Skip to main content

Egy illúzió jövője

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Avagy: a drogháborúval kapcsolatban csak a saját szemednek higgy
Az amerikai drogpolitikai vita


Hálás vagyok John Waltersnek a cikkemre adott meggondolatlan válaszáért, főleg mert olyan jól demonstrálja a tudomány semmibevételét, az intellektuális szigor hiányát és a partizántámadás szenvedélyét, amelyek a drogcárt és sikertelen drogkontroll-politikáját jellemzik. (Eredeti, lábjegyzetekkel bővített cikkem megtalálható a www.drugpolicy.org/NR oldalon.)

Kezdjük Walters gyógyászati marihuánával kapcsolatos bekezdésével, amelyet ezzel lehetne a leginkább összefoglalni: „Kinek hiszel, nekem vagy a saját hazug szemeidnek?” Jelenleg több tucat tudományos kutatás támasztja alá a marihuána gyógyászati felhasználhatóságát. (Az érdeklődő olvasók meglátogathatják a Nemzeti Orvosi Könyvtár website-ját: www.ncbi.nlm.nih.gov/entrez/query.fcgi, és beírhatják a „therapeutic cannabis” kifejezést a keresőmezőbe.) Orvosok ezrei páciensek tízezreinek ajánlottak marihuánát abban a tíz államban, amelyek törvényei lehetővé teszik ezt. Egy, a marihuána aktív hatóanyagát, azaz THC-t tartalmazó termék az FDA (Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal) jóváhagyását bírja, és széles körben felírják az orvosok – azonban a tudományos kutatások, csakúgy, mint az orvosok és betegek beszámolóinak ezrei, jelzik, hogy a legtöbb páciens kevésbé találja azt hatékonynak, mint magát a marihuánát. Kanadában a gyógyászati marihuánát a kormány biztosítja. És ahogy arra eredeti cikkemben is kitértem, ennek az országnak a kormánya is biztosítja annak a néhány páciensnek, akik még jelenleg is megkapják a kormány mississippi ültetvényéről származó havi jointadagjukat.

A marihuána csupán olyan okokból marad az I. osztályban, amelyek kizárólag politikaiak, nem tudományosak. 1988-ban a DEA vizsgálóbírója, Francis Young széles körű meghallgatások után javasolta, hogy helyezzék át a marihuánát a II. osztályba, felismerve mind gyógyászati értékét, mind pedig a többi droghoz képest alacsony visszaélési potenciálját. Az ajánlást az ügynökség igazgatója politikai alapon utasította el. Gondoljunk bele, hogy a II. osztályba, azaz a kevésbé szigorú kategóriába olyan drogok tartoznak, mint a kokain, amfetamin és számos ópiátszármazék, amelyek minden évben túladagolási esetek ezreiért felelősek. A marihuánának még egyetlen túladagolási esetet sem tulajdonítottak.

Az ember azt mondhatná, hogy Walters gyógyászati marihuánával kapcsolatos nézetei megragadtak a sötét középkornál – bár egyre növekvő számú bizonyíték szól amellett, hogy a marihuánát már az ún. sötét középkorban és annál korábban is használták gyógyászati célokra.

A szélesebb értelemben vett marihuánapolitikával kapcsolatban Walters jelentős mennyiségű zagyvaságot halmoz össze hibákból, ferdítésekből és durva támadásokból. Tudomást sem vesz azokról a meggyőző bizonyítékokról, amelyek szerint a legtöbb marihuánaszívó nem árt az egészségének. Azt állítja, hogy az alkoholnak a marihuánával szembeni nagyobb népszerűsége a marihuánatilalomnak köszönhető, ignorálva az ennek ellenkezőjére utaló történelmi és más jellegű bizonyítékokat. Csúsztat a marihuánával és a veszélyesebb drogokkal kapcsolatos tényekkel is, valószínűleg azt remélve, hogy ezzel szerez néhány olcsó pontot a vitában. A marihuána egyszerű birtoklását az ittas vezetéshez hasonlítja.

„Az igazság az”, mondja Walters, „hogy azért vannak törvények a marihuána ellen, mert a marihuána több ártalmat okoz, mint bármely más illegális drog”. Ez egy rendkívüli állítás. A kokain, metamfetamin, heroin és a gyógyszeriparból illegálisan kiáramló termékek több tízezer halálesethez vezetnek évente. Sok ember, aki függővé válik ezektől a drogoktól, lopással szerzi be a szenvedélye kielégítéséhez szükséges pénzt, mások erőszakossá válnak a drog hatása alatt. Százezrek fertőződtek meg HIV-vel (AIDS-szel), hepatitisszel és más fertőző betegségekkel. Tartsuk észben azt is, hogy az alkohol a 21 éven aluliak számára illegális drognak számít; az alkohollal való visszaélést határozottan összefüggésbe hozzák a közúti balesetekkel és halálesetekkel, illetve a gondatlan szexuális viselkedéssel. A marihuána sokféle módon ártalmas lehet, mint ahogy azt a cikkemben is megjegyeztem, de abszurd dolog a negatív hatásait a többi illegális drogéhoz hasonlítani.

„Számos államban”, mondja Walters, „a fiatalok között a marihuánaszívás méretei meghaladják a dohányzásét”. Ezzel szolgáltatja tulajdonképpen a marihuánatilalom elleni legfőbb vádat. A fiataloknak az évtizedes büntetőjogi fenyegetés ellenére jobb hozzáférése van a marihuánához, mint bárki másnak, sőt, sokukat éppen a „tiltott gyümölcs” státusa viszi kísértésbe. A cigaretta fogyasztása ugyanakkor, amely legális a felnőttek számára, drámai csökkenést mutatott a fiatalok között az elmúlt évtizedekben. Ha csak egy bizonyítékot lehetne felhozni az őszinte felvilágosítást és magas adók kivetését a zéró tolerancia elvével szemben előnyben részesítő politikai szabályozás mellett, akkor ez lehetne az. (Ne felejtsük el, hogy a büntetőjogi tiltás képviseli a magas adókat kivető politika netovábbját, azzal az eltéréssel, hogy a „tilalmi adó” a feketepiac vállalkozóit és nem a közvagyont gyarapítja.)

A valódi kérdés nem az, hogy ki mit gondol a marihuánáról, vagy hogy szeretnénk-e kiirtani a társadalmunkból vagy sem, hanem hogy a kormányzatnak mit kell tenni ez ügyben. Míg Walters jócskán túlbecsüli a marihuána ártalmait, semmibe veszi a marihuánatilalom káros hatásait; 700 ezer őrizetbe vett ember évente; lefoglalt magánvagyonok; egyéb alapvető emberi jogok megsértése a kormánynak a paternalista törvények betartásáért dühödten küzdő alkalmazottai részéről. Több millió amerikai szerint pontosan ugyanezen okokból kellene véget vetni a marihuánatilalomnak, még akkor is, ha ők személyesen nem kedvelik a marihuánát. Ha a kormány tilalma alacsony hatékonyságúnak és aránytalanul költségesnek bizonyul, ráadásul alapvetően több kárt okoz, mint az a probléma, amelynek megoldására hivatott, akkor a tilalom rászolgált a visszavonásra – csakúgy, mint az alkoholtilalom 70 évvel ezelőtt.

Végül engedjék meg, hogy ejtsek néhány szót Walters érvelési stílusáról és Soros György elleni ismételt támadásairól. Könnyű megoldásnak tűnhet Soros Györgyöt támadni a National Review hasábjain azért, mert támogat engem vagy a drogpolitikai reformmozgalmat. Walters ugyanakkor éppúgy megsérthette volna az ifjabb William F. Buckleyt, Richard Brookhisert, Milton Friedmant, George Schultzot, Grover Norquist, Dana Rohrabacher kongresszusi képviselőt, Új-Mexikó korábbi kormányzóját, Garry Johnsont és egy tucat más prominens republikánus és konzervatív személyiséget, akik kritizálták a drogháborút és támogatták az alternatív szabályozási lehetőségeket, beleértve a marihuánatilalom befejezését.

Az elvhű konzervatív hisz abban, hogy meg kell nehezíteni a kormányzat számára az állampolgárok magánéletébe és otthonába való betolakodást. Tiszteli az egyes államok és helyi közösségek azon jogát, hogy a szövetségi beavatkozástól mentesen intézzék a saját ügyeiket. Elutasítja a céltalan kormányköltekezést. Intellektuális szigort követel meg az ellenfelek érveinek cáfolásában és saját nézeteinek kifejtésében. Nem hathat meglepetésként ezért az, hogy annyi elvhű konzervatív ellenzi a drogháborút.

De van még egy kérdés, ami tisztázásra szorul Soros Györggyel kapcsolatban. Valószínűleg egyetlen magánszemély sem játszott nagyobb szerepet a közép-kelet-európai kommunista rendszerek bukásának siettetésében, illetve ezeknek az államoknak demokratikus, kapitalista nyitott társadalommá való átformálásában, mint ő. Közel 2 milliárd amerikai dollárt áldozott az elmúlt két évtizedben erre a célra. Elhivatottságát számos olyan elv motiválta, amelyek a National Review olvasói számára is szívügynek számítanak.

Soros ugyanazokat a politikai és intellektuális jellemzőket látta Amerika drogháborújában, amelyek meggyűlöltették vele a kommunizmust és a fasizmust: felvilágosítás helyett politikai indoktrináció; a tudományos bizonyítékokat az állam aktuális céljai érdekében eltorzító bürokrata aparátcsikok; a rendőrségi ügynökök és spiclik masszív, még tolakodóbb módon való alkalmazása; buta közhelyekről a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül szónokló politikusok; hivatalos szóvivők, akik a kormány politikáját érő lényegi kritikára nem tisztességes hangnemben, hanem a kritikusok motivációit és tulajdonságait kifogásoló stílusban válaszolnak; ezen kívül milliók őrizetbe vétele és bebörtönzése személyes ízlésük és vétkeik vagy haszonszerző tevékenységük miatt, amelyet a kormány olyan érvek alapján tilt, amelyekre már maga sem emlékszik.

John Waltersnek elő kellene másznia a drogháborús bunkerjéből, és ki kellene merészkednie a zárt ajtók mögül, ahonnan ellenfeleit anélkül támadja, hogy valaha is nyíltan ki merne állni velük szemben. Demokráciánk életképessége részben azon is múlik, hogy a kormány hivatalnokai hajlandóak-e a politikájukat nyílt és becsületes vitában megvédeni, Walters azonban sorra menekül el a lehetőségek elől. Ha a szövetségi kormány drogpolitikája védhető, akkor a védelmére kell kelnie, méghozzá becsületesen. És ha nem képes megvédeni azt a tájékozott kritikusokkal szemben, ideje visszavonulnia vagy átadnia a helyét másnak.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon