Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Afrika – különösképpen a szubszaharai térség – viszonylagos ipari és civilizációs elmaradottsága bizonyos szempontból akár előnyt is jelenthetne a fekete földrész gazdasága számára, hiszen a kevéssé fejlett ipar és a többi földrészhez viszonyítva szerény lakossági fogyasztás fajlagosan jóval kevesebb energiát igényel.

A kontinens lakói lényegesen kevesebbet használnak fel a jelenleg még uralkodónak számító fosszilis energiahordozókból (szén, kőolajszármazékok, földgáz), mint a fejlett világ országai. A környezeti előnyökön túl ez – hátha még az esőerdőket is sikerülne megóvni a pusztításoktól – azt is jelenti, hogy Afrika talán könnyebben állhat át a megújuló energiaforrások (víz, szél, nap) használatára, ami a kőolaj- és földgázárak emelkedő tendenciáját, a készletek kérlelhetetlen fogyását tekintve ígéretes jövőt kínálhat a ma még a szegénység szinonimájaként számon tartott kontinens számára. (Nem is beszélve az olcsón és szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló biomassza-forrásokról. Etiópia majdnem teljes energiaszükségletét biomasszából állítja elő, de még a fejlettebb, iparosodottabb Kenyában is 75 százalék ez az arány.) A szegénységből, a fejletlenségből való kitörésnek azonban komoly gazdasági, politikai, technológiai feltételei vannak, és ezek teljesülése javarészt nem Afrikán múlik.

A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) becslései szerint 2030-ra a világ energiaigénye 55 százalékkal emelkedik a 2005-ös szinthez képest. A jelentős növekedés nagyrészt az olyan intenzíven fejlődő gazdaságoknak „köszönhető”, mint India és Kína. (Az utóbbi években ez a két ország felelős az energiaigény növekedésének majdnem a feléért. A kevésbé fejlett régiókban, mint Afrikának a Szaharától délre fekvő része, nincs és belátható időn belül nem is várható kritikus energiahiány.)

A következő negyedszázad ugyanakkor a fosszilis energiahordozók rohamos fogyásának időszaka lesz. Noha szakértők még közel ötven évre elegendőnek becsülik a ma ismert készleteket, megjósolhatatlan, hogy áruk hová szökik majd fel. Mikor jön el a fordulópont, amikor a megújuló forrásokból előállított energia olcsóbb lesz, mint a kőolaj vagy a földgáz? Ennek unokáink, de talán már fiaink, lányaink is tanúi lesznek.

Noha Afrika jelentős energiatartalékokkal rendelkezik – nem véletlenül folynak kutatások újabb és újabb kőolaj-, illetve földgázlelőhelyek után –, egy főre jutó energiafogyasztása csak töredéke a fejlett világénak. Különösen igaz ez a Szaharától délre fekvő vidékekre. Számottevő kivételt csak a Dél-afrikai Köztársaság jelent.

A szubszaharai térség a világ energiafogyasztásából mindössze 2,7 százalékkal veszi ki a részét, holott a Föld népességének 9 százalékát adja. Ne higgyük azonban, hogy ebben a térségben az energiaigény a közeljövőben nem fog érezhetően emelkedni. Igaz, nincsenek biztató kilátások az afrikai országok gyors ipari fejlődését illetően, ám a lakosság lélekszáma, különösen a Szaharától délre eső területeken rohamosan (évente három százalékkal) növekedik. A világátlagot háromszorosan meghaladó népszaporulat, valamint a többnyire igen szegényes orvosi ellátás, az alacsony várható élettartam miatt az átlag­életkor csökkent az elmúlt 30 esztendőben. Jelenleg a lakosság 45 százaléka 15 évesnél fiatalabb. S a fiatalok, lakjanak bár düledező viskókban, mindinkább szeretnének részesülni a technika vívmányaiból: mobiltelefont használnak, televíziót néznek, s lassanként a falvakban is megjelennek a hűtőszekrények, mosógépek, amelyek ugyancsak elektromos energiát igényelnek. Csakhogy Fekete-Afrikában a városokon kívül gyakorlatilag elérhetetlen az elektromos hálózat, egyedi megoldásokat kell találni a gépek, készülékek működtetésére.

Hiába folynak kutatások Afrika számos pontján fosszilis energiahordozók után, olyan készleteket, mint a Perzsa-öbölben, aligha találnak. Mai ismereteink szerint a régióban a földkerekség bizonyított olajtartalékainak mindössze kettő százaléka, a földgázkészletek három százaléka és a széntartalékok hat százaléka található. Ebből nem fognak meggazdagodni a térség államai. Jelentős, ám alig hasznosított vízienergia-potenciál is kínálja magát. További energiaforrást jelentenek az urániumkészletek (amelyeket Dél-Afrika kivételével külföldiek termelnek ki és adnak el), valamint a meglehetősen egyenletes napsugárzás és a szél.

A szubszaharai Afrikában a gazdasági fejletlenség és a szegényes infrastruktúra miatt általában gyenge minőségű, kevéssé hatékony energiaforrásokat vesznek igénybe, amelyeket különböző okok miatt mind nehezebbnek tűnik előállítani és megújítani. Olyan jó minőségű, hatékony energiaforrásokat is kitermelnek, mint a kőolaj, a földgáz, az uránium, de ezek döntő hányadát exportálják. Ez részben azért van így, mert a korszerű energiaforrásoknak nincs nagy hazai piacuk, részben azért, mert ezek kivitele leginkább az államadósságok törlesztését szolgálja, részben azért, mert kitermelésük döntő hányada nemzetközi vállalatok kezében van.

Az egyre-másra felfedezett és kitermelésbe vett olajmezők (Nigériában, Angolában, újabban Szudánban, Csádban, a Guineai-öböl partvidékén) ellenére a fekete kontinens alapvető energiaforrása – különösen, ami a háztartásokat illeti – a fa, a faszén és a biomassza maradt. Ezek a tüzelőanyagok a Szaharától délre a felhasznált energiamennyiség 60 százalékát adják, egyes országokban, mint például Burundiban vagy Burkina Fasóban, ez az arány a 90 százalékot is eléri. Az olajtermelő országokban ennél valamivel kisebb ez az arány. Mivel számottevő ipar híján a háztartási energiafogyasztás teszi ki a térség energiafelhasználásának több mint kétharmadát, és a háztartások zömmel hagyományos tüzelőanyagokat használnak fel főzéshez, sütéshez, érthető, ha ez meghatározza a térség országainak energiapolitikáját is. Szerepet játszik ebben a térség fejletlen infrastruktúrája, az, hogy a nagyobb városokon kívül alig találni elektromos hálózatot, sok helyütt pedig a természet bőségesen szolgál többnyire ingyen hozzáférhető tüzelőanyaggal (fával, növényi hulladékokkal, de a fában szegény vidékeken állati trágyával is tüzelnek). A XXI. században, ahol villany nincs, ott jószerivel semmi sincs, se ipar, se munkahely, se infrastruktúra, de még korszerű mezőgazdaság sem. Csak a tengődés egyik napról a másikra, a kínlódás a betevő falat előteremtéséért.

A bőséges „alapanyag” ellenére kérdéses, hogy a biomasszaforrások képesek-e kielégíteni a szubszaharai Afrika igényeinek nagyobbik részét. Elsősorban azért kérdéses, mert a források eloszlása igen egyenlőtlen. A növényzetben szegényebb vidékeken már a háztartások energiaszükségletének kielégítése is jelentős mértékben hozzájárul az erdők kiirtásához. Malawi területének ma már csupán 0,38 százalékát borítja erdő, míg Szváziföldnek még több mint felét. A biomassza hi­ába megújuló energiaforrás, megfelelő tech­nológia híján, az egyszerű eltüzeléssel igen kevéssé hatékony, ráadásul az állati eredetű biomassza (zoomassza) elégetése egészségtelen is. Sok szubszaharai országban jelent egyre súlyosabb gondot az erdős területek túlzott kitermelése. Hatalmas, egykor igen termékeny biomasszamezőket taroltak már le teljesen. A fakivágások miatt a 12,5 millió négyzetkilométert felölelő afrikai szavannák egyre gyorsuló ütemben pusztulnak. Szudánban évente 31 négyzetkilométernyi fás szavannát kebelez be a sivatag, míg Etiópiában már csupán 3 százalék az erdővel borított terület. De nem jelent megoldást a nem­régiben még nagy dérrel-dúrral, környezetvédelmi szólamokkal beharangozott energianövény-termelés sem. Egyrészt azért, mert ennek sincs meg a megfelelő infrastruktúrája, másrészt ennek elégetése sem kellően hatékony, harmadrészt, s ez a legfontosabb, az amúgy sem elegendő élelmiszer termelésétől vesz el termőföldeket. Az már csak hab a tortán, hogy ezek az ültetvények többnyire idegen (európai vagy ázsiai) tulajdonban vannak.

Az elmúlt két évszázad talán legfontosabb nyersanyaga a kőolaj, elég, ha csak járműveink üzemanyagára gondolunk, sőt az első világméretű olajválságig (1973) sorra épültek az (akkor) olcsó földgázra alapozott gázerőművek is szerte a világon. Egyes közel- és közép-keleti országok (Líbia, Kuvait, Dubai, Szaúd-Arábia) mesés gazdagságra tettek szert a kőolaj exportjából, de mindenhol, ahol csak felbuggyant a fekete arany, jólétet ígért. Afrikában azonban még a leggazdagabb olajmezőkkel bíró országokban sem érzékelhető az olajbevételek hatása, hacsak abból nem, hogy egy vékony vezető réteg immár fényűző körülmények között él. A politikusok harácsolása, a korrupció szőrén-szálán eltünteti az olajdollárok legjavát a szubszaharai olajtartalékok 89 százalékát birtokló Nigériában és

Angolában. Közben gőzerővel folyik a kutatás újabb és újabb lelőhelyek után, hiszen a jelenlegi kitermelési ütem mel­lett a ma ismert készletek mindössze egy-két emberöltőre elegendőek.

Az afrikai országok – hazai kereslet híján – a kitermelt kőolaj négyötödét exportálják. Ez a világexport 16 százalékának felel meg. Talán nem tűnik soknak, de ez az arány a világ más tájain található olajmezők lassú kimerülésé­vel várhatóan egyre emelkedik majd, s ezzel párhuzamosan jelentősége is nőni fog, amíg az alternatív energiaforrá­sok át nem veszik az uralmat az energia­piac felett. Afrika gazdasági kiszolgáltatottságát jelzi, hogy a saját szükségletüknél jóval nagyobb kitermelés mellett még az olajtermelő országok is nettó importőrök a feldolgozott kőolajtermékekből. Ennek oka az, hogy Nigéria és Angola kivételével (ahol az állami olajvállalat felerészben tulajdonos) a kőolaj-kitermelés nagy külföldi (francia, amerikai, brit és holland) cégek kezében van. Kilenc nagy vállalat ellenőrzi a Fekete-Afrika 28 országában folyó termelés háromnegyedét. Azokban az országokban, ahol az olajipar állami ellenőrzés alatt áll, a kormányok szigorúan ellenőrzik a kitermelési, finomítási és kereskedelmi tevékenységet az árak hatósági meghatározása és minden tevékenység monopolisztikus kontrollja révén. Tehetik, hiszen ezek a kormányok a főrészvényesek az olajtársaságokban és finomítókban. A fejlett dél-afrikai piactól eltekintve nem megfelelő az olajtermékek piacának infrastruktúrája, kevéssé hatékony, ezért igen költséges a szállítási és forgalmazási rendszer.

A szállítási hiányosságok különösen a tengerparttal nem rendelkező országokban okoznak komoly hátrányokat. Az olajkitermelés és -forgalmazás nehézségei a csekély hazai keresletből, a devizatartalékok szűkösségéből, a kellő kereskedelmi, üzletkötői gyakorlat hiányából fakadnak, továbbá abból, hogy a kitermelést kezében tartó állami szervezet nem törekszik a költségek minimalizálására. A térség finomítóinak berendezései nagyrészt elavultak, teljesítményük csekély, nem megfelelő a karbantartásuk, javításuk sem, ami a devizahiányra vezethető vissza. A forgalmazást hátráltatja még az elégtelen szállítási és raktározási kapacitás, valamint a logisztikai és szervizgyakorlat hiánya is.

A földgáznak mint energiaforrásnak Afrikában még kisebb a szerepe, mint a kőolajnak, noha a kontinens rendelkezik a világ bizonyított tartalékainak 6,6 százalékával. Igaz, ennek több mint a fele az észak-afrikai országokban található. A Szaharától délre komoly készletekkel csak Nigéria dicsekedhet a 16 földgáz-kitermelő állam közül.

A Nílus mellett a fekete földrész másik két nagy területe is rendkívül gazdag vízi energiában. Az egyik a Nagy Tavak tengelye Kenyától Zambiáig, a másik az atlanti partvidék Guineától Angoláig. Mégis a két térség között fekvő Kongói DK (az egykori Belga Kongó, majd Zaire) birtokolja az összes afrikai vízienergia-forrás 60 százalékát. A teljes potenciálnak azonban csak kevesebb mint felét tartják műszakilag kinyerhetőnek, és csupán negyedének kitermelését gazdaságosnak. Tovább rontja a helyzetet, hogy a Nagy Tavak vidéke szeizmológiailag igen kényes, az Etiópiától Malawiig húzódó Nagy-hasadékvölgy (Great Rift Valley) mentén bármikor bekövetkezhetnek vulkánkitörések, földrengések, amelyek komoly veszélyt jelentenek egy vízi erőmű számára. Nem csoda, ha a gazdaságosan kitermelhető for­rásoknak is mindössze 12 százalékát hasznosítják. Többek között ezért is keltett meglepetést, amikor az etióp kormány bejelentette grandiózus terveit, miszerint az ország hamarosan regionális vízienergia-nagyhatalommá válik, mert az Omo folyó völgyében épülő hatalmas gát megkétszerezi majd Etiópia energiatermelését, s ebből még exportra is jut majd. Más kérdés, hogy a terv ellen tiltakozik számos nemzetközi környezetvédő szervezet, melyek szerint a duzzasztómű élelmiszerhiányt, éhínséget okoz majd a helyi lakosságnak. Meles Zenavi miniszterelnök a külföldi bírálatokra csak legyint, hazai ellenállástól pedig aligha kell tartania, hiszen az országban gyakorlatilag nincs ellenzék, a kormányzó párt, az EPRDR korlátlan úr.

Atomenergia előállítása sokáig szóba sem jöhetett Afrikában, noha a fekete földrész legfejlettebb iparával büszkélkedő Dél-Afrikában jelentős uránki­termelés is folyik. Nem csoda, hogy a kontinens egyetlen üzemelő atomerőműve is ebben az országban található, s az energiatermelés 6 százalékát adja. A fogyó szénkészletek, a zsugorodó erdők az afrikai vezetőket is a nukleáris energia felé fordítja, ám elterjedésének komoly akadályai vannak. Elsősorban itt is a szükséges infrastruktúra szinte teljes hiányát kell megemlíteni. Az utak és közművek kiépítése alaposan megemeli a beruházási költségeket. De hiányzik a szakképzett munkaerő is. Utóbbit természetesen pótolhatja, aki a technológiát szállítja (elsősorban Irán, Kína és Oroszország érdeklődik a lehetőségekről), de a legtöbb ország esetében a pénzhiány is nehezen leküzdhető akadályt jelent. Nem véletlen, hogy Dél-Afrika mellett csak a viszonylag nagy devizabevételeket elkönyvelő Nigéria tervezgeti – idestova egy évtizede – atomerőmű építését. Hosszabb távon azonban ez a kontinens sem nélkülözheti a nukleáris energiát, bármennyibe is kerül. „Az energiába mindenképpen pénzt kell befektetni, és a nukleáris energia életképes opciónak tűnik. Nigéria a következő 10-12 évben szeretné megkezdeni az atomenergia-termelést” – fejtette ki öt éve egy dél-afrikai konferencián Franklin Osaisai, a nigériai Atomenergia Bizottság főigazgatója.

Belátható időn belül tehát a nukleáris energiának aligha lesz komoly szerepe Afrika energiaellátásában, noha fajlagosan talán a legolcsóbb energiaforrás, ám a balesetveszély, még inkább a terrortámadások eshetősége nem elhanyagolható kockázat, hiszen a kontinensen korántsem ritka az erőszakos hatalomátvétel, a forrongás, a vallási-etnikai indíttatású, kiszámíthatatlan és eszközökben nem válogató fegyveres konfliktus. Korábban a dél-afrikai erőművet is érte ilyen támadás, jó időre „kikapcsolva” azt az áramtermelésből.

Lenin a kommunizmus megvalósításának lehetőségét kötötte a villamosításhoz, Afrikában más a tét: a felzárkózás lehetősége, az emberi életkörülmények megteremtése a népesség nagy többségét adó nem-városlakók számára is. Két jellemző adat: az ENSZ becslései szerint a világon 1,5 milliárd ember él elektromos áram nélküli lakásban, továbbá hárommilliárd még mindig fa-, illetve faszéntüzelésű tűzhelyen süt-főz. Kenyában – amely messze nem a legszegényebb afrikai állam – a lakosság 85 százaléka él áramellátás nélkül. A nemzeti parkjairól, vadászszafarijairól ismert országban van olyan település, ahonnan három órát kell autózni, hogy árammal ellátott városba jusson az ember.

A villamosítás az egész kontinensen gyerekcipőben jár, különösen a Szaharától délre eső területeken. Európai léptékű hálózat csak Dél-Afrikában található, bár számos települést az sem ér el, és gyakoriak az áramkimaradások. Ez a hálózat kiterjed a szomszédos államokra is. Zambia és Zimbabwe hálózata egymással is össze van kötve, sőt Zambia kapcsolódik a Kongói DK-hoz is, Kenya pedig Ugandához.

Az árampiac a térségben mindenhol szinte teljesen a kormány kezében van, erős centralizáció és politikailag szigorú szabályozás jellemzi. A Dél-afrikai Köztársaság kivételével a szubszaharai térség elektromos hálózatait a viszonylagos elszigeteltség jellemzi (csak elvétve van kapcsolat az egyes országok hálózatai között). A fűtőanyagok felhasználása kevéssé hatékony, a kapa­citások kicsik, az elosztási és szállítási veszteségek nagyok. Ráadásul e hálózatok hozzáférhetősége és megbízhatósága is igen csekély. Nigériában például éveken át súlyos problémák adódtak az áramellátással, amikor gombamód szaporodtak az ipari vállalkozások, és a jobb módú családok egyre-másra vásárolták a drága elektromos készülékeket. Néhány országban még ma is működnek kisebb helyi elektromos hálózatok. Az elektromos áram a fejlett országok szabványai miatt drága, s ez komoly akadályokat állít a hálózat bővítése elé.

A jelenlegi siralmas helyzetből való kitörésre, a kontinens gazdasági fejlődését, a falusi lakosság emberi életkörülményeit megalapozó energiaellátásra a fenti korlátozott források mellett valójában a szél- és napenergia hasznosítása kínálhatna lehetőséget. A szélsőséges hőingadozás miatt kialakuló erős sivatagi szelek, valamint a napsütéses órák bősége, a forró kőzetek kedvező lehetőséget kínálnak Afrikának az alternatív energiaforrások hasznosítására. Elsősorban a szélenergia „befogása” van napirenden. Az Afrikai Fejlesztési Bank támogatásával a tervek szerint jövőre üzembe helyezik Kenyában Afrika legnagyobb szélerőműparkját, amely a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű projektje. A létesítménynek otthont adó vidék a Turkana-tó (a világ legnagyobb állandó sivatagi tava) környéke, ahol állandó meleg szél fúj. De működik szélerőmű Marokkóban, Egyiptomban, sőt tervezik Etiópiában és Tan­zániában is. Természetesen Dél-Afrika sem maradhat ki a sorból, ahol a (fogyóban lévő) szén energetikai hasznosítását akarják legalább részben kiváltani szélerőművekkel.

A napenergia hasznosítására két, volumenében meglehetősen eltérő lehetőség kínálkozik. Az egyik a „nagyüzemi” mód, amelynek legfényesebb példája a német DESERTEC cég gigászi vállalkozása, amelynek keretében a Szaharában óriási területen telepítenének napelemeket, amelyek a tervek szerint megtermelnék majd Európa energiaszükségletének 15 százalékát. A baj csak az, hogy a cél is ez: a vén kontinens ellátása energiával. Hasonló naperőművek – ha nem is ekkora kapacitással – működnek Ugandában, Nigériában, Kenyában és a Dél-afrikai Köztársaságban is, ahol a parlament már elfogadta azoknak a támogatásoknak a rendszerét, amelyeket a napenergiának a hálózatba való betáplá­lására nyújtanak, s ez jelentős lökést adhat ennek az ágazatnak. A másik mód, amire legalább ennyire szükség van, a kis teljesítményű, a napfény energiáját közvetlenül villanyárammá alakító berendezések alkalmazása, ami az elektromos hálózatról álmodni sem merő falusi háztartások energiaellátását hivatott segíteni. Mert igény az van rá, hiszen az egyre inkább terjedő mobiltelefonokat fel kell tölteni, és a hálózattól távol élők mind többen szeretnének hűtőszekrényt, mosógépet, televíziót használni. Ezen a téren is a kínaiak ébredtek először, viszonylag olcsón kínálnak ilyen készülékeket.

Az alternatív energiák hasznosítása tehát óriási lehetőség lehetne Afrika számára a kitörésre a szegénységből, elmaradottságból. Ha nem ugyanaz történne pepitában, mint évszázadok óta mindig. A XVI–XIX. században az akkori európai nagyhatalmak felosztották egymás között a kontinenst, megszabva, ki honnan rabolhatja el a természeti és ásványkincseket s az ingyen munkaerőt. Akaratuknak akkoriban fegyverrel és/vagy csalással, ármánykodással szereztek érvényt. A „civilizált” XX. században, különösen annak második felében a nyers erőszakot felváltotta a politikai befolyás. A támogatások, segélyek mézesmadzagját hurkolták az afrikai államok nyakára, s így rabolták tovább a földrész természeti vagyonát. (A befolyást engedő, biztosító politikusoknak, a nemzetközi tőke kegyenceinek hatalmon maradásához olykor katonai erőre is szükség volt.) A lényeg az új évezredben sem változott, csak a módszer; és bővült az újgyarmatosítók köre. Európa épít ugyan, de kizárólag a maga hasznára. Kína pénzbeli támogatásokkal, infrastrukturális beruházásokkal igyekszik megnyerni mindazon országok vezetőit, ahol számára hasznos nyersanyaghoz tud hozzájutni. Bármely véres kezű diktátorral szívesen üzletel, mert amúgy sem érdeklik az emberi jogok. A gazdag, főleg közép-keleti államok pedig „bevásárolják” magukat Afri­kába, hatalmas földterületeket vesznek meg élelmiszer- és energianövények termesztésére, amivel gyakorlatilag megfosztják a helyieket attól, hogy legalább magukat elláthassák élelemmel. A befektetők számára a helyzet ideális: nagy területek, olcsó földárak, rendezetlen tulajdonviszonyok, s ami a legfontosabb, korrupt politikusok, akik számára van az a pénz, amiért az eladott területeken élőket erőszakkal is áttelepítik máshová.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges