Aleksander Smolar

Nyomtatóbarát változat

Kis Jánosnak

1980-ban Lengyelországban hatalmas, tízmilliós mozgalom jött létre. Békés, céljait „önkorlátozó” módon meghatározó mozgalom volt ez, és ugyanakkor valóságos népfelkelés a függetlenségért, szabadságért, demokráciáért és a dolgozó lakosság jogaiért. A Szolidaritás mozgalom születésének huszadik évfordulóját látványos ünnepségsorozat kísérte 2000 nyarán. Az ünnepségek immár véget értek. Eljött a számvetés ideje.

Feltűnő a különbség az idei évforduló és az egy évvel korábbi, az 1989-es forradalom tízéves évfordulója között. Ennek számos oka van. Azt, hogy az 1989-es év mit jelentett Lengyelország, Európa és a világ számára, aligha szükséges magyarázni. Az 1989-es évben azonban nem lehet megtalálni azt az egyetlen napot, amikor Lengyelország számára véget ért a kommunizmus, és kezdetét vette a demokrácia. Inkább egy folyamat áll előttünk, s ennek számos eseménye igényelhet részt a forradalmi átalakulásban. Először is a kerekasztal-tárgyalásokat kell megemlíteni, majd a júniusi – félig szabad – választásokat, amelyek megrendítették a kommunista párt (LEMP – Lengyel Egyesült Munkáspárt) uralmát. Ezt követte Tadeusz Mazowiecki kormányának megalakulása és a kormány alapvető reformjainak sora, majd az elnökválasztás, és végül sor került az első valóban szabad parlamenti választásra. Nehéz egy ilyen folyamatot a forradalmi megmozdulás szimbólumaként ünnepelni; azért is, mert nem találjuk a rendkívüli napot, és azért is, mert az ancien régime képviselői is szívesen ékeskednek a demokratikus fordulat tollaival (holott a kerekasztal-tárgyalásokon éppúgy hatalmuk megmentésén fáradoztak, mint Gorbacsov a Szovjetunióban). Ráadásul ebben szövetségesük is akad a szélső jobboldalon, ahol szintén úgy gondolják, hogy a kerekasztal-megállapodás a kommunisták műve volt. Tehát még azon is vitatkozni lehet, hogy kit illet az 1989-es év szerzői joga.

Az 1980-as év szerzői jogáról azonban nem lehetséges vita. Amikor erről esik szó, az ancien régime emberei legfeljebb az állam bölcs belátására hivatkozhatnak, s azzal védelmezhetik a „szükségállapot” 1981. december 13-ai kihirdetését, hogy az a még rosszabbat, a vérontást akadályozta meg.

Mi indokolja a hirtelen felbuzdulást a Szolidaritás húszéves fennállásának ünneplése körül? Vajon annyira elevenek még az akkori tapasztalatok, és annyira aktuálisak a tanulságok? Tekintsünk el a hivatalos retorikától és a ma „Szolidaritás” nevet viselő szakszervezettől, mely csak a nevében folytonos a húsz év előtti mozgalommal: olyan nagy jelentőséggel bírna még az akkori tradíció?

Az 1980–81-es évek kétségkívül döntő szerepet játszottak a modern lengyel nemzet kifejlődésében. Mégis azt állítom, hogy a nagyszabású megemlékezéseket nem ez motiválta. Egyfelől Lengyelországban a jobboldal ma mély válságot él át. Legnagyobb erőtartaléka, a mai „Szolidaritás” szakszervezet és a Szolidaritás Választási Szövetség (AWS) magának követeli az eredeti Szolidaritás történelmi örökségét, és komoly érdeke fűződik a hajdani mítosz újraélesztéséhez. Ugyanakkor ezt az örökséget senki nem vitatja el a mai „Szolidaritás”-tól, mivel különféle okok miatt a húsz év előtti mozgalomtól mindenki más eltávolodott. 1980 augusztusa főszereplőinek többsége ma nem a parlamenti jobboldal, és nem is a „Szolidaritás” szakszervezet soraiban található, hanem a jobb által gyakran árulóként emlegetett liberális Unia Wolnosci (Szabadság Unió) tagjai között.

Másfelől az ünneplés az elnökválasztási küzdelem kezdetével esett egybe, és jó alkalmat kínált alapvető történelmi határvonalak meghúzására: „mi” – a jók, akiket az elnökválasztás során Marian Krzaklewski és Lech Waleţsa képvisel (egyébként ellenfelek), valamint „ők” – a gazok, „kommunisták”, élükön a hivatalban levő elnökkel.

Harmadrészt – és ez egyben a legfontosabb ok – ezek az ünnepségek a világ előző évi hallgatására válaszoltak. Az 1989-es évforduló nemzetközi eseményei sok lengyelt mélyen megbántottak. Sokan méltánytalannak tartották, hogy a nemzetközi tömegtájékoztatás és a nyugati politikusok állásfoglalásai nem méltatták megfelelően Lengyelország szerepét az 1989-es kelet-európai rendszerváltásban. A lengyelek szívesen emlegetik, hogy nemcsak a Szolidaritás mozgalom előzte meg az 1989-es évet, hanem annak az évnek a változásai maguk is Lengyelországból indultak ki. Az Expo 2000 keretében rendezett beszélgetés alkalmával Marian Krzaklewski azt állította, a Szolidaritás vívmányairól azért hallgat a Nyugat, mert rossz a lelkiismerete Jalta miatt. Ez kissé bonyolult érvelés, de jelzi, hogy milyen érzékenységek működnek itt.

A lengyelek azonban gyakrabban hibáztatják magukat, mint a Nyugatot: a nálunk hagyományos belviszályokra (a „lengyel átok”-ra) utalnak; arra, hogy nem volt egyetértés az 1989-es évforduló ünneplése körül, valamint arra, hogy mi, lengyelek képtelenek vagyunk felmutatni gazdag történelmi hagyományainkat. Krzysztof Bielecki – egykor miniszterelnök, ma a londoni székhelyű Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) egyik igazgatója – azt írja, hogy „az önmagunkról alkotott kép nemcsak a nemzeti öntudat számára fontos, hanem a gazdaság szempontjából is az: egy ország önképe pénzre átszámítható. Minél jobb az önképünk, annál magasabb árat követelhetünk a nemzetközi tranzakciók során, annál komolyabb támogatásra, annál nagyvonalúbb engedményekre számíthatunk.”[1]

Tíz évvel később: Ünnepségek Berlinben és Prágában

Mélyebb okok is közrejátszottak abban, hogy Európában nem ismerik el eléggé azt a szerepet, amelyet a lengyelek játszottak a Nagy Átalakulásban. Az elmúlt évtizedben átalakult a Nyugat képe a legújabb történelemről, s azon belül az 1989-es forradalomról is.

A változás szimbolikus kifejezést nyert az 1989-es események tízéves évfordulójának két nagyszabású ünneplése kapcsán. Berlinbe az akkori amerikai elnököt, George Bush-t, valamint az SZKP akkori főtitkárát, Mihail Gorbacsovot hívták meg díszvendégként. Rajtuk kívül a Bundestag ünnepélyes ülésén az „egyesülés kancellárja”, Helmuth Kohl, valamint utódja, Gerhard Schröder mondott beszédet. Az egykori NDK-ból az eredeti program szerint senkit sem vártak. A tiltakozások hatására az utolsó pillanatban változtattak valamit a terveken – végső soron tagadhatatlan, valami szerepe az „Ossiknak” is volt a fal lebontásában. Prágába Bush és Gorbacsov mellett meghívták még Thatcher asszonyt, valamint François Mitterrand özvegyét. A régió felkelő népeit Lech Waleţsa képviselte.

A két rendezvényre meghívott díszvendégsereg összetételét úgy is értelmezhetjük, mint metaforát arra, hogyan jelennek meg a hajdani események a hivatalos emlékezetben: ma már nem a diktatúrák összeomlását, nem a tömegek mozgósítását, a többé-kevésbé békés hatalomváltást, a nemzeti szuverenitást, az államok újjáépítését, illetve újraéledését jelenítik meg, nem szabad választásokat és demokratikus kormányok alakítását. Amit látunk, az a világ nagyjai által kiváltott, radikális geopolitikai átrendeződés, a szovjet birodalom bukása, a kétpólusú világrendnek és a „félelem egyensúlyának” vége.

A lengyelek nem értik, hogy miért a berlini fal leomlása lett az 1989-es év meghatározó szimbóluma, miként az 1789-es évé a Bastille bevétele. A fal lebontása persze kézzelfoghatóbb, szemléletesebb, mint az év többi eseménye, de nem csak erről van szó. Berlin a geopolitikai forradalom szimbóluma, azt képviseli, hogy véget ért Európa kettéosztottsága, a világ többé nem oszlik két ellenséges blokkra. Az 1989-es forradalom társadalompolitikai dimenzióját Berlin aligha jelképezheti, mivel Kelet-Németországban az átalakulás nem alulról és nem is felülről, hanem kívülről jött: az új rendet Nyugat-Németországból importálták.

1989 – új korszak nyitánya

Az 1989-es év azzal kezdődött, hogy kivonták a szovjet csapatokat Afganisztánból, és azzal végződött, hogy Romániában megbukott Ceausescu diktatúrája. Közben folytak a kerekasztal-tárgyalások, melyek előbb Lengyelországban, majd Magyarországon a kommunista rendszer felbomlásához vezettek. Ezután következett be a kommunizmus bukása az NDK-ban, Csehszlovákiában és Bulgáriában. A Szovjetunió elvesztette hatalmát Közép- és Kelet-Európa fölött, és maga is feltartóztathatatlanul rohant a szétesés felé.

Annak idején az 1989-es esztendőt az újkori történelem legnagyobb eseményeihez hasonlították, amilyen a francia forradalom, melynek kétszáz éves évfordulóját Párizsban épp akkor ünnepelték, vagy mint az amerikai függetlenségi háború, az 1848-as „népek tavasza”, vagy az 1917-es oroszországi forradalom. 1989-ben véget ért a hidegháború, elhárult a globális megsemmisülés veszélye – egy egész világrend süllyedt el, visszavonhatatlanul. Egyesek számára ez a történelem filozófiai értelemben vett végét jelentette: azt, hogy a liberális demokráciának immár nincs alternatívája. Mások, ellenkezőleg, úgy látták, hogy csak most tárultak föl igazán a történelem kapui – egész országok, nemzetek, kontinensek kaptak lehetőséget arra, hogy sorsukat végre maguk alakítsák. Az áttörést azonban félelmek is kísérték: katasztrófák fenyegettek, káosz, anarchia, polgárháborúk, etnikai viszályok. Mindjárt a kezdeti eufóriát követően megjelentek olyan újságcikkek, melyek a múlt démonainak újraéledését jósolták. És valóban: a 90-es években ugyan ritkák voltak az államok közötti háborúk, viszont az etnikai, nemzeti, vallási konfliktusok és polgárháborúk száma ugrásszerűen emelkedett. Hihetetlen sebességgel szaporodtak az új államok. A kétpólusú világrend bizonyos fokig előrelátható és irányítható volt – ezt a kalkulálhatóságot ma némelyek visszasírják. Amikor a volt Jugoszlávia területén kitört a háború, sok megfigyelő utalt arra, hogy az első, a második és a harmadik (vagyis a hideg) világháború Európának éppen ebben a térségében kezdődött; itt, ahol egykor a nagy birodalmak határai húzódtak, és ahol a nyugati kereszténység, a keleti ortodoxia, valamint az iszlám találkozik.

Az 1989-es év változásai a nyugati országok belső helyzetére is visszahatottak. A NATO máig keresi új identitását. Bruce Ackerman, az ismert amerikai alkotmányjogász 1992-ben kijelentette, hogy „a kelet-európai forradalmaknak a Szovjetunió összeomlásánál sokkal jelentősebb hatásuk volt. Nyugat-Európát mélyreható egyensúlytalanság állapotába taszították”.[2] Egy másik helyen a következőket írja: „Ha majd megírják a 80-as évek végének, 90-es évek elejének történetét, a valóságos radikalizmust Nyugat-Európában és nem Kelet-Európában fedezik majd fel: Brüsszelben, nem Moszkvában.”[3]

A demokrácia diadalmenetét a régi demokratikus államokban mindenütt krízisjelenségek kísérték. 1989 előtt a külső fenyegetettség érzése nem igazán vezetett a saját politikai rend kritikus megkérdőjelezéséhez. Amióta a politikai rendszerek konkurenciája véget ért, a demokratikus államok csak belső legitimációs forrásaikra támaszkodhatnak. Erősebben érződnek a legitimáció deficitjei, a polgárok erre azzal reagálnak, hogy kevesebben mennek el szavazni, elfordulnak a politikai pártoktól, és szigorúbban ítélik meg a korrupciót vagy a hatalmi apparátusok átláthatatlanságát. A politika és a gazdaság mellett jelentőséget kap az etika is.
A nemzetközi közösség kevésbé tolerálja az emberi jogok megsértését, megjelent a „humanitárius beavatkozás” fogalma, mely túllép a nemzeti szuverenitás elvén, az 1648-as vesztfáliai béke maradandó örökségén. Ez történt, többek között, a koszovói háború esetében. Felállították a Hágai Nemzetközi Bíróságot azzal a feladattal, hogy az egykori Jugoszlávia és Ruanda háborús bűnösei ellen járjon el; komoly erőfeszítések történtek egy olyan állandó nemzetközi bíróság felállítására, mely az emberiség ellen elkövetett bűnöket üldözi. A Pinochet-ügy fényében láthatóvá válik, hogy a diktátorokkal való bánásmódot új alapelvek kezdik szabályozni a nemzetközi jogban. Ezek a változások közvetlenül vagy közvetve mind az 1989-es forradalomban gyökereznek, vagy legalábbis sokat köszönhetnek 1989-nek.[4]

A békés forradalmak megragadták és lekötötték az egész világ figyelmét. Hősei, a „népek”, „nemzetek” és „civil társadalmak” voltak – azok a történelmi szereplők, akiket a Szolidaritás jelenített meg. A tömeg volt a főszereplője Nagy Imre újratemetésének, a „Mi vagyunk a nép!” jelszóval utcára vonuló, lipcsei és drezdai tüntetők voltak a főszereplői az NDK végnapjainak, cseh és szlovák polgárok százezrei voltak a főszereplői a bársonyos forradalomnak, a temesvári tüntetők voltak a főszereplői a romániai összeomlásnak. E forradalom hősei közé tartoznak a heroikus pózoktól tartózkodó értelmiségiek, az egykori másként gondolkodók és ellenzékiek, akik kiálltak az igazságért, a morálért, az egyénért és az emberi jogokért. Sokan hitték – még ha ez az illúzió nem is maradhatott fenn sokáig –, hogy íme most megvalósul a „filozófus államférfiak” régi álma. Olyan emberek, mint Václav Havel, Jacek Kuron, Tadeusz Mazowiecki, Adam Michnik, Kis János, Bronislaw Geremek, Konrád György, Jiri Dienstbier, Andrej Szaharov, Vytautas Landsbergis vagy Zselju Zselev, Göncz Árpád és Szergej Kovaljov nevétől visszhangzott a világsajtó.

1989 – a történelem vége vagy kezdete?

Közép- és Kelet-Európa ma már nincs annyira a figyelem középpontjában, mint korábban. Immár a normális országok közé tartozunk. De miért látszik tíz évvel ezelőtti forradalmunk, a világrengető változások sora is annyira másnak a tömegtájékoztatásban, mint tíz évvel ezelőtt? A vezető újságok és folyóiratok alig emlékeztek meg az emberek százmillióinak sorsát és a világ menetét mélyrehatóan befolyásoló eseményekről. Amikor Lengyelországban a Szolidaritás húszéves évfordulóját ünnepelték, az International Herald Tribune Lady Thatcherről közölt egy Gdanskban készült fényképet, melyen a városi tanács díszpolgárrá avatja. Charles Krauthammer, a Washington Post kommentátora szerint az érdektelenség arra vezethető vissza, hogy az Egyesült Államok elitjét a vietnami háború, valamint a Reagan és Bush antikommunista politikája elleni küzdelem formálta. Ennek a közösségnek ma a saját politikai és intellektuális kudarcát kellene ünnepelnie, pedig volna mit: „bibliai jelentőségű” események zajlottak 1989-ben, vége szakadt „a közösség uralmának az egyén fölött, az állam uralmának a társadalom fölött, a politika uralmának mindenek fölött”.[5]

Csakhogy nem csupán az elitről van szó. Ezért nekem meggyőzőbbnek tűnik, amit E. J. Dionne, a Washington Post egy másik publicistája ír. Dionne úgy gondolja, 1989 képének elhalványulásáért elsősorban az amerikai közvélemény átrendeződése felelős: az, hogy erősen csökkent az amerikaiak érdeklődése a nemzetközi kérdések iránt általában. A hidegháború idején az Egyesült Államok lakossága komolyan érdeklődött a nemzetközi politika iránt, mivel veszélyben érezte magát, még akkor is, ha a figyelemkeltő események a világ távoli részében zajlottak. Paradox módon ma, amikor a csapból is globalizáció folyik, az emberek érdeklődése inkább helyi kérdésekre irányul. S ez nem csak az Egyesült Államokban van így. Ha a gazdasági kérdéseket egy pillanatra félretesszük, akkor az a benyomásunk keletkezik, hogy ma kisebb a világban a kölcsönös függés érzése, mint a hidegháború idején volt.

Mindazonáltal ez sem tekinthető az 1989 évfordulója iránti érdektelenség fő okának. Mindannyiunk számára nehéz elhelyezni ezt az eseménysort a történelem folyamában. A nagy történelmi elbeszélések korának végét éljük. Az utolsó nagy elbeszélés az első és második világháborút, a gazdasági világválságot, a kommunizmust, a fasizmust, a nemzeti szocializmust, a holokausztot, a hidegháborút és a gyarmati rendszer felbomlását fogta át. Ez egy nagy, átfogó történet volt, mely szempontokat kínált az események osztályozásához, irányt, értelmet és morális dimenziót adott nekik.

A mai események a globalizációból fakadnak, a nagy tőkemozgásokból, a modern informatika és biotechnológia térhódításából. Milyen vonatkozási rendszerben helyezhetjük el a ma zajló eseményeket? Mit jelent ma a nagy elbeszélés? Hogyan lehet jövőképet alkotni? Azok a tíz év előtti események, melyekről most beszélünk, ma anakronisztikusnak tűnnek, mintha valami távoli, régesrég lezárt múlthoz tartoznának. Az 1989-es év kulcsfontosságú eseményei maguk is az általuk húzott cezúra túlsó oldalára kerültek, a történelemelőtti idők tartományába.

1989 – forradalom, mely nem is volt forradalom?

Az 1989-es forradalmakban az értelmiség központi szerepet játszott, de az események értelmezésével – noha ez az intelligencia természetes tevékenységéhez tartozik – nem sokat foglalkozott. Ezzel szemben Nyugaton élénk vita folyt az áttörés természetéről. Az ebből kibontakozott kép talán segít megérteni, hogy az 1989-es események emléke miért fakult meg oly hamar. Jürgen Habermas kétségbe vonta, hogy a kelet-európai forradalmak bármiféle innovatív, jövőbe néző gondolatot képviseltek volna.[6] Az 1989-es év változásaiban valamiféle „felzárkózó forradalmat” látott, mely az elszalasztott fejlődési lehetőségeket igyekezett behozni. Habermas konzervatív ellenlábasa, Ernst Nolte, de Maistre 1797-es programjának kiteljesítését látta 1989-ben: a várt ellenforradalom, írta de Maistre, „ne sera point une révolution contraire, mais le contraire de la Révolution” – akkor is, ha forradalmi eszközöket használ.[7]

Az 1989-es eseményeket a legtöbben a szabadság forradalmaként értelmezték. Lord Dahrendorf, akárcsak számos más szerző, „liberális forradalomról” írt, olyan régi ideák megerősítését látta 1989-ben, mint demokrácia, pluralizmus, civil társadalom.[8] Az ő szemében a nyitott társadalom liberális eszméje győzedelmeskedett a kommunizmus fölött. A forradalom eredetiségét abban látta, hogy nyitott maradt, nem próbált meg valamiféle társadalmi tervet, utópiát a világra erőszakolni. Hasonló szellemben írt Timothy Garton Ash arról, hogy mit vihetnek a kelet-európaiak az új Európába: „Nem tudnak alapvetően új gondolatokkal a politika, a gazdaság, a jog vagy a nemzetközi kapcsolatok területéhez hozzájárulni. Azok a gondolatok, melyeknek az ideje elérkezett, már régiek, jól ismertek, kipróbáltak. (Éppenséggel az új gondolatok fölött járt el az idő.)”[9]

Hadd említsem meg a francia forradalom kiemelkedő kutatójának, François Furet-nek nagy hatású értékelését is. Furet határozottan tagadja, hogy az 1989-es események forradalmiak lettek volna.[10] A francia forradalom óta minden modern forradalmat úgy szokás meghatározni, mint amely a kollektív kreativitás megnyilvánulása által új társadalmi rendet alkot. Ezt 1989-ről nem lehet elmondani. Furet szerint ennek a békés átalakulási folyamatnak nem a múlt romjaiból való új társadalmi rend felépítése, hanem a kommunizmus előtti múlthoz való visszatérés volt a lényege. Az alapvető jogok garantálásáról, szabad alkotmány teremtéséről, a magántulajdon visszaállításáról, szabad választásokról volt szó. Furet azzal sem értett egyet, hogy ezeket a célokat ellenforradalmiként értelmezzék. A kommunizmust lezáró „restauráció” határozottan utópisztikus is volt: nem a kommunizmus előtti, régi közép- és kelet-európai rend visszaállítására törekedett, hanem a térség liberális értelmiségét átható, régi ideálok megvalósítására.

1989 – a modern kor vége?

Némelyek nem azt a kérdést teszik föl, hogy mi volt az 1989-es év eseményeinek jellege, hanem azt, hogy mi a jelentősége a világ és Európa történelme szempontjából.[11]

1989 lezárta a jaltai szerződéssel, vagy még sokkal inkább a második világháború kitörésével és a Ribbentrop–Molotov-paktummal elindult korszakot. Ezért sokan úgy tekintik, hogy a második világháború igazándiból 1989-ben ért véget. Az 1914-ben kezdődött „európai polgárháború” végeként is értelmezik az 1989-es forradalmakat. Valamint azon korszak végeként, mely az 1917-es orosz forradalommal vagy még korábban, a francia forradalommal vette kezdetét. Innen nézve a forradalomközpontú történelemszemlélet és a forradalmi romantika végéről beszélhetünk. A francia forradalom kétszázadik évfordulóját birodalmi pompával ünnepelték meg a Champs Elysées-n; ez – Mitterrand szándéka szerint – a forradalmi gondolat elevenségét volt hivatott kifejezni. Ehelyett díszpompás temetésre került sor. Az orosz forradalom a francia forradalom mítoszába kapaszkodott, s magának tulajdonította a folytatás és beteljesítés érdemét. Az 1989-es forradalom volt az első nagy mozgalom az európai kontinensen, mely maradéktalanul szakított a forradalmi hagyománnyal, s elutasította a francia forradalom szemantikáját és szimbolikáját. 1989 főszereplői tudatában voltak annak, hová vezetett 1789 dinamikája: amit két évszázadon át értékes mintának tartottak, most apokaliptikus fenyegetésnek tűnt. Egyesek, mint például Adam Michnik, arra intettek, hogy a forradalom könnyen kisiklik a liberális pályáról, és a polgárháború, a terror és diktatúra radikális fázisába fordul.

Az 1989-es esztendő kapcsán a felvilágosodás – a haladásba vetett hit és az optimista történelemszemlélet – végéről is beszélnek. Emmanuel Levinas, aki közismerten nem szimpatizált a kommunizmussal, azt írta, hogy annak eltűnése egyfajta „nyugtalanságot jelenít meg, összezavarja az időről alkotott képünket”. Századok óta megszoktuk, hogy az idő valahová vezet, hogy minden visszaesés és kerülőút ellenére iránya van. Ennek a meggyőződésnek és a belőle fakadó reménynek az alapján alakította ki Európa az időhöz és a történelemhez való viszonyát. „A szovjet rendszer összeomlása nyomán – ezen esemény néhány pozitív aspektusa ellenére – nyugtalanság vett erőt az európai tudat mélyebb rétegein. A kommunizmus bukása összekuszálta a történelem törvényeiről alkotott elképzelésünket, és a saját végességünkre, a jövő kifürkészhetetlenségére emlékeztetett. 1989 után a mi időnk egyszeriben jövő nélkül maradt.”[12]

Hasonló szellemben írta François Furet, hogy a kommunizmus bukása után „át kell gondolnunk a demokráciáról, a történelem egyértelmű irányáról alkotott hagyományos elképzelésünket, azokat a vélekedéseket, melyek meghatározták a demokrácia beágyazódását egy adott időszakba”. A történelem ismét alagúttá vált, „melybe az ember (…) anélkül lép be, hogy tudná, hová vezetnek cselekedetei, tájékozódásra képtelenül, a tevékenységét korábban kísérő biztonság illúziója nélkül halad.”[13]

Mások az 1989-es évben a modernitás végét látják, annak a világszemléletnek a végét, melyet a legvilágosabban és legradikálisabban a marxizmus képviselt. Zygmunt Baumann a következőket fűzi ehhez: „A social engineering kultuszát, a modern korhoz fűzött merész álmokat és a természet tökéletes átalakítását a kommunizmus – nem a kapitalizmus – űzte a végletekig. A kommunista utópia bukása egyúttal a történelmileg kifejlődött modern korszak hanyatlását jelenti.”[14]

Hasonló tézist állított fel – jóllehet más előjellel és szélsőségesebben – Tamás Gáspár Miklós magyar filozófus, publicista és egykori ellenzéki: „A kelet-európai forradalom (…) a modern kor elleni, vagyis a Nyugat elleni forradalom, hisz végső soron a Nyugat találta fel a modernizálás brutális stratégiáját, melyet szocializmusnak neveznek. Ebben az értelemben ez a forradalom hasonló az iráni Khomeini forradalmához, vagy az algériai integrista mozgalomhoz.”[15]

Azonban megfogalmazódtak ezzel ellentétes tézisek is. Ernest Gellner, a kiváló antropológus és nacionalizmuskutató azt írta, hogy az 1989-es év „a produktivista értékek győzelmeként” vonulhatna be a történelembe. Gellner tehát nem a modern kor kifejeződését látja a marxizmusban, hanem ellenkezőleg, a modernitást tagadó értékek utolsó mentsvárát. 1989-ről azt írta, hogy az „első tisztán gazdasági háború” zajlott ebben az évben. 1989 a kapitalizmust legitimálta. A kapitalizmus sosem rendelkezett saját legitimációs forrással. Jogosultságát eredetileg a vallással (elsősorban a protestáns egyházakkal) vagy a demokráciával való kapcsolata igazolta, vagy egész egyszerűen stabilitásának és ellenálló képességének, a folytonosság és a megszokás hatalmának köszönhette elfogadottságát.

Ám a vallás (elsősorban a katolicizmus) meg is kérdőjelezte a kapitalizmust. A katolikus vallástól idegen a kapitalista célok evilágisága, és idegenek tőle a kapitalizmus által alakított személyiségtípusok és emberi viszonyok. II. János Pál pápa nem sokkal megválasztása után egy lapon említette a kapitalizmust a szocializmussal, az egyiket „gyakorlati materializmusnak”, a másikat „elméleti materializmusnak” nevezve. Igaz, később elvetette ezt a nézetét.

A kapitalizmust természetesen szocialista és konzervatív oldalról is támadták; felelőssé téve – nem is minden alap nélkül – a közösség, a tradíció és a hit megsemmisítéséért. Nem is oly régen az európai értelmiség és kulturális elit még harcot folytatott a kapitalizmus, a burzsoázia és a burzsoá kultúra ellen. Azonban a kommunizmus bukása, az állami beavatkozásba vetett hit megingása új legitimációt kölcsönzött a kapitalizmusnak, s ehhez nyilvánvalóan hozzájárult az is, hogy a kommunizmust levetkőző „másik Európa” mindenféle komplexus nélkül átvette a kapitalizmust is a demokráciával együtt.[16] A kapitalizmus elleni támadások persze nem szűntek meg, azonban ma ezek a globalizáció elleni harc formáját öltik. Itt elsősorban nem a piacgazdaság alapelveinek elvetéséről van szó, a célpont inkább a globális politika, a demokratikus korrekciós mechanizmusok hiánya.

Ex oriente lux?

A kelet-európai forradalmak értelmezése körüli vitákat öt-tíz évvel ezelőtt az a meggyőződés hatotta át, hogy az események hatótávolsága messze túlnyúlik a régión, ahol lezajlottak. Ennek a meggyőződésnek vége. Közép- és Kelet-Európa problémái ma már alig játszanak szerepet az intellektuális vitákban (kivéve a demokratikus átmenet összehasonlító kutatásával foglalkozó szakemberek vitáit). 1989 sajátos tapasztalatai mintha feledésbe merültek volna – mintha a kommunizmus az új időkre is átörökítette volna sterilitását. Utólag immár úgy tűnik, a felszabadult Keletről nem lehet új gondolatokat, a világ megváltoztatására alkalmas energiát remélni. Mi maradt a lelkesedésből, mely már jóval 1989 előtt kifejezést kapott Jean-François Revel Ex Oriente Lux című írásában, mely Karol Wojtyla pápává választását és Alekszandr Szolzsenyicin Gulágjának sikerét üdvözölte?

Valóban hiányzott volna forradalmainkból az „újdonság pátosza”, melyről Hannah Arendt írt egykoron? Az 1989-es évet és előtörténetét legalább három – különböző súlyú és befolyású – ideológiai irányzat uralta: a baloldali liberalizmus, a neokonzervatív-neoliberális jobboldal és végül a keresztény társadalmi gondolkodás.

A nyugati baloldali liberális értelmiségiek termékenynek és ígéretesnek találták azokat a kísérleteket, melyeket a 70-es és 80-as évek kelet-európai ellenzékei tettek, a totalitárius állam viszonyai közt, a politikai tevékenység felújítására: vonzódtak az „önkorlátozó forradalom” és a „civil társadalom” nem parlamenti gyakorlatához.[17] Könnyedén felfedezhető lelkesedésük mögött a régi vágyakozás a társadalom önmeghatározása, az államhatalom alóli emancipáció fennkölt utópiája iránt. A nyugati új baloldal egy része már a 70-es, 80-as években napirendre tűzte az emberi jogok ügyét, mely a keleti ellenzék számára a régi rend elleni politikai harc egyik legfőbb eszköze volt. Ez a baloldal az elnyomó állam békés elutasításának álmát látta valóra válni a demokratikus ellenzék küzdelmeiben; látásmódját a civil társadalom idealizált és túlértékelt elgondolása határozta meg.

A civil társadalom régi – s a kelet-európai ellenzék által új életre keltett – gondolata hatással volt az európai neokonzervatívokra is. A liberális individualizmus kritikájának eszközét látták ebben az eszmében, és a társadalmi összefogás megújításáról, a kényszermentes társadalmi kontroll visszaállításáról álmodtak. A civil társadalomban megoldást láttak a modern világ erkölcsi válságára, esélyt a szétesőben lévő, hagyományos értékek megszilárdítására. Ezen túl a bürokratikus jóléti állam bírálatának eszközeként is bevetették a civil társadalom fogalmát, az önmagáért felelős individuum, a család és a szolidáris közösségek erényeit szembesítve az állami gondoskodás kialakult modelljével.

A keresztény gondolkodás különböző áramlatai is nagy reményeket fűztek az antitotalitárius mozgalmakhoz. Különösen Oroszországban jelentek meg ezek erőteljesen, ahol komoly előzményeik voltak a 19. század nyugatellenes szlavofil tradícióiban. Alekszandr Szolzsenyicin híres beszéde, melyet 1987 júniusában tartott a Harvard Egyetemen, klasszikus kifejezését adta e reményeknek és a hátterüket adó meggyőződéseknek. Szolzsenyicin nem csak a kommunizmusban rejlő veszélyeket tárgyalta; sokkal fontosabb volt számára a Nyugat radikális kritikája. A Nyugat hanyatlásáról beszélt, morális és szellemi kiüresedéséről. Az amerikai demokrácia lényegét a lélektelen materializmussal, a jog hideg, mechanikus működésének kultuszával és a morális gátlások hiányával azonosította. Szolzsenyicin számára nem volt kétséges Kelet-Európa és különösen Oroszország morális és szellemi fölénye: „A sokféle halálos fenyegetés” véleménye szerint jót tesz a jellem formálódásának, „mely erősebb, mélyebb és érdekesebb” lesz, mint a nyugati jólét és rend körülményei közt. „Ha a Kelet a Nyugathoz hasonlóvá válna, valami nagyon értékes dolog veszne el.”[18]

A katolikus gondolkodás egyik-másik áramlata is nagy reményeket fűzött az önmagát felszabadító Kelet-Európa szellemi forradalmához. Egy 1994-ben adott, nagy hatású interjújában a pápa a kommunizmust megtapasztalt országok nagyobb morális érettségéről beszélt. Nehéz felmérni, milyen szerepet játszott ebben a vélekedésben – mely 1989 előtt széles körben elterjedt Kelet- és Közép-Európában – az a természetes igény, hogy az ember értelmet kölcsönözzön a saját szenvedésének.

A mértékadó befolyás, melyre a lengyel katolikus egyház a kommunizmus idején tett szert, a katolicizmus újraéledésének története, valamint az a szerep, melyet a Szolidaritás mozgalmának szellemi alakításában betöltött, mind azt a reményt keltette, hogy Lengyelország fontos szerepet játszhat a keresztény Európa újjászületésében. George Weigel, a pápa hivatalos életrajzírója a következőket írta erről: „Lengyelország ma egy nagy jelentőségű, történelmi következményekkel járó dilemma előtt áll: Hogyan lehet a katolikus kultúrára alapozva felépíteni a liberális-demokratikus államot és a szabad piacgazdaságot?”[19] A pápa maga is többször megnyilatkozott erről a kérdésről. Ezt mondta 1991 júniusában Varsóban, lengyel politikusok előtt: „Két választás áll a lengyelek előtt. Választhatják a fogyasztói társadalmat, és ha minden jól megy, megszerezhetik az utolsó helyet a fogyasztói társadalmak sorában, mielőtt ezek végleg bezárnák kapuikat az újonnan érkezők előtt. Vagy választhatják azt, hogy ők lesznek az újrafelfedezői egy nagyszabású, mély és hiteles európai tradíciónak, és megmutatják Európának, hogyan kell társítani egymással a szabad piacgazdaságot és a szolidaritást.”[20]

A pápa ezzel arra szólította fel Lengyelországot, hogy teremtsen szintézist a materializmus és a lelkiek, az individualizmus és a közösség, a világi élet és a vallás között; keresse meg azt a szintézist, melyet Nyugaton soha nem sikerült létrehozni. Választhatjátok a „gyakorlati materializmus” nyugati példáját – mondta a lengyeleknek –, de ezáltal másodrangú létezésmódra ítélitek magatokat, elveszítitek gazdagságotokat és hagyományaitokat; de választhatjátok azt is, hogy részt vesztek Európa keresztény gyökereinek megújításában.

Hasonló gondolatokat találunk lengyel egyházi vezetők és katolikus értelmiségiek kijelentéseiben. Marcin Król könyve, a Romantikus utazás[21] a lengyel romantikus hagyományban és a lengyel vallásosságban keres választ a modern liberális társadalom krízisére. Ez a könyv még a szükségállapot idején íródott; miközben Lengyelország előrevezető útját elvágta a szükségállapot, a szerző olyan utat javasolt a lengyeleknek, mely felfelé vezet, a spirituális és vallási elmélyülésen alapul, mely ugyanakkor a modern társadalom alapvető problémáira is megoldást kínál.

A remény, hogy a másik Európa valamiféle alapvetően új, lelki és szellemi megújulást ígérő útra lép, Václav Havelben találta meg egyik legfőbb szószólóját. Havel úgy látta, hogy a szabadság szellemi, művészi és ellenzéki szigetei, melyek a 70-es és 80-as években emelkedtek ki az elnyomás tengeréből, a modern világ mechanikus lélektelenségének heideggeri kritikáját képviselik, s egy új világ létrejöttének ígéretét testesítik meg. Közép- és Kelet-Európa előtt véleménye szerint az feladat állt, hogy ne csupán a hanyatló totalitarizmussal szemben kínáljon alternatívát a világnak, hanem a piaci logika által meghatározott materialista civilizációval, a nyugati demokráciák civilizációjával szemben is. Az elmúlt tíz évben időnként keserű kritikával illette hazáját és az egész világot. Amikor egy évvel ezelőtt átvette a Gazeta Wyborcza díját, beszédét annak a kérdésnek szentelte, hogy mit adhat Kelet-Európa az 1989-as forradalom után a Nyugatnak.[22] Havel szerint a legértékesebb ajándék, melyet országaink Európába magukkal vihetnek, a totalitarizmus és a vele szembeni ellenállás megtapasztalása. Ez a történet bizonyítékul szolgál arra, hogy a „felelősségtudat és a tiszta lelkiismeret meghozza gyümölcsét”. „A pénz, a profit és a feltartóztathatatlan gazdasági növekedés, valamint a természeti források kizsákmányolása” által jellemzett világban a mi Európánknak az igazság és a felelősség értékeiért kell kiállnia. Beszélt Havel a „mai világ materialista megszállottságáról, az egoizmus virágzásáról, a személyes felelősség kerüléséről, a tömegben való elbújás vágyáról, arról, hogy az emberi lelkiismeret elzárkózik a tudományos fejlődés sebességének átvételétől, s végül az elidegenedésről, mely a gigantikus gyűléscsarnokok fölött uralkodik”. Úgy tűnik, mintha Havel ma némi szkepszissel beszélne a szerepről, melyet a „másik Európának” kellene játszania: „Nem vagyok biztos abban, hogy történelmi küldetésünket megfelelően látjuk el. De lehet, hogy nem is volt ilyen küldetésünk, csak a forradalmi merészség kifejeződése volt, hogy úgy gondoltuk, magunkra kell vállalnunk?”

Rövid életű mítoszok

Mi lett az 1989-hez fűződő álmokból? A keletről induló szellemi megújulás reményét hamarosan felváltotta a posztkommunista társadalom szellemi és morális helyzetének sötét diagnózisa. Egyszeriben újra előkerült a homo sovieticus alakja – Alekszandr Zinovjev leleménye, mely a „valóságosan létező szocializmus” által teremtett embertípust volt hivatva jellemezni; ez a karakter, úgy tűnt, jobban használható a szovjet rendszerből kinőtt, különösen az egykori Szovjetunió területén létrejött társadalmak ábrázolására, mint a totalitarizmus megtapasztalásából fakadó erények taglalása. Utópiának bizonyult a vélekedés, mely szerint Lengyelországból, illetve a posztkommunista Európából „új evangelizáció” indulna ki. Tegyük hozzá, azok a prognózisok sem váltak be, melyek Lengyelország gyors szekularizációját jósolták. A katolicizmus Lengyelországban megtartotta erőteljes jelenlétét, még akkor is, ha a társadalom – a hívőket is beleértve – egyértelműen kimutatta, hogy nem kívánja az egyház beavatkozását a politikába.

Feledésbe merültek a forradalom egyéb mítoszai is, amilyen például az „önkormányzó társadalmi közösség” ideálja; az a vélekedés, mely szerint lehetséges demokratikus politika, mely mentes marad a „politikai piac” nyugati formáitól; az a hit, hogy megszüntethető a feszültség sacrum és profanum, állam és társadalom, politika és morál között. Feledésbe merült a Szolidaritás mozgalmát övező remény, hogy összeolvadhat az elit és a „társadalom”, az értelmiség és a „nép”. Többé-kevésbé feledésbe merült „Közép-Európa” mítosza is, mely egy ideig erősen hatott a térség elitjére és a nyugati közvéleményre. Milan Kundera, Konrád György, Czeslaw Milosz és mások vonzóvá tették e gondolatot, azt az üzenetet kódolták belé, hogy a szovjet birodalom nyugati határai nem az Oderánál húzódnak, hanem jóval keletebbre. Azonban Közép-Európa mítosza többet tartalmazott ennél – benne rejlett valamelyes távolságtartás a Nyugattól is, egy másik létformába, egy másik tradícióba és a régió másféle meghatározásába vetett hit. Kicsit sarkítva azt mondhatnánk, hogy „Közép-Európa” a „harmadik út” mítoszának földrajzi nyelvre való lefordítása volt. Ezt az utat hamar elhagyta a régió. Országai Nyugat felé fordultak, és kevés érdeklődést mutattak szomszédaik iránt: egymásban leginkább azt a tényezőt látták, mely akadályozza őket a Nyugat felé való haladásban. A közép-európai eszme feladása újfajta öntudatot jelenített meg: „A harmadik út a harmadik világba vezet”, ahogyan 1989-ben egy popurális mondás kifejezte.

Az 1989-es forradalom utolsó nagy mítosza az volt, hogy a térség „visszatér Európába”, azaz újra egyesül a kommunizmus által kettészakított kontinens. II. János Pál „Európa két tüdőlebenyéről” beszélt. Az újraegyesülés alapja a közös kultúra, vallás és tradíció, az ezeréves közös történelmi sors volna. A Nyugat – így szólt az elképzelés – különösen sokat tehet a közös házba való összeköltözésért: biztonságot, demokratikus szervezeteket, szabad piacgazdaságot és a gazdasági fejlődésre való esélyt kínálhat a keleti szomszédoknak. Azonban a másik Európának is van mit felajánlania. Magával hozhatja élő keresztény hitét, az európai kultúrához való kötődését, a készséget, hogy védelmezze e tradíciókat, valamint a totalitarizmus elleni harc tapasztalatait.
A 80-as években Timothy Garton Ash egy olyan Európáról írt, mely megoszlott azok között, akik hittek benne, és azok között, akik birtokolták. Az európai tradíció értékeibe vetett szenvedélyes hit lehetne – vélték sokan – a másik Európa hozzájárulása a közös házhoz.

Ez a vízió is tele volt mitikus elemekkel, kezdve azon a széles körben elterjedt vélekedésen, hogy Európa útjai először Jaltában váltak szét. Természetesen voltak közös kulturális és vallási kapcsok, de volt egy mély választóvonal is, mely Nagy Károly óta szinte pontosan a jaltai határvonal mentén osztotta meg az európai civilizációt. Talán most van először reális lehetőség arra, hogy ezt a határvonalat letöröljük Európa térképéről.

Épp ezért nem sok értelme van a kontinens újraegyesítéséről beszélni, hacsak nem az Európai Unió kelet felé történő bővítését értjük rajta. Nem egyenlő helyzetű országok közössége áll helyre, az EU az acquis communautaire 80 000 oldalán határozta meg a csatlakozás követelményeit, s a belépni vágyók fáradságos munkával ki kell elégítsék ezeket. Az európai egyesítés inkább a német újraegyesítés mintáját fogja követni, s ráadásul a tagországok polgáraitól még annyi kötődés és kötelességtudat sem várható a csatlakozók iránt, amennyit a német „wessik” mutattak a német „ossik” iránt. Hosszadalmas és sok tekintetben bizonytalan kimenetelű folyamattal kell számolnunk.

Imitáció innováció helyett

Sokszor hangsúlyozták már, hogy az 1989-es forradalmak nem utópiákból táplálkoztak, és nem volt saját ideológiájuk. Az ellenzéki mozgalmakba mindenféle ideológiával szemben gyanakvást és idegenkedést plántáltak a kommunizmus tapasztalatai. A forradalmakban új és eredeti volt békés természetük, az, hogy a kommunista rendszer ellen irányultak, valamint az, hogy különösen nagy jelentőséget kaptak bennük az emberi jogok és a társadalmi önszerveződés kérdései. De a kezdeti remény egy különleges tapasztalatokon nyugvó, eredeti fejlődési modellre hamar elszállt. Azok az országok voltak a legeredményesebbek Közép-Európában és a Baltikumban (Szlovéniát is beleértve), melyek a nyugati demokráciák, a szabad piacgazdaság és a joguralom másolásának útját választották. Tudatosan cselekedtek így, és kísérletezési kedvüket olyan megoldások közötti választásokra korlátozták, melyeket ugyanazon modell angolszász, német vagy francia változata kínált. Amikor a volt szovjet birodalom területén első nem kommunista miniszterelnökként elfoglalta hivatalát, Tadeusz Mazowieczki azt ígérte, hogy visszaállítja „a régóta ismert, önfenntartásra képes gazdasági intézményeket”. Ezen azt értette, hogy „visszatérünk a piacgazdasághoz, és az állam szerepét arra korlátozzuk, ami a gazdaságilag fejlett országokban megilleti. Lengyelország többé nem engedhet meg magának ideológiai kísérleteket.”[23] Az utolsó mondat Adenauer mondásának tudatos vagy tudat alatti idézése a Wirtschaftswunder idejéből: „Csak semmi kísérletezést!” Azok az országok, melyeknek elitje kellő felkészülés vagy társadalmi támogatás híján, vagy autoriter törekvések következtében valamilyen más utat választott, ma mind mély krízisben vannak.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a Nyugat felé tájékozódó országok ma már kevéssé tűnnek izgalmasnak, vagy akár csak érdekesnek. A szovjet birodalom ellen lázadók sokkal érdekesebbek voltak a mai szegény rokonoknál, akiknek még hosszú utat kell megtenniük ahhoz, hogy felvételt nyerjenek a fejlett országok klubjába – ha erre egyáltalán sor kerül. Elenyészett a kölcsönös érdeklődés, a szenvedélyes vita a kelet- és közép-európai független értelmiség és nyugati kollégái között. Bár az új demokráciák, hála az Európai Unióhoz való közeledésüknek, a nyitott határoknak, a szabad piacnak, a pluralizmusnak és a demokráciának, ma közelebb vannak a Nyugathoz, mint valaha, mégis úgy tűnik, a nyugati elit és társadalom horizontján inkább távolodóban vannak. Az Európai Unió számos országában, különösen Németországban, Ausztriában és Franciaországban csökken a lelkesedés az EU keleti bővítése iránt, s ez egyértelmű tünete annak, amiről beszélek. De a másik oldalról is fel lehet tenni a kérdést: hová igyekszik valójában Lengyelország, amikor az Európai Unió sajtójában sokkal több kompetens cikk foglakozik Ukrajnával, Oroszországgal, Litvániával vagy Fehér-Oroszországgal, mint Franciaországgal, Olaszországgal, Nagy Britanniával, Spanyolországgal vagy az Egyesült Államokkal. Egyedül Németországgal foglalkoznak valamivel intenzívebben.

Ex oriente nox?

Nem sokkal az 1989-es forradalom után kiderült, hogy a politikai és gazdasági átalakulás sokkal nehezebb folyamat, mint azt korábban feltételezték. „Az eufória nemsokára átadta helyét az átalakulás realitásainak – írta Robert Skidelsky. – Az optimisták után jöttek a mindenféle politikai táborból érkező pesszimisták. A Nyugaton vereséget szenvedett szocialisták kritizálták azt az őrült ötletet, hogy rá akarják erőltetni a Keletre a szabad piacgazdaságot. A hidegháború hívei, akik elvesztették közönségüket, a világbékét fenyegető új veszélyről beszéltek. (…) Jugoszlávia véres szétesését a várható jövő előjelének tekintették. A világ pesszimistái egyesültek abban a hitben, hogy az új helyzet még rosszabb lesz a korábbinál.”[24] Ezeket a szavakat találóan erősíti meg Guy Hermet kijelentése, aki Kiábrándulás a szabadságból[25] című könyvét eredetileg „A demokrácia ideje” (Le temps de la démocratie) címen szándékozott megjelentetni. Stanley Kober, a Cato Intézet ismert libertárius gondolkodója is kiábrándultságának adott hangot: „Néhány éve még érthető volt az eufória. A szerző is osztozott benne. Ma azonban már nincs létjogosultsága. Akárcsak a francia forradalom, korunk demokratikus forradalmai is valami visszataszítóba és veszélyesbe fordultak át.”[26]

A Kelet képét etnikai konfliktusokról, idegengyűlöletről, antiszemitizmusról, autoriter áramlatokról és populista mozgalmakról szóló jelentések festették át. Cikkek tucatjai állították szembe az állítólag a XXI. század posztnacionalista világába tartó Nyugatot egy olyan Kelettel, mely a XIX. század nacionalizmusának mocsarába süllyed vissza. Az egykori Jugoszlávia és a Kaukázus tragikus eseményei határozták meg a teljes posztszovjet világ eseményeinek észlelését. Egyszeriben normává vált a múlt birodalmi rendje, mely nem ismert elszakadást, törzsi, etnikai, nemzeti háborúkat. Még egy olyan nagy nemzet, mint Ukrajna függetlenségi törekvései is anakronisztikus törzsi reakciónak tűnnek föl ebben a megközelítésben. „L’Europe contre les tribus” – Európa a törzsek ellen – így hangzott a nemzetközi konferencia arrogáns címe, melyet 1991-ben Mitterrand elnök védnöksége alatt rendeztek Párizsban. Lord Dahrendorf nem áll egyedül az 1989-es forradalomról írt kiváló könyvében megfogalmazott aggodalmával, mely szerint az új demokráciák – és Európa – jövőjét komolyan fenyegetik a kommunizmus romjain feléledő fasiszta mozgalmak.[27]

A demokratizálódás „harmadik hullámával” (Samuel Huntington) szembeni szkepszis erősödése, mely a posztszovjet területen messze kívülre is kihatott, hozzájárult az 1989-es forradalom értékelésének megváltozásához. Mind világosabbá vált, hogy az új demokráciák egy része csak a külső forma szerint demokratikus, és valójában diktatúrákat takar. Ilyen demokratikusan választott, autoriter vezetők a posztszovjet világban Lukasenko, Meciar, Milosevics vagy Tudjman. Vlagyimir Putyin hatalmának demokratikus jellegét illetően is komoly kétségek merülnek fel. Nagy kérdés, hogy mit érnek a jogállam intézményeit nélkülöző demokráciák, melyekben nincs kisebbségvédelem és nem garantáltak a tulajdonjogok. Ezen túlmenően, a kommunizmus összeomlása némely országokban etnikai konfliktusokat váltott ki. Ezek hozzájárultak Jugoszlávia széteséséhez, másutt a nacionalizmus megerősödéséhez. A térség országairól szóló irodalom kezdte átvenni a politikatudomány nem új, de itt még nem alkalmazott fogalmait a demokrácia kétséges változataira: „illiberális demokrácia”, „delegatív demokrácia”.

1989 vívmányainak relativizálásához hozzájárulhat két elmélet, melyek az újkori történelem elemzésére egyre nagyobb hatással vannak. Az egyik szerint a kommunizmus bukása elkerülhetetlen volt. Elmaradott, anakronisztikus és életképtelen rendszer lévén, pusztulásra ítéltetett, mint egykor a Pithecanthropus. Ebből a perspektívából nézve a kommunizmus végét Európában olyan fogalmakkal írják le, mint „szétesés”, „összeomlás”, „explózió” vagy „implózió”, mintha a kommunizmus saját magát semmisítette volna meg, az emberek részvétele nélkül.

A másik elmélet kevésbé determinista, inkább teleologikus töltetű. A globalizációs folyamatok és a modern nemzetközi gazdasági rendszer állítólag elvezet a diktatúrák végéhez, függetlenül attól, hogy a népek vagy a nagy demokráciák hogyan viselkednek.[28] Mindkét érvrendszer ugyanabban a következtetésben kulminál: nem az ember, hanem a történelmi mechanizmus, a piac elkerülhetetlen logikája és a technológia kényszerítő ereje vezetett a kommunizmus összeomlásához. Paradox módon ezt az álláspontot a radikális antikommunizmus sok lengyel képviselője is osztja, akik úgy gondolták, hogy hiba volt a kerekasztal mellett egyezséget kötni a kommunistákkal, mivel a kommunizmus és a Szovjetunió már úgyis az összeomlás szélén állt.

Az új rend népszerűtlensége

Az 1989-es év mérlege nem csak Nyugaton vegyes. Az is tanulságos, ahogyan az évfordulót Keleten kezelték. Kelet- és Közép-Európában mindenütt a csalódottság többé-kevésbé erőteljes jelei láthatók. Így van ez még Romániában is, ahol pedig a kommunizmus utolsó évtizedeiben egy különösen kemény, irracionális diktatúra uralkodott. Sem a kormány, sem Constantinescu elnök, aki a kommunistaellenes táborból származik, nem ünnepelte meg a forradalom tízéves évfordulóját, mivel attól tartottak, hogy „bármely szikra forradalmat robbanthat ki”.[29] Az ország vezetői ismerték a közvélemény-kutatásokat, melyek szerint a románok 61 százaléka úgy véli, Ceaus¸escu alatt jobb volt az élet. A kommunizmushoz és a demokráciához való viszony a leginkább nyugatosodott országokban sem egyértelmű; még ott sem, ahol a kommunizmust nemzeti elnyomásként élték meg, sőt ott sem, ahol az 1989 utáni átalakulás a legeredményesebben zajlott. A visszanyert szabadság nem tudta ellensúlyozni a félelem, a bizonytalanság és a szociális lecsúszás érzetét. Nem arról van szó, mintha ezek az országok vissza szeretnének térni a múltba. Ilyen törekvéseket sehol nem lehet megfigyelni, még Oroszországban vagy Ukrajnában sem, ahol különösen alacsony szintű az új politikai és gazdasági rend elfogadottsága. A volt kommunista pártok ismételt választási vereségei is ezt támasztják alá. A klasszikus kommunisták sehol nem tértek vissza a hatalomba. A posztkommunista pártok pedig, melyek a szabad választások útján kerültek kormányra, mélyreható átalakulásokat vittek végbe, szakítottak kommunista örökségükkel, és vagy a demokrácia és a szabad piacgazdaság felé indultak (Lengyelországban, Magyarországon és a balti államokban) vagy pedig nacionalista irányba vették útjukat (Meciar, Lukasenko, Milosevics, Tudjman). Ám a biztonság, az egyenlőség és az igazságosság továbbra is élő ideálja iránti igényt az új viszonyok nem tudják kielégíteni.[30] Ez nem csak azokra a társadalmi csoportokra vonatkozik, melyek magas árat fizettek a változásokért, hanem azokra is, melyek a legtöbbet profitálták belőlük. Éppen az értelmiség tanúskodik a legvilágosabban a csalódottságról és a jelenlegi állapotok elutasításáról.

A régi rendszer összeomlása, az utána maradt káosz, majd a növekvő munkanélküliség, az infláció, a csökkenő életszínvonal, a radikális társadalmi átrétegeződés, az állam szétesése, a személyes szabadság fenyegetettsége – mindez rendkívül nyomasztóan hatott az emberekre. Az új rend elfogadottsága még mindig nem kielégítő. Ha eddig elmaradt az ellene való felkelés, az inkább az alternatívák hiányának, valamint az erőszak kísértetétől való félelemnek köszönhető, mely a múltat oly nyomasztóan jellemezte.

A történelmet a győztesek írják

Térjünk vissza ahhoz a tézishez, mely szerint az 1989-es év a nemzetközi köztudatban ma már nem nagyszabású politikai, szociális és gazdasági forradalmak éve, nem az évtizedekig elnyomott népek önfelszabadításának éve, hanem csupán a korábbi geopolitikai rend összeomlását hozta magával, amit a világ nagyjai idéztek elő – elsősorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Ha ritkán mondják is ki így, az 1989-es év egyre inkább egy háború végét jelenti, akárcsak az 1918-as vagy az 1945-ös esztendő. És ahogy minden háború után, a hidegháború végeztével is a győztesek húzzák meg a határokat, ők diktálják a béke feltételeit, és ők határozzák meg a játékszabályokat.

A történelmet is a győztesek írják. A győztesek, ebben az esetben elsősorban az Egyesült Államok, majd Nyugat-Európa és a politikai Nyugat többi régiója. Az ő szemszögükből nézve az 1989-es év központi eseménye a stratégiai versenytárs eltűnése, és ezzel együtt annak a veszélynek a csökkenése, hogy a lokális konfliktusok globális konfrontációvá dagadhatnak.

Az új demokráciákban bekövetkezett változást Nyugaton megnyugvással veszik tudomásul. Növeli a Nyugat és elsősorban Németország biztonságát. Közép-Európa kiszámítható, stabil, megbízható régióvá fejlődik. Lengyelország normális – bár csupán másodosztályú – országgá alakul, ő a szegény rokon, aki nyakát törve igyekszik a gazdagok világát utánozni és hozzájuk csatlakozni. Ezt értelmes és becsülendő viselkedésként lehet elkönyvelni, de a lelkesedéshez ennyi nem elég.

Azonban mi is győztesek vagyunk. Nem találtunk új utat, nem találtuk meg az ígéret földjét. Nem lettünk kiválasztott nép, mely megmutatná az emberiségnek, merre találtatik a Kánaán. Nagy erőfeszítéssel és fáradsággal megpróbálunk közelíteni a fejlett Európához. Ez a valódi normalizáció. Mi, az „új” demokráciák – ki lassabban, ki gyorsabban – normalizáljuk magunkat; egyre hasonlóbbakká válunk Európa „régi” demokráciáihoz.

A Szolidaritás búcsúztatója

Mi következik mindebből a Szolidaritáshoz fűződő viszonyunkra nézve? A Szolidaritás a közösség és testvériség eleven érzése volt, a méltóság, önbecsülés és a mások iránti tisztelet újra megtalált tudata, közös erőfeszítés a nemzet és az egyén javát érintő, nagy célok elérésére. A Szolidaritás toleranciát jelentett a másként gondolkodókkal szemben: tízmillió tagja közül egymillió a LEMP-nek is tagja volt. Hol fér meg mindez a ma ugyanezt a nevet viselő szakszervezetben?

A Szolidaritás meghalt, mert csoda volt, mely hétköznapi időkben nem létezhet. Felrobbantotta az alapjául szolgáló értékek sokoldalúsága és ellentétessége, a hozzá tartozó emberek érdekeinek, élettörténetének, mentalitásának és ambícióinak különbözősége. Szétverte a szükségállapot, mely elrabolta a többségtől a lehetőséget, hogy a maga és a köz javáért cselekedjen. Maradékát a rendszerváltás számolta föl azzal, hogy a két oldal mérsékelt elitjei közti megegyezésen és a tömegmozgósításról való lemondáson alapult. Végül pedig eltemette az a társadalmi, gazdasági és politikai modell, melyet magunk választottunk Lengyelország számára, s amely országunknak lehetőséget ad a fejlődésre. Ez a modell „nem forradalmi” programokra, egymással versengő egyénekre, konkurenciára, az erősek, sikeresek, életrevalók, műveltek és gazdagok követésére, nem a szegények, gyengék és műveletlenek iránti együttérzésre épül. Mi köze van mindennek a Szolidaritáshoz?

Adam Michnik a következőképpen jellemezte a mai Lengyelországot: „Szabadság, normalitás, szolidaritás”. Az „egyenlőséget” érthető módon „normalitással” váltotta fel, noha ez a kifejezés inkább egyenlőtlenséget takar. A „szolidaritás” szó használata azonban meglepő ebben az összefüggésben. A szociális különbségek egyre nőnek, a különböző társadalmi csoportok közötti szakadás egyre nyilvánvalóbbá válik, egyre több olyan csoport jelenik meg, mely kirekesztődik az átmenet sikereiből.

Mire volt jó akkor nekünk a Szolidaritás? Ha „A Szolidaritás él!” jelmondat csak retorika, milyen búcsúztatót kellene akkor a mozgalom számára írni? Miben áll történelmi teljesítménye?

Vitathatatlan, döntő szerepet játszott a kommunizmus szétverésében. A Szolidaritás munkások és parasztok millióit mozgósította egy olyan rendszer elleni cselekvésre, mely azt állította magáról, hogy őket képviseli; hozzásegítette őket ahhoz, hogy polgárokká váljanak.

Amikor Lech Waleţsának még eredeti gondolatai voltak, amikor beszéde még színes és egyéni volt, a vezetőnek a tömegekhez való viszonyát ahhoz a tartáshoz hasonlította, melyet egy félénk lóval szemben kell felvenni. Hogy ne következzen be szerencsétlenség, egy ideig a ló mellett kell futni, majd a hátára ugrani, és csak ha már biztosan ül rajta az ember, akkor foghat neki, hogy óvatosan irányítgassa. Megdöbbentő a hasonlóság Waleţsa fordulata és Daniel Manennek, az 1848-as velencei forradalom vezérének egyik gondolata közt: „Il popolo e un cavallo che bisogna saper cavalcare.” – A nép olyan mint a ló, melyet meg kell tudni lovagolni.

A Szolidaritás lehetővé tette a ló felnyergelését, fegyelmezését, amire a kommunisták erőszak bevetése nélkül sosem lettek volna képesek. Ez természetesen csak azért volt lehetséges, mert a Szolidaritás célja a kommunisták hatalmi monopóliumának megtörése volt – és mert a „miénk” volt, mert az emberek hittek benne. Azonban éppen ez az azonosulás volt az, ami gyengítette is az ellenállást. Jerzy Szacki azt írta, a Szolidaritás hozzájárult forradalmunk szociális eltolódásához: „Munkásforradalomból észrevétlenül a tulajdonosok, pontosabban a leendő tulajdonosok forradalma lett.”[31]

„És lőn, amikor elbocsátá a Fáraó a népet, nem vivé őket Isten a Filiszteusok földje felé, noha közel vala az; mert mondá az Isten: netalán mást gondol a nép, ha harcot lát és visszatér Egyiptomba. Kerülő úton vezeté azért Isten a népet, a veres tenger pusztájának útján; és fölfegyverkezve jövének ki Izráel fiai Egyiptom földjéről.” (Mózes II. könyve, 13. rész 17–18.)

A Szolidaritás nemcsak a függetlenség és a demokrácia felé vezető lengyel utat jelenti, hanem az individualista, a piaci versenyre építő, a hagyományos közösségeket szétrobbantó kapitalizmusba vezető fejlődést is. Ezt a célt majdnem elértük. Meg lehet valaha bocsátani ezt a hatalmas vívmányt, ezt a bűnt?

Jegyzetek

[1] „Bitwa o Pamiec” (Harc az emlékezetért) in: Wprost, 1999. november 28.

[2] The Future of Liberal Revolution (A liberális forradalom jövője), Yale UP, 1992. 2. o.

[3] The New Republic (Az új Köztársaság) 1992. május 4.

[4] Lásd Kis János kiváló tanulmányát az emberi jogok védelmének újonnan megjelent gyakorlatáról, in: Transit, 18. szám (1999/2000).

[5] The Washington Post, 1999. december 11.

[6] Vö. „What does Socialism Mean Today? The Rectifying Revolution and the Need for New Thinking on the Left.” (Mit jelent ma a szocializmus? A helyreállító forradalom és az új gondolkodás szükségessége a baloldalon”, in: New Left Review, 183. szám (1990).

[7] „Die unvollendete Revolution. Die Rehabilitierung des Bürgertums und der defensive Nationalismus” (A befejezetlen forradalom. A polgárság rehabilitációja és a defenzív nacionalizmus) in: Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1991. január 24.

[8] Vö. Reflections on the Revolution in Europe (Gondolatok az európai forradalomról) New York, 1990.

[9] Timothy Garton Ash: We the people. The Revolution of ’89 Witnessed in Warsaw, Budapest, Berlin and Prague (Az 1989-es forradalom Varsóban, Budapesten, Berlinben és Prágában), Cambridge 1990. 154. o.

[10] Vö. „La désegregation communiste” (A kommunizmus szétesése), Le Débat, 62. szám (1990).

[11] Vö. Tony Judt: Nineteen-eighty-nine: The End of Which Europen Era? (1989: Melyik európai korszak vége?), in: Deadalus, Summer 1994.

[12] Le Monde 1992. február 6-i szám és Les imprevus de l’histoire, Párizs, 1994.

[13] „Democracy and Utopia” (Demokrácia és utópia), in: Journal of Democracy, 1998. január, 79. o.

[14] Intimations of postmodernity (A posztmodern közlései), London, 1992, 179. o.

[15] „Socialism, Capitalism and Modernity”, in: Journal of Democracy, 1992. júliusi szám, 72. o.

[16] Vö. Tamás Gáspár Miklós: „A demokrácia győzelme, a filozófia veszélye” (Democracy’s Triumph, Philosophy’s Peril), in: Journal of Democracy, 1. szám, 2000.

[17] Vö. Jeffrey C. Isaac: „The Meaning of 1989” (1989 jelentése), in: Social Research, 2. szám, 1996.

[18] Idézet Ronald Berman után: Solshenizyn at Harvard: The Address, Twelve Early Responses and Six Later Reflexions (Szolzsenyicin a Harvardon: Megszólítás, tizenkét korai válasz és hat későbbi reflexió), Ethics and Public Policy Center, Washington D. C., 1980.

[19] The Final Revolution: The Resistance Church and the Collapse of Communism (A végső forradalom: Az ellenzék egyháza és a kommunizmus bukása), Oxford, UP, 1992.

[20] Lad 1991. június 30-i szám.

[21] Podroz romantyczna (Romantikus utazás), Párizs, 1986.

[22] Gazeta Wyborcza, 1999. május 17., lásd még: Havel hozzászólását a „Was Bleibt von 1989?” (Mi marad 1989-ből?) című vitához, in: Transit 18. szám (2000).

[23] Idézet Zbigniew Domaranczyk után, 100 dni Mazowieckiego (100 nap Mazowiecki), Varsó, 1990.

[24] The World after Communism: A Polemic for Our Times (A világ a kommunizmus után. Korunk polémiája), London, 1995, XI. o.

[25] Désenchantements de la liberté. La sortie des dictatures dans les années 90 (Kiábrándulás a szabadságból. A 90-es évek diktatúráinak vége), Párizs, 1993.

[26] „Revolutions Gone Bad” (Rossz irányba fordult forradalmak), in: Foreign Policy, 89. szám (1992/93).

[27] Ralf Dahrendorf: Reflections on the Revolution in Europe (Gondolatok az európai forradalmakról).

[28] Vö. Robert Kagan, „While the Democracies Chatter, the Dictators Are Digging” (Míg a demokráciák cseverésznek, a diktátorok építkeznek), in: International Herald Tribune, 2000. június 26-i szám.

[29] Donald D. McNeil Jr.: „Romanians Grimly Mark Anniversary of Revolution” (A románok zord megemlékezése a forradalomról), in: International Herald Tribune, 1999. december 23-i szám.

[30] Vö. J. C. Alexander: „Civil Society I, II, III: „Constructing an Empirical Concept from Normative Controverseis and Historical Transformations” (Egy empirikus koncepció felépítése normatív vitából és történelmi átalakulásokból), in: J. C. Alexander: Real Civil Society, London, 1998, 1–19. o.

[31] „Polish Democracy: Dreams and Reality” (Lengyel demokrácia: álom és valóság), in: Social Research, 4. szám (1991), 719. o.

• Játéktér