Csaba László

Nyomtatóbarát változat

A felemelkedő Európáról szóló áttekintés legfőbb célja az, hogy hozzájáruljon annak az új korszaknak a közgazdaságtanához, amelyben már nem a szocializmus öröksége határozza meg az emberek gondolkodását, a formális és az informális intézmények működését, így a gazdaságot és a társadalmat sem.¹ A rendszerváltozásnak vége, legalábbis abban a sajátos értelemben, ahogy ezt a reform és a forradalom közti, minőségi átalakulás értelmében a társadalomtudományi irodalom bevezette.

Mit állítunk és mit nem állítunk e tétellel? Állítjuk, hogy Közép- és Kelet-Európa gazdaságai még messze vannak az EU-15 fejlettségi szintjétől, az új tagállamok átlaga euróban, vásárlóerő-paritáson a régieknek alig 45 százaléka (országonként lásd ECB: Statistics Pocket Book. Frankfurt, February, 38. o.). A mennyiségi elmaradáshoz mérhető a szakadék minőségi értelemben is. Egyfelől kétségtelenül működik a piacgazdaság és a demokrácia, vagyis fejlődésükre másfél évtized után immár nem az egykori szovjet modell és annak reformváltozatai által rájuk hagyott problémakör a meghatározó. Másfelől viszont a sikeresek fejlődése inkább a fölzárkózó országok más csoportjával mutat hasonlóságot, mint például Írország, Portugália, Tajvan, Dél-Korea, Chile, Izrael vagy Mexikó. Ez a „súlycsoportváltás” azonban egyáltalán nem jelent könnyebbséget: az évtizedeken át háttérbe szorult fejlődési, technológiai, pénzügyi és nem utolsósorban társadalmi versenyképességi kérdések új fényben, újult erővel tolulnak előtérbe. Azok a politikai erők, amelyek nem tudnak vagy nem akarnak megbirkózni a transznacionalizálódás új kihívásaival, rendre a történelem süllyesztőjébe kerülnek.

Másfelől a posztszocialista átalakulás második, nagyobb csoportjában olyan országok és proto-országok találhatók, ahol az átalakulás és a fejlődés alapkérdései éppúgy rendszerszerűen megoldatlanok, mint ahogy a földgolyó legtöbb országában ez a helyzet. Az ENSZ évezredfordulós fejlesztési céljai (kialakulásukról és az ezt övező vitáról lásd Fukuda-Parr, 2004) azt tűzték ki célul, hogy megfeleződjön a napi egy dollárnál kevesebből élők aránya. S miközben ez a cél mai ismereteink szerint teljesülőben van (Ravallion, 2003), ugyanezen elemzésből az is kitűnik, hogy a szegénységtől eltérően az egyenlőtlenség nem csökken, hanem – legalábbis a jólét anyagi mutatóinak tekintetében – még nőhet is a legszegényebb és leggazdagabb országok közötti, jelenleg immár 22-szeres értékhez képest. Igaz, a növekvő jövedelemkülönbség jelentős részben a vásárlóerő-paritás meghatározása körüli módszertani bizonytalanságokra vezethető vissza, amelyek az egyenlőtlenségek túlbecsléséhez vezetnek (részletesen bemutatja O’Rourke, K., 2002). Sőt, mint nemrégiben tartott budapesti előadásán a Nobel-díjas Gary Becker (2004) fölhívta a figyelmet, a különbségek növekedésének tézise nemcsak hamis, de voltaképpen az ellenkezője az igaz. Amennyiben ugyanis a Világbank által is számított emberi előrehaladási mutatószámrendszerből (Human Development Indicator – HDI) indulunk ki, ami a jó ivóvízzel való ellátottságtól az emberi élettartam növekedéséig terjedően tágítja ki a fejlődés fogalmát, éppen ellentétes eredményre jutunk. Mivel a nem anyagi HDI – egyebek között a várható élettartam hosszabbodása miatt – a szegény országokban sokkal gyorsabban nőtt, a tágan értelmezett jólétbeli különbségek az elmúlt fél évszázadban jó harmadával csökkentek.² Más elemzések is kiemelik, hogy a legtöbb mutató – különösen az emberi előrehaladás mutatói – tekintetében az elmúlt két évtized a páratlan mérvű konvergencia megvalósulását mutatta (Kenny, 2005), ezzel ismételten rácáfolva a régi marxi tézisre, mely szerint a szegényeknek egyre szegényebbekké, a gazdagoknak egyre gazdagabbakká kellett volna válniuk (az abszolút elnyomorodás sokat ismételgetett, de a gazdaságtörténet egyetlen szakaszára sem igazolt hittétele szerint).

Az is igaz, hogy az egyenlőtlenségek leginkább azokban az időszakokban nőttek a 16. század óta, amikor a szabadkereskedelmi és szabad pénzforgalmi elvekről lemondva az államok elzárkózó gazdaságpolitikát folytattak. Ezzel összhangban az 1970 óta megfigyelhető új globalizációs szakaszban összességében az egyenlőtlenségek ismételt mérséklődése mutatható ki, az 1870–1914 közti aranykorhoz hasonlóan (Craft, N., 2004). Mindkét idézett gazdaságtörténeti áttekintés kiemeli, hogy az országok közti egyenlőtlenségek 1992 óta ismét csökkennek, miközben az országokon belüli egyenlőtlenségek nőnek. Az is szembetűnő, hogy a fekete kontinens jelentős része – az észak-afrikai arab államok kivételével – tartós lemaradásban van. Ez elsősorban a fejlett országoktól elmaradó növekedési ütemre, az elhúzódó belviszályokra, az állam szétesésére és a gazdaság emiatti ziláltságára vezethető vissza (ADB, 2005). Még Fekete-Afrikában is vannak azonban országok – például Botswana, Mauritius, újabban Uganda és Mozambik is –, ahol a gazdaság korábbi vergődése sikeresebb megoldásoknak adta át a helyét az elmúlt két évtized során.

Nincsenek tehát kész receptek, és gyorsan változó világunkban a történelem bizony nem az élet tanítómestere, hisz mind a föltételek, mind a játékszabályok, és így a világméretű versenyben elért helyezések is, gyorsan változnak. Közismert, hogy Írország egy főre jutó jövedelme, a maga több mint 29 ezer eurójával ma – vásárlóerő-paritáson – meghaladja Nagy-Britanniáét (26 ezer euró az EKB statisztikai zsebkönyvének 2005. júniusi száma szerint, 39. o.). Hasonlóképp, ugyancsak vásárlóerő-paritáson az egykori kalóztanya, Szingapúr a maga 24 180 dolláros GNI-mutatójával messze megelőzi a világ csodájának számító Kínát, ahol ez az érték még az 5 ezer dolláros szintet sem érte el 2003-ban (a Világbank World Development Report, 2005, 256–257. o.-i adatai szerint). Ezzel párhuzamosan számos, korábban fejlett ország leszakad, Argentínától Zimbabwéig. A gazdasági erőnyerés egyenlőtlen, a jövedelemelosztás egyenlőtlenségét mutató Gini-index a legtöbb országban magas szinten állandósult (beleértve Kínát, Indiát és Oroszországot is). A jólét – Ludwig Erhard jelszavától eltérően – bizony nem lett mindenkié. Ez pedig arra utal, hogy a gyengén fejlettség és az elégtelen gazdasági gyarapodás még sokáig és sok ország számára, sőt az egész emberiség számára kihívást fog jelenteni (lásd például Todaro és Smith, 2003). Könyvem a kelet-közép-európai átalakulásban sikeres országok tapasztalatait próbálja világgazdasági összefüggésbe helyezni, kiemelve a fejlődés új kihívásait, amit a nemzetközi pénzrendszer, a nemzetközi szabályozás és az infokommunikációs forradalom, valamint az EU átalakulása együttesen jelentenek.

A magam részéről a skandináv és a közép-európai hagyományokat követve feladatomnak tartom a közvélemény alakítását és a közélet homlokterében álló napi vitákban a pártatlan, tárgyilagos tájékoztatást, a tudományos munkának azonban a lehetőségek szerint távol kell maradnia a politikai erők és az ideológiai áramlatok által tematizált kérdésektől. Ugyanakkor nyilván minden társadalomtudományi munkában van értékrend, és lehet az elemzéseknek sugallata, politikai töltete is. Amikor az EU Stabilitási és Növekedési Egyezményéről szóló gondolatokat először megfogalmaztam egy hollandiai konferencia részvevői számára, meg voltam róla győződve, hogy a téma voltaképp lerágott csont, és csak a közelgő uniós csatlakozás ad neki egyfajta időszerűséget, azt is inkább közéleti, semmint közgazdasági értelemben. Az azóta eltelt időben azonban egymást érték a konferenciák és a tanulmánykötetek a témában (pl. Szapáry–von Hagen, szerk., 2004; Dabrowski–Rostowski, szerk., 2005), és az EU legfelsőbb döntéshozó szervei, a Tanács és a pénzügyminiszterek tanácsa, az Ecofin is rendszeresen foglalkozott az egyezmény átértelmezésével és alkalmazási gyakorlatának megváltoztatásával.

2005 első felében azután a sarkaiból fordult ki az EU. Előbb a közösség távlati céljait megfogalmazó lisszaboni programot értelmezték át 2005 márciusában, majd május–júniusban a francia és a holland népszavazást – illetve az angol és lengyel halasztást – követően lényegében kimúlt a többéves munkával előkészített, sokat propagált, az unió jövőjét meghatározni kívánó Alkotmányos Szerződés. Leállt a bővülés folyamata is: Horvátországgal a tervekkel ellentétben nem indultak meg a tagfelvételi tárgyalások, a török tagság realitását pedig – a tagjelölt országon kívül főleg Franciaországban és Németországban – egyre nyíltabban kérdőjelezik meg, ami időnként nem EU-konform kezdeményezések eltűrésére serkenti a mérsékelt iszlamista kormányt.³ Ukrajnának fél évvel a narancsos forradalom után még vámuniós javaslatot sem tettek. Végül, de korántsem utolsósorban a tagállamok közti ellentét 2005. június 16–17-én Brüsszelben meghiúsította a 2007–2013-ra szóló pénzügyi előirányzat elfogadását. Utóbbi ugyan nem jelent közvetlen katasztrófát, mert vagy a 2006-os előirányzat továbbgörgetésével, vagy a 2005. júniusi magyar javaslat mentén kialakítandó ideiglenes – hároméves – előirányzat révén az EU mindenképpen működőképes marad, a kudarc azonban nyílttá tette a régóta lappangó ellentéteket, és leleplezte a távlati kérdésekben tartóssá vált koncepciótlanságot.

Az Economist bővítési szemléjében már a címadás is jól jeleníti meg a tartós tanácstalanság hangulatát, amikor Törökországról szólva a Túl nagy, hogy bevegyük címet választja. Holott a török lakosság száma épp a brit és a német mértékekhez képest nem is oly nagy, miközben az ország stratégiai helyzete, az európai vagy az iszlám modell melletti elköteleződése túlzás nélkül történelemformáló – és ma még nyitott – kérdésnek mondható. Ezt pedig aligha lehet a tejkvóta és a földalapú támogatások paramétereinek rendszerében épelméjűen értelmezni, még kevésbé kezelni.

Ezek a viták és az őket övező – taktikai elemek uralta – szakmai fölvetések kevés tudományos újdonságot hoztak, főleg az elmélet számára. Az azonban kézzelfoghatóvá válik a példáikon, hogy releváns közgazdaságtant művelni igencsak nehéz anélkül, hogy az egyes megállapítások – érdekek és értékrendek kereszttüzébe kerülve – át ne itatódnának egyfajta politikai tartalommal.⁴ Ennek tudatában is tárgyszerűségre és kiegyensúlyozottságra kell persze törekedni, valamint arra, hogy a megfogalmazott gondolatok legalább annyira időtállóak legyenek, amennyire a gyorsan változó gyakorlat és a paradigmaváltásoktól sem mentes elmélet ezt egyáltalán lehetővé teszi.

Hivatkozások

African Development Bank (2005): African Development Report, 2005. Oxford, Oxford University Press.

BECKER, G. (2004): Poverty and human development. A Közép-európai Egyetemen tartott nyilvános előadás. Budapest, szeptember 15.

CRAFTS, N. (2004): Globalization and economic growth: a historical perspective. World Economy, 27. évf. 1. szám, 45–58. o.

DABROWSKI, M.–ROSTOWSKI, J. szerk. (2005): The Eastern Enlargement of the Eurozone. Heidelberg–New York stb., Springer Verlag.

FUKUDA-PARR, S. (2004): Millennium development goals: why they matter. Global Governance, 10. évf. 4. szám, 395–403. o.

KENNY, C. (2005): Why are we worried about income? Nearly everything that matters is converging. World Development, 33. évf. 1. szám, 1–20. o.

MATOLCSY György (2005): Tizenöt éves mérleg. Heti Válasz, 5. évf. 24. szám, 47. o.

O’ROURKE, K. (2002): Globalization and inequality: historical trends. In: PLESKOVIC, B.–STERN, N. (szerk.): Annual Bank Conference on Development Economics, 2001/2002. Oxford and Washington, Oxford University Press for the World Bank, 39–61. o.

RAVALLION, M. (2003): The debate on globalization, poverty and inequality: why measurement matters. International Affairs, 79. évf. 4. szám, 739–754. o.

SZAPÁRY György–von HAGEN, J. szerk. (2004): Monetary Strategies for Joining the Euro. Cheltenham /Glos/ Anglia és Northampton /Mass/ USA, Edward Elgar Publishing Co.

TODARO, M.–SMITH, S. (2003): Economic Development, 8. kiadás. Boston, Addison Wesley.

World Bank (2005): World Development Report, 2005. Oxford and Washington, Oxford University Press for the World Bank.

Jegyzetek

1 Részlet a szerzőnek az Akadémiai Kiadó gondozásában 2006-ban megjelenő, A fölemelkedő Európa című kötetéhez írott előszavából.

2 Az ADB (2005) statisztikája szerint az észak-afrikai országok lakosságának átlagos élettartama eléri, sőt meghaladja a közép-európai országokét, és 70 év körüli értékével jobb a kelet-európaiakénál.

3 Csak a 2005. év terméséből szemezgetve: a törvényhozás elé került a válást büntetőjogi vétséggé minősítő tervezet (elvetették); a rendőrség többször is brutálisan lépett föl tüntető nők ellen (egyszer épp az EP-küldöttség látogatása alatt); újra a hivatalosság szintjére emelkedett az egységes nemzetállam tana (bár az alkotmány 2002. évi módosítása elismerte a vallási és nemzeti kisebbségeket), a kormányzatnak nem tetsző tudományos rendezvényeket lehetetlenítettek el, stb.

4 Talán nem egészen véletlen, hogy a könyv angol nyelvű változatáról (The New Political Economy of Emerging Europe, Akadémiai Kiadó, 2005) a Neue Zürcher Zeitungban megjelent első recenzió (2005. március 12.) épp a Stabilitási és Növekedési Egyezményről szóló részt emelte ki. Hasonlóképp a hvg.online 2005. március 23-i számában megjelent ismertetés is a növekedés lassulására vonatkozó, azaz gazdaságpolitikai üzenetet hangsúlyozta, míg az Economist 2005. június 25-i Meet the neighbours című mellékletének írása az egyensúlyhiánnyal és az EU-val kapcsolatos kritikai gondolatokra hivatkozik. Matolcsy György (2005) az állam szerepének liberálisok általi újrafölfedezését tartotta említésre méltónak alapos bírálatában.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges