Hack Péter

Nyomtatóbarát változat

Magyarországon az 1990-es rendszerváltó választásokat leszámítva mindegyik országgyűlési választás egyik központi kérdése volt a korrupció. 1994-ben és 1998-ban a választást megnyerő politikai erők mind tisztább közélet ígéretével szereztek győzelmet.

Így történt 2002-ben is, amikor a jelenleg kormányzó pártok nem utolsósorban az MFB körüli ügyek, a pályáztatás nélküli autópálya-építés, a Defend-ügy, Simicska Lajos és Varga Tamás ügyletei miatt veszítették el a választásokat. A választók joggal vártak lényeges fordulatot a korrupció, „a magyar polip” elleni határozott fellépést ígérő baloldaltól. Egy évvel az új kormány megalakulását követően az alábbiakban azt veszem számba, hogy a jelenlegi kormány, illetve a mögötte álló politikai erők mennyiben folytatói a korrupcióellenes harcban mindeddig komoly eredményt felmutatni nem tudó politikai elit törekvéseinek, illetve tudtak-e áttörést elérni ezen a területen.

Előre kell bocsátanom, hogy megítélésem szerint a remélt fordulat még várat magára, és látnunk kell, hogy az EU-tagság sem fogja megoldani a jelenlegi gondokat. A német, a francia, a belga vagy az olasz politikai élet korrupciós botrányai jelzik, hogy nincs olyan európai normarendszer, amelyhez csatlakozva a helyzet lényeges javulására számíthatnánk.

A magyarországi korrupció és korrupcióellenes politika részletes elemzésébe nem kívánok belebocsátkozni, ez lényegesen meghaladná ezen tanulmány kereteit, nem is beszélve arról, hogy az elemzést rendkívül magas színvonalon már elvégezte Elizabeth Barett, aki az OSI EU Accession Monitoring Program keretében kiválóan összefoglalta a helyzetet. Ezért én csak a korrupció elleni fellépés elmúlt évtizedének néhány fontos elemére térek ki. A szóba jöhető problématömegből öt elemmel fogok foglalkozni, a közbeszerzés rendszerével, az összeférhetetlenség és a vagyonnyilatkozat rendszerével, a büntetőjog új megoldásaival, az úgynevezett „üvegzseb-törvénnyel”, valamint a párt- és kampányfinanszírozás kérdéseivel.

Közbeszerzés

A közbeszerzésekről szóló 1995. évi XL. törvény elfogadása óta az éppen hatalmon lévők rendszeresen úgy hivatkoznak erre a törvényre, mint amelynek alkalmazása önmagában kizárja a korrupció lehetőségét. Rendszeresen hallhatjuk kétes ügyletek kapcsán, hogy nem férhet hozzá a gyanú árnyéka sem, hiszen a szerződést közbeszerzési eljárás előzte meg.

Látni kell azonban, hogy míg a közbeszerzési eljárás, illetve a közbeszerzés rendszere hasznos és fontos intézmény a korrupció visszaszorításáért vívott küzdelemben, önmagában nem alkalmas a visszaélések megszüntetésére.

A közbeszerzés rendszerének két gyenge pontja is van, az egyik az ajánlati felhívás tartalmának meghatározása, a másik a jogorvoslat rendszerének alapkoncepciója.

Az ajánlati felhívással kapcsolatban feltűnik, hogy a nyolcvanas években már létező pályázati rendszerek keretében kidolgozott „testre szabott” pályázati kiírások technikája megjelent a közbeszerzési eljárásokban is. A közbeszerzési törvény nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az ajánlati felhívás megfogalmazása előtt a felhívás megfogalmazója és a leendő nyertes között olyan együttműködés alakuljon ki, amelynek eredményeként a kiírás olyan paraméterekkel születik meg, amelyeknek egyedül a későbbi nyertes tud megfelelni. Így a közbeszerzési eljárás megindulását megelőző szakaszban kifejezetten tág lehetőség nyílik a korrupt kapcsolatok kiépítésére és a pályázat előzetes manipulálására. Arról nem is beszélve, hogy ritkán van szankciója annak, ha a pályázat elbírálását követően a nyertes mégsem a pályázatban meghatározott keretek között teljesíti a szerződést.

A közbeszerzés másik gyenge pontja a jogorvoslati eljárás. A jogalkotó – többé-kevésbé helyesen – abból indul ki, hogy a közbeszerzési eljárások során az ajánlatot tevők között versenyhelyzet jön létre, ahol az egymással versenyben állók érdekeltek a verseny tisztaságának fenntartásában. A koncepció szerint a verseny vesztesei egyben a verseny tisztaságának őrei is, ők azok, akik az esetleges visszaéléseket felismerhetik és leleplezhetik. Ez a koncepció ugyanakkor védtelen a közbeszerzési pályázatokon indulók közötti „kartelekkel” szemben, amikor az adott eljárásban nyertes előzetesen megegyezik a pályázat kiírójával és a vesztessel vagy vesztesekkel, hogy a következő pályázatot az utóbbi fogja megnyerni. Minél szűkebb a piac, annál valószínűbb az ilyen háttér-megállapodások megkötése. Különösen az önkormányzatok által kiírt közbeszerzési eljárások jelentős része kapcsán fogalmazódhat meg ez a gyanú.

Mindebből az látható, hogy önmagában attól, hogy egy adott ügyben „szabályos” közbeszerzési eljárást folytattak le, még egyáltalán nem következik, hogy a háttérben nem lehet jelentős korrupciós ügylet.

Az „üvegzseb-törvény” tesz némi bátortalan lépést annak érdekében, hogy a közbeszerzés rendszerének ezen gyengeségeit orvosolja, de érdemi áttörést a helyzetben nem remélhetünk, hiszen az alapvető problémákat csak egy a politikától teljesen függetlenített, személyzetében, anyagi hátterében rendkívül erős nyomozó hatósági jogosítványokkal felruházott, korrupcióellenes szervezet tudná orvosolni, ilyen felállítása azonban nincs napirenden. A kormány által létrehozott, Solt Pál vezette bizottság tevékenységéről a nyilvánosság nem sokat tudhat, de ami megismerhető volt, az túlzott reményre nem ad okot.

Vagyonnyilatkozat

Az elmúlt évtized korrupcióellenes fellépésének másik fontos eszköze az összeférhetetlenségi és vagyonnyilatkozati szabályok rendszere. Ezek a szabályok először az országgyűlési képviselőkre vonatkozóan jelentek meg. Ez helyes lépés volt, nem azért, mintha a képviselők lettek volna a rendszer legkorruptabb tagjai, de a magukra vonatkozó szigorú normák elfogadása megteremtette az erkölcsi alapot arra, hogy második lépésben a bírókkal, ügyészekkel és a köztisztviselők egy részével kapcsolatosan is hasonló rendelkezéseket vezessenek be.

A viszonylag komoly erőfeszítéssel és anyagi ráfordítással létrehozott rendszeren azonban nagyon látszik, hogy megalkotóit erőteljesebben motiválták a törvény létrehozásából származó propagandaelőnyök, mint a helyzet tényleges rendezésének igénye. Már a képviselőkkel kapcsolatos vagyonnyilatkozatok bevezetését követő első tapasztalatok rámutattak a rendszer számos gyengeségére. Ilyen gyengeség az, hogy a valótlan nyilatkozattételnek semmilyen jogkövetkezménye nincsen. Néhány konkrét ügyben tapasztalhattuk, hogy az érintett képviselő különösebb következmény nélkül hivatkozhatott arra, hogy a bevallottnál lényegesen nagyobb vagyonára az a magyarázat, hogy a nyilatkozatában elfelejtette feltüntetni az adott összeget vagy vagyontárgyat, vagy egyenesen nem is akarta feltüntetni azt. A szankció hiánya tulajdonképpen az egész eljárást komolytalanná teheti, hiszen ha az érintett következmény nélkül hivatkozhat arra, hogy vagyona tulajdonképpen nem is gyarapodott az eredeti nyilatkozat óta eltelt időben, csak az eredeti nyilatkozat nem tükrözte a valóságot, akkor nyilván mindenki ezt a védekezési utat választja.

További probléma, hogy a vagyonnyilatkozatok rendszere – a nyilatkozatok valótlanságának szankcionálása esetén is – csak akkor működhet hatékonyan, ha a rendszer eredményesen szűri ki a törvénytelen vagyongyarapodást. A jelenlegi szabályozás esetén, ha egy képviselővel, bíróval vagy köztisztviselővel kapcsolatban az derül ki, hogy a két nyilatkozattétel közötti időben a vagyona a legális jövedelme alapján igazolható mértéket lényegesen meghaladó mértékben nőtt, akkor ennek különösebb jogi következménye nem lesz. Ezt a körülményt esetleg egy vesztegetési ügyben amúgy lebukott személy ellen folyó büntetőeljárásban bizonyítékként fel lehet használni, de önmagában a megmagyarázhatatlan vagyongyarapodás nem elégséges a bűnösség megállapításához.

Tehát, ha a vagyonnyilatkozatok vizsgálata során egy nyilatkozattételre kötelezettnél azt állapítják meg, hogy szerzett egy nagy értékű ingatlant vagy autót, aminek forrásával nem tud elszámolni, és más bizonyíték nem áll rendelkezésre, akkor a megmagyarázhatatlan vagyongyarapodásnak semmilyen jogi következménye sem lesz.

Ezen a helyzeten változtathatna, ha a törvény a bizonyítási terhet megfordítaná, vagyis ha azt a rendelkezést vezetnék be, hogy amennyiben a vagyonnyilatkozat-tételre kötelezett nem tudja igazolni valamely jövedelem vagy vagyontárgy forrását, akkor úgy kell tekinteni a növekményt, mint ami törvénytelen forrásból származik. Angliában például a kábítószer-kereskedők esetén alkalmazzák ezt a rendelkezést, vagyis ha a kereskedőt a bíróság elmarasztalja, akkor a vagyoni büntetés során nem a hatóságnak kell bizonyítania, hogy mely vagyontárgya származik az illegális tevékenységből, hanem az elítéltnek kell igazolnia, hogy mi nem származik abból.

Meg kell jegyezni, hogy nem csak a vagyonnyilatkozatok, hanem általában a bűncselekményből származó vagyongyarapodás elvonásának problémája is megoldatlan Magyarországon. Hiszen ha egy rokkantnyugdíjas nagymama tulajdonában felbukkan hirtelen egy értékes autó vagy ingatlan, akkor a hatályos törvények alapján nem nagyon lehet firtatni, hogy annak mi a forrása. Így a korrupcióból származó jövedelmek is könnyen eltüntethetők.

Az a körülmény, hogy a törvény a nyilatkozattételi kötelezettséget kiterjeszti a házastársra, élettársra, valamint a közös háztartásban élő gyermekre, nem oldja meg igazán a problémát, hiszen a szülő, a nagyszülő, a külön háztartásban élő gyermek kockázat nélkül lehet a korrupcióból származó vagyongyarapodás haszonélvezője.

A vagyonnyilatkozatoknak feltehetően van némi visszatartó erejük – főleg azoknak az esetében, akik amúgy is megközelíthetetlenek – ugyanakkor kérdéses, hogy az elért eredmények arányban állnak-e azzal a pénzzel és energiával, amit ennek a rendszernek a működtetésére fordítunk.

Büntetőjogi megoldások

Az előző kormány a büntető törvénykönyv 2001-ben végrehajtott módosításában vélte megtalálni a fordulatot eredményező eszközt a korrupcióellenes harcban. A 2001. évi CXXI. törvény rendelkezései a különböző nemzetközi elemzésekben nagy elismerést váltottak ki. Különösen fontosnak tartják a korrupcióellenes nemzetközi szervezetek a XV. fejezet új VIII. címének bevezetését, amely a nemzetközi közélet tisztasága elleni új bűncselekményeket, a vesztegetést nemzetközi kapcsolatban és a befolyással üzérkedést nemzetközi kapcsolatban szabályozza.

Új eleme a szabályozásnak a 255/A §, amely arra tesz kísérletet, hogy megtörje az aktív és a passzív vesztegető, tehát a pénzt adó és elfogadó közötti érdekszövetséget. A jogalkotó abban bízva vezette be ezt a rendelkezést, hogy a büntetlenség ígéretével rá tudja venni a bűncselekményben résztvevő egyik felet, hogy a cselekményt, mielőtt a hatóság tudomására jutna, bejelentse. A jogi megoldás kétségtelenül intellektuálisan érdekes kísérlet, hiszen a korrupciós kapcsolat résztvevőit a „fogoly dilemmája” elé állítja, és kétségtelenül megnöveli a korrupciós pénz elfogadásának vagy adásának kockázatát. Ugyanakkor gyakorlati tapasztalatokról a törvény hatályba lépése óta nemigen lehet hallani.

A törvény látványos sikereinek elmaradása persze nem meglepő, hiszen a korábbi jogi szabályozás is lehetővé tette az egyik félnek, hogy a másik „elárulása” által mentesüljön a büntetés alól, hiszen a büntetőeljárási törvény lehetővé tette azt, hogy a hatóságok együttműködjenek bűnelkövetőkkel, és számukra büntetlenséget biztosítsanak, ha ezen keresztül a hatóságokat nemzetbiztonsági vagy bűnüldözési szempontból fontos információkhoz juttatják.

Sem az együttműködő gyanúsítottról szóló büntetőeljárás-jogi szabályozás, sem az új büntetőjogi rendelkezés nem töri meg a korrupcióban résztvevők közös érdekét, ami az így elérhető előnyökben jelenik meg számukra. Mivel mindkét félnek komoly érekei fűződnek a korrupcióból származó előnyök megtartására, az amúgy is nagyon bizonytalan büntetéstől való félelem nyilvánvalóan nem kellő motívum. (Ebből a szempontból a Tocsik-ügy végeredménye ma még felbecsülhetetlen károkat okoz a korrupcióellenes fellépésnek, és ez akkor is igaz lenne, ha netalán igazságos ítélet született volna az ügyben.)

A Btk. másik újdonsága a 255/B §, amely két évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethetővé teszi azt a hivatalos személyt, aki e minőségében hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy még le nem leplezett vesztegetést követtek el, és erről a hatóságnak, mihelyt teheti, nem tesz feljelentést. Ezzel a rendelkezéssel az a sajátos helyzet áll elő, hogy a magyar jog szerint a legsúlyosabb állam elleni bűncselekményeken kívül csupán a vesztegetés feljelentésének elmulasztása büntetendő, tehát ha valaki, mondjuk, egy súlyos élet elleni bűncselekményről szerez tudomást, és azt nem jelenti, akkor nem büntetendő, de ha a hivatalában megtudja, hogy munkatársa elfogadott egy doboz bonbont és ezért valamilyen előnyt adott, akkor ezen utóbbi esemény feljelentésének elmulasztásáért büntetendő lesz.

A törvénymódosítás hatálybalépése óta eltelt időben még nem került nyilvánosságra olyan ügy, amikor ezen új rendelkezések alapján indult volna büntetőeljárás, így beigazolódni látszanak azok a kételyek, amelyek már a törvényjavaslat vitája során is megfogalmazódtak. Nyilvánvaló, hogy a büntetőjog a korrupciós magatartásoknak csak rendkívül szűk szeletét tudja átfogni, így a büntető törvénykönyv változtatásával csak korlátozott eredmények érhetők el a korrupció visszaszorításában.

„Üvegzseb-törvény”

A Medgyessy-kormány mindeddig legintenzívebb propagandával bevezetett korrupcióellenes intézkedése az úgynevezett „üvegzseb-törvény” volt. A közpénzek felhasználásával, a köztulajdon használatának nyilvánosságával, átláthatóbbá tételével és ellenőrzésének bővítésével összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi XXIV. törvényt 2003. április 7-én fogadta el az országgyűlés. A törvény összesen tizennyolc törvénymódosítást tartalmaz, s minden elemében a nyilvánosság lehetőségét kívánja, nagyon helyesen, bővíteni.

A törvény végrehajtásának nyilvánvalóan nincsen még gyakorlati tapasztalata, azt azonban leszögezhetjük, hogy a korábbi szabályozáshoz képest lényegesen új a törvénynek az a koncepciója, hogy a közpénzek elköltése során a nyilvánosság számára mindvégig nyomon követhetőnek kell lennie a pénzmozgásnak.

Amennyiben a sajtó él e törvény nyújtotta lehetőségekkel, akkor a közpénzek törvénytelen elköltésének az eddigieknél hatékonyabban gátat lehet szabni. A törvény alkalmazásával kapcsolatban két probléma is jelentkezhet. Az egyik a sajtó jelenlegi állapota, az a körülmény, hogy különösen az elektronikus sajtó, de nem sokkal kevésbé az írott sajtó is, olyan mértékben kormányfüggő helyzetben van, hogy aligha lehet arra számítani, hogy tömeges mértekben lenne képes és hajlandó például a kormányt érintő korrupciós ügyek feltárására. Amennyiben a sajtó mégis felderítene ilyen ügyeket, akkor azzal kerülne bajba, hogy hova továbbítsa az általa feltárt tényeket. Az elmúlt évtized tapasztalatából jól érzékelhető, hogy a bűnüldöző és igazságügyi szervek meglehetősen óvatosan bánnak azokkal a korrupciós ügyekkel, amelyeknek valamilyen politikai vonzata is van.

Mindez elvezet bennünket a politikai korrupció legalapvetőbb, mindmáig rendezetlen problémájához, a párt- és kampányfinanszírozás kérdéséhez.

Párt- és kampányfinanszírozás

A magyar közélet politikai vitáiból teljesen kimarad annak a kérdésnek a megvitatása, hogy honnan származik az a sokmilliárd forint, amit a pártok a kampányukra elköltenek. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy az 1990-ben még dominánsan munkaigényes kampányokat már 1994-től felváltották a pénzigényes kampányok. A pártok választásról választásra egyre hatalmasabb összegeket fordítanak az országgyűlési és az önkormányzati kampányokra. Ezekhez a kiadásokhoz járul ebben a ciklusban az Európa Parlament magyar képviselőinek kampányköltsége.

A pártkasszák egyre erőteljesebb vákuumhatást fejtenek ki a gazdaságra. Ha abból indulunk ki, hogy a pártok együttesen több tízmilliárd forintot költenek a kampányukra, akkor ennek az összegnek több mint tízszeresét, vagyis több százmilliárd forintot érint a gazdaság összességében ez az ügy.

A jelenlegi helyzet tehát mind a pártok, mind a gazdaság szereplői számára kényszerpályákat jelöl ki. Nem témája ennek a tanulmánynak, de érdemes megfontolni, hogy az egyre nyilvánvalóbban manifesztálódó kétpártrendszer kialakulásában, a máig – hibásan – fenntartott aránytalan választási rendszeren kívül, meghatározó szerepe van annak, hogy a pártokat finanszírozó gazdasági elit érdekelt abban, hogy csak kétfelé fizessen „sápot”, hiszen így a rendszer működtetése olcsóbb a számára.

Bár az 1989-es Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások eredményeként megalkotott, pártokról szóló törvény és az ugyanekkor elfogadott választási törvény a pártoknak, illetve jelölteknek nyújtható támogatást nem korlátozta érdemben (csak a külföldi államoktól kapott támogatást tiltotta), de már ezek a jogszabályok is szerették volna megteremteni a pártok és a jelöltek támogatásának átláthatóságát. Már ezekben a törvényekben megjelent az a szabály, hogy a jelentősebb adományozók kilétét közzé kell tenni. Ezt a rendelkezést már 1990-ben is kijátszották a pártok, 1994 óta azonban már szisztematikusan megkerülik a szabályokat. A bevett gyakorlat szerint a pártok és az adományozók közé alapítványok épülnek be, így az adományozó legálisan nyújt anonim támogatást az alapítványnak, nyilvánosságra pedig majd csak az alapítvány neve és az általa juttatott támogatás kerül.

1996-ban a törvényalkotó ismét korlátot akart szabni a kampányra költhető pénzeknek. Az ekkor elfogadott és máig hatályban lévő szabályok szerint egy jelölt maximum csak egymillió forintot költhet a kampányára, tehát az országos listát állító, minden jelölési lehetőséget kihasználó párt maximum 386 millió forintot költhet az országgyűlési kampányra. Az 1998-as választásokat követően mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a pártok semmibe vették a törvény rendelkezéseit. A törvény végrehajtásáért felelős Állami Számvevőszék saját passzivitását a törvény hiányosságaival magyarázta.

Annak ellenére, hogy a Számvevőszék már 1999-ben jelezte a pártoknak, hogy milyen változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy az ÁSZ érdemben ellenőrizni tudja a kampányköltségekre vonatkozó rendelkezések betartását, ezek a módosítások a mai napig nem születtek meg. Holott a Számvevőszék által javasolt módosítások még nem is hoztak volna igazán érdemi változást a helyzetben.

Ilyet csak a pártfinanszírozás rendszerének radikális átalakítása és a teljes átláthatóság megteremtése jelenthetne. Ezzel szemben 2003 tavaszán, a legélesebb politikai viták hátterében a pártok megegyeztek a működésüket segítő, tudományos, ismeretterjesztő, kutatási, oktatási tevékenységet végző alapítványokról szóló 2003. évi XLVII. törvény elfogadásában.

Természetesen az nem vitatható, hogy ilyen alapítványokra szükség van, és ezek a szervezetek a demokratikus intézményrendszer fontos részét jelentik. Az azonban már erősen megkérdőjelezhető, hogy a törvény miért csak félmillió forint támogatási összeg felett írja elő a támogatást nyújtó személy azonosításához szükséges adatok nyilvánosságra hozatalát. Életszerű-e az a feltevés, hogy valaki ekkora összeget úgy juttat egy pártnak, hogy nem kér cserébe semmit? Mi indokolja, hogy az értékhatárt nem ötvenezer forintban húzták meg?

Egy másik sajátos – megítélésem szerint alkotmányellenes – rendelkezése az új törvénynek a 4. § (3) bekezdésében található azon rendelkezés, amely kimondja: „államigazgatási szerv az alapítvány gazdasági-pénzügyi ellenőrzésére nem jogosult”. Ez a rendelkezés azon túl, hogy alkotmányellenesen különbséget tesz alapítvány és alapítvány között, gyakorlatilag az APEH-ellenőrzést zárja ki, ezzel megteremti annak a lehetőségét, hogy egy ilyen alapítványt pénzmosodaként működtessenek. Természetesen nem állítom, hogy ez lenne a cél, de az már most jól látható, hogy ezek a rendelkezések jövőbeni súlyos botrányok alapját teremtik meg.

Megítélésem szerint ezek éppen ellentétes irányba tett lépések, mint amire a korrupció visszaszorítása érdekében szükség lenne. Ami a nagybani korrupció elleni érdemi fellépést előmozdíthatná, az egy világos és részletes garanciákat megfogalmazó választási törvény. Ebben elő kellene írni, hogy kampányt kizárólag a kampányidőszakban lehet folytatni. Meg kellene határozni ennek az időszaknak az elejét és végét, és ebben az időszakban a jelölt vagy a párt érdekében történő minden kampánytevékenység költéségét fel kellene számítani a jelölt, illetve a párt költségeként. Elő kellene írni, hogy bármifajta kampányköltséget csak a jelölt vagy a párt nyilvános kampányszámlájáról lehessen finanszírozni. A kampányban résztvevő médiumoknak a kampány előtt közzé kellene tenni árlistáikat, és függetlenül attól, hogy az egyes pártoknak vagy jelölteknek milyen összegért közlik a hirdetését, a költségeket a listaár alapján kellene megállapítani. A kampányra fordított összegeket már a kampány alatt kéthetente közzé kellene tenni, ezzel is biztosítva az ellenőrizhetőséget és átláthatóságot. Ezzel egyidejűleg a maximálisan elkölthető összeget a jelenleginél realisztikusabban, például jelöltenként három-ötmillió forintban kellene meghatározni.

Ezen rendelkezések megalkotására volt lehetőségük a parlamenti pártoknak, hiszen az európai parlamenti választások miatt módosítani kellett a választási törvényeket, a kampányfinanszírozás rendezése azonban elmaradt.

A cikk elején megállapítottam, hogy az 1990-es választást leszámítva valamennyi eddigi választásnak központi kérdése volt a korrupció ügye. Ami azt jelzi, hogy a magyar társadalom érzékeny a korrupció jelenségére, tiszta közéletet szeretne. Ez jó hír. A rossz hír az, hogy szinte bizonyos: a 2004-es választásnak is központi kérdése lesz a korrupció ügye. A választásokon a tiszta közélet megteremtésének ígéretével induló jelenlegi kormánypártoknak egyre kevesebb idejük van, hogy elkerüljék az ebből adódó kellemetlenségeket.

• Játéktér