Skip to main content

Demokrácia fékhibákkal

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A lap szerkesztői augusztus elején kerestek meg azzal a kéréssel, hogy októberre írjak cikket arról, hogy „miként szorulnak ki a köz legfontosabb ügyei a választások körüli diskurzusból, miként, miért romlanak a közügyek nyilvános pertraktálásának esélyei”.

A felkérés bizonyítja, hogy azok a problémák, amelyek a szeptemberi eseményekben eszkalálódtak, nagyon jól érezhetően jelen voltak a magyar társadalomban, és a kérdés csupán az volt, mikor és milyen intenzitással törnek felszínre. Az események csupán annyit változtattak a helyzeten, hogy még élesebben rávilágítottak a mérlegkészítés halaszthatatlanságára, és feleslegessé tették annak részletes bizonyítását, hogy baj van.

Nyilvánvaló, hogy ma már nem mondhatjuk, hogy a rendszerváltás több mint másfél évtizede sikertörténet lenne. Miközben azon a rendszerváltás hajnalán nem csodálkoztunk, hogy az egypártrendszer, a kommunista diktatúra hogyan tudja gazdasági csődbe vinni az országot, hiszen az lett volna a csoda, ha nem ez történik, most joggal tehető fel a kérdés, hogy a demokrácia miért nem tudta megakadályozni a jelenlegi válság kialakulását.

Hogyan történhetett, hogy parlamenti és kormányzati döntések sorozata folyamatosan növelte a költségvetés hiányát, olyan méretűre duzzasztva, amely egy idő után már csak drámai beavatkozással kezelhető?

Az alábbiakban nem kutatásokon és részletes vizsgálatokon alapuló elemzést kívánok nyújtani a kialakult helyzetről, hanem résztvevő megfigyelőként átélt, tapasztalatokon alapuló véleményemet írom le. Három kérdést vizsgálok: az első a gazdasági válság kialakulásának folyamata, a második a politikai intézményrendszer válságmegelőző reflexeinek csődje, a harmadik a társadalom azon intézményeinek kudarca, amelyek kívánatos módon a politikán kívül helyezkednek el.

Lefelé a gazdasági lejtőn

A 2006-os gazdasági helyzethez vezető úton alapvetően tizenegy éve, a Bokros-csomag politikai menedzselése során indultunk el. Az 1995-re kialakult pénzügyi válság puccsszerű kezelésének szükségessége ugyan kényszerpályára helyezte a vitát, de – visszatekintve az egyes szereplők megnyilatkozásaira –, utólag azt látjuk, hogy ez az időszak a jövőbeni siker remélt megalapozása helyett a jövő problémáinak megalapozását jelentette.

1995-ben az országot súlyos pénzügyi válság fenyegette, ahhoz, hogy a válságot elkerüljük, gyors és radikális intézkedésekre volt szükség. Ma már egyetlen mérvadó közgazdász sem vitatja, hogy az akkori beavatkozás nélkülözhetetlen volt, illetve azt sem, hogy a Bokros-csomag három év alatt elhárította a súlyos válságot, és az ország gazdaságát növekedési pályára állította. Bokros valódi rehabilitálása, ha egyáltalán volt ilyen, mégis csak nagyon korlátozottan történt meg. A „csomaggal” történő fenyegetés, a „csomagnak” mint az indokolatlan népnyúzás modern kori eszközének a bemutatása azóta is a politikai retorika állandó tartozéka.

Bokrosnak annakidején sikerült keresztülerőltetnie a kormányon és az MSZP-n a szükséges intézkedéseket, de ezek valódi támogatását nem sikerült megszereznie. Sem az MSZP, sem pedig koalíciós partnere, az SZDSZ nem tekintett úgy a Bokros-csomagra, mint egy sikeres gazdasági konszolidációs kormányzati intézkedésre. Az akkori kormánypártok nyögve-nyelve megszavazták a csomagot, de a csomag mögött lévő gondolkodásmóddal nem azonosultak. (Bauer Tamáson és néhány szocialista és szabaddemokrata képviselőn kívül senki nem beszélt lelkesen arról, amit Bokros tevékenysége idején az ország elért.)

Azok az értékek és meggondolások, amelyek az azonnali intézkedések mögött meghúzódtak, mint például az igazságos teherviselés elve, a baloldal érveiben csak retorikai szinten jelentek meg. Jól jelzi ezt a baloldal viszonya olyan intézkedésekhez, mint a tandíj vagy a művészek, írók, újságírók társadalombiztosítási járulékának tervezett bevezetése. A jobboldali kormány egyes intézkedéseinek baloldali kritikája és a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány intézkedései is azt bizonyítják, hogy a baloldal nem hallotta vagy nem értette meg azt, amit Bokros mondott. Nem értették meg, hogy az állam csak korlátozottan tud jóléti funkciókat betölteni; az állam által nyújtott juttatások, javak, kiváltságok mértéke és köre a gazdaság teherbíró képességétől s mindenekelőtt az állami adóbevételek alakulásától függ.

A nagy osztogatások során, a Medgyessy-féle száznapos programok, a hatvanöt év felettiek ingyenes utazása, a Sulinet, a babakötvény és a többi hasonló népszerű intézkedés nyomán soha nem vetődött fel a nyilvános vitákban, hogy minderre hol van a fedezet. Bár évről évre a reálbérek növekedése meghaladta a gazdasági növekedést, mégsem merült fel az a kérdés, hogy ezt a reálbér-növekedést miből finanszírozzuk.

Az ellenzék még kíméletlenebbül bánt Bokrossal és az általa képviselt reformokkal. Bokros színrelépésekor Varga Mihály, a Fidesz későbbi pénzügyminisztere meggondolatlanul még azt nyilatkozta, hogy „Bokrossal csak az a baj, hogy nem tagja a Fidesznek”. Később vélhetően ezeket a szavait szerette volna elfelejteni, mivel a Fidesz érvelésében hangsúlyozottan volt jelen az az elem, hogy a Bokros-program részint felesleges, részint kártékony beavatkozás az ország életébe. A „népnyúzó” kormány elleni rohamok keretében szó sem esett a tényleges bajokról, arról, hogy az ország még mindig hordozza azokat a finanszírozhatatlan rendszereket – a közigazgatástól, az egészségügyön és az oktatási rendszeren keresztül a nyugdíjrendszerig –, amelyek költségesen és rossz hatékonysággal működnek, és amelyek reformok nélküli finanszírozására nincs mód, mert a gazdaság teherbíró képessége és az állami bevételek forrása véges.

Az ellenzék az ország jövőjénél fontosabbnak tartotta, hogy az intézkedések népszerűtlenségéből politikai előnyre tegyen szert. Mindenekelőtt a Fidesz profitált ebből a helyzetből, hiszen egyfelől az intézkedések szükségtelenségét hangoztatta, másfelől nagy lendülettel kezdett bele abba a politikai manőverbe, amelynek célja az MDF összeomlása utáni jobboldali politikai vákuum betöltése volt. Világos célja volt ebben az időben Orbán Viktor politikájának, hogy maga mellé állítsa azokat a jobb módú, felső középosztálybeli szavazókat, akikre a Bokros-csomag az igazságosabb közteherviselés igényével kétségtelenül nagyobb terheket kívánt hárítani.

A Fidesz akciója sikeres volt. A Fidesz nem elsősorban konzervatív ideológiájával, hanem a baloldalhoz hasonló etatizmusával és gazdasági populizmusával érte el, hogy 1994 és 1998 között, négy év alatt megsokszorozta híveinek számát.

Az ezen a talajon kisarjadt 1998-as Fidesz-győzelem rossz lecke volt a többi pártnak, amelyek a rivális párt választási sikeréből azt tanulták meg, hogy a populizmus kifizetődő, valamint hogy óvakodni kell minden olyan politikai tervtől, amely rövid távon népszerűtlen.

A közpénzekkel való gazdálkodás és a közteherviselés ügyének nem kedvezett az Alkotmánybíróság határozata sem, amely a Bokros-csomag egyes rendelkezéseit alkotmányellenesnek nyilvánította. Anélkül hogy ennek a döntésnek az elemzésébe részletesen belebocsátkoznék (ezt kitűnően megtette annak idején Sajó András), leszögezhetjük, hogy a bíróság döntése tovább erősítette a hazug és hamis illúziókat. Az AB és külön még Sólyom László, aki a törvényi rendelkezésekkel és szokásjoggal ellentétesen az indokoláson túlmenően éles hangú nyilatkozatban kárhoztatta a csomagot, és ezzel azt az illúziót keltette, hogy a gazdasági szükségszerűségek valójában nem is szükségszerűségek, minden csak akarat kérdése. Az Alkotmánybíróság – anélkül hogy szándékolta volna – óriási segítséget adott a populistáknak a mindenkori kormányzati tervekkel szembeni ágáláshoz. Jellemző, hogy a 2006-os intézkedések kapcsán is egyes érdekképviseletek azon az alapon tartották a bevezetett módosításokat elfogadhatatlannak – és néhányan még alkotmányellenesnek is –, hogy az év közben a gazdasági szereplők számára kiszámíthatatlan módon növelte meg terheiket. Ezeket a gondolatokat az Alkotmánybíróság korabeli döntései ihlették, és azzal a következménnyel jártak, hogy más ügyekben józan üzletemberek is elhitették magukkal, hogy a gazdasági folyamatok év közbeni változása és az erre adott kormányzati reakció alkotmányellenes. Ha ez az érvelés helytálló lenne, akkor az olajár változásától kezdve a forintra is kiható nemzetközi pénzügyi folyamatokon keresztül az inflációig mindent alkotmányellenessé lehetne nyilvánítani, mivel azokra a gazdaság szereplői értelemszerűen nem tudtak előzetesen felkészülni.

Az Orbán–Torgyán-kormány, miközben retorikájában továbbra is erősen populista és paternalista érvelést folytatott, kormányzásának első két évében sikeresen megőrizte azokat az eredményeket, amelyek a Bokros-csomag hatására a gazdaságban jelentkeztek. Erről a pályáról a kétéves költségvetés bevezetésével tért le.

A költségvetés megvitatása amúgy sem tartozott soha a közérthető politikai viták közé. Ebben a rendszerváltást követő első parlament ellenzékének is nagy szerepe volt, amely megteremtette azt a tradíciót, hogy a költségvetési prioritások érdemi vitatása és alternatívák kidolgozása helyett módosító indítványok százaival (néhány ciklussal később már ezreivel) temeti maga alá a lényegi kérdéseket. Ezek a módosító indítványok lényegében mindenkinek mindent ígértek, de soha nem tették lehetővé, hogy a gazdaság és a pénzügyek valós állapotáról az ország képet kapjon. Mint ahogyan azt sem segítették, hogy a kormányzat által választott prioritások előnyeiről és hátrányairól vita alakuljon ki.

 A 2002-es kampányt megelőző kormányzati lépésekkel és az ellenzék kampányával a politikai elit tovább rohant lefelé azon a lejtőn, amelyen néhány éve a populista retorika lendületével megindult. Ebben az évben a szocialisták kampánya és választási győzelme újabb rossz lecke volt. Arra tanított, hogy olyan politikai közeg alakult ki tizenkét év alatt, hogy minden ésszerű számítás, a gazdasági racionalitás teljesen figyelmen kívül hagyható a politikai kampány során. Az MSZP választási ígéretei – főleg a nyugdíjemelés és a béremelés – számításokkal alá nem támasztott kívánságokra épültek. Azzal, hogy ilyen programmal nyerni tudott, ismét megerősítette a pártokon belül azokat, akik szerint a kampány abból áll, hogy közvélemény-kutatókkal teszteljük a lakosságot, megtudjuk, hogy mi az, ami a lakosságot foglalkoztatja, megtudjuk, hogy az adott kérdésben mi a népszerű álláspont, és ezt tesszük a párt programjává.

Természetesen magam is fontos technikának tartom a közvélemény részletes elemzését, de a kutatási eredmény ismeretében még egy kérdést fel kellene tenniük a programkészítőknek: mindez miből valósítható meg? A populista ígérgetés nyomán újra és újra megtapasztalt választási siker ezt a kérdést rendszeresen kisöpörte a programvitákból, így a választási programok választásról választásra egyre jobban elszakadtak a gazdasági realitásoktól.

Az ígérethegyek csúcsa a 2006-os választás volt. Ebben a kampányban már minden mértéket felülmúlva záporoztak az ígéretek a tizennegyedik havi nyugdíjtól az adócsökkentésen keresztül a minimálbér-emelésig.

A Fidesz választási programkészítői úgy érezhették, hogy sikerre vezethet egy olyan kampány, amely egyértelmű és világos hazugságra épít, amikor azt állítja, hogy „rosszabbul élünk”, mint négy éve. Mindezt egy olyan gazdasági környezetben sulykolta, amelynek egyik fő problémája éppen az, hogy jobban élünk, mint ahogyan a gazdaság teljesítménye és a pénzügyek alapján megengedhetnénk magunknak.

Mindeközben szinte naponta jelentek meg külföldi elemzések, amelyek a magyar gazdaságról egészen más képet festettek, mint ami a kampány középpontjába került. Külföldi üzletemberek, befektetők képviselői, elemzők hitetlenkedve kérdezték, hogy a magyar politikusok ennyire nincsenek tisztában az ország valós gazdasági helyzetével? Amire csak azt lehetett válaszolni, hogy valójában tisztában vannak, csak most, a kampányban függesztődött fel a józan ész és az ítélőképesség; majd ha véget ér a kampány, újra maguknál lesznek, és akkor tudják majd, hogy mit kell tenni.

Mindebből hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy a politikai osztály teljes egészében ostoba és felelőtlen emberekből áll. Az országnak egyre több kárt okozó döntések mögött az az egyszerű logika állt, hogy meg kell nézni, milyen módon lehet maximalizálni a nyerési esélyeket. A politikusokat segítő elemzők, és maguk a politikusok is, a korábbi választások tapasztalatait számba véve csak arra juthattak, hogy a választási győzelem esélyét a minél hangzatosabb ígéretek teremtik meg. Ez történt 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben egyaránt.

A kampánylogika, vagy tágabb értelemben a politikai logika azt az utat kényszerítette ki, amin eddig a pártok jártak. (Ezen a folyamaton belül is véleményem szerint az egyik legnegatívabb lépés a Medgyessy-féle kétszer száznapos program volt, amelynek egyetlen célja Medgyessy megingott pozíciójának megerősítése volt, és amelynek árát, úgy tűnik, ma is nyögi az ország.)

Az intézményrendszer gyengeségei

A politikai jobboldalon sikert hozó vezérelvű pártszervezés a baloldalon is hasonló pártépítési gyakorlatot kényszerített ki. A vezető megkérdőjelezhetetlen és vitathatatlan tekintélyére épülő választási pártokon belül megszűntek azok a demokratikus fórumok, amelyek az egyes döntésekkel szembeni alternatívák megfogalmazásának színterei lehetnének. Az egyre inkább katonai terminusokban fogalmazó politikai színtéren mindkét oldalon kialakult az a megközelítésmód, hogy a másik fél nem legyőzendő ellenfél, hanem megsemmisítendő ellenség. Márpedig a katonai rendben harcoló feleknél bármilyen kétely vagy megingás árulásnak minősül. A katonaság nem megvitatja a parancsokat, hanem végrehajtja.

Ebben a logikában könnyen lejáratható a párton belüli szkeptikus bíráló, könnyen marginalizálható a belső pártellenzék, illetve könnyen kiszoríthatók a kritikus hangok magából a pártból is. A demokratikus politikai pártok belső fórumainak elerőtlenedésével viszont egy lehetséges kontrollmechanizmus gyengült el, vagy mára talán működésképtelenné is vált.

A korábbiakban már utaltam rá, hogy a parlament szintén rövid távú szempontok alapján végzi munkáját. A jól ismert szlogen, miszerint „nem a többségnek van kormánya, hanem a kormánynak van többsége”, pontosan írja le a helyzetet mind a bal-, mind a jobboldali kormányok alatt. Mivel a képviselővé válás, illetve a mandátum megtartásának esélye alapvetően a listás helyek párton belüli megszerzésétől, illetve az adott párt számára előnyös egyéni körzetben a jelöltség megszerzésétől függ, aligha várható, hogy a politikai pályán sikerre áhítozó képviselők hajlandók lennének bátor, kritikus álláspontot képviselni azzal a kormánnyal és pártvezetéssel szemben, amelytől döntően függ politikai egzisztenciájuk.

Így a parlamentben sem a frakciók, sem a parlamenti bizottságok nem töltik be azt az ellenőrző szerepet, amely a törvényhozásnak alapvető feladata lenne a végrehajtó hatalommal szemben. (Látnunk kell azonban, hogy ez nem csak magyar probléma, ezzel a kihívással szinte valamennyi modern demokratikus állam törvényhozása küzd.)

A politikai pártok és a törvényhozás hiányosságai (már ami az ellenőrző szerep betöltésének hibáit illeti), nem feltétlenül vezetnének válsághoz, ha egyéb intézmények jól töltenék be feladatukat. Sem a magyar pártok, sem a magyar törvényhozás nem működik sokkal rosszabbul, mint a nyugat-európai megfelelőik, ott mégis elkerülhetők az általunk tapasztalt válságok.

Az igazán súlyos problémát azoknak az alkotmányos intézményeknek az átpolitizálódásában látom, amelyek, ha rendeltetésszerűen működnének, megelőzhetnék a most kialakulóban lévő válságokat. Első helyen említhető a Magyar Nemzeti Bank, amely függetlenségének látszatát már 1991-ben elveszítette, amikor a lemondásra kényszerített Surányi György helyett az Antall-kormány korábbi minisztere, Bod Péter Ákos lett az MNB elnöke. Bod Péternél sem, és az őt követő elnököknél sem a személyes kvalitásokról mondok véleményt, hiszen azt nem tudom megítélni, hogy szakmai hátterük alapján alkalmasak voltak-e, csak arra utalok, hogy a miniszteri székből érkezve a magyar Greenspan sem tudott volna sikeresen működni. A Horn-kormány megalakulása után a jegybankelnöki tiszt újra politikai játszma tétje lett, s bár az újból kinevezett Surányi nem volt tagja a szocialista kormánynak, kötődése a baloldalhoz ismert volt. Az őt váltó Járai Zsigmond az Orbán-kormány pénzügyminisztériumi székét cserélte a jegybank elnökének székére. Ezek a lépések olyanok voltak, mintha a bajnokságot eldöntő meccsen az egyik csapat valamelyik játékosa felvenné a bírói mezt, és ő vezetné a meccset; könnyen belátható, hogy mégoly hibátlan ítélkezés mellett is az ellenfél és annak szurkolói elégedetlenek lennének a teljesítményével, és rendszeresen vitatnák ítéleteit.

Ha Járai életéből kimaradt volna a Fidesz-kormány, illetve a Fidesszel való együttműködés, lehet, hogy jól el tudta volna látni a feladatát; így viszont nem, mert döntései és nyilatkozatai során nem tudta eloszlatni a politikai elfogultság gyanúját, még akkor sem, amikor szakmai értelemben esetleg teljesen igaza volt. Intő jel a jövőre nézve, ha az új jegybankelnök pártszimpátia és elkötelezettség alapján lesz kinevezve, akkor a jelenlegihez hasonló kockázatokat épít be a döntéshozó a rendszerbe. (Megjegyzem ugyanez a probléma jelentkezett a legfőbb ügyész posztja esetében, amire azért nem térek itt ki részletesebben, mert a gazdasági folyamatokra annak a döntésnek nem volt kihatása. Esete azonban jelzi, hogy Járai kinevezése nem egyedi kisiklása volt az Orbán-kormánynak. A személyek kiválasztása inkább abba a sorba illeszkedett, amely a párt pénzügyeit intéző személynek az APEH elnökévé történt kinevezésével kezdődött.)

Eltérő módon, de hasonló problémákhoz jutunk, ha az Állami Számvevőszék tevékenységét szemléljük. A valódi adatok, tények és folyamatok ugyan pontosan szerepelnek a Számvevőszék különböző jelentéseiben, azonban az ÁSZ nagyon vigyáz arra, hogy tevékenységét minél kevesebb látványos konfliktussal végezze. Ez a konfliktuskerülő szerepfelfogás kétségtelen előnyökkel jár az ÁSZ vezetése számára, ugyanakkor megakadályozta a Számvevőszéket abban, hogy a magyar közjogi rendszer igazán fajsúlyos tényezőjévé váljon. Más szavakkal, amit az ÁSZ mond, nem hallatszik messzire, jelentései és az abban szereplő megállapítások ritkán válnak a politikai vagy közéleti diskurzus központi témáivá. Érdemes megnézni, hogy mekkora érdeklődés szokta övezni az ÁSZ elnökének költségvetési vitában elhangzó hozzászólását, akár a képviselők, akár a sajtó részéről.

Kisebb súllyal, de hasonló jelenséget láthatunk a KSH vezetőjének kiválasztása kapcsán is. Az alkotmány szerint a kormányzattól, politikai pártoktól függetlenül működő intézmények bevonása a politikai zsákmányszerzés rendszerébe súlyos kockázatokat hordoz. Rövid távon megkönnyítheti a kormányok dolgát az, hogy a közvagyonhoz kapcsolt intézményeket különféle technikákkal kiiktatja vagy eljelentékteleníti, de hosszú távon, illetve olyankor, amikor az államháztartásban komoly egyensúlyzavar van, akkor a nemzeti vagyonon és valután őrködő szervezetek rossz működése súlyos helyzethez vezethet.

Olyan ez, mint amikor a naiv felhasználó a számítógépén sorban kikapcsolja azokat a biztonsági programokat, amelyek a mindennapi munkáját szerinte csak lassítják vagy kényelmetlenné teszik. Ez a döntés egészen addig jónak tűnik, amíg egy – amúgy megakadályozható – vírustámadás az egész rendszert tönkre nem teszi.

A politikán kívüli intézmények kudarca

Míg az ellenőrző feladatkörrel felruházott alkotmányos intézmények kudarcaiért az érintetteken túl elsődlegesen a mindenkori kormányokat terheli a felelősség, addig a politikán kívüli intézmények, a sajtó és a szakmai civil szervezetek kudarcáért az egész politikai osztály felelős.

Ennek az elemnek a vizsgálata valószínűleg messze meghaladja a jelen írás kereteit, de annyit mégis le kell szögezni, hogy a politika mind a mai napig egészségtelenül nagy szerepet játszik a gazdaság, a sajtó, a kultúra és a tudomány területén. Sajnálatos módon ezen szférák olyan mértékig megalkudtak politikafüggő helyzetükkel, hogy láthatóan kevéssé töltik be ellenőrző funkciójukat, vagy érvényesítik önállóságukat a politikával szemben.

Elgondolkodtató, hogy miközben a gazdaság döntő része magántulajdonba került, ez a magángazdaság milyen egészségtelenül függ a politikai hatalom gyakorlóitól, akár országos, akár helyi szinten. Mindennapos gyakorlat a kormányzati vagy önkormányzati megrendelések politikai alapú leosztása. Ugyancsak kiszolgáltatottak a gazdaság szereplői a tevékenységükkel kapcsolatos hatósági eljárások elhúzódásának, amely folyamat megfelelő „hátszél” esetén sokkal gyorsabb és zökkenőmentesebb lehet, önmagában ezzel százmilliókkal vagy milliárdokkal segítve a befektetőt. Ez a fajta indirekt segítség a minden érdemi feltétel tekintetében korrekt üzletek esetén is lényeges befolyást teremt a politika számára, és a gazdaság szereplői részéről is ésszerűnek tűnik az így keletkező „alkotmányos költségek” beépítése az egyes projektekbe.

A demokrácia intézményeinek, a pártoknak és a választások finanszírozásának elképesztően képmutató és torz gyakorlata a politika részéről elengedhetetlenné teszi ennek az egészségtelen helyzetnek a fenntartását. Tizenhat év alatt nem sikerült elfogadtatni a társadalommal azt, hogy a demokratikus intézmények működésének költségei vannak, évente több tízmilliárd forintra van szükségük a pártoknak ahhoz, hogy működni – és különösen, hogy kampányolni – tudjanak. A máig kialakult gyakorlat lehetetlenné teszi azt, hogy mindez törvényesen, átláthatóan, tisztán történjen. A demokrácia költségeinek a pártok és a gazdaság szereplőinek üzleti könyvein kívülre szervezése és ennek a finanszírozási rendszernek a működtetése a politikai és a gazdasági elit közös nagy titka, és egyúttal közös nagy hazugsága is.

A piaci élet indirekt átpolitizáltsága, a reklámpiac átpolitizáltságán keresztül, gyakorlatilag minimálisra szorítja a pártatlan, független sajtó életterét. A médiapiac közéleti és politikai kérdésekkel foglakozó szegmensében nincs olyan sajtótermék vagy elektronikus média, amely függetleníteni tudná magát a hirdetési piactól. A hirdetési megrendelések pedig a korábbiakban vázolt módon átpolitizált gazdasági szereplőktől érkeznek.

Azt nem tartom problémának, hogy egyes csatornáknak, lapoknak, szerkesztőségeknek van a tulajdonosok által meghatározott ideológiai vagy politikai értékrendje, az azonban már a sajtó ellenőrző funkcióját lehetetleníti, hogy ezek az elkötelezettségek gyakran lehetetlenné teszik az elfogulatlan, objektív hírközlést is. Jellemző példa, hogy a Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra kerülése után a CNN internetes oldalán megjelent egy publicisztika, amely a magyar helyzetet elemezte. A publicisztika teljes szövegét pontos fordításban közzétette az MTI. A hírből a jobboldali napilap kizárólag azokat a mondatokat idézte, amelyek az ellenzék álláspontját támasztják alá, míg egy baloldali orgánum kizárólag a kormány álláspontját erősítő elemeket vette át. A példa sajnos nem egyedi jelenség, a magánkézben lévő közéleti sajtó mindkét oldalán durva elfogultságok tömegével találkozhatunk. Ami legfeljebb annyira róható fel az újságíróknak vagy a szerkesztőknek, amennyire például a parlament ellenőrző funkciójának megroppanása az egyes politikusoknak felróható. Az olvasók és a hirdetők, más szóval a piac által diktált szabályoktól a sajtópiacon megélni akarók nem tudják függetleníteni magukat.

Még súlyosabb a helyzet a közszolgálatinak nevezett televíziók és rádiók területén. Abszurd, hogy miközben a kormányok rendkívüli erőfeszítéseket tesznek néhány százmillió forint adó formájában történő beszedése vagy kiadáscsökkentés keretében való megtakarítása érdekében, még csak fel sem merül a kérdés, vajon ésszerű-e évente súlyos tízmilliárdokat felemésztő, kereskedelmi tévéként működő köztévéket (négy csatornát!) az adófizetők pénzéből működtetni.

A sajtóhoz hasonlóan közvetlen vagy közvetett politikai függőségben léteznek az egyetemi kutatóhelyek és egyéb tudományos műhelyek is. (Az akadémiai kutatóhelyeket ide nem értve. Ezek ugyanis olyan sikeresen építették fel elefántcsonttornyaikat, hogy az ilyen kutatóhelyeken születő gondolatok alig-alig jelennek meg a társadalmi diskurzus színterein.) Érthető, hogy szinte nem találunk olyan tekintélyes kutatóközpontokat, amelyek függetlenségükkel olyan helyzetben lennének, hogy elemzéseikkel, nyilatkozataikkal vagy az általuk szervezett konferenciákon elhangzottakkal a közgondolkodást vagy a közbeszédet befolyásolni tudnák. Ma nem látunk a rendszerváltás idején működő Kékszalag Bizottsághoz hasonló intézményeket.

Ezért gondolom azt, hogy az akut pénzügyi, gazdasági, politikai válság kezelésén túl foglalkozni kellene azzal is, hogy hogyan lehet a jövőben megelőzni az ilyen válságokat; miként lehet egy olyan társadalmi berendezkedés alapjait megvetni, ahol az egyik alrendszer (például a politika) válsága nem hat elsöprő erővel az összes építményre.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon