorra le is telepedtek a partvidéken előbb dél-arábiai arabok, majd vallási ellentétek miatt menekülni kényszerült sirázi perzsák, akik az arabokkal és a helyi bantu törzsekkel keveredve „alkották meg” a szuahéli népet és nyelvet, amely ma a legfontosabb közvetítő nyelv a kelet- és dél-afrikai térségben. Az i. sz. VIII. századra a parton Kilwa szultanátus, valamint Zanzibár szigete kereskedő kolóniákkal népesült be, s valóságos elosztó központja lett a rabszolga-kereskedelemnek. Előbb a zanzibári, majd a XIII. századtól fogva a part menti népek is felvették az iszlám hitet, míg a szárazföld belsejében élő törzsek megőrizték animista vallásukat. A XV. század végén erre vetődő portugál hajós, Vasco da Gama tehát az európainál nem vagy alig fejletlenebb civilizációra bukkant, ám a luzitánok haditechnikai fölényük révén birtokba vették a vidéket. Uralmukat a bennszülöttek majd’ két évszázad múltán, az ománi szultán katonai támogatásával tudták lerázni magukról, ami azt jelentette, hogy a portugál fennhatóságot arab váltotta fel. A XVIII. század elején Zanzibárt és hosszú harcok árán a tanganyikai partvidéket birtokba vevő ománi szultán, Ahmad bin Szaid 1741-ben Maszkatból Zanzibárra helyezte át székhelyét, s alapította meg a Szaid-dinasztiát, amely 1964-ig, a szultanátus meg­szű­néséig uralkodott itt. Az ő hadai kezdték meg a karavánutak, állomások kiépítését a Kilimandzsáró lejtői, valamint a Viktória- és a Tanganyika-tó felé az elefántcsont- és rabszolga-kereskedelem gördülékenyebb és biztonságosabb lebonyolítása céljából.

A térség történelmében új fejezetet nyitott a németek megjelenése. A kalandor kutató és gyarmatpolitikus dr. Carl Peters vezetésével 1884-ben megalakult Német Gyarmatosító Társaság tudományos expedíciók örve alatt Tanganyika belső területein számos törzsfőnököt vett rá – szövetekkel, pálinkával, dohánnyal és értéktelen csecsebecsékkel megajándékozva őket – a német protektorátus elismeréséről szóló szerződések aláírására. Otto von Bismarck birodalmi kancellár eleinte elzárkózott az általa megvetett Peters akcióitól, ám 1891-ben mégis császári oklevelet adott ki Német Kelet-Afrika gyarmat létrehozására, amelynek a „doktor úr” kegyetlen katonai terrorral igyekezett érvényt szerezni. A betolakodók a bennszülötteket megfosztották legjobb termőföldjeiktől, s különféle adókkal kényszerítették, hogy ültetvényeiken dolgozzanak. Tanganyikában a németek honosították meg a kávé, a dohány, a tea, a kaucsuk, a gyapot és a szizál termelését; mintegy hatezer ültetvényes gazdálkodott az afrikaiaktól elrabolt földeken. A szállítás megkönnyítésére kiépítették a Tanga–Moshi és a Dar es-Salaam–Tabora–Kigoma-vasútvonalat, valamint teherforgalom lebonyolítására alkalmas kikötőket alakítottak ki.

A kíméletlen elnyomás – Afrikában szokatlan – összefogásra, együttes felkelésre sarkallta a bantu törzseket és a part menti arab lakosságot: 1888-ban Bu­siri arab vezér zászlaja alatt majdnem teljesen kiűzték a németeket, akik azonban jelentős erősítést kaptak, s másfél évi harc árán leverték a lázadást. A számos rebellió közül a legjelentősebb az 1905–1907 közö­tti Maji Maji felkelés volt, amelyet a németek végül kegyetlenül levertek, s amelynek 120 ezer afrikai esett áldozatul. A hódítók ezután szerte az országban ka­tonai támaszpontokat állítottak fel. A gyarmati ha­talom a német császár kinevezte főkormányzó kezében összpontosult, egy-egy körzet élén is katonai kormányzó állt.

Hamarosan megalakult a Brit Kelet-afrikai Társaság is, s a két szervezet 1886-ban szerződést írt alá egymás hódításainak elismeréséről. Az angoloknak elsősorban Zanzibárra fájt a foguk. Hagyományosan tengeri kalmár nép lévén, arra törekedtek, hogy kezükbe vegyék az ellenőrzést az Indiai-óceán ha­jó- és kereskedelmi forgalma felett, s ehhez kiváló tá­maszpontként szolgált Zanzibár. Noha igyekeztek elkerülni a harcokat, s a brit konzulok inkább a szultánok bizalmát próbálták elnyerni, ha minden kötél szakadt, a fegyvercsörtetéstől sem riadtak vissza. A Révai-lexikon szerint „az európai expedíciók iránt mindig a legjobb indulatot” tanúsító Bargasz bin Szaid ural­kodót az akkori – vele baráti viszonyt ápoló – Sir John Kirk brit főkonzul ágyúzással fenyegette meg, ha nem írja alá az angolok számára előnyös gazdasági egyezményeket. A XIX. század utolsó évtizedei­ben mindinkább a gyarmati gazdálkodás, a fűszernövények kultúrája vált uralkodóvá a szigeten, amely azonban sorra veszítette el szárazföldi birtokait.

Az 1890-es esztendő fordulatot hozott a térség történelmében: az angolok és a németek megállapodtak abban, hogy Németország elismeri a brit fennhatóságot Zanzibár felett, cserébe London lemond az északi-tengeri szigettámaszpontról, Helgolandról. Az angolok időközben egyre szűkítették a szultán hatáskörét, s a hatalmat már tulajdonképpen a brit főkonzul gyakorolta. Az 1896-ban trónra lépett Szaid Haled már hiába próbált uralkodni, a gyarmatosítók ezúttal is ágyúzással fenyegetőztek, s mivel a szultán nem volt hajlandó lemondani, ezúttal be is váltották szavukat, a szultáni palotát szinte porig rombolták, s az elinaló uralkodó helyére saját kegyeltjüket ültették.

Az első világháború után a britek győztes hatalomként rátették kezüket a kelet-afrikai német gyarmatok közül Tanganyikára, míg Ruanda-Urundit átengedték a szövetséges belgáknak. A volt német ültetvények mellett az angolok további másfél millió hektár termőföldet raboltak el az afrikaiaktól. A hi­ányzó újabb munkáskezeket másik gyarmatukról, Indiából pótolták. A németekkel ellentétben az an­golok nem elsősorban katonai erővel igyekeztek el­fogadtatni uralmukat. Ráadásul igyekeztek megte­remteni a gyarmati önrendelkezésnek legalábbis a látszatát, az egyes törzsfőnököket korlátozott közigazgatási jogkörrel a helyükön hagyták. A gyarmati parlamentnek azonban egészen 1945-ig egyetlen afrikai tagja sem volt. Közben fennen hangoztatták, hogy mindenben a bennszülöttek érdekeit tartják szem előtt. „Jól példázza” ezen erőfeszítéseket, hogy Zanzibáron nagyüzemi méretekre növelték a szegfűszeg termelését az arab ültetvényesek földjein, ahol a betiltott rabszolgatartást a lakosság kényszermunkája váltotta fel az angolok hatósági segítsége mellett. (Ma is Zanzibár adja a világ szegfűszegtermésének 82 százalékát!) A húszas évek végén éledezni kezdtek a haza­fias mozgalmak, megalakult a bennszülöttek első politikai szervezete, a Tanganyikai Afrikaiak Szövetsége (ATA). A II. világháborúban csaknem 100 ezer tanganyikai harcolt brit zászlók alatt, közülük kerültek ki a későbbi függetlenségi mozgalom élharcosai. A világháború után az ENSZ gyámsági területként London rendelkezésére bocsátotta az amúgy is birtokolt területeket. Az angolok a katonai erő megtakarítása és saját békéjük biztosítása végett taktikát váltottak: elősegítették a brit korona iránt lojális helyi burzsoázia kialakulását, annak tagjait a gyarmati elitbe beemelve erősítették saját társadalmi bázisukat, s a külvilág sem szólhatott rájuk egy rossz szót sem, hiszen a 31 tagú tanganyikai parlamentnek immár hat afrikai és három indiai képviselője is volt. Ez persze csak a látszat, hiszen egy 1947-es felmérés szerint a bennszülött lakosság 91,3 százaléka írástudatlan volt, tehát esélye sem lehetett arra, hogy saját érdekeit képviselhesse. A gyarmati közigazgatás gazdasági téren súlyos dilemmával küzdött: a gyámsági szerződés szerint az afrikai lakosság érdekeinek szem előtt tartásával, a bennszülöttek mind nagyobb részvételével kellett volna fejleszteni a gazdaságot, csakhogy ez ellentmondott a brit tőkések érdekeinek, s a külbirtok előbb-utóbbi elvesztésének – ez is benne volt a szerződésben – perspektívája arra ösztönözte Londont, hogy a lehető legtöbbet „nyerjen ki” a gyarmati gazdaságból.

A kizsákmányolás csak tovább erősítette a függetlenségi mozgalmakat: 1954-ben Julius Nyerere és Oscar Kambona vezetésével politikai párttá alakult át az ATA, létrejött a Tanganyikai Afrikai Nemzeti Unió (TANU). Célja az volt, hogy „felkészítse az országot az önkormányzatiságra, ill. a függetlenségre, másrészt, hogy küzdjön az afrikai törzsi elszigeteltség és előítéletek ellen, egységes nemzeti szellemet alakítson ki”. Követelte, hogy az összes központi és helyi kormányzati pozíciókat választások útján töltsék be, továbbá általános választójogot, a bevándorolt kisebbség előjogainak megszüntetését, s célul tűzte ki, hogy minden közigazgatási szinten afrikaiak legyenek többségben. Julius Nyerere taktikusan azt is kijelentette: „Sohasem kardoskodtunk amellett, s remélem, a jövőben sem fogunk, hogy az önkormányzattal bíró Tanganyikát kizárólag afrikaiak kormányozzák.” 1960-ra elérte, hogy Tanganyika teljes belső autonómiát kapjon. Az októberi választáson a TANU egy híján az összes parlamenti helyet elhódította, aminek eredményeként Julius Nyerere ülhetett a miniszterelnöki székbe, ám a brit főkormányzó is hivatalában maradt.

A II. világháború után Zanzibáron is erőre kapott a függetlenségi harc. 1957-re elérték, hogy a benn­szülöttek is küldhessenek képviselőket a helyi parlamentbe. A sziget két vezető pártja a helyi elit érdekeit képviselő, 1955-ben alakult, túlnyomórészt arab fiatalokból és értelmiségiekből összeállt Zanzibári Nemzeti Párt (ZNP) és a baloldali irányvonalú Afro-Shirázi Párt (1956) volt. Egyaránt a gyarmati iga lerázását akarták, csak másképpen.

1961. december 9-én Tanganyika elnyerte függetlenségét a Brit Nemzetközösségen belül. Napra pontosan egy évvel később pedig kikiáltották a Tanganyikai Köztársaságot, Nyerere pedig „átült” az államfői székbe . A szuverenitás megerősítésére „afrikanizálták” az államapparátust, az angol mellett (!) hivatalos nyelvvé tették a szuahélit, s a hatalom központosítása érdekében megvonták a közigazgatási funkciókat a törzsfőnököktől. Államosították a kül­földi tulajdonú ültetvényeket – a nemzetközi segélyek és kölcsönök jelentős része az ültetvényesek és a volt gyarmati tisztviselők kártalanítására ment el.

1963. december 10-én Zanzibár is függetlenné vált. Öt héttel később az „angol” bábszultánt és kormányát elsöpörte a rövid, ám annál véresebb (17 ezer áldozattal járó) baloldali felkelés. Zanzibár és Tanganyika vezetői már a „forradalom” idején felvették a kapcsolatot, majd 1964. április 27-én megalakult Tanganyika és Zanzibár Egyesült Köztársaság, amely nem sokkal később felvette a Tanzánia nevet. Az új állam elnöke Nyerere lett. Zanzibár külön korlátozott hatáskörű törvényhozó (50 tagú parlament) és végrehajtó szervet (Forradalmi Tanács) hozott létre, ám a külügy, a hadügy, a rendőrség, a külkereskedelem, a közszolgáltatás, az adók és a vámok, a kikötők, továbbá a légi forgalom irányítása a közös parlament feladata.

Az 1967-es, híres Arushai Nyilatkozattal Tan­zánia hitet tett a nemkapitalista fejlődés, az önellátás, a társadalmi szolidaritás, az úgynevezett afrikai szo­cializmus mellett. A tanzániai változat, az ujamaa je­gyé­ben tömeges államosításra (gyárak, ültetvények, bankok, magánvállalatok), a mezőgazdaság szövetkezeti átalakítására került sor, s erősen korlátozták a magántulajdont. Bevezették a tervgazdálkodást. Az 1977-ben elfogadott új alkotmány értelmében a TANU és a zanzibári ASP egyesüléséből létrejött Forradalmi Párt (Chama cha Mapinduzi, CCM) lett az egyetlen legális politikai szervezet.

A hetvenes évek végére a Világbank rendszeres pénzügyi és szakmai segítsége ellenére az ujamaa az igen kevéssé hatékony termelés, a korrupció, a parasztok ellenállása, a fogyasztási cikkek árának emelkedése és az importált kőolaj hirtelen drágulása miatt a tanzániai gazdaság erős hanyatlásnak indult, ami megingatta a hitet a szociális igazságosság eszméjében. Mégis népszerűtlen döntés volt a kormánytól, amikor a nyolcvanas évek közepén elfogadta az IMF kölcsönét, amelynek feltétele a gazdaság szerkezeti átala­kítása volt. Ez a közszféra jelentős leépítését, a pénzügyi és agrárszektor deregulációját követelte meg elsősorban, de az IMF kikötötte azt is, hogy kölcsönéből nem fejleszthető a mégoly szerény színvonalú oktatás és az egészségügy sem. A hitelnek és a szerkezetátalakításnak köszönhetően az 1980-as évek közepétől a következő évtized végéig némi növekedést mutatott az ország GDP-je, az életszínvonal viszont csökkent.

A változásokat elfogadni nem tudó Nyerere 1985-ben visszavonult a politikától. Utódja, Ali Hassan Mwinyi számos jelentős politikai és gazdasági reformot hajtott végre. Minden intézkedésével igyekezett külföldi tőkét csalogatni az országba, s kölcsönöket szerezni. A gazdasági reformok politikai változásokat is igényeltek: 1992-ben alkotmánymódosítással le­hetővé vált a többpárti demokrácia, s az államfő mandátumát legfeljebb kétszeri ötéves periódusra kor­látozták. Ugyanakkor megmaradt az a szabály, hogy az elnök jelöli ki a kormányfőt és a minisztereket a megválasztott parlamenti képviselők közül. Ezt a politikát folytatta utódja, az 1995-ben, az első többpárti voksoláson elnökké választott Benjamin William Mkapa (a CCM jelöltje) is. A választások eredményeit élesen vitatta az ellenzéki Egyesült Polgári Front (CUF). A gazdaság szépen gyarapodott, ám ennek a fájdalmas pénzügyi reformok sora volt az ára.

A 2000. évi elnökválasztásokat újra csak Mkapa nyerte meg a szavazatok 72 százalékával. A CUF me­gint csalást emlegetett, s a voksolás megismétlését követelte. A demonstrációk Zanzibáron véres összetűzésbe torkollottak, amelyeknek a szárazföldről átvezényelt katonai alakulatok vetettek véget. Két hónappal a zavargások után a CCM és a CUF megállapodott egy közös bizottság felállításáról a nyugalom helyreállítása érdekében. Ám áprilisban újra tízezrek vonulnak utcára Dar es-Salaamban, az ország kereskedelmi fővárosában (a politikait 1996-ban áthelyezték az ország belsejében fekvő Dodomába).

A Tanganyika és Zanzibár egyesülésének 40. évfordulóján (2004. április 27-én) tartott ünnepségen Mkapa kijelentette: az uniót mindenképpen egyben kell tartani. A szigeteken komoly tömegbázissal bíró CUF szerint viszont Zanzibár rossz üzletet kötött a fúzióval, a dodomai kormány elhanyagolja a szigetek fejlesztését, és a szigetlakókat másodrangú állampolgárokként kezeli. Szerintük a szigeteken az egyesülés óta csökkent a lakosság életszínvonala, törődés híján tönkrementek a még a gyarmati időkben épült utak, iskolák. Ennek ellensúlyozására a CCM előszeretettel emlegeti, hogy Zanzibár a lakosság arányaihoz képest túlreprezentált a szövetségi parlamentben. A szigeteken a 40 milliós lakosságnak ugyanis mindössze egy százaléka (nem egészen 400 ezer ember) él, a 274 fős parlamentben viszont legalább öt helyet a szigetekről töltenek be, s további mandátumokat hozhat, ha az elnök által közvetlenül kijelölt 37 női képviselő között zanzibári hölgy is szerepet kap.

A 2005-ös választások megint vihart kavartak. Újra nagy fölénnyel győzött a CCM, az ellenzék ismét csalással vádolta a kormánypártot. A CUF ezúttal még nagyobb önállóságot, sőt, függetlenséget követelt Zanzibár számára. Ráadásul a decemberi elnökválasztást toronymagasan nyerte meg a CCM jelöltje, Jakaya Mrisho Kikwete korábbi külügyminiszter, akit nagy reménységnek tartanak energikus fellépése és kiváló nemzetközi kapcsolatai miatt, ám diadalához a gyanú szerint a nemzeti bankból csalárd módon megszerzett dollármilliók segítették hozzá. Az új államfő mindenesetre hadat üzent a korrupciónak. Tavaly tavasszal Kikwete szétzavarta kormányát, két miniszterét bíróság elé állították, mert „hivatali hatalmukkal visszaélve” befolyásolni próbálták egy bányászati tender elbírálását. A korrupció mélyen beleivódott a társadalmi-gazdasági életbe. Egy fehér bányamenedzser szerint a helyiek képtelenek két napra előre gondolkodni. Üzletkötésnél azt lesik, mit nyúlhatnak le, hogyan verjék át partnerüket, még ha ezzel a további együttműködést kockára is teszik. Gyakran azon hiúsul meg egy üzlet, hogy az egyik fél nem tudja kifi­zetni a kért csúszópénzt.

Bár a fekete-afrikai országok többségétől elté­rően Tanzániára nem vetül sem vallási, sem etnikai (noha százharmincnál is több törzs él itt) ellentétekből eredő polgárháborúnak még az árnyéka sem, megjósolhatatlan, hogy a mérhetetlen szegénység mikor vált ki politikai feszültséget. Az országban jól megférnek egymással Krisztus és Allah hívei is, akik nagyjából egyforma lélekszámú közösséget alkotnak. Az egyik legsúlyosabb társadalmi problémát mégis a bigott vallásosság okozza. Fekete-afrikai boszorkánydoktorok szerint ugyanis az albínók egyrészt rossz szellemek hordozói, másrészt a szerveikből főzött étel fogyasztása gazdaggá tesz, illetve a csontjaikból készített amulettek szerencsét hoznak. Csak 2008-ban, és csak Tanzániában – leginkább a Viktória-tó mentén élő törzsek körében – mintegy 30 albínót gyilkoltak meg brutális kegyetlenséggel, hogy „mágikus erejű szerveiket” eladják. Az igazi baj, hogy erre a „keresletre” maffiaszerű bű­nöző csoportok valóságos üzletágat építettek. Noha a kormányzat utasította a hatóságokat az albínók védelmére, mindig, mindenhol akad korrupt rendőr, aki némi pénzért szemet huny a kegyetlen gyilkosságok felett.

A gazdasági fejlődés komoly akadálya, hogy hiába a külföldi tőkebefek­tetés, ipartelepítés, ha nincs megfelelő képzettségű munkaerő. A felnőtt lakosságnak még mindig több mint a kétharmada írástudatlan. Miközben a munkanélküliségi ráta az eget verdesi (67 százalék), a hagyományos ültetvényeken még mindig lehetséges – mert megéri – a tömeges gyermekmunka.

A világpiaci értékarányok tükrében nem éppen előnyös, hogy Tanzánia hazai össztermékének (GDP) mintegy 85 százalékát még ma is a mezőgazdaság adja, s az agrárszektorban dolgozik a foglalkoztatottak négyötöde. Ráadásul a termékszerkezet sem kedvező: a termelés döntő hányadát – gyarmati örökségként – a fűszernövények és olyan ingadozó árú élvezeti cikkek, mint a kávé, tea és a kakaó adják. A szerkezetváltást nehezíti a termőterületek szűkössége, a 886 ezer négyzetkilométernyi szárazföld mindössze négy százaléka művelhető meg. Az élelmezési gondokat már a közeljövőben súlyosbíthatja, hogy az ország lakossága rendkívül gyorsan gyarapodik. Tanzánia megalakulásakor a népesség lélekszáma alig haladta meg a tízmilliót, ma ennek a négyszerese, s előrejelzések szerint 2050-re eléri a 88 milliót. Ugyancsak gyarmati örökség, hogy az ipar gyakorlatilag a mezőgazdaság produktumainak feldolgozására korlátozódik.

Némi bizakodásra ad okot, hogy a régóta ismert – de az infrastruktúra kezdetlegessége miatt alig feltárt – arany-, gyémánt- és más drágakőlelőhelyek mellett már folyik a Songo Songo sziget térségében felfedezett földgázvagyon kitermelése. Ez azért is fontos előrelépés, mert például az évezred első esztendeiben hosszan tartó szárazság drámai mértékben fogta vissza a vízierőmű-kapacitásokat, amelyek máskor az ország villamosenergia-termelésének 60 százalékát adták, ezért az utóbbi években is többször küzdött súlyos áramhiánnyal az ország. Sokat várnak a hegyes és igencsak szeles északi vidékre tervezett szél­erőmű-parktól is.

A legkedvezőbb kilátásokat az idegenforgalom kínálja, amely alig egy-két évtized alatt az ország leggyorsabban fejlődő s a legnagyobb valutabevételt hozó gazdasági ágazatává nőtte ki magát. A csodálatos tájak, a sokszínű kulturális örökség, a viszonylag kedvező éghajlat mind több turistát vonz. Tucatnyi nemzeti park páratlanul gazdag állatvilága várja a kíváncsiakat. A leghíresebb közülük a Serengeti, valamint a látványában egészen egyedülálló Ngorongoro. Utóbbi egy 600 méter mély, 19 km átmérőjű kihűlt vulkáni kráterben helyezkedik el, ahol elképesztően sok fajta és nagy mennyiségű állat él, méltán nevezik az útikönyvek Noé bárkájának. Tanzániában található a Kilimandzsáró, Afrika legmagasabb hegye, valamint a fekete kontinens két legszebb tava, a Viktória- és a Tanganyika-tó. Zanzibáron első szippantásra a szegfűszeg-, fahéj-, bors-, szerecsendió-, kakaó-, banánültetvények és a kókuszpálmák buja együttese vonzza a látogatókat. De érdekes a sziget sokszínű, mégis egységes kultúrája, amely perzsa, arab, fekete-afrikai és indiai elemeket foglal magában. A turisták szállítását nagyban segíti a viszonylag fejlett belföldi légifor­galmi hálózat. A későbbiekben gondot jelenthet, hogy a bevételekhez képest keveset fordítanak a turizmus okozta környezeti és mentális károk megelőzésére, helyreállítására. Segítséget az ökoturizmus elterjedése hozhat. A befektetők felelőssége, hogy a kis törzsi csoportok megőrizzék ősi kultúrájukat, hogy ne legyen belőlük – a szó minden értelmében – olcsó cirkuszi látványosság.

A közszféra és a bankrendszer közelmúltbeli reformja a magánszektor bővülését szolgálja, a beruházásokat ösztönzi. A rövid és még inkább a hosszú távú gazdasági kilátások azonban jelentős mértékben múlnak azon, mennyire sikerül visszaszorítani a korrupciót, s lefaragni a szükségtelen állami költekezést. Hangsúlyozottan a feleslegest, mint például a harmadik elnöki különrepülőgép vásárlása, aminek ára a költségvetési kiadások egy százalékát emészti fel, miközben az egész oktatásra ennek csupán a kétsze­rese jut.

Még súlyosabb Tanzánia lakosságának egészségi állapota. A negyvenmilliós népességnek különböző felmérések szerint hat-kilenc százaléka HIV-fertőzött. Tavaly jelentették be, hogy az akkori 150 ezer beteggel szemben 2010-re már majd’ félmilliót tudnak kezelni retrovirális gyógyszerekkel, amelyek jelentősen megnövelik az AIDS-esek túlélési esélyeit. Riasztó, hogy még mindig hetven fölött jár az ezer születésre eső csecsemőhalandóság, a várható élettartam pedig alig haladja meg az 50 esztendőt. A kórházi el­látás még a kevésbé szegények számára is nagyon drága.

A nagy munkanélküliség mellett a dolgozók jö­vedelme is szánalmasan kevés: Dar es-Salaamban a havi átlagbér 10 ezer forintnak megfelelő tanzániai shilling, vidéken ez a négyezret sem éri el. Rontja a szociális helyzetet, hogy Tanzániában jelenleg 432 500 menekült él. A legtöbben Burundiból (331 900) és a Kongói DK-ból (99 100) jöttek.

Az elképesztő nyomor ellenére derűs emberekkel találkozik a látogató, s az életkörülményeket fir­tató kérdésekre mindig ugyanazt a választ kapja: „hakuna matata”, azaz minden rendben. Az utca emberétől eltérően ítéli meg a helyzetet az értelmiség. John Ulanga, a tanzániai civilszervezeteket összefogó iroda vezetője nemrégiben a Népszabadság tudósítójának kifejtette: „a szegénység, elmaradottság oka a rossz kormányzás, az emberi erőforrás hiánya. A politikai elit velejéig korrupt, csak saját meggazdagodása érdekli.”

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges