Csaba László

Nyomtatóbarát változat

Oroszországban megbukott a monetarizmus, a neoliberalizmus és az egész demokratikus kísérlet. A kommunisták csak a nép mindennapos tapasztalatát visszhangozzák. A protekcionizmus, a termelők védelme, az állam aktív szerepvállalása elemi követelmény, amiben senki sem kételkedik. Ez – a mára már közhellyé kopott – értékelés először az orosz kormány fizetésképtelenségének nyílttá válását követően nem sokkal jelent meg az egyik ismert pénzügyi oligarcha lapjában.[1] S minél inkább teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, mialatt a Primakov-féle átmeneti kormány szó szerint semmit sem tudott mondani az ország ügyeiről, partnerei és a szakemberek által komolyan vehető pozitív programmal sem tudott előállni, viszont lassacskán hivatalosan is beismerte a fizetésképtelenség strukturális voltát, és átütemezést kért az 1999. évben esedékes adósságokra,[2] egyre elítélőbben emlékeznek meg az elemzők az alig négy hónapot hivatalában volt (és túlnyomórészt ugyancsak sodródó) Kirijenko-csapatról.

„Kak zse tak?”

Hogy is van ez? Tényleg ott tartanánk, mint ahol 1991 augusztusában, vagy netán 1982 novemberében? Politikailag – és történelmileg is – részben igen, hiszen az 1998. év egyik szembetűnő fejleményeként a politikai krízisek mestereként megismert, minden válságot a maga javára fordító Borisz Jelcin sakkhúzásai rendre nem jöttek be. Az egyre többször mutatkozó betegség, a kimerültség és az ebből adódó zavartság jelei egyben a viszonylag békés orosz átalakulás egy szakaszának végét is mutatják. Ugyanakkor nem lenne értelme e szónak, ha úgy vélnénk: Oroszországban az elmúlt évtizedben lényegében semmi se változott meg. Grigorij Javlinszkij találó megfogalmazásában[3] a totális szocializmust állammonopolista kapitalizmus váltotta fel, ami leginkább a valódi magántulajdontól, a jogállamiságtól, a külföldi befektetésektől, a versenytől, a szabad sajtótól és állampolgárainak szabad akaratnyilvánításától fél. A Jelcin-korszakban nem jött létre se a civiltársadalom, se a valódi pártrendszer, se a független bíróság, se a földmagántulajdon. Elterjedt viszont – sőt társadalomszervező jelenséggé vált – a korrupció, ami a Karl Popper-féle nyílt társadalom ellentéte és legfőbb veszélyeztetője. Ehhez társult még egy 75-85 százalékban cserekereskedelemre és dollárfizetésre berendezkedett gazdaság, meg a helyi hatalmasságok befolyását a felsőházzal és az egyedi kivételekkel intézményesítő szabályozási és szervezeti rendszer.[4] E tényleírást vélhetőleg senki se vitatja. De akkor – kérdezte meg joggal korreferátumában Konsztantyin Egert, az Izvesztyija szemleírója – hol van az a liberalizmus/monetarizmus, aminek eltúlzásába Kirijenko belebukott?

Valószínűleg leginkább a keleties „kettős beszéd” továbbélése teszi lehetetlenné, hogy Oroszországban és Oroszországról világosan lehessen gondolkodni. A liberális/nyugati modell bukásáról szóló közbeszéd oroszországi elterjedtsége maga is inkább jele annak, milyen súlyos, traumatikus állapotban van – még mindig – a 74 évi szovjet és a három évszázados birodalmi örökség terhével küzdő, önmaga újrameghatározásában vergődő állam és társadalom. A Primakov-kormány megalakulásával végbement balos reváns igazolása és az elemzés, úgy tűnik, gyakran egybecsúszhat.

Akik az amerikai modell, a kapitalista kísérlet s a felülről megtervezett társadalomátszabás kudarcáról szólnak, nagy lendületükben megfeledkeznek arról az elemi tényről, hogy a Szovjetunió fölbomlása hatalmi és gazdasági rendszervákuumot hagyott maga után. Ez teljesen kézenfekvő, hisz magát a szovjet korszakban árnyéklétre szorított orosz nemzetállamot és annak apparátusát is újjá kellett szervezni, újra „ki kellett találni”.[5] Ez a kísérlet még hároméves múltra se tekintett vissza az átalakulás megindultakor, 1992 januárjában. Sőt a rendszerváltoztató kormány vezető alakjai a kormányzati részfeladatokat ügyvezetőkként látták el, míg a nem egészen világos legitimitású orosz Legfelső Szovjetet bővített egypártrendszerben, a szovjet alkotmány és a szovjet büntető és egyéb törvények őrzésére és továbbfejlesztésére választották. Senki nem mondta – népszavazáson, választáson, elnöki kiáltványban, kinevezett kormány törvényhozás által jóváhagyott programjában – hogy most már vége a tervgazdaságnak, 1992. január 1-jétől a „kapitalizmus építése” van napirenden. Csak stabilizációról volt szó. Ezt a lózungot 1946-ban Magyarországon Vas Zoltán, 1947-ben a Szovjetunióban Sztálin nagyon is jól föl tudta használni az államgazdaság megerősítésére. És ez a kétértelműség a mai napig végigkíséri az orosz átalakulást, rendkívüli rugalmasságot adva az elnök jobbra-balra fordulatainak, és sosem mellőzve az ellentábor embereinek és eszméinek fokozatos és részleges átemelését.

Nem célom ehelyütt a történet részletes, ismételt felidézése, azt azonban újra el kell mondani, hogy Oroszországban – a közép-európai államoktól eltérően – sosem kapott senki világos felhatalmazást egy piacgazdasági és demokratikus program véghezvitelére.[6] Ugyanakkor – Közép-Ázsiától eltérően – a régi szovjet struktúrák, köztük a jellegzetes koloniális kettős társadalmak változatlan továbbéléséről sem lehet beszélni. A túlnyomórészt spontán és központilag egyre kevésbé kézben tartható különféle folyamatok eredőjeként Oroszország egész más, mint tíz éve volt, hisz ma a magántulajdon a kutya, és az állam a farok (míg tíz éve fordítva volt). Ugyanakkor Oroszország – nem szándékaiban, hanem valóságában – egész más, mint a közép-európai átalakuló országok vagy az atlanti szövetség központi társadalmai. Ez önmagában valószínűleg nem lehet minősítési kritérium, legföljebb tényleírásként és elemzési témaként érdekes. Az azonban, hogy a csecsen vérfürdőtől a korrupción át az állami tulajdon lenyúlásáig és az IMF – 1998 júliusában tetőzött – ismételt átejtéséig történteket nemes egyszerűséggel egy nyugati, civilizált piacgazdasági modell, netán a közgazdasági elmélet fő irányának megnyilvánulásaként kezeljük, bizonyos nagyvonalúságot, tények és a szóhasználat ügyében pedig szokatlan lendületet tételez fel. Ráadásul sem a rendszerterv, sem a végrehajtó apparátus nem azonosítható, hisz egyre kevésbé fontos az, ki mit tervez Moszkvában.

Ekkor pedig érdemes választ keresni arra a – Moszkvában hónapok óta hallható – kérdésre: Kak zse tak? Hogy történhetett ez? És mi lesz ennek a vége?

Az utolsó golyó

Kiindulópontnak azt vehetjük, hogy az 1992-93-as évek 200 százalékos hiperinflációját (ekkor dühöngött állítólag a sokkterápia) 1995-ben egytizedére, 1996-ra további egytizedére (21,7 százalékra) szorították. Az infláció megtörése 1995 áprilisától 1998 augusztusáig, azaz közel három és fél éven át sikerült. Az 1998. szeptemberi 38 százalékos egyszeri megugrás után októberben már csak 4,8 százalékot nőttek az árak. Ekkortájt 16 rubel körül megállapodott a dollárárfolyam, a negyedik negyedévre előirányzott pénzkibocsátás összege a pénzmennyiséget alig 8 százalékkal növelte,[7] miközben bizonyos hitelek – 800 millió dollár japán hitel, 600 millió dollár amerikai élelmiszersegély, az 1998. novemberi Londoni Klub-megállapodás hatása, esetleg más hivatalos források, valamint az átütemezés révén fölszabaduló összegek is – beérkeznek. Így akár még sikerülhet is az orosz gazdaság elmúlt évekbeli gyakorlatát követve az állandósult válság közepette is a víz felszínén maradni. Ez 1998 egészére – és ha a stratégia világpolitikai okokból támogatást nyer, később is – mérsékelt, azaz 30-40 százalékos nagyságrendű éves inflációt jelenthet. Emellett szól az, hogy a pénzérték megőrzéséhez erős – tulajdonosi, hatalmi-politikai, irányítástechnikai – érdekek fűződnek. Egyfelől: a hiperinfláció leolvasztja a tulajdont, ellehetetleníti a befektetést, márpedig az orosz beruházások 1998-ban a '90-es szint 33 százalékán álltak. Ez hamarosan életveszélyessé váló gázvezetékeket, atombombákat, kórházakat, szennyvizeket és vasutakat jelenthet. Másfelől a gyenge hatalom csak viszonylag kemény és releváns pénzzel tud kormányozni (l. Közép-Európa). Minél kevésbé reális egy új diktatúra, annál nagyobb érdek a viszonylagos pénzstabilitás. A mérsékelt infláció – az alacsonyabbtól eltérően – teret enged az osztogatásnak, és egy ideig még a bérek, újra kifizetett nyugdíjak csendes leolvasztásához is jó eszköz. Nincs kizárva persze, hogy a kormányzat annyira meggyengül,[8] hogy teljesen kiszolgáltatottá válik az érdekcsoportoknak – ekkor magas, 150-200 százalékos infláció tartósulhat, mint régen Latin-Amerikában. A folyamat árfolyamoldalról az első esetben csúszó leértékeléssel, a második esetben széles sávban történő lebegtetéssel tartható kordában. Az üzleti élethez és a gazdaságirányítási döntésekhez szükséges minimális áttekinthetőség nem szűnik meg. Ez még mindig jobb a szétbomló szovjet hiánygazdaságnál.

Egy nemrég közreadott elemzés részletesen dokumentálja azokat a tényezőket, amelyek keretében Oroszországban végbement az eredeti tőkefelhalmozás, megváltozott a pénz és a reálgazdaság, a pénz és az államhatalom, a vállalatok és a vezetők, a megtakarítók és a pénzintézetek viszonya, sőt a vállalati magatartás és az üzleti gyakorlat is.[9] Az a megfigyelés, hogy hazánkba stabilan érkezik az olaj és a gáz, vagy hogy egy átlag orosz turista kétszer annyit költ nálunk, mint egy német, kézzelfoghatóvá teszi e tényeket. Ugyanakkor a folyamatot az állandó kiszámíthatatlanság, időlegesség, az ebből adódó túlfeszült hangulat és az ezt levezető szélsőségek – hivalkodó fogyasztás, a legdrágább ingatlanok megszerzése, erőszakos vitarendezés, kompromisszumképtelenség – együttesen jellemzik. A tölténytárban maradt egyetlen golyó kirepült a kormánytartozások 1998. augusztus 17-i fölfüggesztésével. De elsietett dolog lenne, ha ebből a folyamatból annak „eleve elrendelt”, avagy épp „történelmileg szükségszerű” voltára következtetnénk, hisz akkor eleve nem is lett volna rulett.

Költségvetési piramisjáték

Bármilyen meglepő: az 1998. évre tervbe vett gazdaságpolitikai áttörési kísérlet – a beruházások és a növekedés megindulása – az 1997. évi változatlan feltételek mellett sikerülhetett volna. 1998 első hét hónapjában azonban sorozatosan olyan eseményekre került sor, amelyek – mondjuk 1997 októberében – nem voltak előre láthatók. Ezekben csak az a közös, hogy alakulásukra az orosz kormánynak és pénzügyminisztériumnak semmi befolyása nem lehetett.

A pozitív várakozást sokan osztották, és nem csak tőzsdei játékosok. A Valutaalap szerepvállalása,[10] a stratégiai befektetők május közepéig tartó kitartó érdeklődése[11] mellett likvid (!) orosz cégek befektetéseit is államosították a második hullámban, augusztus 25-én: a magánosok 2,5 milliárd dollár, a cégek 10-16 milliárd dollár közti összeggel ragadtak benn a „különös biztonságot jelentő” állampapírok piacán (augusztus eleji árfolyamon).[12] Ez annak a jele, hogy sok jól informált szereplő is hitelt adott a stabilizációs törekvéseknek.

E törekvéseket súlyosan érintette az olajárak történelmi mélypontja: 1998 első felében névértéken az 1973 októberében kialakult 12 dollár/hordó szint alá estek, ami 12-14 milliárd dollárnyi bevételkiesést jelentett. Ez nem abszolút összegben sok, de az orosz állami bevételek közel fele e körből származott volna.

Nem kiváltója, elszenvedője volt az orosz gazdaság a Thaiföldről induló tőzsdeválságnak.[13] A rubel árfolyamát 1997 novemberében, 1998 januárjában, márciusában és májusában, azaz négy alkalommal sikerrel védték meg. A főleg lélektani úton terjedő, pánikreakciót jelző tőkekivonás ellenében májustól sokkal magasabb kamatszint állandósult, mint amivel a fiskális tervet kiszámolták. Míg ott 15-20 százalékos reálkamatszintet vettek számításba, a tényadat már 48 százalék volt. Ez a – ma másutt jól működő – nem inflációs, nem monetizált költségvetés-finanszírozást piramisjátékká változtatta.

Nem nagy hatalmi tényező, de lényeges szerepet játszott az Állami Duma is. A földmagántulajdonról, a részvénytársaságokról, az adózás rendjéről szóló törvények elfogadására nem talált módot, viszont a feltörekvő piacok válságának közepette „megvédte a hazai termelőt”, 25 százalékban maximálva a külföldi tulajdonrészt. A Rosznyeftyban ekkor 30 százalék volt a külföldiek részaránya, a másik 30 százalékból pedig 1998-ra 2 milliárd dollár állami bevételt terveztek, és azt el is költötték. A döntés hatására ez is kimaradt, meg a befektetői bizalom is megrendült[14] – a tőzsdeindex felére zuhant. Nem is állt talpra többé, s egymás után vonult ki Oroszországból a Shell, a BP és a többi stratégiai befektető is.

A helyzetet súlyosbította, hogy az elnök – öngerjesztette – válságtaktikája foglyaként olyan kormányt nevezett ki a május végére már lejtőre került orosz gazdaság élére, amelynek még elődjénél is kisebb tekintélye volt az orosz gazdaság és politika „nehézsúlyú” szereplői szemében. Így amikor az ekkorra – épp az elmondottak miatt – végveszélybe került költségvetés bevételeit a Borisz Fjodorov vezette adóhatóság a Gazprom hátralékainak beszedésével próbálta megerősíteni, a példastatuálás fordítva sült el. Az adórendőrök dolguk végezetlen távoztak, az elnök pedig még aznap visszavonta a gyorsított közteherbehajtást lehetővé tevő rendeletét.[15] Így a krónikusan rossz adóbehajtás sem javult. Ez csak részben magyarázható a barterkereskedelemmel (bért lehet cipőben fizetni, adót nem), szerepet játszik benne az orosz tulajdonosi osztály végtelen csekély felelősségérzete és együttműködési hajlama is (a neki kedvező kormányzatról nem is beszélve).

Öngerjesztő válságpszichózis

A felsorolt tényezők egymásra rakódva az önerősítő válságpszichózis/pánikreakció iskolapéldájává álltak össze. A mindenki harca mindenki ellen, a kölcsönös bizalmatlanság (ön)pusztító reakciókat váltott ki. Egy pénzintézet sem bírja ki, ha mindenki egyszerre veszi ki betétjét. Ez csak még súlyosabb akkor, ha a bankok és a befektetési alapok egymással sem üzletelnek: ekkor a piac egyszerűen összeomlik.

A pénzügyi befektetők óva intették az IMF-et, hogy szerepet vállaljon, főként a fix árfolyam védelmében (helyette az IMF vezető közgazdásza, Mike Moussa már ekkor lebegtetést javasolt); ha pénzt akarnak adni – írta a Dow Jones kiadta lap –, azt Moszkva megkerülésével rögtön a Deutsche Bank és a Goldmann Sachs trezorjába utalják.[16] Az IMF azonban – az Anatolij Csubajsz számbűvészkedésével mozgósított amerikai kormányzat nyomására – július közepén mégis 22,6 milliárd dolláros készenléti hitelkeretet nyújtott Oroszországnak. A megállapodásegyüttes már az aláírás pillanatában minden ízében recsegett-ropogott, az orosz kormány hitelessége már akkor zéró közeli volt, a programnak eleve nem volt megvalósítási esélye.[17] Ezért igencsak meglepő, hogy egy pénzügyi intézmény – nem jótékonysági est keretében – „csak úgy” pénzt adott erre az „alapra”.

Nem kellett három hetet sem várni, s a rubel árfolyama augusztus 6-án összeomlott. A meglepetés nem is ez volt, hanem az, hogy a leértékelést és a lebegtetést se az IMF nem írta elő, se az orosz tárgyaló fél nem igényelte, pedig üres államkasszával nem lehet fix árfolyamot fenntartani. Főleg akkor nem, amikor a rövid távú tőkeműveletek is teljesen liberalizáltak, amit az IMF ugyancsak jóváhagyott 1997-ben (pedig az EMU-tagok közül Spanyolország, Franciaország és Olaszország is még csak a 90-es évtizedben jutott el az érettségnek erre a fokára). E műveletek egyébként az IMF alapokmány 8. paragrafusa szerint korlátozhatók, és Magyarország még az OECD-tagság után se szabadította fel teljesen. Így bizonyos megszorításokat – például épp az IMF-válságprogram keretében – be lehetett és be is kellett volna vezetni. A pánik akkorra már nyílttá vált (l. a 11. és 14. jegyzeteket), júliusban ez már nem változtatott volna az okokon, legföljebb a következményeken. A föntebb vázolt lépésegyüttes ugyanis gazdasági és jogi útra terelte volna a pánik kezelését, ellenható folyamatokat hozva mozgásba (igaz, a látszat feladásával). Így viszont a Kirijenko-hónapokat jellemző állandó lépéshátrány végzetessé vált: a megállapodás után hetekkel összeomlott árfolyamon sokan vesztettek, ez pedig további válságreakciókhoz vezetett. Az eladási pánikot fokozta az eurokötvények csökkenő hozama, az egymás és a kormány iránti bizalmi válság. Ezért már az IMF-hitel első részét se a befektetők megnyugtatására használták, hanem külföldre menekítették.

A Kirijenko-kormányzatnak 35 milliárd rubel állampapír visszafizetése vált esedékessé augusztus 17-én, de csak 25 milliárd rubelnyi pénze volt: ezért bedobta a törölközőt. Tartalmilag arról volt szó, hogy néhány politika közeli bank óriásit bukott volna a csökkenő hozamú eurokötvényeken, amelyeket drága hitelből vásároltak: Kirijenko azonban, hogy megmentse őket, társadalmasította az üzleti veszteséget.[18] Bukni nem engedhette őket, mert ereje nem volt rá.

A lépés sajátos pénzügyi újítás volt. Az IMF fennállása óta sose fordult elő, hogy érvényes készenléti megállapodás közben fizetésképtelenséget jelentsenek. Főleg az egyoldalú és rögtönzött lépés mond ellene a nemzetközi bankvilág elemi normáinak és az IMF néhány héttel korábbi kockázatvállalásának. Ráadásul elvileg a kormány csak akkor lehet fizetésképtelen, ha mindenki más is az. Súlyosbította a helyzetet az, hogy az orosz bankfelügyelet mértéktelen nyitott pozíciókat engedett a határidős ügyleteknél. Az orosz kormány azonban ezeket is befagyasztotta, pedig itt jogilag két független ügyletről van szó, fedezetül meg épp az állampapír szolgált. Miután ezt követően a kereskedelmi bankok betéteit „védelem” címén az állami Szberbankba vitték és befagyasztották, az orosz bankvezetők joggal beszéltek teljes körű államosításról.[19] Visszaállíthatták a hírhedett „felhatalmazott bankok” rendszerét, valamint a külgazdasági ügyletek engedélyeztetését,[20] ami értelemszerűen a kenőpénzrendszert erősíti. Az IMF felfüggesztette a hitelt, a nyugati bankok orosz tulajdont zároltattak, s egész november elejéig tartott, amíg e kétbalkezes lépést formális átütemezési tárgyalássá alakították. A három hónapos időnyerés – ami a lépés célja volt – sehova se vezetett azon kívül, hogy Oroszország szavahihetősége a korábbinál is gyengébb, továbbá a külföldi befektetésekre építő beruházási fellendülés illúzióvá vált. Ebben bizonyára szerepet játszott a téves árfolyampolitika, amely az optimális lépéssorrendet (lebegtetés-csúszó árfolyam-fix árfolyam) megfordította, megfosztva magát e gazdaságpolitikai eszköztől.[21]

A „mi történt” érzékeltetéséhez érdemes felidézni: az orosz adósság és a GDP aránya még ma sem éri el a Maastrichtban előírt 60 százalékos felső értéket, azaz a szekér nem a kerék hiánya, hanem az útviszonyokra fittyet hányó, a buktatók közt vágtázó hajtó konkrét hibái miatt borult fel. Az augusztusi, készpénzfizetési zavarra visszavezethető nehézségek leküzdésének kialakult eszköztára van: ez pénzügytechnikai menedzselés, nem modellválasztás kérdése. Az orosz küladósság szerkezetét az 1. és 2. számú táblázatban látható adatsorok szemléltetik.[22]

1. számú táblázat


Az orosz adósságszerkezet adósok szerint

szövetségi kormány 152,8 Mrd $

helyi önkormányzatok 1,5 Mrd $

vállalatok, bankok 28,5 Mrd $

összesen: 182,8 Mrd $

2. számú táblázat


Az orosz adósságszerkezet források szerint

átütemezett szovjet tartozások 28,4 Mrd $

sokoldalú (IMF- stb.) hitelek 25,5 Mrd $

hivatalos tartozások 66,0 Mrd $

eurokötvények 20,4 Mrd $

PM-kötvények 11,0 Mrd $

kereskedelmi hitelek 31,9 Mrd $

összesen 182,8 Mrd $

Az állampapír-tartozások felfüggesztése mellett húzódik az eurokötvények fizetése és az átütemezett szovjet adósság esedékes részének törlesztése is, amit az ősszel felére zsugorodott bevételek és a kemény orosz tárgyalási pozíció magyaráz. A kereskedelmi hiteleket se fizetik, a legnagyobb bankok nagy ügyfeleiknek legföljebb egy-egy részletet törlesztenek. Az orosz kormány az újabb és újabb átütemezés felé sodródik, ami Sierra Leone és Szudán sorsát idézi. Az orosz bankok helyzete megrendült: az egyik legnagyobb pénzintézet, az Inkombank működési engedélyét visszavonták,[23] mivel a tőke értéke a kormányakciók révén -2 milliárd dollárra csökkent. Az általa és a többi kereskedelmi bank által garantált szállításokat általában nem fizetik, és a felhatalmazott bankok rendszerében csak a Vnyestorgbank és a Szberbank helyzete szilárdulhat meg. A nemfizetések lavinája feltartóztathatatlannak tűnik, ami a behozatal összeomlásával jár.

Új típusú recesszió

Ebben a helyzetben a beruházások és a bevitel összeomlása, nem pedig e fellazuló monetáris és a folyamatosan laza (expenzív) fiskális politika sikertelen megszorítási kísérletei váltják ki a termelési mutatók visszaesését. Ez a recesszió már nem az 1987-96-os transzformációs visszaesés, hanem egy attól már független, újabb konjunktúrapolitikai kiigazítás mellékterméke (és ennyiben más, mint a félbehagyott román és bolgár stabilizációt követő újabb visszaesés 1996-97-ben). S bár a makroadatok puszta egymás mellé állítása ezt nem fogja felfedni, itt egy újabb, az 1998. évi orosz viszonyok/kormányok keltette eseménnyel van dolgunk, mértéke mai ismeretek szerint +5 százalék körüli.

Az újabb visszaesés megelőzésére gyors, piaci jellegű (azaz bizalomkeltő), átfogó és szervező reformprogramot kellett volna előállítaniuk azoknak, akik oly kitartóan bírálták 1992 óta az orosz kormányokat. Ez a pozitív kifejtés azonban ezúttal is elmaradt. Kirijenko leváltása után hetek alatt eltávolították hivatalukból mindazokat, akik a 90-es évek reformjában meghatározó szerepet játszottak, Dubinyin bankelnöktől Csubajszon át Borisz Fjodorovig. Primakov a törvénykezésben képviselt minden frakcióból bevont valakit a kormányba. Ennek ára azonban az volt, hogy a fajsúlyosabb emberek – kölcsönösen kizárva egymást – kimaradtak. A belépők sem tudhattak maguk mögött párttámogatást[24] – azaz mint egykor a földtulajdon, ez a kormány mindenkié és senkié egyszerre. A közös program – a programtalanság, amiről az IMF-nek és másnak sincs mit tárgyalnia. Általános vélemény szerint ez nem válságkezelő kormány, hanem a választásig tartó átmenet kormánya. Programja azért nincs és nem is lehet – legföljebb tűzőgéppel egybekötött szándékhalmaz –, mert a tagadás nem közös platform; ebből csak az exportilleték és a szeszadók emelése, meg a devizafizetések korlátozása telhetett ki (hisz a széthúzó erők semmi másban nem egyeztek meg).[25] Sokatmondó az a tény, hogy épp a pénzügyekkel foglalkozó első miniszterelnök-helyettesi posztot szüntették meg (egyetértés hiányában). A gazdaság talpra állítása az első pillanattól háttérbe szorult az azonnal megindult elnökválasztási kampány mögött, ahol az egyetlen érték a megfelelő pártfinanszírozási formák föllelése valamely állami vagy félállami pénzintézetben vagy vállalatban.[26]

Ez a megdöbbentően felelőtlen politizálás eleve reménytelenné teszi, hogy az amúgy is feldühödött hitelezőkkel érdemi megegyezésre jussanak. Márpedig az orosz átalakulás kezdettől fogva, de különösen 1995 óta a nyugati társadalmak vastüdején élt: enélkül még ezt az – átlagban alacsony – szintet sem lehetett volna fenntartani.

Se pénz, se program

Miközben a cserekereskedelem kiterjedtsége, a batyuzás[27] és a dollármegtakarítások (és befektetések) gyakori volta valószínűtlenné teszi az éhínséggel riogató híreket, a makrogazdaság gondjai egyre tartósabbá válnak. Egyfelől az 1998 első hét hónapjában is már legalább 10 milliárd dollárt elért tőkekivitel csak akkor szűnne meg a tőkemenekítést korlátozó intézkedések hatására, ha az exportot magát betiltanák.[28] Így viszont az orosz gazdaság kivéreztetése elkerülhetetlen: az import mélyrepülése a termelést (nem a fogyasztást) érinti, a létrehozott új értéket viszont külföldön fektetik be.[29] Így a belgazdaságnak már a stagnálás is nagy eredmény lehet. Az alacsony szintű egyensúly – amit az elmaradt országokból jól ismertünk – csak a külföldi beruházások révén lenne meghaladható, erre viszont semmi esély.[30] Így miközben az orosz piac lassan nem nagyobb a magyarnál, elpuskázták a beruházási fellendülés esélyét, amely 1997-98 fordulóján még megvolt. Az állam – kézenfekvő okokból – csak akkor tudna „élénkíteni”, ha lenne miből. Ha viszont be tudná szedni az adót, akkor Kirijenko ma is kormányon lenne, de talán még Gorbacsov is.

A helyzet paradoxonát mutatja, hogy a Primakov-kormányban is az az ódivatú, egysíkú politikai megközelítés él, amely úgy tesz, mintha a Nyugat mint egység értelmezhető (megszemélyesíthető) lenne, s örökösen lehetne emlékeztetni Oroszországgal szembeni állítólagos erkölcsi kötelességeire. Azaz Primakov a hitelezőktől vár megértést és erőfeszítést (pénzt is), maga viszont még egy legalább papíron megvitatható akciótervvel sem tud előállni.[31] Az IMF-delegációk hónapról hónapra Moszkvába látogatnak, s kétségek közt távoznak, mert nincs kivel és nincs miről tárgyalni. Az orosz tárgyaló felek még azt a benyomást se igyekeznek kelteni, mintha felelős kormányzat lennének, mintha a gazdasági kérdések érdemi részéhez hozzá kívánnának szólni. Ehelyett történelmi, szociológiai és biztonságpolitikai fejtegetésekbe bocsátkoznak az általánosságok szintjén. Nem világos, ki miért felelős, és hogy a különféle félhivatalos nézetek miképp állnak majd össze kormányprogrammá, milyen – nem légből kapott – számok alapján és milyen eljárások révén. A november elején meghirdetett kormányprogram ugyan eltekint a tervgazdaság visszaállításától (mintha ennek egy percig is reális esélye lett volna), ugyanakkor a feladatok maximumához az elérésükre szolgáló eszközök minimumát tartalmazza, mintha maguk sem tudnák, mit akarjanak.[32]

Pedig szellemi muníció tekintetében nem lehetett ok a panaszra. A fordulatot követően legalább kilenc – az orosz sajtóból részletesen megismerhető – programtervezet vált ismeretessé. Ezeket etatista, piacpárti és eklektikus csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba tartozik a Maszljukov miniszterelnök-helyettes és Szergej Glazjov jegyezte tervezet, amely az állami irányítók, a struktúrapolitika erősítése, a beruházások központosítása és a pénzforgalom kilábalása révén kereste a kiutat. Ide sorolható az orosz közgazdász-akadémikusok nagy vihart keltett tervezete,[33] amely az emissziós finanszírozás, a belpiac élénkítése és az indexálás révén az 1987-89-es évek gyakorlatát ajánlotta újításként. A kommunisták – teljes joggal – óvakodtak a nyílt színvallástól. A piacpárti programok két jellegzetes változatát Gajdar és Javlinszkij pártja jegyezte: az első a pénzügyi egyensúlyteremtésre, a második a kínálati oldalt érintő közelítésre és a liberalizálásra helyezte a hangsúlyt. Végül ebben a csoportban tárgyalható Borisz Fjodorov javaslata a valutatanács bevezetéséről, ami argentin, észt, bolgár és litván példa alapján gyors stabilizációt – és így a külvilággal való gyors megegyezést ígért. A köztes úton járva a miniszterelnök szűk körben maga is készített előterjesztést, hiszen – mint a kormányszóvivő emlékeztetett bennünket[34] – Jevgenyij Makszimovics maga is közgazdászként tagja az akadémiának. Ez a tervezet – mai ismereteink, azaz a kormánydokumentumok alapján – ötletszerűen szemezget a két irányzat jónak tetsző javaslatai közül, azaz teljesen híján van bármiféle rendszerszerűségnek, koncepciónak, épp ezért hatása mind a részterületeken, mind egészében/makroszinten kiszámíthatatlan. Voltak további, egész más irányba mutató vagy más technikákat alkalmazó javaslatok is. Így Sohin – néhány napig a pénzügyek gazdája miniszterelnök-helyettesként – az egykulcsú adórendszer bevezetését fontolgatta.[35] Ez ugyan a befektetők szerint nagyobb hatású lett volna, mint az októberi forradalom, hisz kivette volna a százféle kiskirály kezéből a hatalmat,[36] épp ezért nem is vette komolyan senki. Dmitrij Vasziljev, a tőzsdefelügyelet akkori elnöke a befagyott követelések piackonform megoldására – diszkontálás, tulajdonszerzés, forgatható papírokká alakítás –, az állami tartozások rendezett átütemezésére dolgozott ki javaslatot. És napvilágot látott neokeynesiánus, a keresletélénkítést és a viszonylagos árstabilitást, valamint az állami beruházásélénkítést ötvöző elgondolás is.[37]

Az orosz tőkekisajátítás száraz útja

E futó áttekintésből egyvalami kiderülhet: a kormányt teljesen lekötötte saját megalakulása, az elnök betegeskedése, a pártfinanszírozást eldöntő különféle pozíciók megszerzése, az időigényes ülésezés és a közszereplés. Az elmúlt évtizedben megszokott módon a kamarapolitikával és a regionális elitekkel való versengésben lekötött politikai osztály helyett az államigazgatás viszi az ügyeket. Rögtönöz, próbál bevételt szerezni úgy, ahogy tud, és elkerülni a nyílt működésképtelenséget. A gazdaság önmozgása, az önellátás elterjedtsége, a jegybank erős helyzete és az ellenzék teljes szétziláltsága.[38] Ez annyiban különbözik majd a Gerő Ernőék által művelt „tőkekisajátítás száraz útjától”, hogy most az orosz hadsereg (és az államapparátus) nem biztosítja a társadalomjobbító szándék számára azt a fix pontot és végrehajtási kapacitást Oroszországban, mint tette a szovjet övezet országaiban egy fél évszázaddal ezelőtt. Épp ezért az ismerős szándékok és eszközök nem a Közép-Európából ismert eredményekre vezetnek, hanem az alacsony egyensúlyi helyzetben akár évtizedes stagnálásban vergődő „fejlődő” országok felé sodródnak. A politika magával van elfoglalva, az új hatalmi viszonyok kikristályosodásáig a gazdaság mellékes, csak finanszírozási forrás, nem pedig önértékük miatt megoldandó feladatok terepe. A társadalom fásult, a lakosság kilencven százalékát leköti a megélhetés megszervezése. Értékek nem mozgósítják, alternatívát a korrumpált és demagóg nacionál-baloldali ellenzék se jelent; az utolsó valódi tömegmegmozdulás harminc éve volt Novocserkaszkban.[39] Márpedig a korábbiakban előre jelzett pálya, a gyenge kormányok járható útja a korlátozott pénzkibocsátástól a mérsékelt vagy magas infláción át vezet, hisz szociálisan kipárnázottabbá válik a gyakorlat az elmúlt évekhez képest. Fognak bért és nyugdíjat fizetni, legföljebb egy kicsit elinflálják. Fognak áthidaló hitelt adni, így senkinek se kell leállítani a termelését, a ma már 10 százalékos (EU-léptékű) nyílt munkanélküliséget se kell semminek tovább növelnie. Mindez együttesen csökkenti, nem növeli a társadalmi robbanásveszélyt.

A tanácstalanság, a szétzilálódás természetesen tovább erősítette a regionális szétfeszítő tendenciákat. Már 1998 szeptemberében az Oroszországi Föderáció 89 szubjektuma közül 87 fölfüggesztette a szövetségi törvények érvényét; a korábban inkább csak suba alatti kivételek mára nyílt rendszerré váltak, és a központ semmit se tett ellenük.[40] Minden régió saját, önkényes parancsuralmi elosztási rendszert vezetett be;[41] ahol árkontroll van, ott kiviteli korlátozás is, ahol ezek nincsenek, ott hiány és devizavisszatartás, sőt az adó eddig a központnak átutalt harmadát is visszatartják. Márpedig a mai orosz régiók kétharmada szorul(na) dotációra, és a közös infrastruktúrát is fönn kellene tartani, bárki is legyen az adott pillanatban a Kreml ura. Ez a távol eső vidékeken – mint Vorkuta vagy a Kuzbassz – élezi a hiányhelyzetet; élelem-, gyógyszer- vagy épp vodkahiány, főleg télen, helyileg akkor is fölléphet, ha Moszkvában továbbra is minden kapható, s általános, országos hiánytól nem kell tartani. Ugyanakkor viszont a csendes-óceáni vagy a novgorodi körzet ambiciózus kormányzója eredményes(ebb) menekülési stratégiákat valósíthat meg, mint az egymást kölcsönösen sakkban tartó moszkvai politikusok.

Nem hasad tovább

Ebben az összefüggésben visszatérő kérdés: Oroszország széteséséhez vezet-e e folyamat? A válasz: nem, és ennek nem pusztán nyelvi, kulturális, történelmi és biztonságpolitikai okai vannak. Az elmúlt évtized megmutatta, hol húzódnak az önállósulás határai. A történelmileg eltérő balti térséget leszámítva a kiválás nem volt habos (oroszkrém) torta. Fehéroroszországtól Grúziáig, Ukrajnától Tádzsikisztánig világossá vált, hogy az egykori köztársaságokat is több államalkotó nép és erő formálta, s ezek most (még) tovább darabolódnak. Az afrikanizálódás Csecsenföldön, a Kaukázusban vagy Tádzsikisztánban befejezett tény, de egy-egy despota halála más területeket is e sors felé sodorhat. Gazdaságilag sem jártak jól az elszakadtak,[42] miközben Baskortosztán, Tatársztán vagy épp Szaha szó szerint azt csinál, amit akar. Minél gazdagabb, annál kevesebb adót fizet, eközben nyíltan fasiszta és vallásüldöző politikát folytathat (az oroszok kárára). Az emberjogi aktivistákat Moszkvába utalják, ott meg a törvénykönyvben minden jog benne van. Nem is beszélve arról, hogy kiszakadni egy ország földrajzi belsejéből elég körülményes. A szomszéd államok állapota vagy orosz népességének helyzete egyetlen orosz kormányzóságot se ösztökélt az észt példa követésére, a teljes önállóság felé.

A kiinduló helyzet veszélyei inkább a központi hatalom meggyengüléséből fakadnak.

Az orosz államberendezkedés Borisz Jelcin 1990. évi megválasztása óta személyre szabott, nem eljárások és szabályok vezérlik. Így értelmetlenség arról spekulálni, hogy állna ez az öltöny máson. Az biztos, hogy a gazdasági kilábalás feltétele is egy új hatalmi konstelláció, egy működőképes elnöki, törvénykezési és államigazgatási hatalom kiépítése lenne. A célszerű intézményi elrendezéseket nem lehet a mai erőviszonyokból levezetni. Leonyid Brezsnyev, Mihail Gorbacsov vagy épp Borisz Jelcin SZKP PB taggá választásakor semmi se utalt arra, hogy történelemformáló személyiségek pályája indult el, a terepet egész más (ma már többnyire feledésbe merült) személyiségek és erőviszonyok határozták meg. Ezért is valószínű, hogy amikor Jelcin elnöksége véget ér, az egész általa kitalált és mozgatott társaság – nagyjából a teljes politikai első vonal – vele együtt lelép a színről. Ez nemcsak az udvaroncokra vonatkozik. A Jelcin pálya- és kortársának számító Luzskov, a nyolc hét után kismacskaként kiakolbólított Lebegy, a túl intellektuális Javlinszlij vagy a sokszorosan lejáratódott – bár kétségkívül integratív és ügyes – Zjuganov még mind a régi darab kellék- és díszlettárába tartozik. 1996-ban világszerte milliónyian ámultunk azon, ahogy a média, a pénz és a szervezés a politikai hullából ismét elnököt tudott csinálni. A modern tömegdemokráciában, főleg, hogy az érdekképviselet és a pártszerkezet kiforratlan, óriási esélye van a hirtelen földobódott személy sikeres befutásának. Jimmy Cartertől Mikulás Dzurindáig sok példa volt már erre. A legközelebbi elnökválasztás Oroszországban is a tiltakozás, nem pedig a programverseny jegyében zajlik majd. E tekintetben stabilizáló tényező az, hogy 1993-98 közt kialakult két, nem ideologikus, hanem érdekalapú koalíció, nagyjából az átalakulás nyertesei és vesztesei vonalán. Van erős elnöki rendszer és egy átpolitizált hagyományú, saját gondjaival lekötött hadsereg, de nincs erős, jól szervezett érdekképviselet, és nincsenek magánbandériumok sem.

Ugyancsak a rendszeralkotó tényezők közé kell sorolni a gyenge és korrupt államapparátust, a jogkövető magatartás hiányát, a magán-igazságszolgáltatás elterjedését. A gazdasági vergődéshez társulva ez szűkre szabja az új vezetés mozgásterét, gyakorlatba is átültethető kísérletezését. A mára kialakult – klasszikus latin-amerikai vonásokat mutató – társadalmi-gazdasági modellnek nem kell önreprodukálónak lennie az idők végezetéig. Épp az Újvilág példázza: a vadnyugati viszonyok és a latinos önpusztítás öröksége egyaránt meghaladható, még ha a haladás nem is szükségszerű úgy, ahogy azt az univerzalisztikus modernizációs elméletek feltételezték. Az orosz társadalom és a gazdaság azonban mára már kellő számú önérdekű önálló szereplővel rendelkezik ahhoz, hogy a rendőrállamhoz és a hódítások korához biztosan ne legyen visszatérés. Az viszont, hogy ez a korakapitalista viszonyrend és széteső állam együtt mikorra és mivé forrja ki magát, milyen piacgazdasággá válik, önálló fejlődési modellként lesz-e értelmezhető elméleti szinten is, a jövő rejtélye. Ma csak azt tudjuk: Oroszország kis, nyitott gazdaság, ahol a kamatlábat, az összkeresletet és a tőkemozgások irányát az államhatalom nem tudja meghatározni, különösen a világgazdaság egészében és a nemzetközi tőkepiacokon történtek ellenében nem. A világtermelés 1,2 százalékát adó orosz gazdaság, a mikroszkopikusra zsugorodott orosz tőzsde, a magyar-szlovák nagyságú orosz felvevőpiac egyoldalúan ki van szolgáltatva a külvilágnak, még ha ezt a három évszázados nagyhatalmi élmény anyag által szocializált elitnek nem is könnyű tudomásul vennie. Ez senkinek se róható fel bűnéül (kto vinovat), csak kellemetlen adottság marad a közeljövőben.

Berlin, 1998. november 11.

Jegyzetek

[1] Utkin, A.: Krizisz reformi. Nyezaviszimaja Gazeta, 1998. szeptember 18.

[2] Russland will seine Aussenschuld restrukturieren. Neue Zürcher Zeitung, 1998. november 6. Ezt követően – a Rosszijszkij Kredit révén – az orosz kereskedelmi bankok is beálltak az átütemezők sorába. Wall Street Journal Europe, 1998. november 17.

[3] Javlinszkij, G. előadása a Friedrich Ebert Stiftung által rendezett „Russland 2000” című nemzetközi konferencián, Willy Brandt-Haus, Berlin, 1998. november 5–6.

[4] Egyes területeken – gyakorló üzletemberek szerint – ha az összes központi és helyi adót beszednék, mértéke 120 százalékot is elérne. Ugyanakkor a leírtak nem azt jelentik, hogy Oroszországban Primakov előtt csak virtuális gazdaság és virtuális pénzvilág létezett volna, mint sokat idézett írásában két amerikai elemző véli. Vö. Gaddy, A.–Ickes, B.: Russia's virtual economy. Foreign Affairs, 1998. szeptember-október. A pénzáramlás köreinek elkülönülése Japántól Peruig és Kongóig egy sor országban megfigyelhető: a tőzsde a német vagy az olasz gazdaságban se meghatározó, még kevésbé az e társadalmak számára.

[5] Breslauer, G.-Dole, Ch.: Yeltsin and the invention of a Russian nation-state. Post-Soviet Affairs, 1997/4.

[6] Ez az elvileg legjobb – mert teljhatalmat biztosító – pillanatokban sem volt másképp. Korabeli forrásanyag részletes feldolgozásával az előbbiről l. a Pinochet – Oroszországban? (In: Krausz T. szerk: Jelcin és a jelcinizmus. Magyar Russzisztikai Intézet, Bp., 1993) és Az új orosz kormány gazdaságpolitikája (Valóság 1997/8.) című cikkeket, a Legfelső Tanács szétlövetése, ill. az elnökválasztás utáni állapotokról.

[7] Ziener, M.: Moskau setzt auf IWF-Kredite. Handelsblatt, 1998. október 30/31.

[8] Egyelőre ez még nem befejezett tény e cikk leadásakor: a széthúzó kormánnyal szemben egyre inkább a jegybank az egyetlen igazi, befolyásos hatalmi központ (gazdasági ügyekben). Vö. Babajeva, Sz.-Kolesznyikov, A.: Nyepredszkazujemij kabinyet. Izvesztyija, 1998. szeptember 29. Az IMF-fel történő megbékélés ezt a helyzetet erősítené is.

[9] Csaba László: Orosz rulett. Külpolitika, 1998/3. sz.

[10] Több lapban is megjelent Stanley Fischer vezérigazgató-helyettes kifakadása, aki szerint a németek túlzott óvatossága miatt az IMF-segélycsomag nem volt elég nagy ahhoz, hogy Kirijenkóékat átsegítse a válságon. Ez nem a Clintonék által sarokba szorított, de tehetetlen szakértők képe, hanem a helyzet alapjában pozitív megítélésének jele.

[11] Július utolsó hetében viszont az oroszok körében már eladási hullám jelentkezett, ami biztos jele volt, hogy az IMF-csomag elkésett, a trend ekkorra már megfordult. A trendváltásról l. Sesit, M.: Economic fears cut Russian Eurobonds. The Wall Sreet Journal Europe, 1998. július 28.

[12] Ivanova, T.: Nyevinomu – ot trjoh do pjatyi. Sz konfiszkacijej. Ekonomika i Zsizny, 1998/35. sz.

[13] A dominóhatás kibontakozásáról és a válság közgazdasági értelmezéséről l. Az igazság órája. Cégvezetés, 1998/11. sz.

[14] Eine tiefe Vertrauenskrise und unseriöse Budgetplanung. Neue Zürcher Zeitung, 1998. május 29. és Notenbank bremst der Aktiensturz. Handelsblatt, 1998. május 20.

[15] Die Welt, 1998. július 4.

[16] Rubin's Russia Crisis (szerkesztőségi cikk). The Wall Street Journal Europe, 1998. június 5.

[17] Higgins, A.–Whitehouse, A.: Package nearly fell apart, reflecting long history of broken reform vows. The Wall Street Journal Europe, 1998. július 27.

[18] Leontyev, Sz.: Inveszticionnij klimat v Rossziji pohoronyen ragyi szpaszenyija nyeszkolkih bankov. Finanszovije Izvesztyija, 1998/63. sz.

[19] Thornhill, J.: Russian banks claim expropriation. The Financial Times, 1998. szeptember 4.

[20] Handelsblatt, 1998. szeptember 4–5. sz.

[21] Schrettl, W. előadása a FES konferenciáján, l. 3. sz. jegyzet.

[22] Financial Times, 1998. október 15. és Handelsblatt, 1998. november 2. az átütemezési tárgyalásokat védő Deutsche Bank adatközlése alapján.

[23] Handelsblatt, 1998. október 30–31.

[24] Sz bolsevisztszkoj gramotoj (vezércikk). Moszkovszkije Novoszti, 1998/38. sz.

[25] Volkova, M.: Programmi nyet i nye bugyet. Nyezaviszimaja Gazeta, 1998. október 7.

[26] Szerov, A.: Ekonomicseszkaja programma zamenyena predvibornoj. Izvesztyija, 1998. október 6.

[27] E milliókat életben tartó szociális hálót a legújabb zaklatások/tiltások sem szorították vissza, pedig a Primakov-kormány igyekezett. Vö. Veszjolaja, J.: A nu-ka, otnyimi! Moszkovszkije Novosztyi, 1998/40. sz.

[28] Egy moszkvai bankképviselet munkatársa egy konzultáción megjegyezte: mind az új pénzügyi vezetők, mind az általuk bevezetett újítások jól ismertek 1992–93-ból vagy 1987–89-ből, és emellett igen szép nyereségre lehet szert tenni.

[29] Szotynyin, A: Offshore kak rosszijszkij narodnij promiszl. Moszkovszkije Novosztyi, 1998/38. sz.

[30] A tőzsdespekulánsok emlékezete közmondásosan rövid, itt azonban a működő tőke lenne a lényeg.

[31] A tervezetet magyarul ismerteti: Világgazdaság, 1998. november 19. A teljesen önkényes számok és intézkedések felsorolása nem információértékű.

[32] Ziener, M.: Ein Dokument der Hilflosigkeit. Handelsblatt, 1998. november 4.

A 3. sz. jegyzetben említett tanácskozáson Otto Lacisz erre azt válaszolta: a fő cél a pénzügyi bárók iparbárókkal történő fölváltása és a – szovjet idők óta csak erodálódó, de le nem épített – hadiipar életben tartása – a követhető választásokig. Ehhez képest Maszljukov ama érve, hogy a kieső nyugati hiteleket leszereléssel pótolják, Reagan és nem Clinton érveit igazolja, vagyis nem tudják, mit akarnak. Az idézet forrása: Der Tagesspiegel, 1998. november 11.

[33] Otkiritoje piszmo pravityelsztvu. Ekonomika i Zsizny, 1998/37. sz.

[34] Kuznyec, D.: Je. Primakov doverjajet tolko szebe. Izvesztyija, 1998. október 8.

[35] Eklektikus kormányprogram. Világgazdaság, 1998. szeptember 24.

[36] Matlock, D.: Russia’s government forces a steath of tax revolt. The Wall Street Journal Europe, 1998. október 23–24.

[37] Petrakov, N.-Godzinszkij, A.: I sz dolgami raszplacsivatyszja, i proizvodsztvo ozsivity. Ekonomika i Zsizny, 1998/38. sz.

[38] Migranjan, A. és csoportja: Tupiki i razvilki rosszijszkoj oppozicii. Ny. G. Szcenarij, 1998/8. sz.

[39] Miljutyin, M.: Grozjascsaja katasztrofa i kak sz nyej borotyszja. Ny. G. Szcenarij, 1998/31. sz.

[40] Vizsutovics, V.: Bunta nye bugyet (kerekasztal vezető közvélemény-kutatókkal és szociológusokkal). Izvesztyija, 1998. szeptember 23. és Cipko, A.: Bunta nye bugyet. Nyikto nye zselajet umiraty imja szpravedlivosztyi. Nyezaviszimaja Gazeta, 1998. október 6.

[41] Akopov, P.: Krizisz szgyelal regionam nyezaviszimim. Ny. G.-Regioni, 1998/15. és Nasztuplenyjije provincii na Kreml. (vezércikk). Moszkovszkije Novosztyi, 1998/36. sz.

[42] Piszmennaja, Je.: Krizisz podtalkivajet regioni k vregyenyiju ekonomicsenkoj diktaturi. Finanszovije Izvesztyija, 1998/65. sz.

[43] A reál GDP szerint Észtország az 1998. évben az 1989-es szint 82 százalékán, Lettország 59 százalékon, Litvánia 45 százalékán áll, átlaguk megfelel a FÁK 56 százalékos átlagának. Ebből Ukrajna 38 százalék, Grúzia 35 százalék, Moldova 34 százalék, Örményország 40 százalék. Forrás: Stern, N.: The future of economic transition. London, EBRD Working Paper, 30. sz. (1998. augusztus), 2. o.

• Játéktér