Meszerics Tamás

Nyomtatóbarát változat

Kis Jánosnak ajánlva

A weberi értelemben vett politika, a hatalom megszerzésének, megtartásának és felosztásának nagy misztériuma Homérosz óta egyik központi témája az irodalomnak. Shakespeare tragédiái, az Ördögök vagy az Emberi színjáték hőseit és intrikusait a szerelem mellett a másik legalapvetőbb emberi vágy, a hatalom igézete mozgatja. Természetesen a magyar irodalom sem kivétel. Az archetipikus konfliktusokon túl a politikai viselkedés részletei, a hatalom játékának technikái fontos cselekményalakító tényezővé is válhatnak (elég csak Móricz Erdély-trilógiáját figyelmesen olvasni). Mindez természetesen közhely – még ha igaz is. Az azonban már kevésbé szemet szúró, hogy a képviseleti demokrácia legfontosabb politikai alkotóeleme, a választás milyen ritkán kerül irodalmi művek középpontjába. Ha eltekintünk mondjuk a dualizmus választási csalásainak Mikszáth által megörökített gyakorlatától, a szavazási eljárásokban rejlő manipuláció esetei még ennél is ritkábban nyernek irodalmi megfogalmazást. Pedig a fikció világa rendkívül gazdag a társadalom mikroműködését részletesen dokumentáló esetekben. Az is igaz persze, a másik oldalon, hogy a „komoly” társadalomtudományok ritkán folyamodnak a regények világának nem esztétikai elemzéséhez. A ritka irodalmi kivételek egyike C. P. Snow The Masters (Dékánok) című regénye, amelynek cselekménye egy tisztségviselő megválasztásának folyamata köré szerveződik.[1] Először a néhai William Riker figyelt fel arra, hogy a regény dramaturgiájának egynémely fordulópontja rendkívül érzékletes példákat szolgáltat a politikai manipuláció és a stratégiai viselkedés elemzéséhez.[2] Az itt következő tanulmány csak egyetlen lépéssel szeretne túlhaladni Riker gondolatmenetén: azt vizsgálja, hogy az önérdekű stratégiai viselkedés mögött milyen hallgatólagos, kölcsönösen elfogadott és betartott normák húzódnak meg. Ami nem volt fontos Rikernek, az – úgy tűnik – komoly jelentőséggel bírhat az új demokráciákban.

Fiktív politika

Snow (1905–1980) fizikából doktorált Cambridge-ben, és 25 évesen a Christ College tagjává választották. A háború éveitől kezdve egész nyugdíjazásáig fontos köztisztviselői pozíciókat töltött be. Közszereplőként és regényíróként a ’60-as években ért népszerűsége csúcsára; egyik – mára meglehetősen naivnak tűnő – előadása a természettudományos és a humán műveltség konfliktusáról évekig tartó vitát gerjesztett.[3] Irodalmi jelentőségének megítélése viszont soha nem volt egyértelmű. Akadt kritikus, aki közírói működését „nagykaliberű, irigylésre méltó dilettantizmusnak” minősítette, regényhőseit pedig a racionális erkölcstan jól megformált, de mégis papírmasé-ízű képviselőiként jellemezte. Más elemzők, nagyobb megértést tanúsítva, ugyanezen szereplőket esendő és szánandó, alapvetően tiszteletre méltó figuráknak látták, akik reménytelenül próbálják ésszerű terveikkel átalakítani a kaotikus világot. Újabban a kiegyensúlyozottabb hangvételű Columbia History of the British Novel Snow-t, Kingsley Amisszel egyetemben, a modernista kísérleti regénnyel szembeforduló háború utáni csoport reprezentánsának tekinti.[4] Bárhogy legyen is, Snow a brit regényírás gazdag panteonjában legalábbis a kismesteri címet kiérdemelte. Idegenek és fivérek című regényciklusa, amelynek második darabja a Dékánok, a háború után a brit közigazgatásban felemelkedő, a felső-középosztály mandarin-monopóliumát megtörő homo novusok apoteózisa. A főszereplő, Lewis Eliot, jogász, aki – Snow-hoz hasonlóan – előbb egy cambridge-i College-ban, majd a közigazgatás felső régióiban kamatoztatja tehetségét, miközben aprólékosan regisztrálja sors- és kortársainak hatalomhoz és egyéb emberi gyarlóságokhoz való viszonyát.

Egy viharos dékánválasztás története

A regény cselekménye nagyon tömören összefoglalható. Cambridge egy fiktív college-ában a dékán (Master) megbetegszik. A gyorsan terjedő hír szerint a diagnózis: rák. Az első megdöbbenés elmúltával a tanári kar belátja, hogy jó lesz mielőbb felkészülni a dékánválasztásra, ami bármikor esedékessé válhat. Az elinduló szervezkedés nyomán viszonylag gyorsan két lehetséges jelölt körül formálódik koalíció. Az egyikük Jago: „akadémiai szempontból nem annyira kiemelkedő”, ötvenéves irodalmár. Melegszívű, humanista, együtt érző személyiség, aki még ellenségeit is megpróbálja megérteni. Viszont önbizalomhiánya és érzelmi labilitása miatt gyakran válik indulatossá. Összességében nem könnyű ember. Politikai beállítottságára nézve hagyományos konzervatív, megbízható tory. Ellenfele Crawford, „a legjobb élő biológusok egyike”, ötvenhat éves, hidegfejű, magának való, enyhén arrogáns tudós. Mások iránti érdeklődése csekély, politikai meggyőződése szerint harcos baloldali. A cselekmény idején, 1936-ban ez elsősorban a spanyol polgárháború és a fasizmus terjedése ügyében jelent állásfoglalást. Az eseményeket Lewis Eliot szemszögéből látjuk, aki maga, érzelmi okokból, politikai meggyőződése ellenére a Jago-párthoz tartozik.[5] Fontos megjegyezni, hogy a pártpolitikai hovatartozás az erős érzelmi töltések ellenére viszonylag kevés szerepet játszik a történetben. Az egyéni döntések jobbára személyiségjegyek és személyes szimpátiák körül forognak.

Mindamellett a kiélezett egyetempolitikai szituáció lehetővé teszi Snow számára, hogy szereplőit olyan oldalukról is megvilágítsa, ami más körülmények között esetleg homályban maradna. A cselekmény kibomlása során egyre jobban megértjük sajátos motivációikat. Jago nagyon erősen vágyik a dékáni posztra, részben hogy eloszlassa saját önértékelési kétségeit, valamint hogy ugyancsak kisebbségi érzéstől gyötört felesége megkapja a kollégáktól azt a tiszteletet és figyelmet, amelyet a nő egyébként kínos jelenetek révén próbál a többiektől megszerezni. Crawfordot csak a tudomány és a politikai állásfoglalás foglalkoztatja. Meggyőződése szerint a tisztséget tudományos érdemek alapján csakis ő kaphatja. Ambíciója azonban csak annyi, hogy az intézmény presztízse révén a választás eredményeként komoly fegyvertényt könyvelhessen el a „progresszív” oldal. Kelet-közép európai szemmel nagyon feltűnő az ideológiai (pártpolitikai) különbségek szinte elhanyagolható szerepe az alapkonfliktusban. Ezt persze még felróhatjuk a szerző hibájául: nem használta ki a valóságban nyilvánvalóan sokkal erősebb törésvonalak motivációs erejét. Ezzel tetten is érhetnénk a fikciós helyzetek elemzésének hátrányait: nem tudhatjuk melyik alkotóelem áll közelebb a korabeli valósághoz, és melyik a szerző képzeletéhez. A helyzet azonban az, hogy nemcsak Snow, hanem az elemző Riker sem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a ténynek. A politikai elkötelezettség számára is maximum egyenrangú, de a személyes vonzalmakat semmiképpen sem felülmúló jelentőségű dimenziója az egyes szereplők döntésének. Pusztán egyetlen szereplő van, aki az egyik felet (Jagót) megfelelőbbnek tartja ugyan a posztra, de számára fontosabb, hogy szavazatával is kinyilvánítsa politikai (antifasiszta) elkötelezettségét: ez Pilbrow, a kontinens ügyeiben kapcsolatai révén különösen járatos irodalomtudós.

Bár a regény cselekménye elsősorban a jelölteket támogató koalíciók változásai körül forog, a végső szavazatok mégis viszonylag jól tükrözik az egyes szereplők preferenciáit. Ugyan az idő előrehaladtával hárman is „dezertálnak” eredeti táborukból, ez mégis inkább saját mérlegelésük eredménye, mintsem külső, manipulatív stratégiák hatása. Persze rengeteg személyes meggyőzési kísérletnek lehetünk tanúi, de csak azok sikerülnek, ahol eredendően volt legalább minimális hajlandóság az illetőben a másik oldal érveinek figyelembevételére. Csak egyetlen esetben merül fel annak a lehetősége, hogy valakinek legalábbis átvitt értelemben „megvásárolják” a szavazatát. Ez Jago utolsó, kétségbeesett és kudarcában különösen megalázó próbálkozása azzal, hogy újra saját pártjára térítse a választás előtti napon magát meggondoló Chrystalt.

Kik is alkotják a College közösségét, a választókat? Az alábbi listában a csillaggal jelölt nevek a cselekmény során megváltoztatták hovatartozásukat, „dezertáltak”.

Jago mellett:

Eliot, jogász, 32 éves, baloldali, Jagót együtt érző, képzeletgazdag természete miatt választja;

Luke, fizikus, 24 éves, baloldali, Jagót tartja a legalkalmasabbnak a tisztségre;

Calvert, orientalista, 27 éves, centrista, Jagót nem hétköznapi embernek tartja, Crawford szerinte túl beképzelt;

Brown, történész, 46 éves, konzervatív, Jago barátja;

*Gay, az északi mitológia professzora, 80 éves, politikai beállítottsága ismeretlen, megbízik Calvert és Eliot ítélőképességében;

Crawford mellett:

Getliffe, fizikus, 34 éves, baloldali, szerinte a dékánnak elismert tudósnak kell lennie, Jago pedig egyébként is „lehetetlenül konzervatív”;

Winslow, klasszika-filológus, 63 éves, radikális, egyszerűen utálja Jagót;

Despard-Smith, klasszika-filológus, 70 éves, konzervatív, fontosnak tartja Crawford tudományos hírnevét, bár Jago barátja;

*Pilbrow, klasszika-filológus, 74 éves, baloldali, az egyetlen, aki végül politikai meggyőződése alapján dönt;

*Nightingale, kémikus, 43 éves, politikai beállítottsága ismeretlen, minden lépését az irigység és keserűség motiválja;

*Chrystal, klasszika-filológus, 48 éves, konzervatív, végül úgy látja, Crawford jó dékán lesz.

A személyes vetélkedésnél (és személyes rokon- és ellenszenvek érvényre jutásánál) egy szinttel mélyebben fekvő rétegben a politika világából jól ismert történetet, a támogatók megszerzésének, megtartásának és elcsábításának folyamatát találjuk. A cselekmény azonban még itt sem túlságosan bonyolult. A koalíciók, valójában különösebb szervezés nélkül, szinte maguktól alakulnak ki. Brown, akit Eliot a Jago melletti koalíció fő szervezőjének lát, valójában csak Chrystalt hozza magával, aki az utolsó napon meggondolja magát. Pilbrow ideológiai okokból, Nightingale pedig sértettségében áll át Crawford oldalára. A két tábor közötti versengés éppen ekkor vesz durva fordulatot, mivel Nightingale irigységében és neofita buzgalmában gonosz rágalmakat kezd terjeszteni Jago amúgy is labilis idegállapotú feleségéről. A Crawford pártján végig kitartók között is több olyan személy van, aki igazából majdhogynem közömbös a két jelölt között. A pártok megszervezése tehát nem igényelt különösebb politikai manipulációt. Talán Gray átállása az egyetlen, amiben aktív szerepe van az őt meggyőzni akaró Eliot–Calvert párosnak. A rendkívül hiú öreg tudós részben azért változtatja meg korábbi elkötelezettségét, mert a két fiatal elhiteti vele, hogy így saját szavazata egymagában dönti el a választás kimenetelét.

Riker azt állítja, hogy a történet legmélyebb rétegében mégis elsősorban egy nagystílű – bár csak közvetve sikeres – politikai manipulációt találunk. Részben ennek folyománya az utolsó átállás és Jago veresége. Többek között ennek révén válik lehetségessé, hogy (biblikus fordulattal élve) a hiúsága okán a versengésbe beszálló Jago éppen hiúságában aláztasson meg. (Bár rendkívül közhely-szagú, mégis igaz Riker azon megállapítása is, hogy képviseleti demokráciákban ez a politikai bukás általános – vagy legalábbis nagyon gyakori – jellemzője.)[6]

Kis ügyeskedéshatározó

Mielőtt belemennénk a részletekbe, egy kitérő erejéig vizsgáljuk meg alaposabban, hogy mit is értünk voltaképpen politikai manipuláció alatt. Amennyiben elfogadjuk William Riker megközelítését, akkor ez a fogalom két ponton is jelentős mértékben különbözik a kifejezés hétköznapi használatától. Egyrészt nem tartozik bele az információs aszimmetrián alapuló megtévesztés, magyarán a szemérmetlen hazugság esete. Másrészt – és számunkra most ez a fontosabb – a kifejezésnek nincsen negatív mellékzöngéje. A manipuláció azokat a gyakorlatokat jelöli, amikor egy kollektív döntési folyamat egyik résztvevője úgy alakítja a szituációt, hogy a döntés az általa preferált eredményhez álljon közelebb.[7] Könnyen belátható, hogy előfordulhat: az így kialakuló döntés a közösség preferenciáinak bizonyos jellemzőit is jobban érvényesíti, mint a manipuláció nélküli eredmény tenné. Ezért, és nem a tudományosan hangzó semleges megfogalmazás miatt, mondhatjuk azt, hogy a fogalomnak nincsen erkölcsileg eleve helytelenítő felhangja. De lássunk egy példát, méghozzá talán a legrégibb ismert leírást a politikai manipuláció tárgyköréből.

A szavazási szituációkban fellépő egyik legfurcsább jelenséget meglepően korán, i. e. 100 körül már részletesen dokumentálta az ifjabb Plinius.[8] Az Afranius Dexter konzul erőszakos halálának körülményeit vizsgáló bírósági eljárás során a szenátusnak azt kellett eldöntenie, hogy a konzul szabadosait halállal büntessék, száműzetéssel sújtsák, avagy mentsék fel. Plinius a felmentés mellett érvelt, és egyben azt javasolta, hogy – szemben a szenátusban akkor szokásos kétfordulós, két alternatívás szavazási módszerrel – egyszerre szavazzanak a három lehetőségről és a relatív többség elve alapján döntsék el a kérdést. Ebben az esetben, úgy tűnik, a felmentés lett volna a végeredmény. Hosszas eljárási vita után elfogadták Plinius módszerét, viszont a szavazás során a halálbüntetés szorgalmazói egyöntetűen átálltak a száműzetés-pártiakhoz, és ezzel többségre juttatták ezt az alternatívát. Bár ma valószínűleg inkább ifjabb Pliniusszal értenénk egyet, a történetből jól látható, hogy milyen fontos az ügyrend szerepe a szavazási helyzetekben, és hogy manipulálásával mekkora előnyhöz lehet jutni. Egyben arra is példával szolgál, hogy miként lehet bizonyos stratégiai lépésekkel meghiúsítani az effajta manipuláció végső sikerét. Ezek után nem meglepő, hogy a szavazási viselkedés mai kutatói előszeretettel idézik Plinius levelét.[9]

Az ügyrend ellenőrzésén és módosításán túl más eszközök is rendelkezésre állhatnak a politikai döntést manipulálni szándékozó résztvevők számára (sőt, valójában az ügyrend módosítása a ritkább esetek közé tartozik). Lehetséges egy adott, kollektív döntés előtt álló kérdésben feltárni olyan dimenziót, ami megosztja a szavazókat, és két dimenzióban megfogalmazott preferenciáik már megváltoztatják a szavazás kimenetelét. Mivel a közösségi döntést igénylő kérdések (mi több, minden komplex döntési helyzet) szerkezete nem független a róluk adott leírástól, ez a stratégia gyakorlatilag minden esetben rendelkezésre állhat. Ha jól választják meg az új dimenziót, a szavazás egyensúlyi kimenetele megváltozhat. Legegyszerűbben ezt a jelöltek közötti választás esetein érthetjük meg. A jelölteket nemcsak az általuk képviselt politika-csomag összehasonlítása révén rangsorolhatjuk a magunk számára. Számíthat a feladatra (kormányzás, törvényhozás, igazgatás) való általános alkalmasság mértéke is, vagy az a következtetés, amit a jelölt személyes megbízhatóságára nézve vonhatunk le az egyén múltjából (figyelem, ez még mindig nem feltétlenül azonos a sárdobálással). Aki sikeresen be tudja vezetni a számára előnyösebb dimenziót, annak van esélye az eredmény megváltoztatására. Kicsit közvetettebben, de ugyanez igaz magukra a politikai programpontokra is.

Az új dimenzió bevezetésének egyik alesete egy teljesen új alternatíva felvetése, ami esetleg több szavazatot tudhat maga mögött, mint az eredeti alternatívák közül az addig győztesnek tűnő. Különösen gyakori változata a két, nagyjából azonos támogatottságú jelölt között hirtelen megjelenő, majd mindkét tábortól szavazatot szerző és győzelmet arató „nevető harmadik”.

A komplex döntési helyzet manipulatív újradefiniálásának további lehetősége a (Rákosi dicsekvése nyomán) „szalámitaktika” néven nemzetközi politikatudományi szakkifejezéssé nemesedett stratégia. Ebben egy adott komplex döntést a manipulátor olyan egymást követő kisebb döntésekre szabdal fel, amelyek összességükben a számára kívánatosnak tűnő kimenetelhez vezetnek. Erre nyilvánvalóan akkor lehet szükség, ha a többi döntéshozó éppen ezt az eredményt nem szeretné. Sikeres persze csakis akkor lehet, ha a döntéshozók az adott kérdésben rövidlátóbbak, mint a stratéga. Ha ez teljesül, akkor a konfliktus-eszkaláció logikájához hasonló módon a döntéshozók végül olyan helyzetben találják magukat, ahová eredetileg a legkevésbé sem szerettek volna eljutni. Nem véletlen, hogy leggyakrabban idézett példáiban kormányok keverednek önmagukban szinte ártatlan lépések révén a többség által elutasított háborúba.

A kontextus megváltoztatásával elérhető manipuláció utolsó változata a kognitív pszichológiából ismert framing, avagy a mentális keret megválasztása. Ez a technika azon a felismerésen alapul, hogy az emberek döntő többsége kockázatvállalóként viselkedik, ha rizikós döntésében lehetséges veszteségekkel szembesül, és kockázatkerülővé válik, amikor lehetséges nyereségek között választ. Egy összetett, bizonytalanságokkal terhes szituáció azonban általában mindkét módon leírható. A manipulátor így óvatosságra vagy éppen merészségre sarkallhatja a döntéshozókat, attól függően, hogy ő melyik döntést látja célravezetőnek.

A kollektív döntések tehát többféleképpen is manipulálhatóak. Most már azt is láthatjuk, hogy a negatív felhangoktól mentes jelentésen túl mi másban különbözik a kifejezés a hétköznapi használatától. A fent felsorolt technikák mind azon alapulnak, hogy a döntés kontextusát igyekeznek átírni, és nem a résztvevők preferenciáit kívánják alapvetően megváltoztatni. Riker megfogalmazásában: a nyelvi kijelentésekkel foglalkozó gyakorlati tudományok között a logika a mondatok igazságértékét vizsgálja; a nyelvtan a mondatok kommunikációs értékét; a retorika a mondatok meggyőzési értékét; míg a manipuláció tudománya a mondatok stratégiai értékét elemzi. A különböző dramaturgiai és retorikai eszközökkel elért meggyőzés tehát nem központi része a vizsgálódásnak.[10]

Egy cambridge-i kombinátor

Visszatérve a regény cselekményéhez, a történet szereplői közül az egyetlen alkati manipulátor Chrystal. Végső átállása eldönti a szavazás kimenetelét, amivel hosszas töprengésre készteti Eliotot, az elbeszélőt. A regényben elszórt információkat komolyan véve nem kell különösebben bonyolult pszichológiai magyarázatok után kutatnunk. Brown, a Jago melletti koalíció központi figurája valójában sohasem volt teljesen biztos barátja, Chrystal lojalitásában. Chrystalnak van elképzelése a College jövőjéről, ha úgy tetszik, saját politikai programja van. Brown barátsága mellett az is szerepet játszik eredeti csatlakozásában, hogy úgy véli, Jago dékánsága alatt meg tudja majd valósítani ezt a programot, méghozzá úgy, hogy nyilvánosan is megkaphatja érte az elismerést. A cselekmény előrehaladtával éppen ez a meggyőződése válik egyre kérdésesebbé. A történet egyik mellékszála éppen arról szól, hogy Chrystal – Brown segítségével – hogyan bír rá egy potenciális támogatót arra, hogy adományával majdhogynem megkétszerezze a College oktatói létszámát. Mindezt a legnagyobb titokban végzik. Azon a gyűlésen, ahol bejelentik a nagyszerű hírt, az adományozó behálózásából érdes stílusa miatt teljesen kirekesztett pénztárnok, Winslow megszégyenülten és vérig sértve lemond posztjáról. Jago, akinek a megaláztatás iránti beleérző képessége rendkívül fejlett, indulatosan Winslow pártjára áll, és az ünnepi esemény keserű hangulatban ér véget. Chrystal hite abban, hogy Jagóval az általa kívánatosnak tartott irányba mehet a College, ekkor alapvetően megrendül. Utólag Eliot és Brown is erre a pillanatra teszi Chrystal elpártolásának kezdetét. De Chrystal nemcsak egyetempolitikai elképzelésekkel megáldott szürke eminenciás. Azt akarja, hogy a neki fontos dolgok általa valósuljanak meg, vagy legalábbis az ő aktív közreműködésével. Ez teszi ízig-vérig manipulátorrá.

Még ha el is pártol az utolsó pillanatban, és ezzel személyesen biztosítja Jago vereségét, mégiscsak Chrystal tevékenységének köszönhetően kerül Jago tábora legközelebb a győzelemhez is. A koalíciók kiformálódása idején a következőek az erőviszonyok:

Jago mellett:

Brown, Chrystal, Eliot, Calvert, Luke, esetleg Pilbrow, aki viszont külföldön van, és nem biztos, hogy a választásig visszatér;

Crawford mellett:

Despard-Smith, Winslow, Nightingale, Getliffe, esetleg Gay, aki viszont öregsége miatt megbízhatatlan.

A jelöltek sem magukra, sem egymásra nem kívántak szavazni, és emellett nyilvánosan is elkötelezték magukat. Az állás tehát 6:5 Jago javára, ez azonban kevés ahhoz, hogy dékán lehessen, mert a College szabályzata szerint a tagok többségének szavazata szükséges a tisztség eléréséhez. Ha ez nem lehetséges, akkor a döntés a szabályok szerint „vizitáció” révén születik. Egy anglikán püspök, aki a College ügyeiben a legkevésbé sem érdekelt, látogatást tesz, és a neki tetsző személyt nevezi ki dékánná, akinek nem kell szükségképpen a College addigi tagjának lennie. Amint Chrystal emlékezteti az általa összehívott „kétpárti” gyűlés résztvevőit erre az eshetőségre, többen ráeszmélnek, hogy a kívülről hozott ismeretlen dékán lehetősége számukra a legrosszabb kimenetel. Ezzel az ügyes fogással rábírja a College tagjait arra, hogy intézzenek ultimátumot a jelöltekhez: nyilvános kötelezettségvállalásuk ellenére szavazzanak egymásra, különben a tagok készek maguk külső jelöltet keresni. Jagónak és Crawfordnak nem nagyon van más választása, minthogy beleegyezzen a javaslatba. Mivel a szavazás nyílt és szimultán (az egyes szavazók papírra írják fel mind saját nevüket, mind az általuk választott jelölt nevét), az ígéret betartása ellenőrizhető. Így Jago – papíron – megnyerheti a szavazást 7:6 arányban. Az őt támogató koalíció ezzel az elegáns manőverrel kerül legközelebb a győzelemhez.

Később persze további átállások történnek, míg végül maga Chrystal hagyja cserben az általa kis híján győzelemre vitt koalíciót. Riker meggyőződése szerint főképp azért, mert csak így tudja biztosítani, hogy instrumentális szerepe maradjon a választás kimenetelében. Nem közvetlen politikai ambíció vezérli (maga nem akar dékán lenni), de mindenképpen azt igényli, hogy az ő közreműködésével szülessen meg a preferenciáihoz közelebb álló eredmény. Az utolsó előtti napon még megkísérel harmadik jelölteket találni, akik mindkét tábor egy részének bizalmát élvezhetik, de ez a kísérlete már nem jár sikerrel. A manipuláció tehát nem mindenható, de nem is egyszerűsíthető a meggyőzés gyakorlatára. Chrystal képes arra, hogy új alternatíva (az ismeretlen, kívülről oktrojált dékán) bevezetésével olyan helyzetet teremtsen, amelyben a szavazók saját preferenciáik érvényesítésével az általa akkor legelső helyre rangsorolt eredményt hozzák ki győztesként. Riker szerint ez itt a lényeg.

A mögöttes norma

Nézzük azonban meg közelebbről, hogy pontosan mi is a helyzet a Chrystal-féle ultimátum elfogadása után. Első megközelítésben tegyük fel, hogy a választás formális szabályain kívül semmiféle egyéb megkötés nem kell, hogy befolyásolja cselekvésüket. A stratégiai helyzet kizárólag a szavazásról és annak eredményéről szól. Nem tesz ugyan lehetővé „tetszőleges” cselekvést, de nem is ír elő meghatározott tartalmú viselkedést az alternatívák keretein belül, nem írja elő az egyes résztvevőknek, hogy a tényleges döntés pillanatában kire szavazzanak. (Hogy jobban megértsük: az adott stratégiai helyzet formális leírása nem tartalmazza például annak lehetőségét, hogy egyik vagy másik szavazót akarata ellenére távol tartsuk a szavazástól, vagy erőszakkal kényszerítsük bizonyos név felírására a szavazócédulára. Nem elsősorban azért, mert ez csúnya dolog, hanem mert ha lehetséges, akkor szerepelnie kellene a leírásban az alternatívák között.) Amennyiben úgy fogjuk fel a helyzetet, hogy a lehetséges cselekvéseket csak az alternatívák adott megfogalmazása korlátozza, akkor furcsa eredményt kapunk.

Ha nincsenek mögöttes szabályok, amelyek hatással lehetnének az egyes cselekedetek tartalmára, akkor semmi nem biztosítja, hogy az így felfogott helyzetben a jelöltek a tőlük kicsikart (!) ígéret ellenére ne szavazzanak, mondjuk, saját magukra. Ha ez nem kifejezetten tilalmas, akkor mindkettőjük számára nyilvánvaló lehetőség kell hogy legyen. Mi több, azt is látniuk kell, hogy saját idevágó magánmeggyőződésüknek nincsen komoly jelentősége. Akár mindketten gondolhatják azt, hogy valójában „nem szép dolog” magunkra szavazni egy választáson, de ha fontosabb számukra a dékáni tisztség elnyerése, mint ez az erkölcsi jellegű skrupulus, akkor nem kockáztathatják meg, hogy a másikra szavazzanak, aki saját magára szavazva ekkor megnyerhetné a választást. (Figyeljük meg, hogy ez az adott pillanatban éppen vesztesnek tűnő Crawford lehetőségeire is igaz.)

Vagy az tehát a helyzet, hogy a rendkívül elegánsan felépített stratégiai szituációt sem Chrystal, sem az őt megformáló Snow nem látta tisztán, vagy fel kell tételeznünk, hogy a magánskrupulusoknál nyomósabb indokoknak kellett érvényesülniük ebben a fiktív esetben is. Azt gondolom, okunk van feltételezni, hogy az utóbbi esetről van szó.

Az egyik emellett szóló érv csak közvetett ugyan, de ettől még nem kevésbé fontos. Arra még gondolhatunk ugyan, hogy a játékelméletben nem járatos Snow nem fedezte fel a saját maga által felvázolt helyzet stratégiai furcsaságát, azt azonban nehéz elképzelni, hogy a néhai William Rikernek is egyszerűen elkerülte volna a figyelmét. Bár ez az elemzése tudatosan nem formális jellegű, mégis részben az ő nevéhez köthető a döntés- és játékelmélet beépítése az amerikai politikatudomány főáramába. Logikai készségeit tehát nincs okunk kétségbe vonni. Amikor vázolja a regénybeli stratégiai helyzetet, pusztán ennyit ír:

„Jago és Crawford nem szavazhatott saját magára, és nem szándékoztak egymásra szavazni, így csak tizenegy szavazat állt rendelkezésre, amelyből az egyik jelöltnek hetet kellett begyűjtenie ahhoz, hogy megválasszák.”[11]

Az elemzés lényege tehát azon múlik, hogy mit is kell értenünk azon, hogy „nem szavazhattak saját magukra”. Snow sehol nem írja a regényben, hogy a dékánválasztás ősi szabályai tiltották volna ezt a lehetőséget. A két jelölttel a következőt mondatja első, önkorlátozó bejelentésük megtételekor: „A következő dologban tudtunk egyetértésre jutni: Nem érezzük úgy, hogy ránk háramlana olyan kötelezettség, hogy beleavatkozzunk a College döntésébe. A dolgok jelenlegi állása szerint tartózkodni fogunk a szavazástól.”[12] [kiemelés – M. T.] Formális szabály tehát nem köti őket.

Az informális szabályok azonban sokfélék lehetnek. Némelyek közülük olyanok, mint az etikett szabályai. Erkölcsi tartalmuk vagy egyáltalán nincs, vagy nagyon csekély, és a történelmi idő előrehaladtával az is elhomályosul. Viszont tanulni kell őket, nem „természettől” adottak, pontosan az a szerepük, hogy megkülönböztessék az úriembert a pórnéptől. Más mögöttes szabályaink ugyan alapvetően erkölcsi tartalmúak, de olyan mélyen gyökereznek az adott kultúrában, hogy a tilalmas cselekedet puszta mérlegelése is erkölcsi hiányosságnak számít. Például tudatosan nem terjesztünk gonosz rágalmakat embertársainkról, függetlenül attól, hogy személyesen mit nyerhetünk ezáltal.

Miért ne lehetne a jelöltek önmagukra szavazásának látható tilalma egyszerű szokásszerűség, mint az etikett? Azért, mert az Oxford–Cambridge akadémiai világ dékánválasztásainak történetében előfordult, a híres precedenst pedig Snow is ismerte. Regénye előszavában Snow vázolja, hogy a történetben mely elemeknek van valós alapjuk, és melyek a képzelet szüleményei. Bár pontosan ilyen dékánválasztásról nem volt tudomása, mégis, mint írja: „van egy hagyomány, még a század elejéről, amelyben az utolsó pillanatban pártol el a szerencse a jelölttől, és ezt hitelesítik is Mark Pattison emlékiratai.”[13] A mondatot Riker is idézi, de pusztán annak igazolásául, hogy Snow számára az utolsó pillanatban történő elpártolása adja a történet gerincét. De ha megnézzük az 1851-es történetet, azt látjuk, hogy Mark Pattison úgy veszítette el a választást, hogy a kisebbségben lévő ellentábor az utolsó pillanatban talált egy harmadik jelöltet az ő szavazói között. Ellenfelei és a saját követői közül kiálló új jelölt saját magára leadott szavazata pedig elég volt Kay (az új jelölt) győzelméhez.[14] Nem lehet szó tehát vakon érvényesülő, és erkölcsi tartalom nélküli egyszerű választási szokásról.

Maradna még a nem mérlegelhető – és így mintegy automatikusan érvényesülő – erkölcsi kötelezettség lehetősége. Ez talán nem jár messze a valóságtól, de mégis találunk a szövegben utalást arra, hogy ez sem teljesen korrekt értelmezés. A regény egyik csúcspontján, közvetlenül a választás előtt a mélységesen szomorú Brown próbálja lehiggasztani a csalódottságában és kétségbeesésében szinte hisztérikus Jagót, aki így kiált:

„Miért szavaznék rá? Miért éppen én juttassam többséghez? Chrystal kényszerített bele ebbe a helyzetbe. Miért kellene így megtennem?”

„Úgy gondolom, köt a szavad” – mondta Brown –, „nekem ugyan sosem tetszett, de mégis azt hiszem, hogy köt.”

„Ezt nekem kell eldöntenem” – mondta Jago.

„Igen, neked kell eldöntened” – mondta Brown ugyanazon az egyenletes hangon –, „de van még egy indok, ami miatt remélem, hogy nem fogod megszegni az ígéretedet. Ha megteszed, az emberek azt fogják mondani, hogy hasonló esetben Crawford ezt soha nem tette volna. És hogy ez a legfontosabb bizonyítéka annak, hogy kezdettől fogva igazuk volt.”[15]

A mérlegelés tehát nem eleve tilalmas. Brown elismeri, hogy az adott körülmények között (a kötelezettség kikényszerített jellege miatt) Jagónak jogában áll mérlegelni, hogy betartja-e adott szavát. Érve az, hogy ugyan lehetséges a norma megsértése, de ezzel egyben aláásná saját győzelmének legitimitását. Vannak tehát mögöttes normák, amelyek erkölcsi természetűek, cselekvéskorlátozóak, de a betartásukra vonatkozó várakozás annyira erős, hogy önérdekű stratégiai manipulációt lehet rájuk építeni. Hogy honnan származnak, pontosan miként motiválják cselekvésünket, hogy viszonyulnak más normákhoz, az mind-mind további tanulmányokat igényelne. Legyen itt most elég annyi, hogy a politikában szinte kikerülhetetlenül jelen vannak, még ha magyarázatot nem kívánó módon magától értetődőnek tűnnek is az egyébként éles szemű elemző számára. Hogy saját politikai közösségünkben egyáltalán nem magától értetődő az ilyesfajta normák léte és betartásuk gyakorlata, azt a rendszerváltás részleges kudarcaként is felfoghatjuk. A szerencsés – amúgy éles szemű – amerikai tudóst pedig irigyelhetjük azért, mert már észre sem veszi a mögöttes normát, léte annyira természetes.

Jegyzetek

[1] C. P. Snow: The Masters. Hammondsworth, Penguin Books, 1962. A továbbiakban erre a kiadásra hivatkozom. (Bár a ’dékán’ kifejezés angol megfelelője a ’Dean’, a Master pontosan ugyanazt a funkciót jelöli, de csak Cambridge-ben és Oxfordban használatos. A könnyebb érthetőség kedvéért a továbbiakban a ’dékán’ titulust használom.

[2] William Riker: The Art of Political Manipulation. New Haven, Yale University Press, 1986. 5. fejezet.

[3] C. P. Snow: The Two Cultures and the Scientific Revolution. The Rede Lecture. Cambridge, Cambridge University Press, 1959.

[4] Robert K. Morris and Harry T. Moore: Continuance and Change; The Contemporary British Novel Sequence. Carbondale, IL: Southern Illinois University Press, 1972. 94–5.; Frederick R. Karl: C. P. Snow: the Unreason of Reason. In Charles Shapiro (ed.): Contemporary British Novelists. Carbondale, IL: Southern Illinois University Press, 1965. 114–124.; Rubin Rabinowitz: The Reaction Against Modernism: Amis, Snow, Wilson. In John Bender et. al., (eds.): The Columbia History of the British Novel. New York, Columbia University Press, 1994. 895–917.

[5] Az alapkonfliktus és a furcsa stratégiai helyzet elemzésében első körben William Riker már hivatkozott művére támaszkodom.

[6] Riker, id. mű, 53.

[7] Riker több művében is elemzi ezt az általa „herestetics” névre keresztelt és a társadalmi döntések elméletéből és a játékelmélet politikai alkalmazásaiból leszármaztatott gyakorlati ismerethalmazt. Idézett művén kívül lásd: William Riker: Political Theory and the Art of Herestetics. In Ada W. Finifter (ed.): Political Science: The State of the Discipline. Washington D. C., The American Political Science Association, 1983. 47–67. Hasonló elméleti megközelítést használ Zeev Maoz: Framing the National Interest: The Manipulation of Foreign Policy Decisions in Group Settings. World Politics Vol. 43 (October 1990) 77–110.

[8] Ifjabb Plinius: Levelek. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981. 8. könyv, 14. levél.

[9] A locus classicus Robin Farquharson: The Theory of Voting. New Haven, Yale University Press, 1969. Farquharsonnak azonban eredetileg csak egy elég gyenge XVIII. századi fordítás állt rendelkezésére, amelyben a történet vége (és az eljárási szabály) meglehetősen zavaros, így az ő interpretációja nem meggyőző.

[10] A mentális keret módosítása, és a „szalámitaktika” ebből a szempontból valójában határeset. Riker korábbi műveiben nem is sorolja a manipuláció tiszta formái közé. Utolsó (posztumusz) könyvében azonban sokkal kevésbé élesen határolja el a „tiszta” manipulációt a „tiszta” retorikától. Lásd: William Riker: The Strategy of Rhetoric: Campaigning for the American Constitution. New Haven, Yale Univeristy Press, 1996., különösen a 6. fejezetet.

[11] Riker, The Art of Political Manipulation. 62.

[12] Snow, Masters. 147.

[13] Uo. vii.

[14] Mark Pattison: Memoirs of an Oxford Don. London, Cassell, 1988. 278.

[15] Snow, Masters. 281.

• Játéktér