Polónyi István

Nyomtatóbarát változat

Megtörtént a választás az Akadémián. Leg­fel­jebb annyi változott, hogy az elnök még nyíltabban jobboldali lett. Ezzel az Akadémia meg sem indult reformja nyilvánvalóan le is zárult. Az MTA-t a jobb­oldali pártok aligha fogják megreformálni, a baloldali pártok meg eddig sem merték.

Pedig mára már lassan közhely, hogy a gazdaság modernizációjának útja a „termelési tényezők vezé­relte növekedéstől” (vagyis, amikor a munkaerővel, a földdel, a nyersanyagokkal vagy a tőkével való ellátottság határozta meg a fejlődést) a „beruházások vezérelte növekedésen” keresztül (ahol a tőkefelhalmozás és tőkeellátottság a versenyképesség meghatározó tényezője) az „innováció vezérelte növekedésig” vezet, ahol a versenyképesség-javulás fő forrása a belföldi K+F, az innovációs tevékenység, valamint az oktatás, szakképzés, felsőoktatás.1

Az innováció vezérelte növekedés szinte valamennyi tényezőjének hazai helyzetét a megrekedt vagy el sem kezdett reformok, a torz struktúrák, elmaradott intézményi és működési sajátosságok jellemzik. Különösen szembetűnő ez a tudomány, a kutatás, az innováció esetében. A magyar értelmiség elitjének – vagy legalábbis annak rendkívül fontos rétegének, a tudományos értelmiségnek – a jelentős része, akiktől az ország felemelkedését lehetne várni, ahelyett hogy a megújulás egyik példamutató ereje lenne, a sztálinizmusból átmentett privilégiumait őrizgetve elzárkózik avítt intézményrendszerében. Az Akadémia tisztségviselőinek váltása különösen jól mutatja ezt az állapotot. Lényegében mindegyik pályázó a meg sem indult reform lezárásáról beszélt, és a privilégiumok megőrzésének hangoztatását sokkal előbbre valónak tartotta, mint a múlt századi szervezeti struktúra megújítását, újragondolását.

A megválasztott elnök elnöki koncepciója a változatlanság röpirata, amely már a negyedik bekezdésében leszögezi, hogy a doktori tiszteletdíj szerzett jog, s a „tiszteletdíj rendszerét megtartjuk”. Kicsit később azt is leírja, hogy „az Akadémia egyrészt jól szervezett tudományos társaság, másrészt osztályai és szakmai bizottságai révén egy »research council«-hoz hasonló rendszer, amely részt vehet tudománypolitikai, kutatásfinanszírozási döntések előkészítésében és meghozatalában. Az Akadémia e státusát erősíteni kívánom, s arra törekszem, hogy a döntéshozó testületekben az Akadémia – a kutatás és fejlesztés más szereplőivel együttműködve – érdemben, folyamatosan, az államigazgatási rendszerhez igazodva, világos szabályok alapján vegyen részt.” Magyarul az Akadémia kvázi minisztériumi státusának konzerválásáról van szó. Az MTA honlapján közreadott elnökjelölti interjúban az új akadémiai törvényben érvényesítendő célként „az Akadémia autonómiájának és intézethálózatának a megőrzését” fogalmazza meg, majd így folytatja: „Ehhez szükséges az intézmény nemzeti közfeladatokat ellátó tudományos köztestületi státusának és állami költségvetésből történő finanszírozásának a megerősítése, valamint a közfeladatok ellátását és a tudományos érdemeket elismerő akadémikusi és MTA doktori tiszteletdíj összehangolt rendszerének fenntartása.”

Aligha meglepő, hogy az akadémikusok végül is a változatlanság elnökére szavaztak, s ezzel az Aka­démia változatlanságára, a tovább élő sztálinista Akadémiára.

A második világháború után, 1948–49-től kezdődően megkezdődött a hazai akadémiai szféra orosz-szovjet mintára történő átalakítása. A sztálinista egyetem- és tudományszervezési modell – lényegében a napóleoni modell túlhajtott változata – a felsőoktatás és a kutatás intézményes szétválasztását, a szélsőségesen erős állami ellenőrzést és irányítást, az oktatók, kutatók és a tudományos utánpótlás ideológiai kontrollját jelentette. Tehát az Akadémia sztálinista átalakítása után – a korábbi tudóstársaságból tu­do­mányos minisztérium, a tudomány egészének párt- és állami kontrollálója, a hazai kutatóhálózat meg­­határozó részének fenntartója és a marxista­–le­nin­ista szemléletű tudományos káderutánpótlás nevelője, a tudományos minősítések kizárólagos ki­adója és ideológiai ellenőrzője lett.

A rendszerváltás után az új akadémiai törvény ezeket a funkciókat nagyrészt fenntartotta: megmaradt a tudományos minisztérium funkció és a kutatóhálózat-fenntartó szerep is. A tudományos káderutánpótlás-nevelő szerep is fennmaradt annyiban, hogy a mai napig továbbél az MTA doktora cím, amely a legmagasabb tudományos fokozatként funkcionál, s hegemón szerepe van az egyetemi tanári kinevezésekben, a doktori iskola alapításában vagy akár a kutatási forrásokból való részesedésben. És nem szűnt meg az akadémiai tagok és a tudományos címek illetményezése sem.

Ezek az institúciók a hazai tudományt hierarchizálják. A hazai tudományt a verseny helyett az akadémia által konstruált hierarchia uralja. Nem az a lényeg, hogy ki mit teljesít, hanem az, hogy milyen helye van az akadémiai hierarchiában: csak kandidátus vagy nagydoktor, vagy már levelező tag, vagy rendes tag. Minél feljebb áll a hierarchiában, annál több ingyenjuttatás jár (illetmény és egyéb juttatások), annál közelebb van a húsos fazékhoz, annál inkább hozzájut a pályázati pénzekhez – a teljesítménytől függetlenül.

A hazai akadémiai szférára is egyértelműen igaz, amit Kolosi Tamás hangsúlyoz a magyar rendszerváltás meghatározó strukturális problémájaként: „a rendszerváltó értelmiség éles cezúrát húzott a saját érdekszférája és az azokon kívüli területek között, és a »birtokon belül« nem kontrollálni és kompenzálni akarja a piaci hatásokat, hanem lehetőség szerint megakadályozni a piaci viszonyok érvényesülését.”2

Laikus kváziminisztérium és funkciótlan köztestület

A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló, 1994. évi XL. törvény a tudóstársaságnak „jogává és kötelezettségévé” tesz olyan dolgokat, amelyek nyilvánvalóan állami, tudománypolitikai feladatok.3

A fejlett európai országok közpolitikai fejlő­dé­sé­nek mintegy negyedszázaddal ezelőtti szerveződését jellemezte olyan struktúra, amely a tudománypoli­tika ilyen kormányzati megoldását talán elfogadhatóvá tenné.4 Ugyanakkor ezekben az országokban már ré­gen megkezdődött a szakpolitikák professzi­ona­li­zá­ló­dása. Sajnos nálunk egyes közpolitikák állapota megrekedt a negyedszázaddal korábbi állapotban. Ebből adódik, hogy nálunk természetes azt gondolni, hogy egy atomfizikus akadémikus mint jobboldali pártpolitikus miniszter el tud vezetni egy oktatási minisztériumot, lemondott pártpolitikusként pedig el tud ve­zet­ni egy kvázi tudományos minisztériumot s egy több száz milliárd forint értékű kutatóhálózatot.

A törvény és indoklása nyilvánvalóan a rendszerváltást követő értelmiségi eufóriában született, amikor az egypártrendszer (puha) diktatúrájából kiszabadulva és a sajátos közép-európai történelmi nosztalgiáktól áthatva a szakmai önkormányzatiságot mint a demokrácia kiteljesedését igyekeztek a jogalkotók – pontosabban a jogalkotó érintettek, az akadémiai lobbi – megvalósítani, és eladni a friss és naiv politikai elitnek. Ma a tudatosabb politikai osztály és az adminisztráció aligha fogadna el olyasmit, mint amit az Akadémiai törvény indoklása ír, nevezetesen, hogy: „szakmai önkormányzatokat az állam rendszerint olyan feladatok ellátására létesít, ahol a közigazgatás – a hivatásos szerveivel – kisebb hatékonysággal vállalkozhat a feladat ellátására, éppen az adott feladat sajátos jellege, az annak ellátásához meg­követelt különleges szakképzettség miatt. Az ilyen feladatokat az azonos vagy rokon szakképzettségű és nagyban-egészben hasonló életviszonyok között élő emberek önkormányzati szervezetben jóval ered­ményesebben és hatékonyabban tudják ellátni.” A rendszerváltozás óta eltelt több mint másfél évtized már elegendő volt annak felismerésére, hogy az intézményi belső autonómia torz értelmezése „az erőforrások optimálistól távol eső elosztására” vezet.5 Ugyan­akkor ez az idő még nem volt elegendő ahhoz, hogy az oktatáspolitika és a tudománypolitika ténylegesen is változtatni akarjon vagy változtatni tudjon ezen a helyzeten.6

Az eltelt tizenöt év alatt az is bebizonyosodott, hogy a köztestületiség fogalma üres. A törvény in­doklása szerint ugyan „az önkormányzati elven alapuló köztestület lényege abban foglalható össze, hogy az érdekeltek mint az önkormányzat (köztestület) tagjai, illetve részesei, a jogszabályok és belső sza­bályzatuk keretei között önmagukat igazgatják olyan tárgyakban, amelyekkel egyébként az állami közigazgatásnak kellene foglalkoznia”. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az érdemi döntésekbe az akadémikusokon kívül nem került bevonásra egyetlen köztestületi tag sem, s az is, hogy az MTA nem tud mit kezdeni a köztestületi tagokkal.

De legalább ennyire megkérdőjelezhető, hogy melyek is azok a közfeladatok, amelyeket az Aka­dé­mia ellát, s miért is közfeladatok azok? Azok a közfeladatok, amelyek az államszocializmust nem sokkal követő években még természetesnek tűntek, mára jelentős részben erősen megkérdőjelezhetővé váltak (a könyv- és folyóirat-kiadás támogatásától az akadémiai tudományos címmel rendelkezők és akadémikusok juttatásán keresztül az akadémiai hivatal mint duplikált államigazgatás működtetéséig).

Persze ezeknek a kérdéseknek a másik oldala is figyelemre méltó. Úgy tűnik, a magyar tudománypolitikát az eddigi kormányzatok nem tartották olyan fontosnak, hogy a saját kezükbe vegyék. Így azt az Akadémia vagy nagyobbrészt az Akadémia alakította.

Az Akadémia jól láthatóan nem is hajlandó tudomásul venni, hogy a tudománypolitika formálása politikai műfaj, és mint ilyen, kormányzati feladat. Az MTA által kidolgozott Az uniós Magyarország tudománypolitikája az MTA honlapján egyértelműen szembe van állítva a kormányzati tudománypolitikával. Mint az MTA „kommunikációs igazgatója” (sic! – nem ám a főtitkár vagy az elnök) által jegyzett összevetésből7 kiderül, a két koncepció között az alapvető különbség az alapkutatások preferenciájából adódik. A kormányzati tudománypolitika „a versenyképességet és a vállalati K+F, valamint innováció-vezérelt gazdaságot tekinti kiindulópontnak, és az ehhez szükséges tudástermelés és -hasznosítás fejlesztése a vállalt célja”. Az Akadémia szerint viszont „az alapkutatás önálló érvényű, működtetése a tudományos munka hosszabb távú elvei szerint hatékony, és ilyenként nélkülözhetetlen az alkalmazott kutatások és innovációs rendszer egésze számára”.

A látszólag csupán az alapkutatásokról szóló vita sokkal messzebbre mutat. A XX. század végétől a fejlett világban a kutatások súlypontja a gyakorlati relevanciával rendelkező kutatások felé fordult, s az alapkutatások – legalábbis a jelentősebb támogatással rendelkező alapkutatások – nagyrészt ezekhez kapcsolódnak. Az elefántcsonttornyokban zajló alapkutatások visszaszorultak. Ugyanakkor a hazai akadémiai megközelítés nem szeret tudomást venni erről, ezért beszél az „alapkutatás önálló érvényű működtetéséről”.

Aligha véletlen, hogy Magyarország – hasonlóan a posztszocialista országokhoz, ahol ez a probléma mindenhol gondot okoz – a hasznosítható tudományos eredményeket tükröző hármas szabadalmi családok8 számát tekintve igen gyengén áll. Egy­millió lakosra vetítve a hármas szabadalmi családok számát, a hazai adat ötvenedrésze a finn, a svájci vagy a japán adatnak, de az osztrák vagy dán adatnak is csupán tizenötöde. Ráadásul az OECD-országok között a magyar adat az egyedüli, amely 1985 óta csökkent.9

A magyar tudomány világszínvonalú voltát kommunikáló Akadémia nem is igen szeret ezekkel az adatokkal szembesülni. Helyette sokkal inkább a publikációk számát szereti nemzetközi összehasonlításban elemezni. A publikációk számát illetően valóban kedvezőbb helyzetben vagyunk, bár valljuk be, itt sem vagyunk a világ élén.

Ezek az adatok is azt bizonyítják, hogy a tudománypolitikai kontroll alól és a piactól is menekülő, önigazgató hazai tudományos kutatás nincs rákényszerítve a fejlett társadalom és gazdaság hasznosulási elvárásaival történő szembesülésre.

Itt nemcsak arról van szó, hogy ideje leszámolni a hazai tudomány világraszóló teljesítményének mítoszával, hanem arról is, hogy a magyar tudománypolitikai szemlélet elkerülhetetlenül radikális megújulásra szorul.

A fejlődésben élen járó országokban az állam egyáltalán nem költ (a GDP-hez viszonyítva relatíve) többet a kutatásra, mint mi, viszont a gazdasági szereplők jelentősen többet költenek. Aligha kétséges, hogy a gazdaság szereplői azért költenek többet, ahol többet költenek, mert a kiadásaik hasznosulásában reménykednek.

A tudomány művelőinek és képviselőinek szembesülniük kell tehát azzal, hogy kiadásaik egyre jelentősebb részét nem az adófizetők állják, hanem a gazdasági szféra aktorai. Ez pedig radikális szemléletváltozást követel, mert a hazai helyzet rendkívül rossz.10 Aligha tartható fenn olyan tudománypolitika, amely a tudomány öntörvényeire hivatkozva követel támogatást az államtól: ennek helyébe a gazdaság igényeit kiszolgáló tudománynak kell lépnie.

Ha az Akadémia tudományos minisztérium marad, azaz fennmarad tudománypolitikát formáló szerepe és a kutatási források elosztásában játszott szerepe, akkor aligha van remény arra, hogy a hazai kutatás, fejlesztés a gazdaság motorja legyen, s a gazdaság beléphessen az innováció vezérelte növekedési szakaszba.

Elefántcsonttornyok a ködben

Az Akadémia intézményfenntartó szerepéről is elmondhatók a tudományos minisztériumi szerepéről mondottak, hiszen a kettő sok tekintetben összefügg.

A hazai kutató, fejlesztő létszám három típusú kutatóhelyen dolgozik: vállalati kutatóhelyeken, felsőoktatási kutatóhelyeken és (állami) kutatóintézetekben. Ezek közül a legnagyobb kutató, fejlesztői kapacitással a felsőoktatási kutatóhelyek rendelkeznek, ugyanakkor a felsőoktatási kutatóhelyek részesedése a legkisebb a K+F ráfordításokból.

Az állami kutatóintézetek legnagyobb hányadát a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézetei teszik ki. Az MTA-nak 51 kutatóintézete van, és a kutatóintézetek költségvetési terve szerint 2005-ben összesen mintegy 4300 fő volt az engedélyezett költségvetési létszám.11 Fontos hozzátenni, hogy ezek a kutatóintézetek az adófizetők pénzéből működnek – viszont működésüket olyan testületek határozzák meg, amelyek nagyrészt az ugyanezen intézményekben dolgozókat foglalják magukban, tehát mű­ködésüket lényegében önmaguk határozzák meg.

Ez az irányítási szisztéma is hozzájárul, hogy az Akadémia kutatóintézetei a gazdaságtól meglehetősen szeparáltan dolgoznak. Kétségtelen, hogy forrásaik egyre nagyobb részét kell pályázati pénzekből megszerezniük, azonban részint ezek a pénzek is adófizetőktől származnak, részint ezen pályázatok elosztásában az Akadémia képviselői meghatározó szerepet játszanak. Tehát az intézetek részesedése nem igazán bizonytalan.

Nagyon kérdéses, hogy az ország megengedheti-e magának, hogy egy ilyen jelentős tudományos potenciál az autonómia elefántcsonttornyában el­kü­lönüljön a gazdaság igényeitől. Aligha kétséges, hogy az Akadémia intézményhálózatának a gazdasággal sokkal aktívabb kölcsönhatásban álló szervezeti formát kellene találni, s ez aligha az MTA irányításában, fenntartásában képzelhető el. Az intézetek MTA alá tartozása nagyrészt államszocialista maradvány, ami az ötvenes, hatvanas évek szovjet típusú átszervezésének és fejlesztésének eredménye, ezért az oly gyakran hallott, történelmi hagyományokra való hivatkozás erősen anakronisztikus.

Ráadásul az akadémiai kutatóhálózat a teljesítményeket összehasonlítva korántsem áll az élen.12 De ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen ezen intézmények lényegében önigazgatók, s munkájuk ellenőrzését, beszámoltatását is az Akadémia szakosztályai végzik.

Az akadémiai kutatóhálózat átszervezése a rendszerváltás óta többször felmerült, de az akadémiai lobbi mindannyiszor meg tudta akadályozni, hogy az komoly megfontolás tárgyává váljon. Pedig arra nagyon kevés példa van a világon, hogy egy ekkora kutatóhálózat a tudományos akadémia fenntartásában és igazgatásában álljon. (A sokszor felemlített osztrák akadémiai kutatóhálózat létszámát tekintve hetede [!] a magyarnak.)

Az MTA testületeinek anyagaiból és a vezetők pályázataiból egyértelműen kiderül, hogy az Aka­dé­miának, pontosabban a vezetőinek rendkívül komoly gondokat és vezetési nehézségeket okoznak az intézetek. Ezen nem is igen lehet csodálkozni, hiszen egy ilyen intézményhálózat vezetése, még egy profesz­szio­­nális menedzsment esetében is rendkívüli elemző, tervező munkát és vezetési ismereteket igényelne. A Magyar Tudományos Akadémia intézeteit ugyan­akkor valamely tudományterületen kimagasló tudással rendelkező, de a gazdasági és menedzsment ismeretekben nagyrészt tájékozatlan, laikus akadémikusok, illetve ezek valamilyen bizottságai vezetik. Lé­nye­gében sem anyagi, sem politikai felelősségük nincs az intézmények vezetésével kapcsolatban. Elvileg persze felelnek a közgyűlésnek, tehát az akadémikusok testületének, akik hozzájuk hasonlóan valamely tudományterületen nagy tudással rendelkeznek, de a gazdasági és menedzsment ismeretekben nagyrészt tájékozatlan laikusok, akik pontosan akkora felelősséggel viseltetnek, mint bármely olyan több száz tagú testület, amelyik egészen más feladatokra lett kiválasztva, azaz semmilyennel.

Itt is ugyanaz a helyzet, mint a tudománypolitika esetében. Tulajdonképpen az a meglepő, hogy az eddigi kormányok tudomásul vették, hogy a több száz milliárd forint értékű magyar kutatóhálózatot nem a mindenkori kormány igazgatja, ellenőrzi, hanem az adófizetőknek és a társadalomnak sem anyagi, sem politikai felelősséggel nem tartozó laikus akadémikusok. Másfelől ismét csak a hazai tudománypolitika professzionalizálódásának hiányával szembesülünk. Miközben a tudástársadalom naponta szerepel a kormányok pr-jában, azonközben a tudástársadalomban, a gazdasági fejlődésben meghatározó szerepet játszó nemzeti kutatóhálózatot menedzserek és tudománypolitikusok helyett laikus tudósok irányítják. Ez mind gazdasági, mind szakpolitikai aspektusból irreális.

Egy új akadémiai törvényben semmiképpen nem szabad az intézményhálózatot az Akadémia kezelésében és irányításában hagyni. A nemzeti kutatóhálózatról egy átfogó, alaposan végiggondolt fejlesztési koncepciót és törvényt kellene alkotni.

Címek, rangok, álminősítések

A tudományos minősítés fogalma kissé félrevezető, ugyanis nyilvánvalóan tudós, azaz káderminősítő szerepről van szó, amely a sztálini, kommunista tudományirányítás, tudóskáder-kontrollálás feladata volt, s részben máig megmaradt a magyar akadémiai feladatok között.

„Magyarországon a háború előtt a közép-európai szokásoknak megfelelően egyetemi doktori (dr. univ.), ill. magántanári képesítést lehetett szerezni az egyetemeken. Emellett a jogi és az orvostudományi karokon a végzés automatikusan doktori címet jelentett (dr. med. univ., dr. jur.). 1950–53 között az egyetemeknek ezt a jogát megszüntették, és szovjet mintára központosított tudósképzést szerveztek meg. Ennek lebonyolításáért az átszervezett Magyar Tudományos Akadémia lett a felelős, amely megszervezte a Tudományos Minősítő Bizottságot (TMB). Két fokozatot adott ki: a tudományok kandidátusa (C. Sc.), ill. a tudományok doktora (D. Sc.) fokozatot. 1953-tól az egyetemek visszakapták jogukat arra, hogy doktori címet adjanak („kisdoktor”, pl. dr. phil. „bölcsészdoktor”), egyúttal azonban megmaradt a TMB szerepe is (akadémiai doktor v. „nagydoktor”) Az 1993-as felsőoktatási törvény, ill. az 1994-es akadémiai törvény megszüntette az MTA jogát tudományos fokozat kiadására, és ezt a jogot visszaadta az egyetemeknek. Az MTA joga maradt, hogy doktori tanácsa révén „a Magyar Tudományos Akadémia doktora” (röv. akadémiai doktor) elnevezéssel címet adományozzon….” – írja Kozma Tamás.13

Az Akadémia azonban továbbra is el tudta, tudja érni az akadémiai doktori cím hegemón szerepét. Azaz az MTA doktora cím lényegében ma is tudományos minősítésként funkcionál. Ennek számos oka van. Az egyik éppen az, hogy az Akadémia mintegy tudományos főhatóságként áll a magyar tudomány élén, ezért az általa kiadott cím nyilvánvalóan „űbereli” az egyetem által ki­adott minősítést. Ráadásul a felsőoktatási törvények a PhD-vel azonos szintűnek fogadták el a kandidátusi címet, továbbá az Akadémia tudományok doktora címét is elismerték tudományos minősítésnek,14 s ezzel mintegy automatikusan magasabb szintűnek fogadták azt el, mint az egyetemek által kiadott doktori minősítést.

Pedig az MTA doktora vagy a tudományok doktora cím nyilvánvaló hungarikum, nemzetközileg el nem ismert, s el nem ismertethető. Pontosabban „sztálinikum”, ugyanis csak a posztszocialista országok egy részével lehet kölcsönösen elismertetni.15

A világ fejlettebb részén egyetlen tudományos fokozat van, amelynek az a célja, hogy tulajdonosának kutatói felkészültségét igazolja. A tudományos teljesítményeket ugyanis a XXI. században (de már a XX.-ban is) a publikációkkal, a szabadalmakkal, találmányokkal és az idézettséggel mérik.

Az, hogy az Akadémia vezetői körömszakadtukig ragaszkodnak a sajátos akadémiai minősítési rendszerhez, jól magyarázható azzal, hogy sikerült elérniük, hogy az (továbbra is) számos előnyt biztosít. Ugyanakkor első közelítésben alig érthető, hogy a hazai egyetemek miért asszisztálnak ahhoz, hogy az általuk kiadott minősítés fölé az Akadémia egy másik minősítést helyezzen. De ha alaposabban belegondolunk, ezen sem lepődünk meg, hiszen az Akadémiát nagyrészt ugyanazok a tudósok alkotják, akik „másik sapkájukban” az egyetemeken oktatnak és kutatnak, illetve fordítva, az egyetemek és az egyetemi karok vezetésében ugyanazok a tudományos értelmiségiek vannak pozícióban, akik az Akadémia szakosztályaiban és más testületeiben. Tehát ami az Akadémiának érdeke, az érdeke ezeknek a vezető tudósoknak, s az érvé­nyesülni fog az egyetemeken is, még akkor is, ha az egyetemek egészének mindez egyébként nem állna érdekében. Közel tizenöt év kellett ahhoz, hogy az akadémiai doktori címet ne lehessen nyíltan leírni az egyetemi tanári vagy a doktori iskolák törzstagjainak követelményei között. Ugyanakkor informálisan ma is elvárásként fogalmazódik meg. Az autonómiájukra oly kényes és büszke egyetemek jó része a mai napig behódol az Akadémiának.

Hozzá kell tenni, hogy ez is a hazai tudományos állapotaink szegénységi bizonyítványa. A fejlett világban sehol nincs arra példa, hogy egy társadalmi szervezet által kiadott tudományos cím hegemón szerephez jusson az egyetemek tudományos minősítése felett.

De itt nem csak az a baj, hogy két tudományos minősítés van. Hanem az is, hogy ez a tudományos minősítési hierarchia a tényleges tudományos teljesítmények értékelése helyett alakult ki, azt szorítja háttérbe. Ugyanis az Akadémia az MTA doktora címmel és az akadémikusi tagsággal olyan hierarchiát hozott létre, amely a tényleges tudományos teljesítmények helyett működik. Akinek nagydoktori címe van, nagyobb tudós, mint akinek nincs. Aki levelező akadémikus, az még nagyobb tudós, aki pedig rendes tag, az a legnagyobb tudós. És az egyetemi kinevezések, valamint a kutatási pályázatok esetében, a kutatási forrásokhoz való hozzájutás esetében ez a meghatározó, s nem az, hogy milyen is a tényleges tudományos teljesítménye valakinek.

Az Akadémia címei tehát a tényleges tudományos teljesítmények ellen hatnak, ami persze összefügg az Akadémia tudományos főhatóság szerepével, valamint azzal, hogy a hazai tudomány kizárólagos képviseleti szerepében tetszeleg.

Ráadásul az akadémiai címek tudományos minősítést és forrás-allokációt domináló szerepe tovább erősíti az alapkutatás dominanciáját,16 tehát a gazdasági igényekhez közelítő kutatásokat háttérbe szorítja, s újratermeli az akadémiai elefántcsonttornyokat.

Címpénzek múltbeli teljesítményekért

De nemcsak az akadémiai címek hegemón szerepe példa nélküli a világban, hanem ezeknek a címeknek az adófizetők pénzéből történő – teljesítménykövetelményektől független – illetményezése is.

A 2006. évi főtitkári beszámoló szerint „a Ma­gyar Tudományos Akadémia a doktori és az akadémikusi tiszteletdíj rendszerén keresztül nagymértékben támogatja a tudomány fejlődését, a tudósok munkafeltételeinek javításával. …A tiszteletdíj nem egy­szerűen személyes juttatás, hanem a tudósok életszínvonalán keresztül kedvezően befolyásolja kutatási lehetőségeiket. A tiszteletdíjaknak köszönhetően nem szorulnak a kutatási szférából kivezető pénzszerzési forrásokra.”17 Az MTA honlapján ez még kiegészül néhány érvvel: „Mivel a tudomány piaca nemzetközi, a hazai kutatói és egyetemi fizetések pedig messze nem versenyképesek a külföldi lehetőségekkel, elemi érdeke a magyar gazdaságnak, társadalomnak és felsőoktatásnak, hogy az Akadémia évi mintegy négymilliárd forintot a legkiválóbb magyar tudósok itthon tartását elősegítő támogatásra költsön.”18

Megdöbbentő, hogy a hazai tudományosságot képviselő vezetők ilyen demagóg érvrendszerrel próbálják védeni a sztálinista akadémiától örökölt kiváltságaikat. Ugyanis ezek a mondatok majd’ minden szakmára elmondhatók az ápolónőktől a taxisofőrökig, a kőművesektől az orvosokig. Az ő foglalkozásuk is versenyképes nemzetközileg, és őket is itthon kellene tartani, mégsem kapnak címük vagy végzettségük alapján tiszteletdíjat az adófizetőktől.

A világ minden országában a fizetések a gazdasági fejlettséggel állnak viszonylag szoros kapcsolatban. Ha megvizsgáljuk a hazai egyetemi tanárok keresetének viszonyát az egy főre jutó GDP-hez, nemzetközi összehasonlításban azt találjuk, hogy az nem marad el a nemzetközi átlagtól. A professzorok keresete a legtöbb országban az egy főre jutó GDP két-háromszorosa kö­rül van. Nálunk is nagyjából hasonlóan alakul.19

Az akadémiai doktorok tiszteletdíjára fordított éves összeg20 (a járulékokkal együtt) mintegy 3,7 milliárd forint. Ez az összeg megegyezik az OTKA támogatásának mintegy 70%-ával. Ha az akadémikusok tiszteletdíját is figyelembe vesszük, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a hazai – teljesítménykövetelmények nélküli, csupán címekhez kötött – tudóstámogatás nagyobb összeget tesz ki, mint az alapkutatás támogatására szánt Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok.

De az akadémikusok tiszteletdíja is legalább eny­nyire vitatható,21 mivel ez esetben sincs szó tény­le­ges, jelenbeli tudományos teljesítményekről, hanem csupán múltbeli érdemekről, amely érdemeket rá­adásul egy zárt egyesületi kör (az akadémikusok testü­lete) ítél meg. Pedig a rendelet szövegében szerepel a tiszteletdíj feltételeként a „tudományos alkotómunkájára, tu­dományos teljesítményére te­kintettel” fordulat – ugyan­akkor ezt senki nem vizsgálja, s példát sem tud senki arra nézve, hogy valamely akadémikustól a „teljesítményére tekintettel” visszavonták volna az illetményt, miközben arra azért sokan tudnak példát, hogy valamely akadémikus tudományos alkotómunkája enyhén szólva gyenge. Az akadémikusok tiszteletdíjára fordított összeg mintegy 2 milliárd forint, ami azért is figyelemre méltó, mivel a fejlett világban az akadémikusok tagdíjat fizetnek, ahelyett hogy tiszteletdíjat kapnának az adófizetőktől.

Sajnos a magyar gyakorlattól egyébként nem esik távol, hogy múltbeli teljesítményeket és/vagy belterjes társaságok önítélete alapján választott ki­válóságokat jutalmazzon az adófizetők pénzéből. Az akadémikusok juttatásaihoz hasonló a Nemzet Szí­nésze,22 a Nemzet Sportolója23 vagy az olimpiai he­­lye­zettek24 juttatása is.

Tegyük hozzá, hogy ezek is kommunista örökségek. A béreket és a nyugdíjakat – az erőltetett gazdasági fejlesztés végett alkalmazott fokozott fogyasztás-visszafogás miatt – rendkívül alacsony szinten tartó államszocialista rendszer kiszolgálóinak, híveinek és pr-szempontból hasznos tagjainak kereset- és nyugdíjkiegészítő juttatásokat folyósított. Ebbe a körbe a szocialista kitüntetést viselőkön kívül mindig beletartoztak a kiemelkedő eredményeket elért sportolók és egyes kitüntetéssel rendelkező művészek, és persze hithű tudósok is. Ahogyan az akadémiai lobbi, ugyanúgy a sportlobbi is át tudta menteni tiszteletdíjainak és juttatásainak jelentős részét, s a művészlobbi is egy kisebb részét. Arról van szó, hogy az államszocialista rendszer kirakatába nagyon kellettek részint a tudósok, akik a materialista, marxista új vallás legfontosabb alátámasztói, részint a sportolók és művészek, akik a (kenyér helyett cirkusz) propaganda fontos elemei, a magasabb rendű szocializmus képének alakjai voltak. Az egy másik, ennél érdekesebb kérdés, hogy ezek a lobbik hogyan tudták ezeket a privilégiumaikat, vagy azok jelentős részét, átmenteni vagy újra érvényesíteni a rendszerváltás után. Ennek valószínűleg csak egyik összetevője az, hogy a rendszerváltásban ezek az értelmiségi rétegek fontos szerepet játszottak, így utána mintegy szerzett jogként érvényesítették korábbi előjogaikat, többletjuttatásaikat. De valószínűleg szerepet játszik az is, hogy az új politikai réteg örökölte „a valamikor nagy, de mára sorsverte ország” attitűdöt, amelynek kompenzálására minden eszközt meg kell ragadni, s hírét kell vinni a világba az ország tehetségének.

Egy közös van ezekben. A mai, tényleges teljesítmények helyett múltbeli érdemeket, legendákat díjaznak, s olyan hierarchiát teremtenek, amely megakadályozza a tényleges teljesítmények értékelését. És van egy ehhez kapcsolódó másik közös vonás is. Ezeknek a lobbicsoportoknak az élén egyre nyilvánvalóbban jobboldali politikusok állnak. A „romboló baloldali” reformok elől ezek a szervezetek az „értékeket őrző jobboldalhoz” menekülnek, reménykedve kiváltságaik megőrzésében. Elképesztő kis magyar posztszocialista anzix: az átmentett sztálinikumokat mint értékeket őrző jobboldal.

Egy új akadémiai törvény – amennyiben meg szeretnénk felelni a XXI. század elvárásainak – nem osztogathatja az adófizetők pénzét múltbeli ér­demekre épülő tiszteletdíjakra. Ha egyáltalán meg szabad hagyni – átmeneti időre – valamilyen tudóstámogatást, az kizárólag a mindenkori teljesítményeket jutalmazhatja.

Befejezésül

A magyar gazdaság fejlődése jól láthatóan megtorpant. És ez a megtorpanás nem átmeneti jelenség, hanem a társadalom és a gazdaság súlyos strukturális problémáinak mára feltornyosult következménye. A rendszerváltást követően csak későn indult meg, s ha megindult, részlegesen sikerült, vagy meg sem indult a nagy társadalmi alrendszerek reformja.

A felsőoktatás félig vagy inkább negyedig sikerült reformja után vagyunk. A szociális szféra reformja éppolyan félresikerült, mint a kultúra és a művészet területén lezajlott reformok nagy része. Az egészségügyi rendszer reformjának agóniája szemünk előtt zajlik. A kutatási, fejlesztési, innovációs szféra reformja pedig el sem kezdődött. Valamennyi sikertelen vagy félresikerült reform közös jellemzője, hogy nem sikerült a gazdasági racionalitást, a piac szabályait érvényre juttatni, helyette a szakmai autonómia, a befelé forduló önértékelés, a tényleges fogyasztók kiszorítása a döntésekből, s az adófizetők pénzének erre épülő, nem csökkenő követelése maradt többé-kevésbé érvényben.

A kutatási, fejlesztési, innovációs szféra meghatározó része – az akadémiai szféra (amely alatt itt az akadémikusok mellett az akadémiai kutatóintézeteket és az egyetemek oktatóit is értem, hiszen ezek nagyrészt át is fedik egymást) – a mai napig a kutatást és saját (teljesítmények nélküli tiszteletdíjakkal támogatott) jólétüket mint közösségi feladatot érvényesítik, s az adófizetőkkel fizettetik meg. A belterjes akadémiai szférában kialakított hierarchiák, öntörvényű értékrendek, elefántcsonttornyok, mítoszok és múltbeli legendák uralják a szférát a tényleges teljesítmények, piaci kutatószervezetek és a gazdaságban hasznosuló kutatások helyett.

Vajon a politikai szféra megérti-e, hogy a gazdaság megtorpanásának egyik alapvető oka a hazai kutatás, fejlesztés, innováció jelenlegi szerveződése, azaz az Akadémia és az akadémiai szféra sztálinista működése.

Persze ha meg is érti, ezt a reformot is politikai szembenállássá lehet alakítani, sőt talán még vala­milyen populista népszavazást is lehetne rendezni vele kapcsolatban. Szükség esetén pedig egy mindent megmerevítő alkotmánybírósági határozatot is ki lehet majd csikarni, mint a felsőoktatási törvény kapcsán.

Utóhang

Jelen írás szerzője már másodszor ír ebben a témában ennek a folyóiratnak a lapjain.25 Az első írás kavart ugyan némi vitát, de hamar lekerült a napirendről. De ugyanilyen csendbe fulladtak rövidebb-hosszabb idő után más szerzőknek – köztük igen neves tudósoknak – a tárgyban írt nyilvános vagy zártkörű vitairatai is. Jól láthatóan nem gyakoroltak érzékelhető hatást (az esetleges reformoktól történő elhatárolódáson túl) sem az Akadémia reformjára, sem az akadémiai tisztségviselők programjaira.

Az akadémiai reform egyetlen eredménye, hogy a legkonzervatívabb, legnyilvánvalóbban jobboldali jelöltet választották meg elnöknek. A meg sem kezdett reform szinte azonnal az ellenkezőjébe váltott.

Mint közgazdász persze aligha gondolhatom komolyan, hogy a tudóstársadalom hajlandó feladni érdekeiből egyetlen morzsányit is, csak azért, mert a jelenlegi helyzet közgazdasági szempontból irraci­onális, társadalmi aspektusból pedig igazságtalan. Aki tudja, érzi vagy belátja, hogy az előnyök érdemtelenek, az is inkább a háttérbe húzódik. De nagyobbik részük nemhogy irracionálisnak vagy igazságtalannak tekinti, hanem kevesli azokat.

Lehet, hogy igaza volt Taxner-Tóth Ernőnek, amikor azt írta, hogy „az orosz eredetű értelmiség fogalom egy szűk, önmagát szellemi fölényben érző kör minden más eszmét kizáró gőgjét hordozza magában”.26 Azt már én teszem hozzá, hogy ez az értelmiségi attitűd túlélte a rendszerváltást, s kiváló védőbástyákat talált az Akadémián.

Jegyzetek

A „sztálinikum” fogalmat itt a hungarikum fogalom kicsavart szinonimájaként használom, az Akadémia államszocializmusban kialakult „értékeinek” tovább­élésére utalva vele, s – az esetleges érzékenységeket elhárítandó hangsúlyozom, hogy – nem kívánom vele a sztálinizmus összes borzalmát az MTA-ra vetíteni.

1   Lásd pl. Kiss Judit: http://www.vki.hu/kiss_judit.shtml

2   Kolosi Tamás: Miért kellenek a reformok? Nép­sza­badság, 2007. február 10.

3   A törvény szerint: 3. § (1) Az Akadémia joga és kötelezettsége, hogy a) támogassa a tudományok művelését és a tudományos kutatások végzését; támogassa a tudományos könyv- és folyóirat-kiadást; b) őrködjék a tudományos közélet tisztaságán, a tudományos kutatás és véleménynyilvánítás szabadságán; c) rendszeresen értékelje a tudományos kutatás eredményeit, szorgalmazza és segítse azok közzétételét, terjesztését és felhasználását; d) feladatainak megfelelő körben képviselje a magyar tudományt a hazai közéletben és a nemzetközi tudományos fórumokon. (2) Az Akadémia a) a tudományok művelésére kutatóintézeteket, valamint feladatainak ellátására egyéb intézményeket (könyvtár, levéltár, informatikai rendszer stb.) létesít és tart fenn, e tevékenysége keretében más szervezeteket is támogat, tudományos programokat szervez; b) a tudományos szakmai követelmények hatékonyabb érvényesítése érdekében az Alapszabályban meghatározott módon tudományos osztályokat, illetve tudományos bizottságokat szervez; c) kapcsolatot tart tudományos társaságokkal; tudományos kongresszusokat, üléseket szervez; d) a tudományterületek fejlesztése érdekében pályázatokat ír ki; pályadíjakat ítél oda; e) más államok tudományos intézményeivel, tudományos szervezeteivel kapcsolatokat tart fenn, megállapodásokat köt; … (3) Az Akadémia elnöke kétévenként beszámol az Országgyűlésnek az Akadémia munkájáról, valamint a magyar tudomány általános helyzetéről. 4. § (1) Az Akadémia – feladatai ellátása során – együttműködik a felsőoktatás és a tudományos kutatás más intézményei­vel, a minisztériumokkal és országos hatáskörű szervekkel. Képviselteti magát a Felsőoktatási és Tu­do­mányos Tanácsban.

4   Lásd erről pl. Ágh Attila (1993): Közpolitika. Magyar Elektronikus Könyvtár; továbbá Ágh Attila (1999): Közpolitika. In: Gyurgyák János (szerk.) (1999): Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Osiris Kiadó, Budapest.

5   Az alábbiak ugyan eredetileg a felsőoktatással kapcsolatban nyertek megfogalmazást, de nyilvánvalóan érvényesek minden belső intézményi autonómiára: „A felsőoktatási intézmények belső (ön)kormányzata is alapvető változtatásra szorul. Megszüntetendő az egyetemi belső autonómia kari vagy éppen tanszéki önállóságként való torz értelmezése, mert ez sok esetben az erőforrások optimálistól távol eső elosztására és az oktatás alacsony szinten való kiegyenlítődésére vezet ahelyett, hogy egészséges belső verseny alapján éppen a kiváló teljesítményt ösztönözné és díjazná.” L. a Minőségi oktatást és kutatást eredményező reform körvonalai a hazai felsőoktatásban című (Figyelő, 2007/17., április 26. http://www.fn.hu/hetilap/velemeny/20070424/) írás, amely „a Budapesti Műszaki Egyetem, a Corvinus Egye­tem, a Debreceni Egyetem, az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Sem­melweis Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem gazdasági tanácsainak (GT) képviselőiből álló informális GT-fórum vitaanyaga”, amelyet írt és viták után szerkesztett Bokros Lajos, az ELTE GT elnöke.

6   A felsőoktatás-politika megpróbálta a 2005-ös felsőoktatási törvényben az intézményi belső autonómiát egy korszerűbb vezetési struktúrával helyes irányba terelni, a kísérlet azonban az Alkotmánybíróság döntése nyomán megbukott (ami persze aligha véletlen, ha végignézzük az AB tagjainak „polgári” foglalkozását – mivel hogy mindannyian egyetemi oktatók). L. erről: Po­ló­nyi István: Az egyetemvezetés lassú változása. Educatio, 2006. tél, pp. 756–773.

7   L. http://www.mta.hu/index.php?id=634&backPid=645&swords=dosszi%E9&tt_news=2055&cHash=5795b602a6

8   A fejlett gazdaságokban a szabadalmi tevékenység mé­ré­sére a három legnagyobb szabadalmi hivatal mindegyikénél (Európai Szabadalmi Hivatal – EPO, a Japán Szabadalmi Hivatal – JPO és az Egyesült Államok Szabadalmi és Kereskedelmi Hivatala – USPTO) védelmet kapott, a legértékesebbnek tartott találmányok adatait használják – ez az ún. „hármas szabadalmi családok” (triadic patent families) száma.

9   Lásd OECD, Patent Database, December 2005.

10  „K+F tevékenységgel a KSH adatai szerint Ma­gyar­országon 630 vállalat foglalkozik, de 17 nagyvállalat adja a vállalati K+F ráfordítások mintegy felét, ami a 17 nagyvállalat árbevételének mindössze 1,3%-a. Az átlagos K+F ráfordítás az árbevétel arányában: 1,3%, a 17 vállalat K+F ráfordításának mértéke az összes vállalati K+F arányában: 48,6%.” (Beszámoló a Magyar Köz­tár­saság Országgyűlése számára a magyar tudomány helyzetéről 2003–2004 – J/18373). Tegyük hozzá, hogy az összes vállalati K+F ráfordítás alig kevesebb mint 40%-a öt gyógyszergyártól származik.

11  A XXXIII. Magyar Tudományos Akadémia fejezet 2005. évi költségvetése. Budapest, 2004. október, www.mkogy.hu/irom37/11700/fejezetek/33.pdf

12  A szabadalmak és találmányok tekintetében – az utolsó intézményenként részletezett, 1995-ös adatszolgáltatás tanúsága szerint – a vállalati kutatóhelyek a legeredményesebbek, és az akadémiai kutató-fejlesztő intézetek a legkevésbé eredményesek. A publikációk esetében pedig a felsőoktatási kutatóhelyek előzik meg messze az akadémiai kutatóhelyeket (lényegében háromszor annyi publikációval).

13  Kozma Tamás: Tudományos fokozat. In: Online Pedagógiai Lexikon. Főszerk.: Báthory Zoltán – Falus Iván (http://human.kando.hu/pedlex/)

14  A felsőoktatásról szóló, 2005. évi CXXXIX. törvény szerint: „149. § (5) amennyiben jogszabály alkalmazási, foglalkoztatási, képesítési előírásként tudományos fokozatot említ, azon doktori fokozatot, a tudo­má­ny(ok) kandidátusa, a tudomány(ok) doktora, illetve a külföldön szerzett és honosított vagy elismert tudományos fokozatot kell érteni. (6) A tudomány(ok) kandidátusa fokozattal rendelkező személy a doktori fokozat megjelölést használhatja.” De a korábbi, 1993. évi LXXX. törvény is szó szerint azonos szöveget tartalmazott – 119. § (1) és (2).

15  Ha megnézzük a különböző országokkal kötött a „bizonyítványok, felsőoktatásban szerzett oklevelek és a tudományos fokozatok kölcsönös elismeréséről szóló” megállapodásokat, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségével és Bulgáriával kötött szerződések kölcsönösen elismerik ezeket a fokozatokat, a sztálinista múlttal – és így sztálinista akadémiával sem – nem rendelkező országokkal kötött megállapodások vagy egyetemen szerzett minősítéssel egyenértékűnek ismerik csak el (pl. India), vagy szót sem ejtenek róla, azaz nem létezőnek tekintik (pl. Ausztria), vagy mint az egyezmény egy majdani kibővítése során megvizsgálandó problémát vetik fel (pl. Spanyolország).

16  Ezt néhány írás is felvette már. „Az MTA újabb kori gyakorlatában a tudományos minősítés gyakorlata és teljes rendje az alapkutatás mindenhatóságára épülő egyoldalúságától szenved.” (Tóth József: A magyar tudománypolitika hibái. Magyar Tudomány, 2008. 2.)

17  Főtitkári beszámoló a Magyar Tudományos Akadémia 2006. évi, 175. rendes közgyűlésén (6. oldal)

18 http://www.mta.hu/index.php?id=1535&no_cache=1&sword_list[]=tiszteletd%EDj

19  Lásd: Polónyi István: Egyre többet egyre kevesebben? Educatio, 2008, megjelenés alatt.

20  A már említett, 4/1995. (I. 20.) korm. rendelet szerint: „13. § (1) Az Akadémia Doktori Tanácsa által – az akadémiai szabályozásban meghatározott feltételek szerint – odaítélt Akadémia Doktora címmel havonta 90 ezer forint összegű tiszteletdíj jár.”

2006-ban a KSH adatai szerint 2650 tudományok doktora volt (lásd: http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xftp/idoszaki/tudkut/tudkut06.pdf)

21  A 4/1995. (I. 20.) korm. rendelet értelmében: „2. § (1) Az akadémikusnak tudományos alkotómunkájára, tudományos teljesítményére tekintettel havonta tiszteletdíj jár. Ennek összege: Akadémia rendes tagja esetében 455 000 Ft/hó, Akadémia levelező tagja esetében 353 900 Ft/hó.”

22  Az alapító okirat szerint a Nemzet Színésze címet a kulturális miniszter adományozza, és a címmel járó járandóságot a Nemzeti Színház Részvénytársaság folyósítja. Az alapító okirat szerint: „A címet, amely a halálig szól, legfeljebb tizenketten viselhetik, és életük végéig havonta 500 ezer forint juttatásban részesülnek. Ha ez a létszám bármely okból csökken, a megüresedett helyre a címben részesülők egyhangú szavazással tehetnek javaslatot… A Nemzet Színésze cím annak adományozható, aki fő- vagy epizódszerepekben kimagasló teljesítményt nyújtott; betöltötte a 62. életévét; 40 évet a színészi pályán vagy legalább 20 évadot – évadonként legalább egy szerepben – a Nemzeti Színház színpadán töltött.” (http://www.nemzetiszinhaz.hu/tarsulat.php?articleid=393)

23  A sportról szóló 2004. évi I. törvény szerint – 62. § (1) –: „A Kormány a sportigazgatási szerv vezetőjének a miniszter útján tett javaslatára a »Nemzet Sportolója« címet és az ezzel járó életjáradékot biztosíthat a magyar sport tizenkét, hatvanadik életévét betöltött, kimagasló eredményt elért sportolónak, aki aktív sportpályafutását követően is fontos szerepet töltött be a magyar sportéletben. (2) A »Nemzet Sportolója« cím elnyerésének részletes feltételeit és az életjáradék mértékét a Kormány rendeletben állapítja meg. Annak, aki a »Nemzet Sportolója« címmel járó életjáradékban részesül, olimpiai járadék nem folyósítható.” A Nemzet Sportolója címről szóló 40/2004-es kormányrendelet első része meghatározza a címet és viselőinek maximális számát, majd a címre javaslattevő szervezetek felsorolása, valamint a döntést végző testület tagjait delegáló szervezetek felsorolása következik. Ezután a döntésre jogosult szervet rögzíti a rendelet, majd a havi tiszteletdíj összegét.

A kormányrendelet 4. § (1) szerint „az adományozottat a Cím adományozásáról szóló okirat, valamint havonta bruttó 500 000 Ft járadék illeti meg. A járadék az általános szabályok szerint adóköteles.”

24  A sportról szóló, 2004. évi I. törvény határozza meg az olimpiai járadék intézményét is. „59. § (1) Har­minc­ötödik életévének betöltését követő év január 1. napjától kezdődően élete végéig olimpiai járadékra (a továbbiakban: járadék) jogosult az a magyar állampolgár, aki a magyar nemzeti válogatott tagjaként akár egyéni számban, akár csapattagként: a) a NOB által szervezett nyári vagy téli olimpiai játékokon vagy a FIDE által szervezett Sakkolimpián, illetve b) 1984-től kezdődően Paralimpián vagy a Siketlimpián első, második vagy harmadik helyezést ért el (a továbbiakban: érmes). (2) Élete végéig járadékra jogosult az érmes halálának időpontjától kezdődően annak özvegye, ha magyar ál­lampolgár, és Magyarországon állandó lakóhellyel rendelkezik. (3) Élete végéig járadékra jogosult az érmes járadékra jogosultságának időpontjától annak edzője – az érmes járadékra jogosultságának időpontjára tekintet nélkül –, a negyvenötödik életéve betöltését követő év január 1. napjától. Az edző járadékra csak akkor jogosult, ha magyar állampolgár, és a Magyar Köz­tár­saság területén állandó lakóhellyel rendelkezik. Olimpiai járadék szövetségi kapitányi feladatot ellátó vezető edző részére is megállapítható.”

A törvény értelmében: „60. § (1) Az első helyezést elért érmes járadékának mértéke a bérből és fizetésből élők előző évi – a Központi Statisztikai Hivatal által számított – országos szintű bruttó nominál átlagkeresetének megfelelő összeg. A második helyezést elért érmes járadékának mértéke az első helyezett részére meghatározott járadék hatvan százalékának, a harmadik helyezést elért érmes járadékának mértéke az első helyezett részére meghatározott járadék negyven százalékának megfelelő összeg. (2) Az az érmes, aki kettő, három vagy négy első helyezést szerzett, érmenként további 20 százalékkal emelt összegű, az öt vagy ennél több első helyezést szerzett érmes kétszeres járadékra jogosult. (3) Az érmes özvegye az érmes járadéka fele részének megfelelő özvegyi járadékra jogosult. (4) Az edző járadékát az edzői járadék alapját képező érmesi helyezés alapján kell megállapítani. Az edzői járadék az edző kérelmében megjelölt egy érmesi helyezés után járó járadék 50 százaléka. (5) Olimpiánként, Paralimpiánként és Siketlimpiánként az érmes által elért helyezés után – ha jogszabály kivételt nem tesz – csak egy, az olimpiára felkészítő edző részesülhet járadékban, kivéve a szövetségi kapitányt, aki az edző mellett is részesíthető járadékban. (6) Az érmes – legjobb helyezése után –, valamint az özvegy és az edző csak egy járadékra jogosult, de azt, aki érmesként, özvegyként, illetve edzőként is járadékra jogosult, a járadék halmozottan is megilleti.

25  Polónyi István: Az Akadémia diszkrét bája. Beszélő, 2006. október. – A szerk.

26  Taxner-Tóth Ernő: Egy emlékirat időszerű tanulságai. Magyar Szemle, 2002. augusztus.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges