Juhász Pál

Nyomtatóbarát változat

A hetvenes-nyolcvanas években a magyarországi agrárviszonyok és a magyar mezőgazdaság teljesítménye jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországot tekintsék a „legvidámabb barakknak” a táboron belül. Nem csak azért, mert a szocialista országokban máshol nem volt ekkora élelmiszerbőség és ilyen igényes választék (az egyéb, nyugatias fogyasztásicikk-kínálat mellett ez is oka volt annak, hogy az ország a szocialista bevásárlóturizmus célpontjává vált), hanem azért is, mert ez a mezőgazdaság olyan jövedelmeket biztosított, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar falvak a hatvanas évek vége és a nyolcvanas évek közepe között látványosan modernizálódhassanak, a falusi lakásállomány fele kertvárosi mintákat követve megújuljon.

Az egy főre jutó gabona- (búza és tengeri), sertéshús-, baromfi- és tojástermelésben az ország a legfejlettebb agrárexportőr országok mutatóit érte el, a mezőgazdaság és az élelmiszeripar termelésének 25 százaléka rendszeresen exportra került. A szocialista országok reformerei követendő példaként emlegették a magyar agrárrendszert, sőt, a nyolcvanas években megélénkült a nyugati agrárgazdászok érdeklődése is. Egy részük a szocialista agrárrendszerrel szembeni szkepszissel vitatkozva csodálkozott rá a magyar mezőgazdaság teljesítményére (jellegzetes ebből a szempontból Nigel Swain 1985-ben megjelent monográfiája, a Cooperative Farms which Work?), míg mások az európai mezőgazdaság modernizációjának egy lehetséges útját keresték benne.

Hiszen az amerikaias technológiák, a legkorszerűbb termelési és tenyésztési eljárások honosítására ez az agrárrendszer éppúgy képes volt, mint a falusi háztartások 80 százalékára jellemző, a mezőgazdaságból kiegészítő jövedelmet biztosító „part time farming” megújítására, legalább részleges rendszerbe szervezésére (legismertebb változata a háztáji gazdálkodás).

Távol a kolhoztól

A magyar mezőgazdasági szövetkezeti rendszer 1959–60-as újjászervezésekor – bár szintén igen erős, általában egzisztenciális kényszereket alkalmazva (földcserékkel, családtagok állásvesztésével fenyegetve) vették rá a parasztokat a szövetkezetbe lépésre – eltávolodott a kolhozmodell hagyományaitól. Azzal, hogy a sikeres gazdákat igyekezett megnyerni tisztségviselőnek, karrierlehetőséget biztosított az ötvenes években kuláklistára került családok egy részének; az állami gépállomások megszüntetésével és a szövetkezetek komplex vállalattá fejlesztésével pedig lehetővé vált, hogy erős anyagi érdekeltségi rendszer alakuljon ki a szövetkezeteken belül, illetve hogy a háztáji gazdálkodás bázisán szakosodott kisárutermelő gazdaságok jöjjenek létre.

A hatvanas évek végére a mezőgazdasági szövetkezetek megmaradt tagjainak anyagi biztonsága annyira megerősödött, hogy a szövetkezetek a szocialista munkaerőpiac sikeres szereplőivé tudtak válni: fiatal és középkorú, képzett emberek belépésével folyamatossá vált a mezőgazdaság technikai megújulása, valamint a szövetkezetek keretében is szervezett falusi ipar és építőipar kiterjedése. A szövetkezetek keretében szerveződő nem mezőgazdasági üzletágak tették lehetővé, hogy a mezőgazdasági munka termelékenységének ipari termelékenységnövekedést meghaladó növekedése ellenére a nyolcvanas években is a mezőgazdasági szervezetek legyenek a legfőbb falusi foglalkoztatók. A szövetkezetek és állami gazdaságok még ekkor is a falusi aktív keresők 30 százalékát foglalkoztatták.

A magyar agrárrendszer sikeressége ellenére jelentős strukturális nehézségekkel küzdött: politikai tabuk őrizték a nagyüzem és a kisüzem között kialakult verseny és munkamegosztás formáit, a nagyüzemek földtulajdon-szerzési monopóliuma miatt nem működött a földpiac, az árrendszer a tervezési rendszer eszköze volt, a gazdálkodók közti szelekció nem működött kielégítően, illetve a kooperációs viszonyok is mesterkéltek voltak. Így egyebek mellett nem tudott kifejlődni a törpeüzemek és a nagyüzemek közt egyfajta középvállalkozási szektor, és nem jött létre önálló szolgáltatószféra sem.

Ennek következtében a mezőgazdasági hozzáadott érték 55 százalékát előállító nagyüzemek tőkehatékonysága az amerikaias technológiák bevezetése után is romló tendenciájú maradt, a háztáji és kisegítő gazdaságok pedig irracionálisan sok munkával állították elő az úgynevezett munkaigényes termékeket, valamint a hústermelés felét.

A hatvanas évek gazdasági reformjai és a hetvenes évek mezőgazdasági konjunktúrája, kedvező agrárárai hatására modernizálódott magyar mezőgazdaság stratégiai jelentőségűvé vált az ország gazdaságában. Az erősen inputfüggő és jelentős mértékben csupán KGST-exportra képes magyar ipar működő- és fejlődőképessége múlt azon, hogy az agrárexport (amit az élelmiszeripar megújulása is segített) az ipar számára szükséges import minél nagyobb hányadát tudja fedezni. A Szovjetuniótól vásárolt energia jelentős részét a gabona- és a hússzállítási egyezmények fedezték, mint ahogy a Nyugatról jövő s a korszerű ipari termékek létrehozásához szükséges importot is egyre nagyobb mértékben az agrárexport ellentételezte.

A hetvenes-nyolcvanas évek kényszerűen merkantilista gazdaságpolitikája életben tartott, sőt ösztönzött minden olyan tevékenységet, amelynek terméke exportálható volt… Szinte függetlenül attól, hogy mennyi hazai ráfordítás árán jött létre ez az export. Ezért a nyolcvanas évek többnyire kedvezőtlen agrárár-alakulása (a krónikus nyugat-európai és amerikai túltermelés) ellenére a hazai ár- és támogatási rendszer csak korlátozott racionalizálásra késztette a mezőgazdaságot. Nemcsak a politikai tabuk konzerválták a tevékenységszerkezetet, hanem az az aggodalom is, hogy minden radikális átalakulás az agrárrendszerben legalább átmenetileg fenyegeti az agrárium exportpotenciálját. Pedig a nyolcvanas évek elemzései elég pontosan mutatták, hogy a magyar gabonatermelés jó versenyképessége mellett a sokkal gyengébb hatékonyságú hústermelés csak a belső piacon alulértékelt gabona, a külkereskedelmi konstrukciók és az ártámogatások miatt tűnt kifizetődőnek. A cukor- és a burgonyatermelésnek pedig valójában még csak esélye sem volt a versenyképességre. A kertészeti termékek piacán pedig nem működött olyan mechanizmus, ami ezt a szektort a rentábilis tevékenységszerkezet felé terelte volna. Amit exportálni lehetett, arra szükség is volt. S az állami külkereskedelemnek nem volt eszköze arra, hogy mezőgazdasági átalakítási stratégiákat vezéreljen.

Átalakulás vagy restitúció

Az 1989–90-ben lezajlott rendszerváltást követően szükségszerűen alakult ki agrárválság is. Nem csak azért, mert a keleti exportcsatornák bedugulása, valamint a hazai kereslet 10 százalékosnál nagyobb csökkenése miatt átmenetileg jelentős túltermelés alakult ki, hanem azért is, mert a kereskedelem liberalizálása, magánvállalkozásokba terelése, a fogyasztói támogatások leépülése, az exporttámogatási garanciák megszűnése a strukturális problémákat is láthatóvá tette. A tevékenységszerkezet, az alkalmazott technológiák, az együttműködési formák és az integrációs mechanizmusok gyors átalakulása kényszerré vált.

A rájuk szakadt gondok megosztották a gazdálkodókat. Egy részük, a reformer beállítottságú nagyüzemi vezetők és a második gazdaság bázisán sikeressé vált magánvállalkozók az új gazdálkodási és együttműködési formák kialakítását keresték (hiszen a nyolcvanas években mind az újító szövetkezetek, mind a felvirágzó második gazdaság jóvoltából számos alternatív minta alakult ki), más részük pedig azt követelte, hogy az állam találjon megoldást arra, hogy a termelők biztonságban dolgozhassanak.

Ebben a helyzetben került sor a tulajdonviszonyok átalakítására a mezőgazdaságban. S ettől kezdve az agrárium szereplőinek aktivitásában a gazdálkodási stratégiák újraformálása helyett a megszerezhető tulajdonosi (és bérlői) pozíciók elérése, az egzisztenciák védelme került előtérbe.

Az agrárszerkezet s ezen belül a földtulajdonviszonyok átalakítására a rendszerváltást akaró pártokban két koncepció alakult ki. Az agrárreform előkészítésében 1988 ősze (a kiskunmajsai találkozó) után együttműködő Magyar Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége és az Agrárszövetség agrárprogramjai a hetvenes-nyolcvanas évek folyamataira támaszkodva és a múlt demokratikus földreformjaira hivatkozva tervezték átalakítani a status quót. Ösztönözve a sokprofilú szövetkezetek egyes vállalkozásainak, üzletágainak önállósulását, könnyűvé téve a szövetkezetekből való kiválást, a második gazdaságból kinőtt vállalkozások föld- és termelésieszköz-szerzését, illetve két új szövetkezési forma kialakulását: a kistermelők szövetkezeteit, illetve az élelmiszeriparban, kereskedelemben pozíciókat szerző másodlagos szövetkezeteket. Alapelvük az volt, hogy a föld azok kezébe kerüljön, akik gazdálkodnak rajta. (Az 1945-ös földreformnak is az volt a jelszava, hogy „a föld azé, aki megműveli”.)

Ezzel szemben az 1989 őszén megélénkülő aktivitású Független Kisgazdapárt (FKGP) a tulajdon-helyreállítás programját választotta. Eszerint minden földdarab azé legyen, akié 1947-ben (a földreform, a svábok kitelepítése és a szlovák–magyar lakosságcsere után) volt. A földtulajdon-restitúció elvéhez a kis- és középparaszti gazdálkodási formák újjáélesztésének eszméje társult, illetve a tulajdonosi rendelkezési jogok olyan teljessége, amelyiktől a szövetkezetek közvéleménye az egyben művelhető táblák megmaradását féltette. (Birtokformálási és bérleti szabályozás híján nem is alaptalanul.) Bár a Kisgazdapárt javaslatát az összes többi párt elutasította, a kisgazdák fellépése nyomán a jövendő agrárrendszerről folyó viták helyett a földtulajdonról folyó viták kerültek előtérbe. Fontos kérdéssé vált, hogy mi legyen azok jogaival, akiktől kisebbrészt államosítással, nagyobbrészt kényszermegváltással (hatósági áron) vették el a földet. 1989-ig ugyanis olyan törvényi szabályozás volt érvényben, amely szerint azoktól, akik kiléptek a szövetkezetből, vagy a nem szövetkezeti tag örökösöktől a téesz vette meg a földet.

Így 1989-re a mezőgazdasági terület több mint 80 százalékát kezelő mezőgazdasági szövetkezetek földjének csupán bő egyharmada volt az ott dolgozó és nyugdíjas tagok úgynevezett „részarány”-tulajdonában – a tagság mintegy 50 százaléka olyan családban élt, amelyik társtulajdonosa volt a közös földnek. A közösen használt föld többi része 5 százalékban az állam, közel 60 százalékban a szövetkezeti közösség tulajdonában volt. Amíg a közösen kezelt földből csak háztáji gazdálkodás számára vagy csak művelési, esetleg bérleti szerződéssel lehetett kiadni földet használatra, addig a tulajdonosi arányoknak nem volt jelentőségük. De 1990 januárjában a Németh-kormány javaslatára az utolsó szocialista parlament feloldotta a földtulajdon-szerzési korlátokat, továbbá lehetővé tette, hogy a szövetkezetek nevesítsék (azaz telekkönyvben elhatárolják, és ha a tagok igénylik, kiadják) tagjaik tulajdonát. A szövetkezetekben maradt egykori tulajdonosok és örököseik csatornát kaptak, amelyen keresztül tulajdonukhoz hozzájuthatnak; a többiek számára pedig vészhelyzet állt elő: a szövetkezetek akár azt is megtehették, hogy kiosztják vagy eladják az ő egykori tulajdonukat. (A veszély azonban inkább elméleti volt: a szövetkezetek zöme 1990-ben még nem foglalkozott a földkérdéssel.)

Mivel a tulajdonukat vesztett egykorvolt földtulajdonosok, illetve örököseik döntő többsége nem ott lakott már, ahol földje volt, és nem is mezőgazdasággal foglalkozott, régi földjeik visszaadása ellenkezett volna azzal az elvvel, hogy az újabb földreformnak a gazdálkodók földhöz jutását kellene segíteni. Ugyanakkor a volt sváb földek újraosztása, a gyakori földcserék, a le nem folytatott hagyatéki eljárások, a félmillió hektárnyi termőföld művelésből történő kivonása, a művelési ágak megváltozása, a talajjavító és öntöző beruházások, az új ültetvények miatt csak tömeges érdeksérelmek árán, sok évig tartó eljárásban lehetett volna megvalósítani a módosított tulajdon-helyreállítást. Ezért az 1990-es első szabad választások előtt az MDF, az SZDSZ és az Agrárszövetség arra az álláspontra helyezkedett, hogy annyi földet vonjanak el a nagyüzemektől, amennyi a függetlenedni akaró mezőgazdasági vállalkozók birtokainak megszervezéséhez szükséges, a szövetkezeti vagyonrész, kárpótlási jogcím, a korábbi művelési vagy bérleti szerződés csak a gazdálkodóknak adjon lehetőséget a földtulajdon megszerzésére, viszont őket nagyvonalú jelzáloghitel segítse további földterületek vásárlására a földpiacon. A nem gazdálkodó és falujuktól távol élő egykori tulajdonosok pedig más formában kapjanak egykorvolt tulajdonukért részleges kárpótlást. Az MSZP és a Fidesz elfogadta ezt a koncepciót, a KDNP pedig még radikálisabban fordult szembe a tulajdon-visszaállítás koncepciójával: azt ajánlotta, hogy községi szövetkezetek vegyék át a határt, és a helyi viszonyok ismeretében, a helyi együttműködéseket ösztönözve adják tartós (ám kooperációs feltételekhez kötött) bérletbe a földet az ott gazdálkodó vállalkozóknak és a továbbra is együtt maradni akaró termelőszövetkezeteknek.

Mivel a nyolcvanas években megerősödött egyéni vállalkozók (szakosodott és a tőkét felhalmozó háztáji, valamint kisegítő gazdaságok kezelői, szakcsoporti rendszerben jelentős ültetvényeket kezelő gazdálkodók, melegházakat kifejlesztő és szántóföldi forgókba szabadföldi termelésüket beillesztő kertészeti vállalkozók, vállalkozó juhászok, bérleteken különleges növényeket termelők stb.) nagyobb része nem rendelkezett azon a településen számottevő örökséggel, ahol a gazdasága volt, a restitúciós elv az ő biztonságukat is fenyegette, nem csak a közös gazdaságokét. Ezért a kilencvenes választásokat megelőző, az agrárprogramokról szóló nyilvános tévévitában – ahol az FKGP képviselőjével az Agrárszövetség, az MDF és az SZDSZ képviselője egymást erősítve vitatkozott – épp a kollektív gazdasággal szemben fellépő egyéni vállalkozók érdekeit képviselő MDF-es szóvivő bírálta legkeményebben a tulajdon-visszaállítás programját.

A kárpótlás

A választások után megalakult Antall-kormány a Parlamentben az MDF–FKGP–KDNP-koalícióra támaszkodott. Mivel szüksége volt a „magántulajdon szentségét” hangoztató kisgazda szavazatokra, a kormány elfogadta a teljes körű kárpótlás elvét. (De nem a 43 évvel korábbi tulajdonviszonyok visszaállítását. Nemcsak a technikai nehézségek miatt, hanem azért sem, mert belátták, hogy ennyi idő után semmilyen ingatlan nem olyan, mint eredetileg volt, és mert nem volt alkotmányos alapja annak, hogy csak az 1947 utáni jogtalanságokat kárpótolják, a svábok és a holokausztot túlélő zsidók kifosztását pedig nem.)

A kabinet két sikertelen kísérletet tett az MDF eredeti agrárprogramjának megőrzésére. Az első kormánynak az a törekvése, hogy a pénzügyi törvények konzisztenciáját megőrizze, a parlamenti populistáknak lehetőséget adott az agrártörvények „megfaragására”, ez volt az ára a parlamenti szavazatoknak.

Először a második kiskunmajsai találkozón egy helyettes-államtitkár vezetésével a hat parlamenti párt agrárszóvivői megegyeztek abban, hogy a volt földtulajdonosok 12 éves lejáratú kárpótlási kötvényeket kapnak. Ezekkel a gazdálkodók földet is vásárolhattak volna, de elsősorban járadékra váltak volna jogosulttá. A járadék forrása e terv szerint az a nagyüzemektől elvont földalap lett volna, amelyik bérbeadásával és értékesítésével a magángazdaság meg a földpiac megélénkítését akarta elérni a kormány. A pártok szóvivői a Fidesz kivételével (a fiatal demokraták a kárpótlás minden formáját elvetették) aláírták az egyezséget. A koalíciós pártok frakciói azonban nem ratifikálták a tervet. A kisgazdák azért nem, mert még ragaszkodtak eredeti programjukhoz, a többiek meg azért nem, mert már elragadta őket az osztályharcos indulat, és úgy értékelték: ez a forma nem elég a „zöld bárók” (a nagyüzemi vezetők) hatalmának letörésére.

Utána a kormány egy olyan általános kárpótlási törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amelyik – megfelelő eljárási szabályokkal – alkalmasnak tűnt arra, hogy a földjéért kapott „kárpótlási jegyét” a volt birtokos (ha nem akar gazdálkodni) más privatizációs eljárásokban (boltok, műhelyek, lakások privatizációjára, részvényvásárlásra) használja fel. A kisgazda törvénymódosítások azonban úgy alakították át a törvényt, hogy annak is érdemesebb volt inkább földet vásárolni, mint más típusú vagyontárgyat, aki csupán jövedelemszerzés (bérbeadás, agrárvállalkozásban vállalt csendestársi szerep) céljából használta a jegyét. (Azt is el akarták érni, hogy a közép- és kisbirtok utáni kárpótlási igényeket egyébként is kitüntetett figyelemmel kezelő törvény általában is kedvezzen azoknak, akik felmenőik után kérnek kárpótlást. Az Alkotmánybíróság ezt a megkülönböztetést visszautasította. Érvelése szerint nem a múltbeli helyzet, hanem csak a jelenbeli, a mai gazdálkodási érdekek alapján lehet pozitív diszkriminációt alkalmazni. Ezt az utalást azonban az elsősorban a városokban élő egykori gazdák érdekeit képviselő FKGP nem akarta megérteni.)

A kárpótlás ügyetlen és a kárpótoltak egyes csoportjaival szemben is igazságtalan végrehajtása, valamint a helybeliek és a máshol lakók közti konfliktusok kiélezése miatt nem növelte a koalíciós pártok népszerűségét. Arra azonban lehetőséget adott, hogy távlatokban gondolkozó vállalkozók (köztük szövetkezetek, új társaságok, úri birtokot restaurálni akaró emigránsok) a kárpótlási jegyek felvásárlásával, illetve kárpótoltak csoportba szervezésével összefüggő birtokokat tudjanak kialakítani. A szövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak földjük 30-40 százalékát kellett átengedniük kárpótlás céljára. Ám cserébe az ő földtulajdonnal nem rendelkező tagjaik és alkalmazottaik is kaptak 30, illetve 20 aranykoronányi, azaz 1,5, illetve 1 hektárnyi kárpótlást. Tekinthették ezt háztáji-, illetve illetményföld-megváltásnak.

Nevesítés és földkiadás

A tulajdonviszonyok átalakításának második lépését az 1992-ben elfogadott szövetkezeti átalakítási törvény és az ahhoz csatlakozó földkiadási törvény jelentette. Ezek a törvények arra törekedtek, hogy minden földet személyi tulajdonként nevesítsenek, és a szövetkezetek közös vagyonát – részvénytársasági mintára, tulajdonrészek formájában – szétosszák a tagok között. Az ugyanakkor elfogadott új szövetkezeti törvény is a klasszikus szövetkezet és a gazdasági társaság hibridjeként határozta meg a jövendő szövetkezeteket. Mivel a vagyonkivitelt és a volt szövetkezetek feldarabolását segítő vagyonfelosztási szabályok teljesen elválasztották a telepek, az állatállományok, a gépek sorsát a föld szétosztásától, a törvény kifejezetten nehezítette az új gazdaságok kialakulását. A különböző minőségű földek „igazságos” elosztására figyelő szabályok irracionálisan elaprózott tulajdoni szerkezethez vezettek.

Ráadásul az 1989–90-ben még sokfelé forrongó szövetkezetek tagsága 1992-re már bizalmatlanná vált az átalakulással szemben. A szövetkezetek (tehát az ott dolgozó tagok potenciális tulajdonának) kárára bonyolódó kárpótlás és az, hogy az agrárválság a kistermelőknek még nagyobb veszteségeket okozott, mint a nagyüzemeknek, csökkentette a tagok eredetileg sem nagy kedvét az önállósulásra. Az a törekvés pedig, hogy az egyes üzletágak dolgozó csoportjai együttesen önállósodjanak, azért gyengült le, mert az átalakulási törvényjavaslat parlamenti módosításával bevezették a külső tulajdonos intézményét, és előírták, hogy a vagyon legalább felét a tagsági idő arányában kell felosztani. Így a közös vagyon közel ötödére az egykorvolt tagok és leszármazottaik tartottak igényt, körülbelül felére pedig a nyugdíjas tagok. Az önállósulni akaró csoportok legtöbb helyen nem merték az osztozkodási vitát végigvinni, nehogy a külső tulajdonosok a végén elvigyék a munkahelyüket.

Így az átalakulási időszakban a szövetkezeti aktív tagok csupán 10 százaléka hagyta ott a szövetkezeteket. Ezek nagyobb része sem gazdálkodó lett, hanem munkanélküli, vagy máshol kereste a boldogulását. A vagyonrészük fejében kapott tehenet, hízóállatot eladták a vágóhidaknak. Két-három százalékuk azonban fel tudta használni az alkalmat arra, hogy új vállalkozásokat alakítson ki. Vagyonrészüket egyesítve ipari műhelyeket, gépsorokat vittek ki a szövetkezetből, és új társas vállalkozásokban vagy egymással kooperáló gazdaságok formájában hozzájárulnak ahhoz, hogy változatosabb legyen a falusi gazdálkodói tér. (Groteszk módon azonban gyakran éppen a pártállami időkben volt téeszvezetők szervezték a tagtársakkal való szolidaritást felrúgó csoportos kiválásokat.)

A piacgazdaság nyomása alatt az együtt maradt szövetkezetek is átalakulásra kényszerültek: racionalizálni kellett munkaszervezetüket, és így azóta is csökken dolgozó tagjaik száma. Sok szövetkezet gazdasági társaságokba tagolta szét üzemszervezetét, hogy társítani tudja az immár osztható közös vagyont a dolgozók, a vezetők vagy a külső befektetők külső vagyonával. Általában jelentősen redukálták tevékenységszerkezetüket, nagyvállalatból két-három üzletággal foglalkozó kis- és középvállatok lettek. De olyanok is vannak, akik új vállalkozáshálózatokat hoztak létre: családi vállalkozások rendszerében működő kertészeti termelést integrálnak, meghatározó szereplői tenyésztői egyesületeknek, terménykereskedelemnek és készletezésnek, árukezelő és feldolgozó vállalkozásokat szerveznek.

Bénaság

A szövetkezeti szektor (beleértve a volt szövetkezetekből alakult gazdasági társaságokat is) folyamatos arányvesztése a magyar mezőgazdaságban kétségtelen. Ebben szerepet játszik az új társaságok és a mintegy 30 ezer növekvő egyéni vállalkozás piaci térnyerése, de 1994 eleje óta bénítóan hat az akkor bevezetett földtörvény és az 1998 óta újra megélénkülő szövetkezetellenes gazdaságpolitika is. Máig nem alakultak ki azonban azok a formák, amelyekben a magyar mezőgazdaság újra tudna rendeződni, és piaci pozícióit meg tudná erősíteni. A bénaság legfőbb oka mindenképpen a birtokok stabilizálódását fékező földtörvény.

1993 nyarán a kormány olyan törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amely máig meghatározza a földbirtoklással járó kötelezettségeket, a bérleti viszonyok és az elővásárlási jogok szabályozásával segítette volna a birtokformálódást, az üzemek tartós berendezkedését. Az addig ultraliberális elveket valló Kisgazdapárt azonban politikai fordulatot vett: elérte, hogy a tervezett legalább 8 éves bérletek helyett 1 évben határozzák meg a bérleti idő minimumát és 10 évben a maximumát, tiltsák meg a külföldiek földvásárlását. Az első ciklus parlamenti ülésezésének utolsó hetében azt is elérte, hogy a jogi személyek (azaz a szövetkezetek és a társaságok) egyáltalán ne vehessenek földet. A Horn-kormány így eleinte csak az agrártörvények végrehajtására törekedhetett, és 1997-ben ugyan kísérletet tett a földtörvénynek a gazdálkodók számára kedvező átalakítására, de azt a hirtelen világnézeti fordulatot végrehajtott Fidesz által is támogatott „népi mozgalom” megakadályozta. A választásra készülő és válságból frissen kilábaló kormány nem vállalta a változtatással járó politikai kockázatot.

A gyakorlatban 2-5 éves bérbeadási szokások és a jogi személyek földvásárlási tilalma nemcsak az újjáalakult szövetkezetek és a belőlük alakult társaságok tartós berendezkedését, távlatos beruházásait teszik lehetetlenné, hanem megakasztották azt az új farmfejlődést is, amely pedig 1991–93-ban elindult. Mert a beruházásokra is törekvő új gazdaságok általában rokonsági vagy kollegiális társaságok formájában jöttek létre: így lehetett egyesíteni a különböző csatornákon szerzett vagyonelemeket és a földtulajdonosi jogcímeket, így sikerülhetett hitelfedezetet felmutatni a hitelező bankoknak, meg 1988 óta egyébként is divat Magyarországon társaságot alapítani. A rövid bérleti idő még az egyéni vállalkozók távlatos berendezkedését is gátolja. Mert igaz ugyan, hogy a kárpótlás és a földkiadás révén létrejött 2,2 millióra becsült földtulajdonos zöme nem gazdálkodik (legföljebb egy házi- vagy üdülőkert erejéig), és így a hatmillió hektárnyi termőföld kétharmada bérletként vagy műveltetési szerződéssel hasznosul, de eladni jelentős részük nem akarja a földet, azt a családi vagyon értékőrző részének tekinti.

A jogi személyek vásárlási tilalma kedvezett egy hazai földspekuláns réteg kialakulásának. Kocsmárosok, ügyvédek, falusi üzletemberek rendezkedtek be arra, hogy megvásárolják azokat a földeket, amelyeket bérlőik nem vehetnek meg, hogy aztán ők is bérbe adják, vagy művelési szerződéssel műveltessék meg ezeket. A spekulánsok így egy jövendő ésszerű birtokrendszert készítenek elő, mert tisztában vannak azzal, hogy értéke csak összefüggő birtokoknak lesz, és ezért ilyen tulajdoni egységek kialakítására törekszenek. Ma még azonban – mivel átmeneti tulajdonosok – ők is fékezik azt, hogy hosszú távú beruházások legyenek a mezőgazdaságban.

1994-ben a nagyobb egyéni gazdaságok 70 százalékban, a szövetkezetek szinte teljes mértékben bérletre rendezkedtek be. A szövetkezetek és a nagyobb tulajdonosi körrel rendelkező farmok a földtörvény hatására arra törekedtek, hogy egy vezetéshez közel álló belső kör tagjai minél több földet vegyenek meg, s így biztosítsák a működésükhöz szükséges bérleti lehetőséget. Ez a kényszerű stratégia azonban megosztotta a közösségeket: hiszen a nagyobb földek tulajdonosai közvetve munkáltatói is a többieknek; és amennyiben kilépnek a szövetkezetből vagy társaságból, a többiek a munkahelyüket veszítik el. Egyre több az olyan szakember és vezető, aki családja és saját maga egzisztenciális érdekére figyelve a szövetkezetek felbomlása utáni időre készül.

A birtokrendszer instabilitása miatt elmaradnak a távlatos beruházások, és felelőtlen a földhasználat. Így nem tud megújulni az a technikai és tevékenységszerkezet sem, amelyre a magyar mezőgazdaság piaci pozícióinak erősítése érdekében lenne szükség. A jelentős befektetésekkel és termékfejlesztéssel 1993 óta erősödő élelmiszeripar expanziója 1996-ban leállt. Az iparnak sikerült ugyan stabilizálnia termeltetőként a jó minőségű tej előállítására képes tehenészeti telepek és az öntözhető szántóföldi forgókat használó farmok zömét, de nem volt képes az 1996-ra elért szinten túl kiterjeszteni az igényes élelmiszer-ipari alapanyag-termeltetést.

A magyar mezőgazdaság termelése 1993-ig csökkent, 1996-ig újra nőtt, és azóta hullámozva a nyolcvanas évek termelésének 70 százalékos szintjén mozog. A gazdálkodók mezőnye kettészakadt: azokra, akik képesek voltak arra, hogy az élelmiszeripar vagy az exportügynökségek által vezérelt hálózatokban stabil szereplővé váljanak, illetve azokra, akik azt termelnek, amit éppen tudnak, és az állami intervenciós kampányokra hagyatkoznak. Nagy ívű, földhasználatot és beruházásokat távlatosan összehangoló programok, valamint az e programokhoz szükséges stabil szereplők nélkül ez még sokáig így lesz.

• Játéktér