Az átmenet és az EU között

Csaba László

Nyomtatóbarát változat

Egy évtizeddel az első szabad választás után ellenállhatatlanul tolul fel a kérdés: mit tanultunk ebből az évtizedből? Mit látunk ma másképp, mint egy évtizede, mint más elemzők (Antal, 2000), vagy mint a nemzetközi szervezetek, így az OECD, az EU, az IMF és a hitelminősítők? Az egy évtizeddel ezelőtti helyzettől eltérően ma hozzáférhetővé váltak és megbízhatónak tekinthetők a nemzetgazdaság helyzetét leíró információk, sőt a publikációs verseny miatt gyakoriak a nemzetközi egybevetések is (a komolyan vehetőek is). Az újabb keletű monografikus leírások, valamint a nemzetközi szervezetek országjelentései pedig a rendszeres külső megmérettetésről és az önértékelés hivatalos kiigazításáról is gondoskodhatnak. Mindezek alapján teszünk kísérletet arra, hogy a magyar átalakulást nemzetközi egybevetésben tekintsük át.

A végítélet elmarad



Mint a mellékelt 1. sz. táblázatból látható, a rendszerváltási visszaesés (Kornai, 1993) idején az ország jövedelmének 18 százalékát veszítette el. Ez enyhén meghaladta a közép-európai országok 16,8 százalékos átlagát, de lényegesen elmaradt a délkelet-európai átlag 29,8 százalékától, vagy a Független Államok Közösségétől, ahol a nemzeti össztermék szinte megfeleződött (1989–98 között 46 százalékkal csökkent).

Ebből már néhány előzetes észrevételt is megfogalmazhatunk. Mindenekelőtt azt, hogy Magyarország nem illik a rendszerváltási irodalom elméleti irányultságú részét átható végítélet-látomásokba. Hazánkban a nemzeti össztermék visszaesése nem haladta meg a nagy gazdasági világválság, azaz 1929–33 közt tapasztalt értéket. A termelés és a foglalkoztatás visszaesése valóban átmeneti jelenségnek bizonyult, és növekedésnek adta át a helyét. Igaz, a talpraállás hosszadalmasabbnak bizonyult, mint ahogy azt a legtöbben vártuk. Másodszor: a transzformációs visszaesést háromévi stagnálás előzte meg. Ez egyértelműen jelezte – a korabeli döntéshozók számára is – azt, hogy a régi rendszer végképp felélte tartalékait, megreformálva sem volt kilátása a növekedésre.

Harmadszor: Magyarország csak 1999-re érte el a „válság előtti szintet”, bármit is jelentsen[1] ez a mérce. Ez megmagyarázza, hogy miért szavazták le rendre a mindenkori hatalmon lévőket a választópolgárok, hisz a Nyugattól mért távolság ezalatt még nőtt is.

Negyedszer: az 1999. évi előzetes adatokból már tudható, hogy Szlovákia és Csehország Magyarországét meghaladó ütemű növekedése nem bizonyult fönntarthatónak.

Ezzel szemben a mérsékeltebb ütemű magyar megélénkülés, majd növekedés egyben fenntarthatónak bizonyult. 1996 – azaz, a Bokros-csomag hatásának érzékelhetővé válása – óta a fizetési mérleg hiánya nem korlátozza a növekedést, hisz mértéke még 1999-ben is alig haladta meg a 2 Mrd-ot. Ezt pedig a nem adóssággerjesztő tőkebeáramlás ellensúlyozta – így a működő tőke befektetése és a részvényberuházások is. A növekedés fenntartható volta az, ami élesen szembeállítja a magyar fejlődést Bulgária és Románia tapasztalatával, ahol a növekedés (idő előtti) gerjesztésére irányuló állami politika ismételt visszaeséshez, összesítésben pedig a miénknél is nagyobb termelési kiesésekhez vezetett. Az átalakuló országok teljes körét tekintve csak Lengyelország és Szlovénia ért el nálunk jobb növekedési teljesítményt.

1. táblázat
A bruttó hazai termék/nemzeti jövedelem alakulása az átalakuló országokban 1980–1998 között (változatlan áron, százalékban) (1989 = 100%)

Forrás: ECE (1999), 65. o.



Az első tanulság mindebből az, hogy hazánkban ugyan 1993 második felétől megindult a növekedés, ez azonban sokkal szerényebb ütemű volt, mint amit várhattunk volna. Mivel e lassú talpraállás valódi kontrollcsoportját a délkelet-európai államok jelentik, valamint a posztszovjet országok, ahol az alternatívát a máig tartó visszaesés jelentette, vagy ahol mégse, a megélénkülés csak átmeneti,[2] a magyar teljesítményt kielégítőnek kell tartanunk, ha kiemelkedőnek vagy példaértékűnek nem is mondható.

A 2. táblázat az átalakulás egyik alapkérdését érinti: a rendszerváltozás hozta szabadság társul-e a jóléttel? Érdemes felidéznünk azt a tényt, hogy az 1953–1991 közti időszak legtöbb társadalmi megmozdulását gazdasági jellegű elégedetlenség, nem pedig elvont szabadságvágy mozgatta, ami a jelszavakban is tetten érhető. Ezért érthető, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan azon fölvetése, mely szerint a szovjet modellre jellemző torzulások kiigazítása azonnali és nagymértékű jólétnövelő hatással jár, egyfajta politikai axiómává, egyben társadalmi elvárássá vált. Az ily módon – részben pártprogramokban és kormányzati tervezetekben is számszerűsítetten – kialakult várakozások közvetlenül behatárolták az új demokráciákban hatalomra jutók mozgásterét.

2. táblázat
A fogyasztási reálkiadások az átalakuló országokban 1980–1998
(1989 = 100%)

Forrás: / ECE / (1999), / 66. / o. /

A 2. táblázatban közölt reálfogyasztási, kiadás egy sor részletes újraszámítás végeredményeképp adódó, országok közt egybevethető adatsort tartalmaz, ami viszonylag jól közelíti az anyagi jólét fogalmát. A táblázatból az a mellbevágó következtetés adódik, hogy mindössze Szlovákiában és Magyarországon állt elő az a helyzet, hogy „az utolsó békeév” fogyasztási szintjét még egy évtized múltán sem sikerült beérni. Ez teljesen ellentétes mindazzal, amit a választók elvártak (volna), és amit a pártok valóban meg is ígértek.

Miközben a visszafogott fogyasztás jó hír a beruházások, és így a hosszabb távú növekedési kilátások szempontjából, ez az adat egyben a növekvő jövedelmi különbségekre is utal. A Központi Statisztikai Hivatal előzetes adatai szerint[3] (Magyar Hírlap, 1999. október 20.) a legalsó és legfelső jövedelmi tized közti különbség tavaly 1:8 arányúra nőtt (míg a 80-as évek elején ez az arány 1:5, az évtized végén 1:6 volt, és a mai arányok 1992–93-ra már kialakultak). Ez az általában egyenlőtlennek tartott francia szintnek felel meg, és meghaladja nemcsak a skandináv államok, hanem a nyugatnémet tartományok jellemző értékét is.

Önmagában véve az nem baj, hogy elmaradottabb országban nagyobbak a jövedelmi különbségek. Az azonban elgondolkodtató, hogy eleddig minden választást a szociális kiegyenlítés jegyében föllépő erők nyertek meg. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi várakozások elszakadtak a realitásoktól.

Ha a 2. táblázat alapján szemrevételezzük a sorstárs országokat, kitűnik, hogy minden olyan kísérlet, amely a növekedés feltételeinek megteremtése helyett a folyó fogyasztási szint megőrzésére irányult, visszájára fordult. Más oldalról a fogyasztás elszaladása mindig arra utal, hogy az állami kiadásokat nem tudják kézben tartani, magyarán gyenge a kormányzat. Ezt mutatja a moldáv, a román és az orosz példa. Ebben az összefüggésben a magyar átalakulásnak kifejezetten előnyös vonása az, amit a belpolitikai vitákban naponta kárhoztatnak, miszerint fogyasztást korlátozó irányú. Pedig ez nem pusztán a küladósság teljesítése, hanem a növekedés megalapozása szempontjából is jó. Egyébként a táblázat adataiból az is belátható, hogy a magyar esetben nem nyílt tágra az olló a GDP (összjövedelem) és a fogyasztási kiadások dinamikája között.

3. táblázat

A tőkeberuházások az átalakuló gazdaságokban 1980–1998
(1989 = 100%)

Forrás: ECE (1999), 66. o.


A 3. táblázatból az előzőekben elmondottak tükörképét olvashatjuk le. Miközben az elméleti közgazdaságtan megosztott a beruházások és a növekedés közti kapcsolat természetét illetően, azt nem vitatja senki, hogy létezik ilyen kapcsolat. Nem ismeretes egyetlen komoly elméleti modell vagy gazdaságtörténeti tapasztalat sem, ahol egy ország fizikai, emberi, szervezeti és láthatatlan tőke felhalmozása nélkül is, beruházásait tartósan elhanyagolva jólétre jutott volna. Igaz, a Solow-modell óv attól a hibától (amit alkalmazói gyakorta elkövettek), hogy ti. a gazdaságfejlődést a fizikai tőkeberuházás függvényének tekintsük. Ez az észrevétel a 3. táblázat számsorából is igazolást nyer. Mint látható, Csehországban viszonylag hamar megélénkültek a beruházások, ez azonban nem a világgazdaságban is versenyképes új termelőkapacitások létrehozására irányult, hanem a régi, kihasználatlan termelő-berendezéseket bővítették újakkal. Így a beruházási felfutás is rövid életűnek bizonyult, és az 1999. évi előzetes adatok szerint éveken át folytatódó visszaesésnek adta át a helyét. Szlovákia a tavalyi alkalmazkodási program keretében lépett ugyanezen útra, míg Romániában és Bulgáriában még a 90-es évtized közepi mérsékelt megélénkülés is megfordult.

A beruházások szempontjából a legjobb eredményeket Észtország, Lengyelország és Szlovénia érte el; Magyarország egyértelműen a második körbe sorolódik. Az elemzőket joggal riasztó beruházási összeomlás Ukrajna, Oroszország, Kazahsztán, Lettország, Bulgária és Románia esetében volt megfigyelhető. A felsorolt országok esetében súlyos nehézségek tornyosulnak a fönntartható növekedés előtt. Ezzel szemben hazánkban a beruházások az össztermeléssel arányosan estek vissza, majd a növekedés 1997 óta megfigyelt élénkülése a beruházási tevékenység megélénkülésére épült.[4] A beruházásokra és a kivitelre alapuló növekedés amúgy is valószínűbben fönntartható. Az külön is figyelmet érdemel, hogy 1992–99 közt a beruházás-élénkülés folyamatos maradt, 1999-ben végül 10,5 százalékot is elérve.

Ha ezt a pályát a lengyelekéhez hasonlítjuk, szembetűnő, hogy bár 1989–91 közt a lengyel visszaesés mélyebb volt, ámde a talpra állás is korábban indult meg, és főképp lendületesebb maradt a 90-es évtized egészében. A lengyel esetben mind a határozott stabilizációs lépések, mind a nagy belső piac növekedési szerepét érdemes kiemelni. Ezzel szemben Szlovénia 1990–94 közti, elhúzódóbb visszaesését különösen élénk beruházási felfutás követte. Ehhez képest Szlovákia – Észtországtól eltérően – csak a délkelet-európai országoknál megfigyelhető léptékű beruházás-visszaesést élt meg 1990–95 között. Ez a szocialista nagyipar radikális leépülését jelenítette meg. Az ezt követő megélénkülést a Dzurinda-kormány kiigazító csomagja hűtötte le. Ez a statisztika talán önmagában is magyarázhatja, miért nincs hazánkban keletje az ódivatú keynesi növekedésgerjesztő politikának és az állami válságellenes aktivizmusnak sem.

A 4. táblázat adatait az átalakulás társadalmi költségeire vonatkozó első becslésnek tekinthetjük.[5] Ebből kitűnik, hogy a magyar munkanélküliségi ráta folytonosan és jelentékenyen elmarad – évi 2-3 százalékponttal – az európai átlag mögött. Talán még érdekesebb a gyorsan növekvő rendszerváltó országokkal, így Lengyelországgal, Szlovéniával, sőt a legutóbbi időkig Szlovákiával való egybevetés. Míg a szlovén munkanélküliség jelenleg magasabb a spanyol (15 százalék) és a keletnémet (17 százalék) szintnél is, a szlovák munkanélküliség ez év elején 20 százalékra szökött, s a lengyel adat is 11,3 százalékra nőtt, miközben a magyar adat a KSH közlése szerint 6,9 százalék, és folyamatosan csökken. Eszerint térségünkben a magyar az egyetlen tankönyvszerűen működő gazdaság, ahol a gazdasági aktivitás megélénkülése azonnal és közvetlenül a munkanélküliség csökkenésében is megjelenik nemzetgazdasági szinten.

A nemzetközi összehasonlítások is azt igazolták, hogy az a rendszerátalakulás első éveiben népszerű eljárás, amelynek során a szerkezeti változásokat jelentősebb munkanélküliség elkerülésével, főképp bérszabályozással és a cégek leépítésekről való kormányzati lebeszélésével próbálták végbevinni, nem vált be. Csehország és Oroszország immár évek óta nemcsak a magyarnál nagyobb, de egyre növekvő állástalansági arányokkal fizet az elhalasztott alkalmazkodásért. Horvátország, Albánia, a háború sújtotta Szerbia-Montenegro, Macedónia és Bosznia-Hercegovina olyan félelmetes munkanélküliségi rátákat mutat, amelyek önmagukban megkérdőjelezik a társadalmi békét és egybetartozást, így a gazdasági stabilitás felszínen megjelenő eredményeit is. Ezzel szemben hazánkban a társadalmi párbeszéd szereplőinek gyengesége a munkapiac spontán liberalizálódásához vezetett, és így a munkanélküliségi ráta 7 százalék alá süllyedt, ami már egybevethető a hollandok sokat dicsért 6,4 százalékos eredményével. Igaz, a mai magyar GDP 22-23 százalékára becsült (Tóth, 1998) második gazdaság a tömeges elbocsátások időszakában egyfajta szociális védőhálóként is működött, miközben a sokat reklámozott aktív munkapiaci eszközök semmit se hoztak. A kisvállalkozások is, valamint a szolgáltatások is nagyszámú új munkahelyet teremtettek. Az 1991–95 közt igen nagyvonalú – azóta erőteljesen szigorított – elő- és rokkantnyugdíjazási rendszer is hozzájárult ahhoz, hogy társadalmi értelemben áthidalható legyen az 1989–95 közt 5 millióról 3,5-re csökkenő foglalkoztatottság sokkhatása.

4. táblázat
A munkanélküliség alakulása az átalakuló országokban 1990–1998

Forrás: ECE (1999), 69. o.


Hogyan stabilizáljunk?


A 90-es évek elejének kedvenc gazdasági kérdését visszapillantó jelleggel az 5. táblázat adatai alapján egyértelműen válaszolhatjuk meg. Különösen az 1. táblázat adataival egybevetve az adatsorok hosszabb távra is erőteljesebben alátámasztják azt a korábbi felismerést (Fischer–Sahay–Végh, 1997), hogy semmilyen gazdasági növekedés nem lehetséges, különösen pedig hosszabb távra fenntartható nem, amíg az inflációt mérsékelt (15-30 százalékos) vagy alacsony (3-5 százalékos) szintre nem csökkentik. Ma azonban már az sem kétséges, hogy az áremelkedések megfékezése csak szükséges, de semmiképp se elégséges feltétele a növekedés beindulásának. Ezt a legegyértelműbben Grúzia, Moldova és Ukrajna példázza, de a gazdasági tevékenység tartósan alacsony szintje a balti államokban, Horvátországban és a keletnémet tartományokban ugyanezt mutatja.

Szerbia-Montenegro és Oroszország példája azt mutatja, hogy egy viszonylag eredményes stabilizáció sem föltétlen tartható fenn. Bulgária és Románia a menet közben félbehagyott stabilizációs műtét példái, amelyek ismételt beavatkozást kényszerítettek ki. Ez a bolgár esetben 6,2 százalékra csökkenő, Románia esetében viszont 55 százalékra növekvő éves inflációt eredményezett 1999-ben. Ez utóbbi már a javában folyó elnökválasztási kampány hatását jelzi.

Észtország, Szlovénia, Lengyelország és Magyarország az egyszeri, de fokozatos dezinfláció példájaként említhető. Közismert, hogy az árak, a bérek, a kamatok, a devizagazdálkodás és a külkereskedelem felszabadítása az árarányok és az árszint egyszeri jelentős átrendeződésével jár. Ezt a közgazdasági szakirodalom kiigazító inflációként ismeri, és szigorúan egyszeri eseményként értelmezi. Ezt követően azonban elvileg már stabil árszintnek kellett volna kialakulnia. Ezen elméleti elvárással szemben a gyakorlatban 10-30 százalék közti éves szintű mérsékelt infláció állandósult, és e szintről az említett országokban csak igen lassan sikerült lejjebb vinni a drágulást. Mivel hazánkban az árak és a bérek jó részét már a 80-as évek reformszocialista lépései fölszabadították, nálunk 1990-re nem volt eltüntethető pénztöbblet/krónikus áruhiány. Az 1990. évi 28,9 százalékos és az 1991. évi 35 százalékos évi infláció oka főképp a KGST összeomlásából adódó kínálati sokk, az Öböl-háború kiváltotta olajár-emelkedés és pánik, valamint a politikai változásokkal járó befektetői és konszolidációs bizonytalanság együttese volt. Érdemes fölidézni, hogy ezek az értékek az egész átalakuló térségben a legalacsonyabbak voltak, holott az adósságszolgálat kiszolgálása eleve erőforrás-átcsoportosítást igényelt. 1992 után azonban a magyar pálya a többiekéhez simul, elveszti előnyét.

Miért húzódott el ily hosszú időre – 1992-től egészen 1999-ig – az érezhetőbb dezinfláció? Egyes elemzők (Erdős, 1998) a költséginflációs elemeket, az önfenntartó inflációs várakozások nominális hatását, valamint az inflációs számvitelből adódó torzulásokat kárhoztatják. Eszerint a belső államadósság és kamatszolgálatának látszólag robbanásszerűen növekvő terhe valójában és túlnyomórészt az inflációs tőkeértékvesztés névleges ellensúlyozása. Mások (Cottarelli–Szapáry szerk., 1998) ehhez a folytonos valutaértékelés hatását, valamint a kereskedelmi forgalomba nem kerülő javak árszintjének elkerülhetetlenül lassú, fokozatos kiigazítását emelik ki. Az utóbbiaknál előbb a költségeket fedező, utóbb nyereséges, majd amortizációt is tartalmazó árakra kell áttérni, hogy a helyreállítási érték is megtérülhessen. Ez a kör azonban világszerte a politikailag legérzékenyebb, hisz nem más tartozik ide, mint a lakhatás, az egészségügy, a helyi közlekedés és az oktatás. Az említett területeket is átfogó azonnali árkiigazítás papíron persze lehetséges, a gyakorlatban azonban aligha képzelhető el. Ezért az említett területek alkalmazkodása évekre elhúzódott, mi több, az átalakuló országok teljes EU-tagságáig aligha fejeződhet be.

Mit gondoljunk a megvalósultnál gyorsabb, radikálisabb árletörés lehetőségéről? A lett és litván példa egyáltalán nem meggyőző, ha az 1. táblázatban közölt termelési/aktivitási szintet is figyelembe vesszük. Horvátország – a glasznoszty nemrégi kitöréséig[6] – meggyőzőbbnek tűnt, bár a termelés szintje ma még azonos azzal, ami hazánkban a visszaesés mélypontjának minősült (1993-ban): a válság előtti szint 80%-a. Ehhez még három kiegészítő megjegyzést kell tenni. Először: az ország gazdasági rendszerét nem mindig átlátható eszközökkel gyakorolt állami befolyásolás jellemzi. A teljesen szabad árképzés inkább kivételnek számít. Másrészt: a horvát gazdaság teljesítményszintje leginkább Romániáénak felel meg, s nem a mérsékelt inflációjú csoportra jellemző értéket vett fel. Végül, de korántsem utolsósorban, a horvát infláció már az új kormány kiigazító intézkedései előtt évről évre gyorsult, eközben pedig – a gazdaságelméleti sztenderd várakozására rácáfolva – a munkanélküliség is magas szinten állandósult.

1996-ig a cseh eset meggyőzőbbnek tetszett. Az azóta is folyó liberalizálás és a két és fél évi recesszió azonban nagymértékben viszonylagossá teszi az 1999. évben elért 2,7 százalékos infláció-eredményt. Figyelemre méltó, hogy 1994–98 közt Csehországban sem csökkent az infláció. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy „békeidőben”, azaz a gazdasági növekedés időszakában – Szlovákiától és a balti államokból eltérően – Csehországban nem ment végbe dezinfláció.


Magyarország a mérsékelt inflációjú csoportba tartozik, ahol az áremelkedés üteme 1992–97 közt magas szinten „beragadt”. Ez a gyenge kormányzat mellett az 1995. márciusi kiigazító intézkedések árát is megjeleníti. 1997–99 között azonban az infláció közel megfeleződött, 18,4 százalékról 10 százalékra. Az elemzők megegyeznek abban, hogy most Magyarország azon országok közé lépett, amelyek hamarosan megtapasztalják: erről a szintről a 3-5 százalékos alacsony inflációra lemenni még sokkal nehezebb, mint magasabb szintről a jelenlegire. Ez nem utolsósorban a demokratikus döntéshozatal természetéből, a részérdekek intézményes képviseletéből adódik. A 3 százalék körüli alacsony infláció[7] elérése persze önérték, de a politikai szint számára ezt az EU-csatlakozás követelményrendszere és belátható közelsége teszi kézzelfoghatóvá.

5. táblázat

A fogyasztói árak alakulása az átalakuló országokban
(Évi átlag, év/év, százalék)