Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Őszinte, csendes, higgadt, művelt, okos, bátor, sőt hős, ugyanakkor gorombán szókimondó, kegyetlen, önző, kapzsi, korrupt, cinikus, zsarnok – létezik, hogy megférjen mindez egyetlen emberben? Igen, a neve Robert Gabriel Mugabe, aki 1980 óta áll Zimbabwe élén, s aki előbb felvirágoztatta, majd tönkretette országát. Máig nagy tisztelet övezi a gyarmati uralom, majd a fajüldöző Smith-rezsim elleni harcban tanúsított bátorságáért, de ezt lassan elhomályosítja a megvetés, amit a zimbabweiek éreznek a vén, de korántsem fogatlan oroszlán iránt.

Fekete-Afrika talán legképzettebb államfője (nem kevesebb, mint hét diplomája van), Robert Gabriel Mugabe 1924. február 21-én született a dél-rhodesiai Matibbirii faluban, a Kutama Misszió szomszédságában, a fővárostól, Salisburytől (ma Harare) nyolcvan km-re északkeletre. Az ország legnépesebb etnikuma, a sona népcsoport zezuru törzsének fia. Négy testvére közül két nővére és bátyja, Michael korán elhunyt, csak ő és öccse, Donato élte meg a felnőttkort.

Apja, Gabriel Mugabe Matibiri ács 1934-ben, Michael halála után elhagyta családját, hogy Bulawayóban (Dél-Rhodesia második legnagyobb városában) munkát keressen. A tíz évével hirtelen a család legidősebb „férfi” tagjává vált Robert Gabriel római katolikus hitben nevelkedett, a Mária Társaság és a jezsuita rend iskoláiban tanult, többek között a jeles Kutama College-ban, amelynek ír vezetője, Jerome O’Hea a szárnyai alá vette. Nagyon anyás kisfiú volt, s imádta a könyveket. Amikor tanár lett (1942), helyi iskolákban tanított. Majd elnyert egy ösztöndíjat a dél-afrikai Fort Hare egyetemre, ahol olyan személyiségekkel találkozott, mint Julius Nyerere (a későbbi tanzániai elnök), Herbert Chitepo (szabadságharcos, a ZANU egyik vezetője, 1975-ben bombamerénylet áldozata lett), Robert Sobukwe (dél-afrikai politikus, az apartheid elleni harc egyik vezére, a Pán-afrikai Kongresszus alapítója, 1977-ben elhunyt) vagy Kenneth Kaunda (Zambia későbbi elnöke). Itt szerzett közgazdasági és pedagógiai diplomát 1951-ben, majd a University of South Africa hallgatójaként képezte tovább magát.

Tanulmányaival párhuzamosan már órákat adott az észak-rhodesiai (zambiai) Chalimbana Tanárképző Főiskolán (1955–58), azután Ghánába utazott, ahol három éven át oktatott a takoradi Apowa Közép­is­kolában. Itt találkozott első feleségével, Sara Fran­cesca (Sally) Hayfronnal. Egyetlen fiuk, Nhamod­zenyika 1966-ban, alig háromévesen, malária következtében meghalt. Sally Mugabe maga is tanár volt, aki emellett részt vett férje politikai küzdelmeiben. Nemcsak felesége, legközelibb barátja és tanácsadója is volt az elnöknek, és sok tény utal rá, hogy Mugabe az ő halála után „tért rossz útra”. Ghánai tartózkodása idején nagy hatással volt Mugabéra a későbbi ghánai miniszterelnök, az afrikai szocializmus egyik megálmodója, Kwame Nkrumah.

1960-ban hazatért Dél-Rhodesiába, s csatlakozott az apartheid uralom ellen harcoló Nemzeti Demokrata Párthoz (NDP), amelynek sajtótitkára lett. Ian Smith elnök rezsimje nem sokkal később betiltotta az NDP-t, amely átalakulva, a ndebele nemzetiségű Joshua Nkomo vezetésével, Zimbabwei Afrikai Népi Unió (ZAPU) néven lépett újra a politikai színpadra. Mugabe 1963-ban elhagyta a ZAPU-t, hogy belépjen a Ndabaningi Sithole tiszteletes és Herbert Chitepo alapította Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unióba (ZANU), amely komoly inspirációt kapott a Pán-afrikai Kongresszustól, de hatottak rá Mao Ce-tung tanai is. Ezzel szemben a ZAPU inkább a Nelson Mandela vezette Afrikai Nemzeti Kongresszushoz (ANC), valamint a nemzeti felszabadító mozgalmakat támogató szovjet táborhoz kötődött. Később – a hatalmi és etnikai ellentéten kívül – ez vezetett Mugabe és Nkomo szakításához.

1964-ben felforgató beszédek miatt letartóztatták, s a következő évtizedet börtönben töltötte. Ez­alatt újabb három diplomát szerzett, mint a Uni­ver­sity of London levelező hallgatója. Az apartheid rezsim embertelenségére jellemző, hogy Mugabe nem vehetett részt kisfia temetésén sem. Még börtönben volt, amikor 1974-ben kiválasztották, hogy vegye át a ZANU irányítását a bizalmi szavazáson elbukott Sithole tiszteletestől. A tízévi börtön csak növelte Mugabe addig sem csekély tekintélyét. Szabadulása után nem sokkal az újabb letartóztatás elől Mozambikba menekült, onnan irányította a ZANU mind elszántabb harcát a fajüldöző s a nemzetközi politikai életben fokozatosan elszigetelődő Smith-kormányzat ellen. A nézeteltérések szakításhoz vezettek Sitholéval, s Mugabe létrehozta a ZANU katonai szárnyát, s megindította a fegyveres felszabadító harcot. A lelkész viszont – az általa alapított, mérsékelt (Ndonga) ZANU párt élén – a bé­kés politikai küzdelmet látta üdvözítő útnak.

Az akkoriban ugyancsak apartheid politikát folytató Dél-afrikai Köztársaság miniszterelnöke, Balthasar Johannes Vorster – Henry Kissinger amerikai külügyminiszter nyomására – meggyőzte Smitht, hogy legalább elvben fogadja el a fehér kisebbség uralmának korlátozását. 1978. március 3-án Abel Muzorewa püspök, Sithole lelkész és még néhány mérsékelt fekete vezető a salisburyi Kormányzói Palotában egyezményt írt alá, amely kijelölte az utat a „hatalommegosztás, a közös kormányzás és a szabad választások” előkészítésére. A nevetségesen átlátszó, előre „lezsírozott” referendumot a Muzorewa vezette Egyesült Afrikai Nemzeti Tanács nyerte meg, ám a részvételükkel alakult kormány nemzetközi elismerése elmaradt, s a Smith-rezsimnek mind több szankcióval kellett szembenéznie. A két hazafias front, a ZANU és a ZAPU nem vett részt e komédiában, hanem folytatta fegyveres harcát. A helyzet tarthatatlanságát jelezte, hogy a brit kormányzat – amelynek igencsak terhére volt már a salisburyi fajüldöző rendszer, 1979 szeptemberére a londoni Lancester House-ba tárgyalásokra hívta az összes számottevő dél-rhodesiai politikai erő képviselőit. A meghívást meglepetésre elfogadta a brit anyaországgal is szembeszálló Ian Smith, és jelen voltak a felszabadító harcok vezérei: Mugabe, Nkomo és Edson Zvogbo is (leendő igazságügy-miniszter, akit Mugabe később azért menesztett, mert bírálni me­részelte). Itt a felek megállapodtak egy új alkotmány létrehozásáról a kikiáltandó Zimbabwei Köztársaság részére, s arról, hogy 1980 februárjában „igazi” vá­lasz­tásokat tartanak. A realitásokat messzemenően figyelembe vevő Mugabénak sikerült a fekete politikusokkal elfogadtatnia, hogy a fehér kisebbség számára tartsanak fenn húsz parlamenti helyet (a nyolcvanból), s hogy a létrejövő új kormány tíz évig ne változtathasson az alkotmányon. Az 1979 decemberében végleg hazatért Mugabét óriási ünneplő tömeg fogadta.

A fenyegetésektől, bizalmatlanságtól zavart kampány után, s annak ellenére, hogy az eredmény kihirdetése után is találtak az utcán szavazatokkal teli urnákat, a sona etnikum számbeli fölénye Mugabe javára döntötte el a választásokat, így ő lett az ország első miniszterelnöke 1980. március 4-én. A köztársasági elnöki tisztséget pedig Canaan Banana metodista lelkész (2003-ban hunyt el) töltötte be. A parlamentben a ZANU 57 mandátumot szerzett, míg a fehéreknek fenntartott 20 helyet a Rhodesiai Front nyerte el.

Mugabe, aki a legnagyobb politikai támogatást szülőföldjéről, az északi országrészből, a sona nyelvet beszélő törzsektől kapta, az új Zimbabwét vetélytársaival a déli, ndebele (más néven matabele) nyelvű népcsoportok vezérével, Joshua Nkomóval (ZAPU) és a fehér kisebbséggel együttműködve látta jónak felépíteni. A koalíció csak igen nehezen működött. Mugabénak rövidesen választania kellett e magasztos cél és saját pártja elvárásai között (gyorsabb társadalmi változásokat követeltek). A mindinkább háttérbe szoruló fehér kisebbség passzív politikai rezisztenciája mellett a két rivális párt, s főleg személyesen Mugabe és Nkomo egyre élesebb harcot folytatott egymással a hatalomért. 1983-ban egyszer csak nagy mennyiségű fegyvert „találtak” a ZAPU több épületében is, ezért Nkomónak távoznia kellett a kormányból. A politikai leszámolás nagyon hasonlított arra, ahogyan a Smith-rezsim bánt el ellenfeleivel. A két államférfi személyes hatalmi harca három éven át dúló polgárháborúvá fajult, ám a főleg a déli Matabeleföldön zajlott összecsapások egyáltalán nem ingatták meg Mugabe uralmát. A csöndes, józan tanárember ekkor mutatta ki először foga fehérjét. Az Észak-Koreában kiképzett, szabadságharcos – a békében helyüket nem találó – veteránokból verbuvált, fegyveres alakulat, a Gukurahundi (jelentése: korai eső, mely elmossa a szennyet) etnikai tisztogató hadművelete során több mint húszezer ndebelét (többnyire ártatlan civilt) ölt meg. Vezetője, Perence Shiri egyenesen Fekete Jézusnak nevezte önmagát. Korabeli források szerint Mugabe tartott attól, hogy az öldöklésnek bírósági eljárás lesz a vége, de az ellenzék kezdeményezte parlamenti vizsgálatból végül nem lett semmi.

1987-ben Mugabe elérkezettnek látta az időt a teljhatalom megszerzésére. Egy tollvonással megszüntette a miniszterelnöki posztot, s elnöki rendszert vezetett be. Majd, hosszas egyezkedés után, azt is elérte, hogy a ZAPU beolvadjon a ZANU-ba, így jött létre 1988. december 22-én a ZANU-PF (Zim­babwei Nemzeti Unió – Hazafias Front) – Nkomót pedig kénytelen-kelletlen alelnöknek nevezte ki.

A nyolcvanas évek Zimbabwe gazdasági fellendülésével teltek el. Egy 1995-ös világbanki jelentés arról számolt be, hogy „Zimbabwe előtérbe helyezi a humán erőforrások fejlesztését, és támogatja a kis farmgazdaságokat”. Ennek köszönhetően gyorsan növekedett a mezőgazdaság teljesítménye, s meredeken emelkedett a lakosság életszínvonala, jelentős mértékben javultak az egészségügy mutatói is. Ér­de­meiért II. Erzsébet angol királynő – a gyűlölt brit biro­dalom feje – 1994-ben lovaggá ütötte. A zimbabwei elnök a második legrangosabb lovagi rend, a Knight Com­mander of the Order of the Bath tagja lett.

Csakhogy a nyakló nélküli szociális kiadásoknak, a jóléti állam illúziójának ára volt. A súlyosan eladósodott ország a kilencvenes évek elején kénytelen volt elfogadni az IMF által javasolt neoliberális megszorító gazdasági programot, mert még a lendületesen növekvő GDP sem tudott lépést tartani a ki­adásokkal. A reformok viszont kihúzták a talajt az országban még mindig nagy többségben lévő szegények, s leginkább a kistermelők és a kisvállalkozók lába alól. Ráadásul e „kisgazdák” általában a gyengébben termő földeken gazdálkodtak, mert a termékeny (nagy) birtokok változatlanul a fehér farmerek tulajdonában voltak.

Az egyre szaporodó bajok – gazdasági visszaesés, zuhanó életszínvonal, az ezzel fordított arányban növekvő elégedetlenség (különösen a konc nélkül maradt egykori harcostársak körében), a politikai ellenzék ébredezése, valamint felesége, Sally halála (1992) – már soknak bizonyultak Mugabe számára. Az addig bölcs, barátságos politikusként ismert ember (aki addig csak a hatalmi kérdésben volt kérlelhetetlen) kibillent lelki egyensúlyából, elvesztette politikai támaszát, kontrollját, mindinkább a hatalmon maradás, a meggazdagodás vált a legfontosabbá számára. Fokozta e „törekvéseit”, hogy 1996-ban (72 évesen) újra megnősült, a nála 32 évvel fiatalabb titkárnőjét, Grace Marufut vette feleségül. A római katolikus ceremóniára pompás külsőségek között egykori iskolájában, a Kutama College-ban került sor. Az esküvő nem nyerte el a római katolikus egyház tetszését, hiszen három közös gyermekük közül kettő akkor már megszületett. Ezt aligha ellensúlyozta azzal, hogy éles morális hadjáratot indított a homoszexualitás ellen, amelyért akár 10 évi börtönt is kiszabhattak a bírák. Az elnök szerint „a homoszexualitás sérti az emberi méltóságot, természetellenes, s nem engedhető meg, hogy az emberek aljasabbul viselkedjenek, mint a kutyák vagy a disznók”. Rá­adá­sul Grace korántsem él oly szolid, dolgos éle­tet, mint elődje. Gyakran s joggal bírálják életmódja miatt. Férje hivatalos útjai során előszeretettel jár „shoppingolni” a legelegánsabb, legdrágább üzletekbe, miközben Zimbabwe népe nyomorog. Sőt, otthon is két kézzel szórja a pénzt, mert alapvető áruk ugyan hiányoznak, de luxuscikkek mindig kaphatóak a First Lady számára.

A gyarmatosítás éles ellenzőjeként ismert Mugabe súlyos bírálatokat kapott, amikor – részben, hogy elterelje a figyelmet a belső bajokról – beavatkozott a szomszédos Kongói DK-ban kitört polgárháborúba (1996–2004), amelyet a térség majd’ minden állama (sőt, Líbia) részvétele miatt Afrika világháborújának is neveztek. Ez az intervenció hozta felszínre először a korrupció vádját Mugabéval szemben, mondván, az elnök jócskán megtömte zsebeit kongói ásványkincsekkel, miközben a zimbabwei gazdaság „kicsúszik a keze alól”. A volt szabad­ságharcos ugyanis arany- és gyémántbányák koncesszióit csikarta ki a maga, s nem országa számára Laurent Kabila néhai kongói elnöktől a kinshasai kormány fegyveres támogatása fejében. A vádak ügyében kutakodó újság­írókat gyakran zaklatták, olykor meg is kínozták a hatóság emberei.

Az elnök – közgazdász is lévén – tisztában volt a gazdaság súlyos gondjai­val, ám megoldásához nem szakemberként, hanem afro-nacionalista politikusként s immár hatalmát féltő diktátorként fogott hozzá: bűnbaknak a fehér telepeseket kiáltotta ki. Ez előrevetítette a 2000-ben meghirdetett „földreformot”, amely felgyorsította Zimbabwe hanyatlását. Az ezredfordulón már nem kötötte kezét a Lancaster Ház-i egyezmény, amely tíz évre befagyasztott minden földosztást. A függetlenség küszöbén a mintegy 75 ezer fehér farmer birtokolta az ország művelhető földjeinek majdnem felét, ráadásul a legjobban termő földeket. Ennek fejében azonban virágzó mezőgazdaságot teremtettek, jelentős agrárexportot bonyolítottak le, amely az ország devizabevételeinek döntő hányadát képezte. A 2000. évi alkotmánymódosításnál azonban az elnöknek már módja nyílt, hogy az alaptörvénybe iktatva elégítse ki a mindinkább zúgolódó háborús veteránok földéhségét. Az új törvény lehetővé tette a kormányzat számára a fehér farmerek földjeinek újraosztását mindenféle kompenzáció nélkül. Az egykori föld nélküli harcostársak, élükön Chenjerai „Hitler” Hunzvival rögtön kezükbe is vették a törvény végrehajtását: amelyik telepes nem volt hajlandó átadni gazdaságát, könnyen a maga és családja életével fizethetett ma­kacs­ságáért. A farmokból Mugabe legodaadóbb hívei és a veteránok mellett kaptak az ellenzék megvesztegethető politikusai is. A szakértelem, működő tőke s mindinkább üzemanyag, vetőmag és munkáskéz nélkül maradó farmok alig egy-két év alatt ugarrá váltak, a mezőgazdaság termelése a töredékére zuhant, s ma Zimbabwét, a térség korábbi éléskamráját gyakorlatilag az ENSZ élelmiszersegélyei tartják életben. Mugabe persze az országot kétségtelenül sújtó aszályt, valamint Tony Blair volt brit miniszterelnököt kárhoztatja a mezőgazdaság összeomlása miatt. A zimbabwei elnök szerint ugyanis a britek vegyi fegyverekkel szárazságot és éhínséget okoztak Afrikában. A mind ke­gyet­le­nebb diktatúrában nem is meglepő, hogy gyakran az ENSZ-segélyeket is csak az elnök feltétlen hívei között osztják szét.

A gazdaság összezuhanása, a „szinte minden hiányzik” jelenség a végletekig felpörgette az inflációt – e tekintetben Zimbabwe világrekorder a hivatalosan is évi 100 ezer százalékos (független szakértők becslései szerint viszont 150 ezer százalékos) pénzromlásával –, felvirágoztatta a feketepiacot. Még afrikai viszonyok között is elképesztő méretű és mindent átitat az állami korrupció. A gyárak, üzletek bezárása, a vállalkozások megszűnése miatt a munkanélküliség immár a felnőtt lakosság négyötödét sújtja. Szinte mindegyik szektor szenved Mugabe intézkedéseitől: bár az egykori tanár jól ismert az oktatás iránti elkötelezettségéről (1990 óta pl. ő maga tölti be az állami egyetem, a University of Zimbabwe kancellárjának tisztét), Pius Ncube püspök mégis arról panaszkodik, hogy „nekünk volt a legjobb oktatási rendszerünk Afri­kában, most pedig sorra zárnak be az iskolák”.

Az ország siralmas helyzetét jól illusztrálja az egészségügy hanyatlása és annak következményei: az utóbbi években távozott az országból az orvosok kétharmada és az ápolók több mint fele, így a kórhá­zakban egyre gyakrabban maradnak el életmentő műtétek – részben mert nincs, aki végrehajtsa az operációt, részben mert az elromlott gépek, műszerek javítására, pótlására sincs pénz, gyógyszereket is a be­tegeknek kell bevinniük. A születéskor várható élet­tartam mindössze 37 év (1990-ben még 60 év volt!), napról napra nő az AIDS-árvák száma, a lakosság több mint egyharmada hordozza magában a gyilkos HIV-vírust. Mindezt tetézi a bukás esetén valószínű felelősségre vonástól rettegő, a hatalmát mind paranoiásabban féltő diktátor politikai rémuralma, amelynek fenntartásában, a tüntetések szétverésében, az emberek megfélemlítésében még mindig támaszkodhat a lekenyerezett rendőrségre, hadseregre s leginkább a rettegett titkosszolgálatra.

A 2000-es alkotmány értelmében ugyanaz a személy csak két ciklusban töltheti be az elnöki tisztséget. Csakhogy a paragrafusok között az is olvasható, hogy ez a szabály nem visszamenőleges hatályú. Azaz az alkotmány módosításakor éppen második terminusát töltő Mugabe is még kétszer újraválasztható lett. 2002-ben Mugabe abszolút többséget szerzett Morgan Tsvangiraival szemben, ám már ekkor erősen vitatható volt a választások tisztasága. A voksolás előtti hetekben kirobbant zavargások miatt sok városlakó nem tudott élni állampolgári jogaival, rá­adásul a szavazatok összeszámlálásakor is manipulálták az adatokat. Az ellenzék erősödése még inkább megkeményítette az „öreg harcost” (ekkor már 78 éves volt!), mind vadabb és gyakran nevetséges intézkedéseket hozott hatalma és tekintélye védelmében. Gyakorlatilag megszűnt a sajtószabadság, az elnököt és/vagy intézkedéseit bírálni merészelő médiumok nem ritkán a betiltáson túl a fizikai megsemmisítés sorsára jutottak, rendszeresen bántalmazták a kritikus újságírókat, írókat. Hasonlóképpen jártak az ellenzéki politikusok, civil jogvédők is. Nem csoda, hogy az értelmiség java része – néhány elszánt „kalandvágyótól” eltekintve – már ekkor elmenekült az országból. Szinte Orwell Szép új világát idézi, hogy szigorú büntetés (akár halálra verés is) vár arra, aki a Harare utcáin luxuslimuzinjával gyakran parádézó elnöki pár láttán illetlen megjegyzést, kézmozdulatot tesz, vagy akár „csúnyán néz”. Mert biztos lehet benne, van, aki észrevegye…

A következő választásokon, 2005-ben még inkább vitatható körülmények között, még nagyobb különbséggel nyert Mugabe. Ekkor már csak a korábban is „megbízható” dél-afrikai megfigyelőket engedték be az országba, akik szerint a referendum ismét „a zimbabwei nép akaratának szabad megnyilvánulását” tükrözte. A lakosság és az ellenzék megfélemlítéséről, a szavazólisták manipulálásáról, a külföldre menekült zimbabweiek kizárásáról nem szólt jelentésük.

Az alkotmány ellenére Mugabe – mivel ebben senki nem képes megakadályozni – idén is harcba szállt az elnöki posztért. Beváltja hát korábbi ígéretét, miszerint követi a hagyományokat, melyek szerint „Zimbabwe királyai életük végéig uralkodnak”. Kampányát – ez magabiztosságára utal – a dél-afrikai határ menti, ndebele népességű Beitbridge városkában kezdte meg, ahol kifejtette, hogy ellenfelei közül Simba Makoni volt pénzügyminiszternek, az árulónak, nincs komoly támogatottsága, Morgan Tsavangirai, az MDC jelöltje pedig az Egyesült Államok és a volt gyarmatosító Nagy-Britannia bérence.

A március 29-i parlamenti választásokat az elnök minden mesterkedése ellenére az ellenzéki MDC nyerte meg. Az elnöki referendum eredményét azonban még április végén sem hozták nyilvánosságra. Megfigyelők szerint azért, mert Tsvangirai abszolút többséget szerezhetett, ami egyértelműen Mugabe uralmának végét jelentené. Az elnök alighanem második fordulót szeretne kicsikarni. Addig is fegyveres bandákat uszítva a lakosságra az ellenzék és hívei módszeres kiirtásába, elüldözésébe fogott bosszúból a választási vereségért, s az ellenzéki szavazatok minimalizálása céljából. Szemtanúk szerint a botokkal, puskákkal, sőt gépfegyverekkel felszerelkezett martalócok végigjárják a települések házait, s jaj annak, aki nem tudja a ZANU-PF tagkönyvével igazolni, hogy a kormánypárt híve. Naponta ezrek kelnek át a dél-afrikai határon a puszta életben maradás érdekében.

Mugabe Afrika egyik legrégebben uralmon lévő államfője, érthető, ha megindultak a találgatások, mi lesz, ha távozik a hatalomból. A veterán harcos kora, a hanyatló egészségi állapotáról fel-feltámadó szóbeszéd előtérbe helyezte utódlását, a lehetséges jelölteket mind a kormány-, mind az ellenzéki oldalon. Három évvel ezelőtt, amikor kivizsgálásra kórházba vonult, lábra kelt a pletyka, hogy szívrohamban elhunyt. Ez éppen egybeesett a Murambatsvina („Ki a szeméttel!”) fedőnevű tisztogatási hadművelettel, amelynek során a rendőrök lerombolták azokat a házakat, amelyek engedély nélkül épültek a fehérektől elvett és újrafelosztásra kijelölt földeken. Az akciót az váltotta ki, hogy a 2005-ös választásokon a külvárosok népe jórészt az MDC-t támogatta, célja pedig az volt, hogy az ellenzéki gócot felszámolják, lakóikat a vidéki településeken szétszórják, ahol még élénken él Mugabe szabadságharcosi nimbusza. Az már szinte említést sem érdemel, hogy az elnök új (talán a frissen keletkezett kínai barátság jegyében) pagoda stílusban épült palotája alig másfél kilométerre helyezkedett el a bódévárostól.

Mugabe – legalábbis erre utal görcsös ragaszkodása a „trónhoz” – tart attól, hogy a hatalomból kikerülve bíróság, netán a Hágai Nemzetközi Törvény­szék előtt felelnie kell gonosztetteiért. Saját védelmére talán azt sem tartja elegendőnek, hogy a 2000-ben hatályba lépett alaptörvény szerint leváltása vagy visszavonulása után egyetlen kormánypolitikust és katonai vezetőt sem lehet felelősségre vonni hivatali idején elkövetett törvénytelenségeiért. Félelmét megalapozza, hogy az alkotmány önmaga számára sem volt sohasem „szentírás”. Hogy mennyire el­vesz­tette erkölcsi ítélőképességét, azt a Daily Telegraph című londoni lap néhány éve készült interjúja bizonyítja, amelyben Mugabe nem máshoz, mint Adolf Hitlerhez hasonlítja magát: „egyetlen célom volt: igazságot szolgáltatni népemnek, megadni a jogot és lehetőséget, hogy rendelkezzen forrásai­val. Ha ez Hitler, akkor legyek akár tízszeres Hitler.” Nem csoda, hogy ilyen megnyilvánulások után, s az emberi jogok sorozatos megsértése miatt a skóciai University of Edinburgh és az amerikai Michigan State University is visszavonta tőle a korábban oda­ítélt díszdoktori címet. Kevés államférfiról mond­ható el, hogy a nemzetközi diplomáciában – ahol a személyes érzelmek ritkán kerülnek felszínre – közutálat tárgya, ám Mugabe közéjük tartozik. Csak régi diáktársa, Kenneth Kaunda védi: „a nyugati vezetők szerint Mugabe maga az ördög, aki lerombolta Zimbabwét, s akitől meg kell szabadulni. De akik most démonizálják őt, nem tudják, mi mindenen ment keresztül élete folyamán.”

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges