Csaba László

Nyomtatóbarát változat

Ha egy esztendeje még csak éles szemű elemzők beszéltek a rendszerváltás végéről, mára ez a – kissé másnaposságot idéző – érzés általánossá vált Közép-Európa társadalmaiban. Nincs ebben semmi győzelemittas mámor. Ellenkezőleg, a kezdeti időszak lelkesedése, üdesége a múlté, ma a tettvágy és a világos elképzelések krónikus hiánya üli meg a közhangulatot. Az alapfeladatokat – a „kapitalizmus alapjainak lerakását” – több helyütt épp az utódpártok országlása alatt oldották meg, a stabilizálás, a liberalizálás és a magánosítás hármasa kipipálhatóvá vált. A legilletékesebb külső szaktekintélyek – az OECD-től az IMF-en át az EU-ig – nem kételkednek immár abban, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. A múltat végképp eltörölni és végleg visszahozni kívánó erők társadalmi támogatottsága – a választások tanúbizonysága szerint – szerte a térségben csekély, a francia vagy olasz mértéket sehol nem éri el [bár Sládek republikánusai, Corneliu Vadim Tudor nagyrománjai, a lettországi német (fegyveres) védegylet emberei és Seselj vajda csetnikjei tartósan jelen vannak a törvényhozásban, a szlovák nemzeti egységpárt pedig kormányzóerő]. A magántulajdon, a nyugati orientáció és a pénzstabilitás igénye, a nagy elosztórendszerek reformjának szükségessége ma már a közmegegyezés elemei közé számítanak, az éles és jogos viták tárgya „pusztán” a hogyan. A fordulat idején hatalomba tévedt értelmiségi kör a régióban mindenütt kikopott a politikából. Helyüket sokszor arctalan, ám munkabíró, kompromisszumkész és jól adminisztráló hivatásosak vették át. Professzionalizálódik a politika, kialakulnak a letisztult társadalmakat jellemző viszonyok, visszakerül mindenki és minden az őt megillető helyre. A „rendkívüli politika” szakasza lezárult: halljuk, sokszor talán hisszük is.

De hát nem ezt akartuk? Nem jön a fekete autó, nem államosítanak (még a kisgazdák sem), tiszteletben tartják a magánéletet (többé-kevésbé, ha a rend- és közbiztonság őrei is úgy kívánják), Magyarország pedig az első körben kerül be a NATO-ba és az EU-ba is (a természeti vagy társadalmi földindulás lehetőségét most zárjuk ki). Eközben a befutó országokban általánosnak mondható képlet szerint a szabad gazdaság és társadalom feltétlen hívei jó esetben 10 százalék körüli támogatottságot élvezhetnek.

S bizony, e körben is leginkább a német szabad demokraták pártja, az FDP a minta, amely nem annyira elvszerűségéről, mint alkalmazkodókészségéről ismert. Nagy szerelem nem fűzi a választókat e csekély taglétszámú párthoz, ámde mindig van jó néhány olyan polgár, a választók nagyjából egytizede, akik kellőképpen félnek az állami túlhatalomtól – mind az adóprés, mind a rendőrállam előrevetülő árnyéka miatt – ahhoz, hogy ne valamelyik nagy és így elkerülhetetlenül a korporatista és kliensteremtő hálózatok foglyává váló néppártra adják voksukat. A kérdés most már csak az, hogy Közép-Európa helyreállított demokráciái valóban oly megállapodottak-e, hogy beérhetik – EU-mintára – a mostanra már kialakult társadalmi-gazdasági struktúrák „vég nélküli” újratermelésével, kisebb működési döccenéseinek kiigazításával? Vajon a társadalmi szerződés újraírása, a tartós nemzetközi versenyképesség megalapozása nélkülözheti-e azt a világszemléletet, amely a közgazdaságtan fő áramát (matematikai páncélzatán túl is) jellemzi, s amely a szabad kezdeményezés, a sokszínűség, a nyitottság és a tolerancia fölkarolását a napi kenyérharcok összefüggésein túl is értéknek tekinti, és intézményesen őrizni kívánja?

Trabant-társadalom

Kézenfekvő, hogy minél inkább a napi – kormányzati, jövedelem-újraelosztási, intézmény-fenntartási és hasonló – megfontolások uralják a közéletet, annál könnyebb az elvileg és eredendően eltérő értékszemléletű és világképű pártok közt tetszőleges összetételű kormányzati képletet összehozni, és azt – e leszűkített célsáv szerint – „ésszerűen” működtetni. Míg a rendszerváltás első szakaszában az elbizonytalanodás vált általánossá (Bunce–Csanádi, 1993), később az új rend körvonalazódásával kialakultak az igazodási pontok. Ebben a helyzetben pedig megnő az egyszer létrejött rendszer változatlan újratermelésének esélye, még akkor is , ha az a rendszer nemzetközileg is és saját társadalma igényszintjéhez képest is alacsony szintű egyensúlyban van , és a teljesítménytöbbletek létrejöttének egyáltalán nem kedvez . A plurális társadalmi és gazdasági rend legfőbb ereje, megújulóképessége kerül veszélybe akkor, ha a közéletben az eltérő fejlődési pályák választható értékek képviseletére hivatott erők és szervezetek ezt az alapfunkciójukat alárendelik a napi egyeztetőképesség szempontjának. Utóbbi esetben ugyanis a választópolgárok nem tudják meghozni a közgazdaságtanban is oly sokszor megfogalmazódó követelményt, a közösségi választást, hiszen senki sem teszi világossá számukra a megoldásokban lehetséges érdemi különbségeket. Amikor a társadalomban együtt élő különféle nemzedékek közti szolidaritás mértékéről és módjáról kellene eszmét cserélni, a törvény benyújtásának határideje vagy a benne alkalmazott szakkifejezések védősánca mögé húzódó vita mint tartalmivá váló stíluselem önmagában is visszahúzó erővé válik. Az átlagpolgár úgy érzi, hogy az orránál fogva vezetik, tovább erősödik az intézményekkel szembeni, évtizedes tapasztalaton alapuló bizalmatlansága. Így aztán még azok is a hátralévő, ámde nagyon is szükséges reformok ellentáborába állnak, akik a változások nyertesei lennének. Így a társadalom ismét annak a tévhitnek esik áldozatul, hogy a lehető legkisebb változás jár a legkisebb kockázattal, noha erről már többször bebizonyosodott évszázadunkban, hogy nem más, mint hiú ábránd. Ez a Trabant-társadalom nagy tévedése.

Az alacsony teljesítményszintű egyensúlyt újratermelő, változatlanságot hozó konszenzus tartalmilag épp az ellenkezője annak a közmegegyezésnek, aminek alapján az elmúlt két évtizedben Dániától Írországig és Finnországtól Hollandiáig az egymást váltó, eltérő összetételű kormányzatok sikeresen vitték egyre tovább a reformpolitikát. A rossz egyensúlyért természetesen közvetlenül felelősek mindazok, akik a határozott világképek, értékrendek, választások képviseletét – egyfajta félreértelmezett, intellektuálisan igénytelen „pragmatizmus” és „néppártiság” jegyében – egyszerűen kiiktathatónak vélték a közéletből, s úgy gondolták: mindez maradéktalanul pótolható „hatásos” személyes teljesítménnyel. A közélet alacsony fejlettségi fokát mutató, a médiakorszakot jellemző efféle perszonifikálódás valójában helyettesíti, nem pedig csak kiegészíti az értékválasztást.

A végig nem vitt, sőt a nyílt szóváltásig sem jutó viták végeredményét sem a történelmi félmúlt földolgozásában, sem az egészségügy reformja terén nem pótolja az ellenérdekű felek kölcsönös bizalmatlanságra épülő hallgatása. A „közmegegyezés” e mocsarára épülve bármely intézkedés végrehajtása töredékes és az értelmetlenséggel határos lehet csak (l. az ágyszám- és tanerő-leépítéstől a kincstári és a közbeszerzési törvény működtetéséig terjedő körből származó tapasztalatokat 1995–97-ben). A rendszerterv szerepe a piaci struktúrában ugyanis eleve alárendelt: végső fokon az emberi cselekvésből, de közvetlenül nem e tervből ered (Hayek, 1995). Így pedig a tökéletes reformtervezetről szóló viták sosem pótolhatják az érdekeltek bevonásából és meggyőződéséből fakadó lendítőerőt. Ezt nem lehet a hivatali tekintélyre, a napi kényszerekre hivatkozva elérni, csak meggyőző jövőkép és értékrend alapján (és persze megalapozott számításokkal alátámasztva). Az államháztartási és jóléti reformok elhúzódása és fölvizeződése az 1992–97 közti konszolidált időszakban Lengyelországban, Magyarországon, Csehországban és Szlovéniában, csakúgy mint Német- és Franciaországban, közvetlenül összefügg azzal, hogy az ugyan rosszul, de mégis működő rendszerrel szemben szinte lehetetlen hiteles és meggyőző alternatívát megfogalmazni vagy „ideológiai” értelemben képviselni. Ez a szabadelvű, a neokonzervatív és a szociáldemokrata erők közös kudarca, a három erő felelőssége azonban (saját értékrendje szerint) közel sem azonos.

A reform értéke

Az előadottakat meg lehet fogalmazni úgy is, hogy a demokrácia mint legfőbb jó, nem pótolja a kapitalizmust, különösen a nemzetközileg versenyképes piacgazdasági megoldások és intézmények hiányát (Balcerowicz, 1997). A demokratikus (többségi) elv természeténél fogva hajlamos a fennálló viszonyok bebetonozására, amint a föntebbi példák szemléltetik, különösen a közösségi választásokat korlátozó, „népfrontos” politizálás általánossá válásával. A rendszerváltó országokban ezt egy sajátos optikai csalódás is súlyosbítja. Ez abból fakad, hogy a pénzügyi stabilizáció sikeres véghezvitele és az elemi piaci intézmények kiépítése, mivel két alapvető torzulást iktat ki, jelentős növekedési forrás (volt), méghozzá középtávon.[1] Emiatt 1992–96 közt térségszerte elhatalmasodott az az érzés, hogy a nagy elosztórendszerek reformja főképp valamiféle ideológiai előírás, netán a nemzetközi pénzügyi szervezetek által (gonoszságból?, tudatlanságból?, ki tudja, miért?) kirótt házi feladat, aminek semmi köze sincs a közép-európai országok tartós gazdaságfejlődéséhez és nemzetközi versenyképességük megalapozásához. Az időközben kipukkadt cseh gazdasági csoda-léggömb, de a strukturális reformokban kevéssé jeleskedő Szlovákia és Lengyelország növekedési mutatói tovább táplálták ezt az illúziót. Márpedig épp az évi 6-7 százalékkal növekvő lengyel gazdaság elemzői (Kolodko–Nuti, 1997) emelik ki joggal: még egy ilyen gyorsan növekvő gazdaság jövedelemtermelő képessége sem elég ahhoz, hogy Európa legnagyobb eltartott népességének változatlan szinten nyújtsa a szociális ellátást. Vagyis – a leegyszerűsítő föltevésekre rácáfolva – a növekedés beindulása nem oldja meg „magától” ezt a kérdést, viszont a kérdés rendezetlensége elkerülhetetlenül lelohasztja a növekedést, mert az összesített, társadalombiztosítási elvonásokat is tartalmazó adóterhek elviselhetetlenné válásához vezet. Megjegyzendő, hogy Közép-Európa tőkevonzó képessége eddig jórészt az alacsonyabb közteherszintből adódott, ennek megfordulása idővel a tőke továbbáramlását váltja ki.

Míg az utóbbi a hosszabb táv gondja, a rövid távú korlátok kimerülését szemlélteti a cseh és a román kiigazítási program csakúgy, mint a keletnémet növekedés tartós kifulladása 1996–98-ban. Nem nagyon biztató, hogy a genfi Világgazdasági Fórum versenyképességi listáján az átalakuló országok kivétel nélkül az utolsó negyedben vannak a 90-es évtizedben, az éllovas Csehország például a 38. helyen szerepel. Ez a, jórészt szubjektív, vállalkozói értékelés arra utal, hogy a befektetési lehetőségek közül világméretekben választó nagybefektetők igen mérsékeltnek látják a régió hosszú távú fejlődési esélyeit, méghozzá épp az intézményi korlátok miatt (hisz az alacsonyabb fejlettségi szintből pusztán technikailag igen gyors felzárkózás lehetősége adódna a következő 10–15 évre). Ez a sokadik jelzés, ami a korai sikerekből adódó önteltség és a reformok (ebből is fakadó) lankadásának veszélyeire utal.

A befektetők igényelte változások – az állam és a vállalkozások jobb elválasztása, kiszámítható és alacsonyabb közteherszint, jobb infrastruktúra, kevesebb megkötés – egyben a közép- és kelet-európai országok fejlődése meggyorsításának technikai követelményeit is jelentik. Mindez úgy is összegezhető, hogy a demokrácia mellett a stabilizáció és a magánosítás is csak szükséges, de nem elégséges feltétele a tartós növekedésnek. A fenntartható fejlődés intézményeit létre kell hozni, kormányzati szabályok és gyakorlás útján. Ez időigényes, ámde ettől még nem mellőzhető feladat. A közteherszint és az államadósság állandó növelése, egyre újabb adósságok halmozása (főleg szerkezetmegőrző és jövedelempótló céllal) egyszerűen tovább nem folytatható.[2] Új utakat pedig csak új szabályok szerint működő intézmények taposhatnak, ahol a vívmány nem a folyó (negyedéves) költségvetés megtakarításában, hanem jobb funkcióellátásban és tartós, rendszerjellegű (automatikus) finanszírozhatóságban jelenik meg.

Ebben az összefüggésben a 60-as, 70-es évek szabadidő-társadalmának víziója nemcsak túlhaladott, hanem kártékony is, mivel a helyzet a többletjövedelem létrehozását parancsolóan követeli ki. Stagnáló vagy szűkülő jövedelemszinten (az ennek létrehozásában kifejtett munkaráfordításra való tekintet nélkül) elvileg és technikailag is lehetetlen a fenti „önjáró” alrendszereket kialakítani. Az elmúlt évek reformlépései által kiváltott felemás hatások is jórészt épp erre vezethetők vissza: a semmit nem lehet se jól, se méltányosan, se hatékonyan (újra)elosztani, akár önigazgatók, akár kinevezett hivatalnokok küszködnek e feladattal. És fordítva: ha a növekvő árak és változatlan kulcsok mellett is egyre nő az adóteher mértéke, a rendszer finanszírozásához igényelt többletjövedelem elvileg sem jöhet létre. Mivel jövedelmet semmiből teremteni nem lehet, az ellentmondás csakis az intézményi változások révén oldható fel, azok szorgalmazása és bevezetése (az általuk elért negyedéves megtakarítás mértékétől függetlenül) igenis önérték.

Godot-ra várva

A változások idő- és munkaigénye nem vezethet arra, hogy a szindikalista és más önigazoló szirénhangokra hallgatva az intézményi átalakulás halogatását eleve indokoltnak, lassúságát és az évtizedes helybenjárást elfogadhatónak, sőt bölcs megfontoltságnak minősíthessük, mint ahogy ezt a nyugdíj- és egészségügyi reformok legtöbb ellenzője teszi. A rendszerváltás, illetve az érett társadalmak intézményi reformjai egyetlen példával sem szolgálnak arra, hogy egy intézkedés halogatása önmagában a bevezetésénél nagyobb eredményre vezetett volna. Igaz, a sebesség nem öncél, a minőséget végképp nem pótolja. Ámde információhiányra vagy szelektív emlékezetre vall az, ha valaki úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ezek a kérdések már nem a 70-es évek közepe óta szerepelnek a hazai és a nemzetközi elemzésekben; mintha Bokros Lajos vagy Victor Ciorbea hirtelen felindulásból elkövetett pénzügyes puccsairól lenne szó.

Ezzel szemben nagyon is szép számú példa emlékeztet arra, hogy a nagyszabású átalakítások, bár elvileg mindig helyeselhetők, gyakorlatilag nem mindig lehetségesek. A bolgár, a román, az ukrán és a belorusz gazdaságban az átalakítások hiánya a teljesítményhiány állandósulásához vezetett. Ezzel szemben a határozott és szakszerű fellépés nyomán Lengyelországban volt a legkisebb a visszaesés, és ott is tartott a legrövidebb ideig. Az állampénzügyek szanálásával késlekedő Olaszországra, vagy a nagyobb szabású reformlépésektől szinte betegesen irtózó Németországra ugyanazok a problémák várnak, mint egy évtizeddel előbb, csak időközben a költségek nagyságrendje emelkedett meg jelentősen. Úgy tűnik, ha elfogadjuk a piaci rend eredendő spontaneitását és ebből adódóan a tökéletes rendszerterv eleve lehetetlen voltát, sokkal nagyobb megértéssel kell lennünk a gyakorlatot világszerte jellemző kísérletezés és az ezeket kísérő nem kevés melléfogás iránt, mint amennyire az a napi politika eszközévé váló elvont szakelemzők körében divatos.

Különösen azokon a területeken elkerülhetetlen a próba-szerencse eljárás, ahol nem alakult ki egyértelmű, „helyes” megoldás, hanem a világban található és az elmélet által fölkínált modellek mindegyikének szembetűnő gyengéi vannak. Az amerikai egészségbiztosítás például kiválóan méri a költségelemeket, ámde a lakosság közel egyharmadát nem látja el. Az olasz nyugdíjrendszer mindenkit átfog (minden negyedik olasz „rokkant”), csak épp a csökkenő gyerekszám és az elterjedt járulékkerülés miatt már ma sem finanszírozható. A kelet-ázsiai modell az európainál lényegesen nagyobb beruházási rátát tesz lehetővé, ámde a nálunk közel egy évszázada felbomlott nagycsaládi szerveződésre épül. Az oktatási rendszerek hasonló eltérései is közismertek.

Épp ezért egyik területen sem indokolt a „szakmailag kiérlelt és vitathatatlan koncepció” Godot-jára várni, hanem töredékes koncepciók alapján is állandóan napirenden kell tartani a változásokat. Csak a kezdeményezések és főként egyértelmű szellemiségük ébrentartásával lehet megőrizni a változások önnön dinamikáját, amelynek révén a végül is életképessé váló részletmegoldások kikristályosodhatnak. Ehhez azonban szükséges az is, hogy a technikai eltérések mellett az eltérő értékek is nyíltan megjelenjenek. Az egyes társadalmi erők akkor tudják jól betölteni szerepüket, ha a népfronttól eltérően – nem vállalják magukra egyidejűleg a boxmérkőzés győztesének és vesztesének az érdekvédelmét, mert mindkét szerepben hitelvesztetté válnak, a közönség pedig fogékonnyá válik a spontán fellépő utcai harcosok „teljesítményére”. Minden politikai erőre az a legveszélyesebb, ha az általa megfogalmazandó értékrend és a – szükségképp a legkisebb közös többszörös alapján szerveződő – államigazgatási gyakorlat közti különbség elmosódik, és/vagy csak mikroszkóppal érzékelhető. A közgazdaságtan fő iránya számára ez azt jelenti, hogy a környezet nem generálja azokat az ingereket és alternatívákat, amelyek közül a maga eljárásaival a közösség választani tudna.

Járadékvadászok

A rendszerváltás első szakaszának lezártával a közép-európai országok dilemmái egyre jobban emlékeztetnek az OECD-térségbeliekre. Minél kevésbé reális veszély (vagy épp vonzó lehetőség) a harmadik út, a nem konvencionális elméletek vagy épp a negyedik világ önkényuralmi rendszerei által kimutatott „lendületes növekedés”, annál kiérleltebb az „átmeneti” társadalom. Ez egyben azt is jelenti, hogy saját helykeresése során egyre kevésbé szolgálhat hivatkozási alapul pusztán az a tény, hogy egy-egy technika vagy rendszermegoldás az OECD-térségben föllelhető.


Jól látható, hogy a közép-európai országok által megcélzott EU-ban nemcsak bizonyos globális problémák várnak megoldásra egyensúlytól a nemzetközi bűnözésig, hanem egy sor gyakorlati gazdasági ellentmondás is, amire ugyanezen országok uralkodó elméleti vonulata közel egyértelmű megoldásokat talált. Ezek azonban éppen azért „nem érintik” a szembeötlően értelmetlen és nem hatékony gyakorlatot, mert azok az érdekek, amelyek egy korábbi időszak értékrendjét tükröző intézményrendszerhez fűződnek, ezt nem engedik. E paradoxon klasszikus példája az unió közös agrárpolitikája, amely jó középosztályi szinten élő bajor, francia és svéd nagygazdákat véd a harmadik világ valóban tengődő farmereinek „dömpingjétől” (ráadásul e védelmet a fogyasztói többségnek kell többszörösen megfizetnie). E sokat elemzett terület jól mutatja, hogy – dinamikus hatékonysági megfontolások alapján – egyszerűbb és olcsóbb lehet egy „védvonalat” vagy egy újraelosztó-mechanizmust ki sem építeni, mint az egyszer kiszabadult szellemet visszagyömöszölni a palackba.

Közép-Európa új demokráciái sajátos, sok tekintetben egyszeri történelmi helyzetben vannak, mivel intézményeik képlékenyek, alakításuk és alakításuk kényszere társadalmilag elfogadott gondolat[3] és egyben lehetőség is. Korántsem mindegy, milyen intézmények gyökereznek meg, hiszen utóbb már azok formálják a vállalkozói stratégiát, és befolyásolják azt, hogy az egyes eljárások és növekedési összetevők konkrétan milyen fejlődési energiákat szabadítanak fel.

A rendszer-átalakító politikának tehát a második szakaszban a minimális feladata az, hogy megakadályozza a fejlett országokból ismert, rossz hatékonyságú járadékvadász koalíciók és intézmények bebetonozódását, a verseny nap mint nap előforduló kiiktatását, a teljesítményelvvel ellentétes különeljárások, egyedi elbírálások és kiskapuk jól ismert rendszerének visszaépülését. Ez térségünkben a viselkedésmód „kulturális forradalmának” számít, a világgazdaság jól működő részében azonban az elemi közlekedési normák elsajátításával egyenértékű: nem vívmány, hanem belépő. Épp ezért rendkívül veszélyes, ahogy a keletnémet béralkurendszertől a szlovák privatizáláson át a cseh befektetési alapokig Közép-Európa-szerte általánossá válik az állam és a vállalkozások, az érdekképviselet és a szabályozás egybefonódása, korporativista és/vagy hagyományos oligarchikus formákban. Igaz, olyan társadalmakban, ahol a protestáns etika és a nyitott gazdaság kettőse a versenyt az említett megoldások ellenében is vezérelvként megőrizte, az említett gyakorlat romboló hatása nem jelentkezett közvetlenül, hanem csak évtizedes késleltetéssel. Ámde ez sovány vigasz ama társadalmaknak, ahol az öröklött tőkeérték makroszinten közel negatív, s a népességi viszonyok a társadalmi jövedelemtöbbletek létrejöttét a befektetési követelményeknél messze nagyobb mértékben követelik meg.

Mindez azt jelenti, hogy a közép-európai országok házi feladata egyáltalán nem merül ki az EU-szabályozás részletes és szorgos átültetésében. Különösen azokon a területeken, ahol vállalati hálózatok a jellemzőek, a külkereskedelmi forgalomba nem kerülő javaknál (így az energia- és a bankszektorban), a privatizálásnál és a külföldi stratégiai befektetők piacra lépésének megszervezésekor, a vasúthálózat, a távközlés és a tőzsde szabályozásánál – a nyugat-európainál sokkal erőteljesebb önálló versenyteremtő szerepvállalás szükséges (Welfens, 1996, 176–181. o.). A privatizációs és a bevételi tervmutatók rendszeres (túl)teljesítése nem feledtetheti, hogy azokon a területeken, ahol a tartós növekedés (korántsem közömbös) üteme kialakul, a tartalmi és a minőségi feladatok rendre megoldatlanok maradtak. Sőt, a feladat néha telekkönyvi átírásra szűkült primitív felfogása és ellátása sok esetben a privatizálástól elméletileg elvárhatóval ellentétes eredményekre vezet, például az árak rendszeres hatósági emelésében érdekelt, ámde a korszerűsítés iránt közömbös tulajdonosok erős alkuhelyzetének évtizedes bebetonozása révén.

Ügykezelés vagy szabályozás?

Ebben a helyzetben különösen aggasztó, hogy térségünkben a szabályozás hagyományosan a hivatal(nok)i okvetetlenkedés szinonimájává vált. Az európai liberalizmus hagyományaitól eltérő népszerűsködő patentek, az olcsó és a minimális állam jelszavai akkor is elterjedtek, ha a gyakorlat ezt nem, vagy csak fölöttébb felemás értelemben igazolta.

Szabályozáson Közép-Európában – a porosz/osztrák igazgatási hagyományt „alkotóan továbbfejlesztő” szovjet hatásra – intézkedést és ügykezelést értünk, nem pedig hosszabb időszakon át minden szereplő magatartását formáló játékszabályok kimunkálását és beidegzését. Az orosz/román/török gyakorlatot mai napig jellemző rendeleti kormányzás a felvilágosodás jogállam-eszményének ellentettje. Márpedig ez – a gazdaságra nézve különösen visszahúzó – gyakorlat a szabad törvényhozási választások tényétől nem szűnt meg. Sőt, 1993–94-től új életre kelt a gondoskodó és épp ezért ügybuzgó és ügyintéző közhatalom eszménye, ami a kormányzati cselekvést is formálta. Minél szélesebb az összefonódás, minél inkább szentesíti a cél (például privatizációs bevétel összege) az eszközt, annál csekélyebb az átláthatóság, annál kevesebbet számít az eljárás módja, annál inkább az illemszabályok szintjére süllyed egy-egy gazdaságpolitikai intézkedés alkotmányossága vagy annak hiánya. A közgazdasági fő áram eszményei, a hitelesség, a kiszámíthatóság, a fenntarthatóság és stabilitás számára mindez kimondottan ingoványos terepet hoz(ott) létre. Megnő az esélye annak, hogy az elméletileg helyes megoldások súlyos mellékhatásokkal járnak és egyáltalán nem a várt eredményre vezetnek.

Paradox módon az említett elfajulásokra adott liberális bírálat is tovább súlyosbította a helyzetet. A kritika éle ugyanis nem a szabályozás mikéntjére, hanem tényére irányult. A korábban minden mozzanatot szabályozó hatalom ellentétének a szabályozatlanság, az állami mindenhatóságnak az abszolút és korlátlan magánérdek és -tulajdon tetszett.

Pedig a német ordoliberális iskola sokoldalúan bizonyította, hogy a korlátozatlan és szabályozatlan magántulajdon mind az egyéni szabadságra, mind a gazdasági hatékonyságra nézve veszélyes (Wünsche, 1994). Ez különösen érvényes azon helyzetekre és időszakokra, ahol és amikor a gazdasági szabályozás hiányosságait más, különféle koordinációs formák, az etikai, családi, hagyományos vagy közösségi/nemzeti kötődések az átfogó értékválság miatt nem képesek kiigazítani.[4]

A klasszikus kapitalizmusban egyszer már megtanult s a szépirodalom által is földolgozott leckék elfelejtése kellemetlen pótvizsgára kényszerített (és kényszerít még a jövőben is). Az orosz és cseh bennfentes kapitalizmusnak akkor is szembe kell néznie azzal, vajon a társadalom elfogadja-e, ha gazdasági teljesítménye valami csoda folytán megkérdőjelezhetetlen lenne. A közlekedési hálózat – egy klasszikus közhasznú jószág – fejlesztésének magánosítása hazánkban gazdaságilag is értelmezhetetlen (bár előre látható) végeredményre vezetett. Különösen az, hogy a magas kamatok időszakában hitelből finanszírozták a fejlesztést. A távközlés fejlesztését alaposan eltorzította, hogy a koncessziós szerződéssel nagyvonalúan kiiktatták a versenyt, különben a call-back szolgáltatás díjtétele nem lehetne a fele a közvetlen hívásénak. És persze a legrosszabb feltételek közt termelő hazai szénerőműre szabott, neki is automatikus 8 százalék profitot szavatoló megállapodás a piac minden más résztvevője számára zsíros extrajövedelmet biztosít, miközben lélektani és költségoldalról egyaránt akadályozza az infláció csökkentését.

Az említett példákban nem az a közös, hogy a közvélemény egy része „intézkedéseket” követelt (és kapott is), hanem az, hogy a szabályalkotás, a magánérdek és a közjó szempontjának összehangolása – az önjáróság szempontja mellett – egyszerűen elmaradt. Ez bizonyára összefügg azzal, hogy – relatív értelemben – az olcsó állam téveszméje fönnmaradt. Sőt, az államigazgatás erősödő átpolitizálása a szakadékká váló bérhátránnyal, a nyilvánosság és a bizonytalanság kettősével társulva alapjaiban kezdte ki a közérdeket megvesztegethetetlenül képviselni tudó, és így a szabályalkotás bonyolult feladatával megbirkózni képes államigazgatást. Az egyes részterületek ellátására Lenin és a bázisdemokraták állításával ellentétben nem alkalmas „akár egy szakácsnő is”. A modern világgazdaságba beépült állam igazgatása sokoldalúan képzett, jórészt csak a gyakorlati munkában kitermelődő technokratákat igényel. Ők azok, akik ha valóban elérték a kívánt szintet, a magángazdaságban és külföldön a legkönnyebben el tudnak helyezkedni. Nagy könnyelműség tehát az a sok éve folyó rablógazdálkodás, amely ezt a tőkeállományt apasztja. A röghöz kötöttség elmúltával az olcsó államnak tehetségtelen és színvonaltalan apparátusa marad, ahol a betanulókon kívül a megromlott egészségű és nyugdíjközeli káderek lesznek túlsúlyban. Ezektől a legtöbb esetben egyáltalán nem is lehet azt elvárni, hogy a multik jól fizetett tanácsadóival szemben bárkit és bármit eredményesen képviseljenek. A szabályalkotás és a közérdek szempontja így krónikusan ellátatlan marad.

De nem jár sokkal jobban a hatékonyság sem, hiszen az éltető elemét jelentő verseny megőrzésére csak a közhatalom hivatott és képes. Hayek spontán rendről szóló filozófiai tételének primitív aktualizálása az az elterjedt felfogás, ami ebből a minimális állam követelményét vezeti le. A filozófiai tétel és a gyakorlati megoldások közt soklépcsős közvetítés szükséges. Ebben területenként, időszakonként, ágazatonként és országonként eltérő technikájú és terjedelmű szabályozó intézmények és eljárások sora alakult ki.[5] Ezek híján politikai kapitalizmus, illetve állammonopolista fináncoligarchikus rendszerek jönnek létre, amelyeket korábban Kelet-Ázsia, a Földközi-tenger melléke és Latin-Amerika gazdaságaiban, és nem pedig a civilizált piaci rendszerekben szokhattunk meg. Tegyük hozzá: ezektől a förtelmektől nemcsak ízlésbeli okok óvják a megfigyelőt, hanem a látszat ellenére még csak nem is hatékonyabbak és versenyképesebbek.

A második szakasz

Az előadottak arra ösztökélnek, hogy az első szakasz – az „átmenet” – témakörét, a stabilizálást, az államtalanítást, a deregulálást és a magánosítást – új, nehezebb kérdések mérlegelésével és megválaszolásával váltsuk fel. Az átmenet ért véget, a rendszerváltás természete szerint nem érhet véget (ha a teljes kommunizmushoz hasonló végállapotot nem tartjuk se lehetségesnek, se értelmezhetőnek). Különösen érvényes ez olyan országokra, amelyek hosszú távú nemzetközi versenyképessége ma is kétséges, s a jövőben sem alakul ki automatikusan. Az EU intézményi fix pontja egyfelől adottság, másfelől viszont ezáltal térségünk a világgazdaság egy lassan növekvő, ámde krónikus alulfoglalkoztatottsággal sújtott és sok területen önveszélyes elzárkózásra hajló blokkjának holdudvarába kerül. Eközben mind az integrálódás, mind a belső társadalmi elvárások ennél sokkal nagyobb teljesítményt követel(né)nek meg.

Ebben a helyzetben különösen aggasztó, hogy a közszereplők büszkén vállalják, hogy fittyet hánynak az értékválasztásnak, a koncepcióknak, miközben a rövidlátó pragmatizmust kultikus tisztelet övezi, és a legfőbb értékké magasztosul. Mert mindez nemcsak a feladatok vég nélküli halogatásának kedvez. A várható eredménytelenség és kiábrándulás, amit előre lefogadhatunk, teret nyit a harmadik világban már többször megbukott populista kísérleteknek. Minél kevésbé hoz eredményt a népszerűtlenségtől rettegő szakemberek napi maszatolása, annál vonzóbbak az újrafelfedezők és a vajákosok, a béljósok és a halottlátók, akik egy-egy „fényes” ötlettel egyből átvágnák azt a gordiuszi csomót, amit a nagyokosok csak kerülgetnek. A populizmus esélyét növelné az európai pénzügyi unió esetleges meghiúsulása vagy elhalasztása.

Ez az irányzat térségünkben nem igényel különösebb hírverést, és jobboldali-korporatista kormányzat sem kell hozzá. A gazdaságpolitikai kiigazítás jelszavával szinte tetszőleges összetételű kormányzat mellett meggyökeresedhet. A spontán kinövő populizmus torz, pótlékjellegű válasz (mint ahogy a 20-as és 30-as években is az volt) azon reális és égető problémákra, amelyeket a kanonizált ideológiák képviselői különféle okokból rendre túl kellemetlennek találnak, és ezért megkerülnek. A jóléti állam válsága, az egyszínű, egykultúrájú nemzetállam alkonya, a társadalmilag szervezett folyamatokból kiszorulók egyre nagyobb aránya, az értékrend és a jövőkép hiánya, az ökológiai kihívással szembeni struccpolitika vagy épp a nemzetközi terrorizmus és bűnözés megfékezhetetlensége jellegzetesen ilyen jelenségek.

Minél kevésbé vállalják a szellem emberei és a különféle tudományok e társadalmi megmérettetést, minél görcsösebben zárkóznak szigorú módszertanuk bástyái mögé, s eközben minél nyilvánvalóbb és szembetűnőbb, hogy a politikában az (bármiféle) érték – és stílus – képviselete helyett a szereplők saját zsebre dolgoznak, annál inkább elterjed a polgárok körében az „egyszer azért mi is ehetnénk egy jó libasültet, aztán jöhet a vízözön” hangulata. Ilyen közegben csak a sámánok élnek meg.

A felelősség azonban korántsem csak az övék, hisz cipőpertlikirálynak lenni nem szégyen. Az az „elit”, amely előbb maga mond le a gondolkodásról, utóbb másoktól is megvonja az ehhez szükséges anyagi fedezetet, előbb válik védtelenné a sámánokkal szemben, mint sejtené. A neoklasszikus növekedési elméletben a fejlődés motorja az emberi tőke felhalmozása. A társadalom fejlődésének biztosítéka és kovásza a meggyőzést igénylő és meggyőzhető kiművelt emberfők tömege. Ahhoz, hogy az ország a harmadik világ évezredében is talpon tudjon maradni, nem elég a szakiskolák és más gyorstalpalók ismeret- és igényszintje. Ahhoz pedig, hogy e sokat hangoztatott követelmény – az előző javaslatokhoz társulva – gyakorlatformáló erővé válhasson, nem nélkülözhető a közhatalom. Ennek birtokosai pedig csak a szabad társadalom és gazdaság eszméje iránti elkötelezett értékválasztás mellett fognak olyan intézményeket teremteni, s olyan gyakorlatot kialakítani, ahol az iránymutató érték a verseny, a közérdek és a teljesítmény, az átláthatóság és a felelősség, miközben a „kaparj kurta” megszokott világa végleg letűnik.

Hivatkozások

Balcerowicz, L. (1997): Political and economic factors in transformation. in: Zecchini, S. szerk.: Lessons from the Economic Transition. Norvell (Mass.) – Dordrecht, Kluwer Academic Publishers.

Buiter, W. – Lago, R. – Stern N. (1996): Promoting an effective market economy in a changing world. London, CEPR Discussion Papers , 1468. szám (október)

Bunce, V. – Csanádi, M (1993): Az átmenet rendszerbizonytalansága – a bizonytalanság átmenete. Közgazdasági Szemle , 5. sz.

de Melo, M. – Gelb, A. (1997): Pillanatkép az átmenetről: összehasonlító áttekintés. I–II. rész. Külgazdaság , 5. és 6. sz.

Fehl, U. – von Delhaes, K. szerk. (1997): Dimensionen des Wettbewerbs. Stuttgart, Lucis & Lucis.

Fukuyama, F. (1990): A történelem vége? Valóság , 33. évf. 3. sz. 16–31. o.

Hayek, F. A. (1995): Emberi cselekvés, de nem emberi terv eredménye. in: Hayek, F. A.: Piac és szabadság. Budapest, KJK, 292–301. o.

Kolodko, G. W. – Nuti, M. D. (1997): Hard Facts, Old Myths and the Polish Success . Helsinki: WIDER Studies in Economic Development, április.

Welfens, P. (1996): Privatisierungen, Wettbewerb und Strukturwandel im Transformationsprozess. in: Brunner, G. szerk.: Politische und ökonomische Transformation in Osteuropa. Berlin: Berlin Verlag/Arno Spitz, 162–186. o.

Wünsche, H. F. szerk. (1994): Grundtexte zur sozialen Marktwirtschaft. Marktwirtschaft als Aufgabe. Stuttgart, G. Fischer Verlag.

Jegyzetek

[1] Az infláció letörése és a növekedés megindulása közti oksági összefüggést ökonometriai úton igazolja mind a 28 „átmeneti” országra (de Melo–Gelb, 1997).

[2] Mint bizonyítható (Builer–Lago–Stern, 1996, 14–15. o.) az elmúlt negyedszázadban állandósult az a – némely régi elmélet által kizárt – helyzet, ahol a reálkamat (OECD-szinten) tartósan meghaladja a GDP reálnövekedését, ami által az állami túlköltés korlátai objektív, kemény és áthághatatlan tényezővé váltak. Ezzel a 30-as évek viszonyainak fordítottja tartósult, vagyis az időszak keynesi gyógymódjának, a keresletbővítő politikának leáldozott.

[3] Nem ez a helyzet az osztrák pénzügyőröknél, akik nemzetközileg is páratlan kiváltságaik (pl. fix prémium, kéttucat juttatás, elbocsáthatatlanság stb.) védelmében 1997 májusában a sztrájk eszközéhez nyúltak.

[4] Az alapfokú tankönyveken túlmutató szinten a közgazdasági elmélet az említett kiegészítéseket előfeltételezi, bár maga nem taglalja.

[5] Ezek részletes leírását és elemzését a Fehl és von Delhaes (1997) szerkesztette kötet tanulmányai tartalmazzák.

• Játéktér