Polónyi István

Nyomtatóbarát változat

Az akadémia szó egy ókori olajfaliget neve, ahol Platón tartotta előadásait. Egyik jelentése ma is iskola: művészeti, katonai vagy speciális szakképző (mezőgazdasági, bányászati stb.) intézet. Másik jelentése a XVII. század óta terjedt el: meghatározott alapelveket elfogadó értelmiségi társaság. Ennek megfelelően alakultak festészeti, irodalmi akadémiák. A tudományos akadémiák valamely nemzet legmagasabb tudományos testületei. Az első jelentős tudományos akadémia az itáliai Accademia dei Lincei (1603) volt, ezt követte az angol Royal Society (1662), a francia Académie des Sciences (1666) és a többi nemzeti akadémia. A Magyar Tudományos Akadémiát Széchenyi István alapította 1825-ben.1

Ez egy rendkívül fontos lépés volt a függetlenedni vágyó Magyarországon folyó tudományos élet kereteinek megteremtéséhez. Az akkor haladó intézmény azonban mára anakronisztikussá vált. Amenynyire a XIX. század elején egy az egész hazai tudományt összefogó, képviselő és támogató központi intézmény előmozdította a hazai tudomány és haladás ügyét, ez a monopóliummá vált szervezet a XXI. században legalább annyira akadályozza azt. Ez még akkor is így van, ha az Akadémiának nyilvánvalóan fontos tudományszociológiai szerepe van. Az Akadémia nélkül a tudományos értékrend sokkal zavarosabb lenne. Ez az értékrend törvényszerűen konzervatív.

Fontos hangsúlyozni, hogy nem a tudományos értékrend konzervativizmusával vitatkozik ez az írás, hanem a szervezet monopóliumával és a máig ható államszocialista működési, strukturális jellemzőkkel.

Elmaradt rendszerváltások

A rendszerváltozás óta eltelt több mint tizenöt év alatt a gazdaság nagy részében az államszocialista struktúrának piaci struktúrává történő átrendeződése jórészt megtörtént. Persze itt is vannak olyan maradványok, amelyeken még alig fogott az idő, mint például a MÁV vagy a Posta. Ugyanakkor a nem piaci szektorban számos olyan alrendszert találunk, amely jórészt változatlanul a korábbi viszonyok szerint működik. Ilyen a felsőoktatási, az akadémiai vagy az egészségügyi alrendszer is. Már az is jórészt posztszocialista sajátosság, hogy ezeket az alrendszereket külön szokás kezelni a piactól. A világ fejlettebb részének sok országában fel sem merül, hogy a felsőoktatás, a tudomány, de különösen az egészségügy ne piaci szerveződésű legyen.

Nálunk most jutott odáig a rendszerváltozás, hogy a felsőoktatás, a tudomány és az egészségügy eddigi redisztributív gazdasági integrációja megkérdőjeleződik.

Az új felsőoktatási törvény előkészítése során született koncepciók s a törvény első tervezetei a szféra jelentős piaci elmozdulásának feltételeit igyekeztek megteremteni. A törvény végleges formája ugyanakkor azt bizonyítja, hogy ebből az elmozdulásból alig sikerült valamit megvalósítani. A felsőoktatás továbbra is nagyrészt az akadémiai értékek és az intézményi önérdekek foglya, s a piaci igények egészen máshogy befolyásolják működését, mint ahogyan az egy piaci integrációban történne. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a felsőoktatásban a fizetőképes kereslet vagy az árutermelő szervezet és magatartás aligha érvényesül, vagy egészen mást jelent, mint a piaci vállalkozásoknál.

Az egészségügy területén most formálódnak a koncepciók arról, hogyan lehetne a redisztributív integrációból a piac felé elmozdulni.

Ugyanakkor a magyar tudomány, az Akadémia területén még csak kezdeti vitákat lehet tapasztalni, amelyek az akadémiai struktúra rossz hatékonyságát, túlhaladottságát és haladásellenességét feszegetik.

Az úgyfelejtett monopólium

A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1949. évi XXVII. törvény szerint az MTA „a Magyar Népköztársaság legfelsőbb tudományos intézménye; tervszerűen irányítja legfelsőbb fokon az elméleti és az alkalmazott tudományok művelését; a haladó tudomány szellemének megfelelően elmélyíti az elmélet és a gyakorlat kapcsolatait”.

A törvény többször is változott az államszocialista diktatúra finomodásával. A rendszerváltást alig néhány évvel megelőző módosítás2 jól mutatja az Akadémia posztszocializmusbeli szerepét. „Az Akadémia ellátja valamennyi tudományág alapkutatásának, valamint az állami tervekben szereplő társadalomtudományi kutatások… országos irányítását. Részt vesz a kutatás és fejlesztés országos irányításában és összehangolásában, az országos kutatási tervek kidolgozásában és ellenőrzésében; felelős a közvetlen irányítása alá tartozó intézményekben folyó kutatásokért; elősegíti a kutatások összehangolását, figyelemmel kíséri és értékeli a tudományok fejlődését, különös tekintettel a jövő fejlődését megalapozó kutatásokra, előrejelzéseket, elgondolásokat, irányelveket dolgoz ki a tudomány hazai művelésének előmozdításához.” Továbbá „az Akadémia meghatározza az alapkutatások és társadalomtudományi kutatások művelésének és fejlesztésének irányait és kereteit. (…) A miniszterek és országos hatáskörű szervek vezetői az Akadémiát, továbbá az ország tudományos életét érintő, az országban folyó kutatási tevékenységet jelentősen befolyásoló ügyekben az Akadémia testületei és főtitkára álláspontjának figyelembevételével vagy egyetértésével döntenek.”

Az Akadémia tehát a tudomány főhatósága – mintegy tudományügyi minisztérium – volt az államszocialista rendszerben. Nemcsak nálunk, mindegyik kommunista országban, ugyanis a tudomány fontos eszköz az ideológiai harcban, sőt később, a tudományos-technikai forradalom kapcsán termelőerővé is válik. Nélkülözhetetlen tehát annak központi irányítása. Mondhatni – profán hasonlattal –, hogy a kommunista országokban az Akadémia átveszi a korábbi társadalmakban az egyház által betöltött szerepet.

A rendszerváltozásnak persze ebben is változást kellene hoznia, azonban ezek a változások csupán részlegesek. Az alkotmánynak a rendszerváltozásban szimbolikus jelentőségű, 1989. október 23-i módosítása – az új polgári Magyarország alaptörvényének (az 1949. évi XX. törvény módosításával létrehozott) megalkotása – során abba bekerül egy olyan bekezdés, amely ugyan nem közvetlenül az Akadémiát védi, de amely átmentésében jelentős szerepet játszott: „70/G. § (1) A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és művészeti élet szabadságát, a tanszabadságot és a tanítás szabadságát. (2) Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.”

A tudomány és kutatás autonómiája Magyarországon a 80-as évek végén, 90-es évek elején érte el virágát. Ennek oka a sajátos posztszocialista múltban keresendő. A 80-as évek közepére Magyarországon az oktatás, a tudomány és számos más területen is a szakmai szuverenitás egyre nagyobb teret nyerhetett. Ennek egyes szerzők3 véleménye szerint a jugoszláv típusú önigazgatási modell előtérbe kerülése, mások szerint egyszerűen a keményebb ideológiai, politikai ellenőrzésnek a gazdaság sikertelenségére és az ideológia kudarcaira visszavezethető meggyengülése volt az oka. Ezeknek a folyamatoknak az eredménye volt az 1985. évi oktatási törvény megszületése, amely törvény kimondta az iskolák önállóságát és a pedagógusok szakmai szuverenitását, lehetővé tette alternatív tantervek, tankönyvek alkalmazását, és a felsőoktatási autonómia újbóli kialakulása is ide vezethető vissza. A folyamat következő állomása volt az alkotmány fentebb bemutatott bekezdése, majd az 1993. évi új felsőoktatási törvény. Az új felsőoktatási törvény ezt az autonómiát erősítette meg – egy olyan időszakban, amikor a fejlett nyugati világban a felsőoktatás humboldti eszméje, s a felsőoktatási autonómia is erősen visszaszorulóban volt. Ennek oka a felsőoktatás tömegesedése, a felsőoktatás nagyüzemmé válása, a gazdálkodó egyetemi modell4 egyre jelentősebb elterjedése volt, amelynek nyomán a professzorok és oktatói kisközösségek döntési autonómiája megszűnt vagy legalábbis jelentősen korlátozódott, s helyébe az egyetem mint nagyüzem menedzserek által irányított gazdasági, gazdálkodási fegyelme és stratégiája lépett. Ezek a folyamatok nálunk csak a kezdeteknél tartanak, a felsőoktatási és a kutatóintézeti autonómia szinte érintetlen.

Ezt tükrözi az 1994. évi törvény5 is, amely szerint az Akadémia „…önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő köztestület. Köztestületként a tudomány művelésével, támogatásával és képviseletével kapcsolatos közfeladatokat lát el… Az Akadémia mint köztestület működését, a hazai tudományos kutatást, valamint az akadémiai kutatóhelyek szakmai tevékenységét közvetlenül érintő jogszabály előkészítésekor az Akadémia véleményét ki kell kérni. (…) Az Akadémia joga és kötelezettsége, hogy… őrködjék a tudományos közélet tisztaságán, a tudományos kutatás és véleménynyilvánítás szabadságán; …rendszeresen értékelje a tudományos kutatás eredményeit, szorgalmazza és segítse azok közzétételét, terjesztését és felhasználását; …feladatainak megfelelő körben képviselje a magyar tudományt a hazai közéletben és a nemzetközi tudományos fórumokon.”

A törvény lényegében érintetlenül átmenti az Akadémia posztszocialista rendszerbeli monopóliumát. Sőt a törvény indoklása büszkén vállalja a szocializmusbéli szép időket is: „Amidőn a javaslat »önkormányzati elven alapuló köztestületnek« nyilvánítja az Akadémiát, tulajdonképpen nem újszerű jogállást biztosít részére, hanem visszahelyezi őt abba a »közjogi állásba«, amelyben eredendően volt. Nem kétséges ugyanis, hogy az Akadémia országos, össznemzeti intézményként, a magyar tudomány egyik törvényesen »elismert letéteményeseként« fejezte ki a magyar tudomány egyetemességét, képviselte a törvényhozás, a kormány irányában a magyar tudomány érdekeit. Az Akadémia mindenkor állást foglalt, illetve szakvéleményeket készített közérdekű ügyekben, jutalmakkal és segélyekkel támogatta a tudományos munkát, számos folyóiratot adott ki, könyvkiadója útján közreműködött a tudományos eredmények közzétételében, a legkülönbözőbb alapítványok gondnokaként pályadíjakat osztott. Tevékenységében az utóbbi évtizedekben helyet kapott sok más közérdekű feladat ellátása is (pl. a tudományos továbbképzésben, a tudományos minősítésben való részvétel).”

A törvény indoklása szerint a „…törvényi szabályozást sürgeti az a felismerés is, hogy korunkban a tudomány egyre fontosabb szerephez jut a társadalmi fejlődés alakításában. Ezért jogos igény, hogy a magyar tudományosság nagy múltú nemzeti intézményének, az Akadémiának a működési és tevékenységi szabadsága – önkormányzati jogainak megerősítésével – kiszélesedjék, hatóterülete és befolyásoló szerepe növekedjék, belső demokratizmusa erősödjék. E folyamat természetesen nem sértheti a tudományt művelő és képviselő más intézmények – így az egyetemek – autonómiáját.” A helyzet azonban éppen az, hogy az Akadémia szabályozása és működése sérti a tudomány azon művelőinek szabadságát, akik nem akarnak a Magyar Tudományos Akadémiával kapcsolatba vagy közösségbe kerülni.

Azonnal felmerül ugyanis a kérdés, hogy ha a tudósok egy csoportja úgy gondolja, hogy alakít egy másik akadémiát, vajon milyen jogosítványokra és támogatásra tarthatna számot a törvény alapján. Nyilvánvalóan semmilyenre. Nyilvánvaló, hogy egyetlen Magyar Tudományos Akadémia van. De ez a művészeti akadémiák kapcsán ki is derült. 1992-ben néhány művész és kutató létrehozta a Magyar Művészeti Akadémiát. A Magyar Tudományos Akadémia válasza, hogy még ugyanabban az évben létrehozta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát, amely „az MTA társult intézménye, de külön alapszabállyal rendelkező, önálló szervezet”.

Az akadémiai törvény 32. §-a szerint „az irodalom, illetőleg a művészetek más területeit köztestületként szolgáló akadémiákról külön törvény rendelkezik” – amely külön törvény mindeddig nem jött létre. Ez a törvényi rendelkezés is azt sugallja, hogy csak egyetlen, köztestületként működő művészeti akadémiának szabadna lenni.

A hazai tudományos életet tehát egy feudalisztikus intézmény, a Magyar Tudományos Akadémia monopolizálja. Az akadémiai törvény indoklásának szerzője is érezhette ezt az ellentmondást, ezért az némileg magyarázkodik is: „A tudomány művelése és fejlesztése természetesen nemcsak az Akadémia feladata, hanem másoké is (állami szervek, önkormányzatok, intézmények stb.). Az Akadémia tehát nem »sajátíthatja ki« a tudományos közéletet. Bizonyság erre, hogy igazgatási tevékenységet csak az akadémiai kutatóintézetek, illetőleg az Akadémia által felügyelt, kutatást támogató intézmények vonatkozásában lát el, ám nem utolsósorban a felsőoktatási intézményekkel való együttműködés ösztönzésével, az együttműködést gátló akadályok elhárításával.”

A Magyar Tudományos Akadémia a tudomány kizárólagos hazai megtestesítője a magyar jogalkotásban, ha valamilyen testületben a tudományt kell képviselni, akkor oda az Akadémia kerül meghívásra. Érvényes törvényeink között több mint egy tucat olyan van, amelyben az Akadémia delegál tagokat a tudományosság nevében.6

Ugyanez igaz lényegében minden kutatási, fejlesztési pénzalap esetében. Az Akadémia tagjai és alkalmazottai minden jelentősebb hazai kutatási forrás elosztásának kulcspozíciójában megtalálhatók. Kálmán C. György irodalomtörténész úgy fogalmazott, hogy „…befutott, de szakmájukban már lemaradt, már nem alkotó, nagyjából hasznavehetetlen tudósok üldögélnek a húsoskondér mellett, vesznek is belőle rendesen, pénzt osztogatnak, projektekről döntenek”.7

Az, hogy a világ több országában van tudományos akadémia, aligha lehet indoka annak a világon nagyrészt példátlan hatáskörnek és kizárólagosságnak, amelyet az MTA a magyar tudományos és közéletben birtokol.

A magyar akadémia lényegében egy úgyfelejtett monopólium, amelynek monopolisztikus szerepén az idő már régen túllépett.

Az akadémiai kutatóintézetek

Az akadémiai törvény alapján „az Akadémia… a tudományok művelésére kutatóintézeteket, valamint feladatainak ellátására egyéb intézményeket (könyvtár, levéltár, informatikai rendszer stb.) létesít és tart fenn, e tevékenysége keretében más szervezeteket is támogat, tudományos programokat szervez”. A törvény indoklása szerint: „Amikor a javaslat kijelöli az Akadémia feladatait…, majd számba veszi a feladatok végrehajtását szolgáló legfontosabb eszközöket, ezek sorában első helyen azt emeli ki, hogy az Akadémia »a tudományok művelésére, kutatások, főleg az alapkutatások végzésére önálló kutatóintézeteket... létesít és tart fenn«.” Majd így folytatódik az indoklás: „Ez a kijelentés tulajdonképpen törvényi elismerése és igazolása annak a régebben kialakult helyzetnek, hogy az Akadémia nem csupán »tudósok testülete«, hanem egy nagy nemzeti értéket képviselő »tudományos nagyüzem«, amelyben igen széles körben folynak kutatások, kiváltképpen alapkutatások. Akadémia és saját kutatóintézeti hálózat együttese tehát nem újkeletű jelentés. De nem tekinthető magyar sajátosságnak sem. Például a holland, az osztrák és a svéd akadémiának is vannak a hazaihoz hasonló kutatóintézetei.”

Most ne ragadjunk le az érvelés sajátosságán (miszerint azért működtethet kutatóintézeteket, mert kutatóintézeteket működtet). Érdemes azonban az összehasonlításként felhozott osztrák példát egy pillanatig megvizsgálni. „Az Osztrák Tudományos Akadémia 18 intézetet, 4 kutatóhelyet és 34 tudományos bizottságot működtet. Az Akadémia az egyetemen kívüli kutatások legfőbb letéteményese, összességében kutatóhelyein 700 kutató és adminisztratív munkatárs dolgozik. Az Akadémia költségvetésének 75%-a szövetségi forrásokból származik, a hiányzó 25%-ot különböző hazai és nemzetközi pályázatokkal szerzi.”8 A Magyar Tudományos Akadémiának ezzel szemben 51 kutatóintézete van, és a kutatóintézetek költségvetési terve szerint 2005-ben öszszesen mintegy 4300 fő volt az engedélyezett költségvetési létszám.9 Vajon mi indokolja a különbséget?

Fontos hozzátenni, hogy ezek a kutatóintézetek az adófizetők pénzéből működnek – viszont működésüket olyan testületek határozzák meg, amelyekben nagyrészt ugyanezen intézményekben dolgozók ülnek, tehát működésüket lényegében önmaguk határozzák meg.

Az Akadémia kutatóintézetei tehát a gazdaságtól meglehetősen elszeparálva dolgoznak. Kétségtelen, hogy forrásaik egyre nagyobb részét kell pályázati pénzekből megszerezniük, azonban ezen pályázatok elosztásában – mint már arról volt szó – az Akadémia képviselői meghatározó szerepet játszanak. Tehát az intézetek részesedése nem igazán bizonytalan.

Kérdés, hogy melyik ország engedheti meg magának, hogy egy ilyen jelentős tudományos potenciál az autonómia elefántcsonttornyában elkülönüljön a gazdaság igényeitől. Aligha kétséges, hogy az Akadémia intézményhálózatának a gazdasággal sokkal aktívabb kölcsönhatásban álló szervezeti formát kellene találni, s ez aligha az MTA „szárnyai” alatt képzelhető el.

A kutatás, fejlesztés eredményességét igen nehéz megítélni. Az, hogy a szabadalmak tekintetében az egész hazai tudomány teljesítménye romlik, tudott – bár nem igazán közismert. (Valamiért sokkal inkább a magyar tudomány világhíréről szoktunk hallani – persze a tudomány képviselőitől.) Mint a KSH kiadványa10 írja: „A nemzeti úton tett szabadalmi bejelentések száma az előző évi jelentős, 19%-os csökkenés után 2004-re még erőteljesebben, 45%-kal esett vissza. Ezen belül a hazai bejelentések száma csak kismértékben, 2,4%-kal, a külföldieké azonban 53%-kal lett kevesebb. Ez a csökkenés az Európai Szabadalmi Egyezményhez történt csatlakozás következménye. Különösen a legnagyobb arányt képviselő gyógyszeriparban és biotechnológiában volt nagymértékű a visszaesés. Míg 2003-ban e témákban 1880 szabadalmi bejelentés érkezett, addig 2004-ben csak 1191. A szabadalmi bejelentések alakulása értelemszerűen hatással van a megadott szabadalmakra is, melyek száma közel 30%-kal csökkent. A szabadalmakhoz viszonyítva mérsékeltebb, de érzékelhető visszaesés tapasztalható a használati mintaoltalmi bejelentések (6,3%) és a formatervezési mintaoltalmi bejelentések számában (4,9%) is.” 11

A szabadalmaknak a K+F intézménytípusonkénti bontását nem adja meg a KSH. Viszont a publikációk számát és fajlagos számát megadja. A 100 (teljes munkaidejű egyenértékű) kutatóra, fejlesztőre jutó publikációk száma több mint kétszer akkora volt 2004-ben a felsőoktatási intézményekben, mint a kutató-fejlesztő intézetekben.12

A hazai kutatás, innováció teljesítménye tehát romlik. Ezen a területen az MTA védőbástyái mögé elszeparált kutatóintézetek – amelyek igen jelentős kutatói, fejlesztői bázist képviselnek – nem jelentenek húzóerőt, sőt hazai összehasonlításban is gyengébben szerepelnek, mint a felsőoktatási kutatóhelyek. Semmilyen racionális gazdasági érv nem indokolja ezt az elkülönülést, s a nemzetközi összehasonlításokban is csak jelentősen szerényebb akadémiai kutatóhálózatokat találunk, ráadásul sokkal aktívabb gazdasági kapcsolatokkal.

Az intézetek MTA alá tartozása ráadásul nagyrészt államszocialista maradvány, tehát a történelmi hagyományokra való hivatkozás is erősen anakronisztikus.

Az Akadémiának tehát nem csupán a tudományképviseleti monopóliumán lépett túl az idő, hanem intézményirányító, intézményfenntartó szerepkörén is.

A nagydoktori üzlet

Az akadémiai törvény alapján „az Akadémia… »Magyar Tudományos Akadémia Doktora« tudományos címet adományozhat”. Ezzel első közelítésben nem is lenne baj, hiszen egy társaság olyan címeket ad tagjainak, amilyet akar. De ha ez a szervezet egy ország tudományát monopolizálja, akkor korántsem ennyire egyszerű ez a kérdés.

Ugyanis van néhány probléma ezzel az MTA doktora címmel. Először is az, hogy viselői az adófizetők pénzén tiszteletdíjban részesülnek.13 Meglehetősen kevés országban gyakorlat az, hogy egy társaság tagjai a társaságtól kapott címre a nemzetgazdasági átlagkereset több mint felét megkapják az adófizetők pénzéből, mindenfajta aktuális teljesítményértékelés nélkül. Hangsúlyozni kell, hogy itt most nem az akadémikusok tiszteletdíjáról van szó,14 ami ennél jelentősen nagyobb összeg, és jelentősen kevesebb személynek jár – jóllehet az ő esetükben is kérdéses, hogy egy társadalmi szervezeti tagság után az adófizetők pénzéből miért is kell tényleges teljesítménytől független juttatást nyújtani. Erre alig találunk példát a világon.

Visszatérve a nagydoktorokra, tulajdonképpen az adófizetőktől kapott illetményük aprópénz, a nagydoktori cím ugyanis mára igen jó üzletté vált. Ennek alapvetően az az oka, hogy a nagydoktori címmel rendelkezők az akadémiai kalapjukban a különböző felsőoktatási testületekben helyet foglalva olyan szabályokat módoltak ki, amelyek a saját előnyüket szolgálják.

Ilyen például az egyetemi tanári kinevezés, amelyhez ugyan a törvény nem írta elő a nagydoktori címet (a törvény szerint PhD minősítés és habilitáció volt szükséges), de az egyetemi tanári kinevezést véleményező Akkreditációs Bizottság (ahol a nagydoktori címmel bíró akadémiai és egyetemi képviselők többségben vannak) a nagydoktori címet követelte/követeli meg a kinevezéshez.

A másik ilyen példa a doktori képzés, amelynek elindításához, azaz a doktori iskola alapításához az Akkreditációs Bizottság három nagydoktor alapító tagságát követelte/követeli meg.

Ezek az előírások lényegében azt jelentik, hogy a magyar felsőoktatás egyetemi tanárainál és a doktori képzések alapítóinál egy tudományos társaság által adományozott tudományos cím meglétét követelik meg. Ezek az előírások azon túl, hogy lényegében törvénytelenek, ráadásul nem Európa- (sőt nem világ-)konformak.

Az előírások persze létrehozták a nagydoktorok piacát. A doktori iskola létesítéséhez meg kell venni a hiányzó nagydoktorokat. Az ár általában az egyetemi tanári kinevezés és az egyetemi tanári illetmény (2006-ban 416 500 Ft/hó) – s mindezért legjobb esetben havi egy-két alkalommal történő látogatás az egyetemen.

Ezzel függ össze az a hazai közalkalmazotti gyakorlatban lényegében csak a felsőoktatásban található gyakorlat, hogy valaki több helyre van kinevezve főállású egyetemi tanárnak. Sajátos módon az új felsőoktatási törvény ezt a gyakorlatot szentesítette,15 ugyanúgy, mint az Akkreditációs Bizottság gyakorlata.

Életkor és struktúra

A Magyar Tudományos Akadémiát 1825-ben, mint közismert, a magyar nyelv ápolására, a tudományok és művészetek magyar nyelven való művelésére, azaz mint Enyedi leszögezi: „elsődlegesen a bölcsészeti tudományok művelésére alapították. Az alapítás után kidolgozott alapszabály-tervezetben hat osztály szerepelt: Nyelvtudományi, Bölcsészeti, Természettudományi, Matematikai, Történelmi és Jogtudományi Osztály, …[majd az] 1869. évi új alapszabály …a hat osztály helyett három osztályt hozott létre, ez a beosztás kisebb módosításokkal 1946-ig fennmaradt. E három: a Nyelv- és Széptudományi Osztály; a Bölcsészeti, Társadalom- és Történettudományi Osztály, valamint a Természeti és Matematikai Tudományok Osztály.”16 A kommunista érában többször is módosult az osztályszerkezet. Egymás után jönnek létre a szocialista gazdaságot megalapozó tudományok szakosztályai: a Biológia, az Agrár-, a Műszaki és az Orvostudományi Osztályok, majd a Föld- és Bányászati Tudományok Osztálya. Ugyanakkor a társadalomtudományi szakosztályokon inkább faragnak. Így azután ma 11 tudományos osztálya működik az Akadémiának, ebből nyolc természet-, három bölcsész- és társadalomtudományi.17

A Magyar Tudományos Akadémiának 2006 közepén 249 rendes és 92 levelező tagja, valamint 203 tiszteletbeli és 162 külső tagja volt. A 249 fő rendes tag átlagéletkora 73 év. A törvény értelmében a 70 évesnél fiatalabb hazai akadémikusok száma a 200 főt nem haladhatja meg. Ez nem fenyegeti jelenleg az Akadémiát, mivel a 249 tagból 70. életévét 2006-ban 165 fő, tehát a kétharmaduk töltötte be. Magyarul a 70 évnél fiatalabb akadémikusok száma nem éri el a száz főt sem. A 254 tagból 180 fő (71%) 1990-ben vagy azt követően vált rendes taggá.

A jelenlegi akadémikusok átlagéletkora rendes taggá választásuk idején 60 év volt. Legfiatalabbak a matematikatudomány (53 év), legidősebbek a bölcsésztudomány (63,5 év) művelői voltak rendes taggá választásukkor. Az akadémikusok között 23% a bölcsész- és társadalomtudományi terület képviselői.18

Az akadémiai doktorok száma 2006 közepén 2626 fő volt, átlagos életkoruk 66 év. Az akadémiai doktorok egynegyedét sem teszik ki a társadalom- és bölcsésztudományi területek képviselői.19

Az arányok és az életkorok magukért beszélnek. Az akadémikusok kevesebb mint 10%-a, a nagydoktorok egyharmada fiatalabb 60 évesnél. Ezek után különösen elgondolkodtató Török Ádám (levelező tag) megjegyzése: „A magasabb minősítésű kutatók jelentős része az idősebb korosztályokhoz tartozik, márpedig hatvan év fölött – persze komoly egyéni kivételekkel – a kutatói aktivitás általában csökken.”20

Mind az életkorok, mind az osztályszerkezet az államszocialista múlt örökségét hurcolja a mai napig: a gerontokráciát és a társadalomtudományok háttérbe szorítását.

Befejezésül

„»Elavult intézmény ez – mondják –, mely már nem felel meg a jelenkor kívánalmainak, s ezért nem is e korba való.« Ilyen nyilatkozatokat hallunk néha nemcsak a sokaság részéről, mely a tudományos munkásság értékét leginkább a szerint ítéli meg, a mint neki anyagi jólétet vagy legalább szellemi élvezetet szerez, hanem még komoly tudósok ajkáról is, kik, önerejök érzetében másokra nem szorulván, másokkal nem is törődnek, s önző féltékenységgel őrzik elzárt tudományos köreiket.” Ezzel kezdte beszédét 1899-ben Báró Eötvös Loránd.21 Beszéde végén abban jelöli meg az Akadémia „létjogát”, hogy: „Az akadémiák nemcsak tudományos, hanem nemzeti intézmények is. Nemzeti intézmények annyiban, a mennyiben nemzetünk nyelvét és irodalmát, történetét, közgazdaságát, társadalmi és természeti viszonyait teszik kutatásuk tárgyává; nemzeti intézmények azért is, mert munkálkodásukban egy-egy nemzet tudományos törekvéseit juttatják kifejezésre, s annak lobogója alatt lépnek ki a világ tudományos versenyterére.”

Vajon megállják-e a helyüket Eötvös gondolatai a mai globalizált világban? Alighanem inkább mondandója első része az igaz. Elavult intézmény ez, amelynek reformja elkerülhetetlen. Mind tudományképviseleti monopóliumát, mind kutatóintézet-irányító és -fenntartó szerepét, mind pedig az általa adományozott tudományos cím állami elismerését és díjazását felül kellene vizsgálni.

A kutatáspolitika formálását is a helyére kell tenni. Mert mint Popper Péter mondja: „Ha valaki sok logikát tanul, logikusabban tud gondolkodni? Kb. anynyira, mint ha valaki megtanulja az emésztés fiziológiáját, akkor jobb lesz az emésztése.”22 Aligha kétséges, hogy ez a kutatáspolitikával is így van. Kutatáspolitikát a politikusoknak kell csinálni, mert hogy ez az ő szakmájuk, és nem a tudósoké.

A feudalisztikus béklyók helyébe verseny kell. A bebetonozott címek, rangok és státusok helyett a tudományos teljesítmények napra készen mért teljesítménye.

A XXI. század a tudás évszázada, ahol nem lehet XIX. századi tudományos szerveződésekkel érvényesülni.

Jegyzetek

1   Magyar virtuális enciklopédia http://www.enc.hu/1enciklopedia/fogalmi/muvelodestort/akademia.htm

2   A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1979. évi 6. törvényerejű rendelet módosításáról szóló 1986. évi 5. törvényerejű rendelet

3   Lásd Sáska Géza: Szakmai és politikai autonómiák a ’80-as, ’90-es évek magyar közoktatásában. Iskolakultúra, 2003. 6–7. sz.

4   Lásd erről Hrubos Ildikó: Gazdálkodó egyetem. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2004.

5   1994. évi XL. törvény a Magyar Tudományos Akadémiáról

6   Ízelítőül néhány törvény, amelyben az Akadémia testületi tagokat delegál a tudományosság vagy ki tudja, minek a nevében:

     2006. évi V. törvény a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról

     A felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. törvény

     A kutatás-fejlesztésről és a technológiai innovációról szóló 2004. évi CXXXIV. törvény

     A közbeszerzésről szóló 2003. évi CXXIX. törvény

     Az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szóló 2003. évi III. törvény

     Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról szóló 2000. évi I. törvény

     Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény

     Az agrárgazdaság fejlesztéséről szóló 1997. évi CXIV. törvény

     A földmérési és térképészeti tevékenységről szóló 1996. évi LXXVI. törvény

     A köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény

     A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény

     A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény

     A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény

     A frekvenciagazdálkodásról szóló 1993. évi LXII. törvény

7   Kálmán C. György: A kondér becsülete. ÉS, 2002. 24. sz.

8   TÉT attaséi beszámoló 2002, Bécs. Mányi István www.nkth.gov.hu/download.php?ctag=download&docID=420

9   A XXXIII. Magyar Tudományos Akadémia fejezet 2005. évi költségvetése. Budapest, 2004. október www.mkogy.hu/irom37/11700/fejezetek/33.pdf

10  Kutatás-Fejlesztés 2004. KSH, Budapest, 2005.

11  I. m. 13. o.

12  Lásd KSH i. m.

13  A 2006. évi költségvetési törvény értelmében (11. § (7))

„A Tudományok Doktora, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Doktora tudományos fokozattal rendelkezők tiszteletdíjának havi összege 101 100 forint, az 1995. január 1-je előtt nyugdíjba vonultak esetében – a korábban megállapított nyugdíj-kiegészítésre tekintettel – 97 100 forint.”

14  A 2006. évi költségvetési törvény értelmében (11. § (6)) „a Magyar Tudományos Akadémia tagjai tiszteletdíjának havi összege a) az Akadémia rendes tagjai esetében 455 000 forint, b) az Akadémia levelező tagjai esetében 353 900 forint.

15  2005. évi CXXXIX. törvény a felsőoktatásról 84. § (5): „Az oktató – függetlenül attól, hogy hány felsőoktatási intézményben lát el oktatói feladatot – az intézmény működési feltételei meglétének mérlegelése során legfeljebb kettő, illetve a felsőoktatási intézmény költségvetési támogatásának megállapításánál egy felsőoktatási intézményben vehető figyelembe…” Tegyük hozzá, hogy az intézmény támogatásának hiánya természetesen nem zárja ki, hogy a nem támogatott intézményben is főállású közalkalmazott legyen az illető oktató, teljes közalkalmazotti fizetéssel.

16  Enyedi György: A bölcsészeti és a társadalomtudományok a Magyar Tudományos Akadémián. Magyar Tudomány, 2004/12., 1382. o.

17  A három társadalomtudományi: I. Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya, II. Filozófiai és Történettudományok Osztálya, IX. Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya. A nyolc természettudományi: III. Matematikai Tudományok Osztálya, IV. Agrártudományok Osztálya, V. Orvosi Tudományok Osztálya, VI. Műszaki Tudományok Osztálya, VII. Kémiai Tudományok Osztálya, VIII. Biológiai Tudományok Osztálya, X. Földtudományok Osztálya, XI. Fizikai Tudományok Osztálya.

18  Az agrár- és a műszaki tudományok művelői 10-10% körül vannak, az orvos- és matematikatudományé 12-12% körül, a természettudományok képviselői pedig több mint 30%-ot tesznek ki.

19  Az arányok meglehetősen sajátosak. A nagydoktorok 8%-a agrár-, 20%-uk orvostudományi, 25%-uk fizikatudományi területről kerül ki. A műszaki tudományok 10%-ot tesznek ki, a biológiai (agrár nélkül) 9%-ot, a matematika pedig 4%-ot.

20  Török Ádám: A krétakör közepén: K+F és innovációs stratégiai dilemmák Magyarországon 2006-ban. Magyar Tudomány, 2006/4., 432. o.

21  Elnöki megnyitóbeszéd a Magyar Tudományos Akadémia 1899. május 7-i ünnepi közgyűlésén. Természettudományi Közlöny, 1899. június. http://www.kfki.hu/~tudtor/eotvos1/akletj.html

22  Popper Péter előadása a B-612 Kulturális Műhelyben. 2006. V. 4. http://www.b612.hu/popper_peter_b612_060504.html

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges