Csaba László

Nyomtatóbarát változat

Egy évtizeddel az első szabad választás után ellenállhatatlanul tolul fel a kérdés: mit tanultunk ebből az évtizedből? Mit látunk ma másképp, mint egy évtizede, mint más elemzők (Antal, 2000), vagy mint a nemzetközi szervezetek, így az OECD, az EU, az IMF és a hitelminősítők? Az egy évtizeddel ezelőtti helyzettől eltérően ma hozzáférhetővé váltak és megbízhatónak tekinthetők a nemzetgazdaság helyzetét leíró információk, sőt a publikációs verseny miatt gyakoriak a nemzetközi egybevetések is (a komolyan vehetőek is). Az újabb keletű monografikus leírások, valamint a nemzetközi szervezetek országjelentései pedig a rendszeres külső megmérettetésről és az önértékelés hivatalos kiigazításáról is gondoskodhatnak. Mindezek alapján teszünk kísérletet arra, hogy a magyar átalakulást nemzetközi egybevetésben tekintsük át.

A végítélet elmarad



Mint a mellékelt 1. sz. táblázatból látható, a rendszerváltási visszaesés (Kornai, 1993) idején az ország jövedelmének 18 százalékát veszítette el. Ez enyhén meghaladta a közép-európai országok 16,8 százalékos átlagát, de lényegesen elmaradt a délkelet-európai átlag 29,8 százalékától, vagy a Független Államok Közösségétől, ahol a nemzeti össztermék szinte megfeleződött (1989–98 között 46 százalékkal csökkent).

Ebből már néhány előzetes észrevételt is megfogalmazhatunk. Mindenekelőtt azt, hogy Magyarország nem illik a rendszerváltási irodalom elméleti irányultságú részét átható végítélet-látomásokba. Hazánkban a nemzeti össztermék visszaesése nem haladta meg a nagy gazdasági világválság, azaz 1929–33 közt tapasztalt értéket. A termelés és a foglalkoztatás visszaesése valóban átmeneti jelenségnek bizonyult, és növekedésnek adta át a helyét. Igaz, a talpraállás hosszadalmasabbnak bizonyult, mint ahogy azt a legtöbben vártuk. Másodszor: a transzformációs visszaesést háromévi stagnálás előzte meg. Ez egyértelműen jelezte – a korabeli döntéshozók számára is – azt, hogy a régi rendszer végképp felélte tartalékait, megreformálva sem volt kilátása a növekedésre.

Harmadszor: Magyarország csak 1999-re érte el a „válság előtti szintet”, bármit is jelentsen[1] ez a mérce. Ez megmagyarázza, hogy miért szavazták le rendre a mindenkori hatalmon lévőket a választópolgárok, hisz a Nyugattól mért távolság ezalatt még nőtt is.

Negyedszer: az 1999. évi előzetes adatokból már tudható, hogy Szlovákia és Csehország Magyarországét meghaladó ütemű növekedése nem bizonyult fönntarthatónak.

Ezzel szemben a mérsékeltebb ütemű magyar megélénkülés, majd növekedés egyben fenntarthatónak bizonyult. 1996 – azaz, a Bokros-csomag hatásának érzékelhetővé válása – óta a fizetési mérleg hiánya nem korlátozza a növekedést, hisz mértéke még 1999-ben is alig haladta meg a 2 Mrd-ot. Ezt pedig a nem adóssággerjesztő tőkebeáramlás ellensúlyozta – így a működő tőke befektetése és a részvényberuházások is. A növekedés fenntartható volta az, ami élesen szembeállítja a magyar fejlődést Bulgária és Románia tapasztalatával, ahol a növekedés (idő előtti) gerjesztésére irányuló állami politika ismételt visszaeséshez, összesítésben pedig a miénknél is nagyobb termelési kiesésekhez vezetett. Az átalakuló országok teljes körét tekintve csak Lengyelország és Szlovénia ért el nálunk jobb növekedési teljesítményt.

1. táblázat
A bruttó hazai termék/nemzeti jövedelem alakulása az átalakuló országokban 1980–1998 között (változatlan áron, százalékban) (1989 = 100%)

<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />	1980	1985	1986	1987	1988	1989	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998
Közép- és Kelet-Európa	88,7	94,8	97,8	99,4	100,8	100,0	93,2	82,9	78,9	78,7	81,9	86,7	90,0	92,0	93,4
Albánia	79,4	88,2	93,1	92,4	91,0	100,0	90,0	64,8	60,1	65,9	71,4	80,9	88,2	82,0	88,6
Bosznia-Hercegovina	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–
Bulgária	76,2	89,9	93,6	99,3	101,9	100,0	90,9	83,3	77,2	76,1	77,5	79,7	71,6	66,6	69,0
Horvátország	99,0	99,8	102,6	102,5	101,6	100,0	92,9	73,3	64,7	59,5	63,0	67,3	71,4	76,0	78,1
Cseh Köztársaság	–	91,3	93,2	93,7	95,7	100,0	98,8	87,4	84,6	85,0	87,8	93,4	97,0	98,0	95,3
Magyarország	86,3	94,1	95,5	99,4	99,3	100,0	96,5	85,0	82,4	81,9	84,4	85,6	86,8	90,7	95,3
Lengyelország	91,1	90,3	94,1	95,9	99,8	100,0	88,4	82,2	84,4	87,6	92,1	98,6	104,5	111,7	117,1
Románia	88,5	103,4	105,8	106,7	106,2	100,0	94,4	82,2	75,0	76,2	79,2	84,8	88,2	82,1	76,1
Szlovákia	–	91,0	94,8	97,1	99,0	100,0	97,5	83,3	77,9	75,1	78,7	84,2	89,7	95,6	99,8
Szlovénia	98,9	100,9	104,1	103,5	100,5	100,0	91,9	83,7	79,1	81,4	85,7	89,3	92,4	96,6	100,4
Macedónia	93,3	96,0	102,7	101,4	98,1	100,0	89,8	83,5	76,8	69,9	68,6	67,8	68,3	69,3	71,4
Szerbia-Montenegro	95,7	98,7	101,4	100,2	98,8	100,0	92,1	81,4	58,7	40,6	41,7	44,2	46,8	50,3	5,6
Balti Államok	67,8	81,4	85,6	89,0	96,0	100,0	97,8	89,9	67,9	58,2	55,2	56,4	58,8	63,7	66,5
Észtország	74,5	85,7	88,2	89,2	93,4	100,0	91,9	82,7	71,0	65,0	63,7	66,4	69,0	76,3	79,4
Lettország	68,5	81,3	85,1	89,0	93,6	100,0	102,9	92,2	60,1	51,1	51,5	51,0	52,7	57,3	59,3
Litvánia	67,4	79,8	84,9	88,9	98,4	100,0	96,7	91,2	71,8	60,2	54,3	56,1	58,7	63,0	66,2
FÁK	77,5	90,4	92,4	93,9	98,1	100,0	96,8	90,9	78,0	70,4	60,3	59,9	55,0	55,5	54,0
Örményország	73,5	95,9	97,7	94,5	92,2	100,0	94,5	83,4	48,6	44,3	46,7	49,9	52,8	54,5	58,4
Azerbajdzsán	79,6	98,8	100,6	105,1	109,7	100,0	88,3	87,7	67,9	52,2	41,9	37,0	37,4	39,6	43,6
Belorusszia	65,7	85,2	88,9	91,3	92,4	100,0	98,0	96,8	87,5	80,8	70,6	63,3	65,1	72,5	78,5
Grúzia	79,4	100,0	98,8	96,8	103,6	100,0	84,9	67,0	36,9	26,1	23,4	24,0	26,6	29,6	30,5
Kazahsztán	87,0	90,8	92,3	92,1	100,1	100,0	99,0	88,1	83,4	75,8	66,2	60,8	61,1	62,1	60,6
Kirgízia	69,1	82,9	83,6	84,7	95,6	100,0	104,8	96,5	83,2	70,3	56,2	53,1	56,9	62,5	63,7
Moldova	72,1	82,6	89,2	90,3	91,9	100,0	97,6	80,5	57,2	56,5	39,0	38,3	35,3	35,9	32,8
Oroszország	78,1	90,7	92,9	94,2	98,4	100,0	97,0	92,2	78,8	71,9	62,8	60,2	58,1	58,6	55,9
Tadzsikisztán	80,8	91,8	95,0	93,9	106,9	100,0	100,2	91,7	62,1	52,0	40,9	35,8	29,8	30,3	32,0
Türkmenisztán	80,7	89,5	93,4	97,1	107,5	100,0	101,8	97,0	82,5	83,7	69,2	64,2	68,5	60,7	63,8
Ukrajna	75,0	88,7	90,0	93,4	95,2	100,0	96,4	88,0	79,2	68,0	52,4	46,0	41,4	40,1	39,4
Üzbegisztán	76,0	88,1	88,0	88,4	97,0	100,0	99,2	98,7	87,7	85,7	81,2	80,5	81,9	86,1	89,9
Összesen:	80,3	91,4	93,7	95,2	98,7	100,0	95,9	88,8	78,0	72,3	65,9	64,7	64,2	65,3	64,5
Összehasonlító tételek
Közép-Európa	88,6	92,2	95,1	97,3	99,6	100,0	93,3	84,1	83,2	84,6	88,2	93,3	97,7	102,6	105,8
Délkelet-Európa	88,8	99,3	102,4	103,1	102,9	100,0	93,1	80,7	71,4	86,4	70,8	75,2	76,6	73,6	71,7
Csehszlovákia	84,9	92,7	95,1	97,0	99,3	100,0	98,5	84,4	78,80	–	–	–	–	–	–
Jugoszlávia	97,7	99,5	103,0	101,0	99,4	100,0	–	–	–	–	–	–	–	–	–
volt Szovjetunió	77,3	90,1	92,2	93,8	98,0	100,0	96,8	90,8	77,7	70,1	60,2	56,9	55,1	55,8	54,3
volt NDK	–	–	–	–	–	100,0	84,5	86,3	73,6	80,4	88,2	92,0	95,0	96,6	98,5

Forrás: ECE (1999), 65. o.



Az első tanulság mindebből az, hogy hazánkban ugyan 1993 második felétől megindult a növekedés, ez azonban sokkal szerényebb ütemű volt, mint amit várhattunk volna. Mivel e lassú talpraállás valódi kontrollcsoportját a délkelet-európai államok jelentik, valamint a posztszovjet országok, ahol az alternatívát a máig tartó visszaesés jelentette, vagy ahol mégse, a megélénkülés csak átmeneti,[2] a magyar teljesítményt kielégítőnek kell tartanunk, ha kiemelkedőnek vagy példaértékűnek nem is mondható.

A 2. táblázat az átalakulás egyik alapkérdését érinti: a rendszerváltozás hozta szabadság társul-e a jóléttel? Érdemes felidéznünk azt a tényt, hogy az 1953–1991 közti időszak legtöbb társadalmi megmozdulását gazdasági jellegű elégedetlenség, nem pedig elvont szabadságvágy mozgatta, ami a jelszavakban is tetten érhető. Ezért érthető, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan azon fölvetése, mely szerint a szovjet modellre jellemző torzulások kiigazítása azonnali és nagymértékű jólétnövelő hatással jár, egyfajta politikai axiómává, egyben társadalmi elvárássá vált. Az ily módon – részben pártprogramokban és kormányzati tervezetekben is számszerűsítetten – kialakult várakozások közvetlenül behatárolták az új demokráciákban hatalomra jutók mozgásterét.

2. táblázat
A fogyasztási reálkiadások az átalakuló országokban 1980–1998
(1989 = 100%)

	1980	1985	1986	1987	1988	1989	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998
Bulgária	–	–	–	–	–	100,0	100,6	92,3	89,4	86,2	82,3	80,7	75,3	64,0	–
Horvátország	–	–	–	–	–	–	–	100,2	87,2	85,3	92,0	106,6	109,2	–	–
Cseh Köztársaság	–	–	–	91,3	93,1	100,0	104,9	81,0	88,2	90,4	92,6	96,5	102,5	103,2	101,7
Magyarország	92,2	99,2	101,5	104,9	102,0	100,0	97,3	92,2	92,8	97,9	95,6	89,3	86,6	88,6	–
Lengyelország	108,0	105,1	109,3	111,8	114,7	100,0	88,3	94,9	98,2	103,0	106,9	110,4	118,4	125,6	–
Románia	83,9	85,4	85,8	88,7	90,6	100,0	108,9	96,0	90,7	91,8	95,3	105,5	112,9	108,0	104,1
Szlovákia	–	81,8	85,4	89,2	92,1	100,0	103,3	76,9	75,6	74,3	71,6	73,9	82,0	85,5	88,5
Szlovénia	–	–	–	–	–	–	100,0	91,6	88,8	99,1	102,6	110,2	113,1	117,2	–
Észtország	–	–	–	–	–	–	–	–	–	100,1	101,2	110,4	116,5	124,4	131,9
Lettország	–	–	–	–	–	–	100,0	76,7	49,2	46,5	47,4	47,0	50,8	52,7	–
Litvánia	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	100,0	102,6	112,3	–
Örményország	–	–	–	–	–	–	100,0	97,4	84,9	66,4	68,9	74,5	76,8	81,5	–
Azerbajdzsán	–	–	–	–	–	–	–	–	–	100,0	80,3	78,0	84,3	93,2	–
Belorusszia	–	–	–	–	–	–	100,0	93,4	84,0	82,1	72,1	65,3	67,4	73,8	–
Grúzia	–	–	–	–	–	–	100,0	79,2	77,1	45,4	42,4	46,1	–	–	–
Kazahsztán	–	–	–	–	–	–	100,0	96,8	96,1	84,9	67,7	55,1	51,2	51,8	–
Kirgízia	–	–	–	–	–	–	–	100,0	87,2	77,1	62,0	52,0	55,3	50,8	50,4
Moldova	–	–	–	–	–	–	–	–	–	100,0	82,6	90,3	99,8	111,6	105,3
Oroszország	–	–	–	–	–	–	100,0	93,9	89,0	88,1	85,4	83,1	81,3	82,7	80,6
Ukrajna	–	–	–	–	–	–	100,0	94,3	88,6	72,0	65,0	62,6	57,4	59,3	–

Forrás: / ECE / (1999), / 66. / o. /

A 2. táblázatban közölt reálfogyasztási, kiadás egy sor részletes újraszámítás végeredményeképp adódó, országok közt egybevethető adatsort tartalmaz, ami viszonylag jól közelíti az anyagi jólét fogalmát. A táblázatból az a mellbevágó következtetés adódik, hogy mindössze Szlovákiában és Magyarországon állt elő az a helyzet, hogy „az utolsó békeév” fogyasztási szintjét még egy évtized múltán sem sikerült beérni. Ez teljesen ellentétes mindazzal, amit a választók elvártak (volna), és amit a pártok valóban meg is ígértek.

Miközben a visszafogott fogyasztás jó hír a beruházások, és így a hosszabb távú növekedési kilátások szempontjából, ez az adat egyben a növekvő jövedelmi különbségekre is utal. A Központi Statisztikai Hivatal előzetes adatai szerint[3] (Magyar Hírlap, 1999. október 20.) a legalsó és legfelső jövedelmi tized közti különbség tavaly 1:8 arányúra nőtt (míg a 80-as évek elején ez az arány 1:5, az évtized végén 1:6 volt, és a mai arányok 1992–93-ra már kialakultak). Ez az általában egyenlőtlennek tartott francia szintnek felel meg, és meghaladja nemcsak a skandináv államok, hanem a nyugatnémet tartományok jellemző értékét is.

Önmagában véve az nem baj, hogy elmaradottabb országban nagyobbak a jövedelmi különbségek. Az azonban elgondolkodtató, hogy eleddig minden választást a szociális kiegyenlítés jegyében föllépő erők nyertek meg. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi várakozások elszakadtak a realitásoktól.

Ha a 2. táblázat alapján szemrevételezzük a sorstárs országokat, kitűnik, hogy minden olyan kísérlet, amely a növekedés feltételeinek megteremtése helyett a folyó fogyasztási szint megőrzésére irányult, visszájára fordult. Más oldalról a fogyasztás elszaladása mindig arra utal, hogy az állami kiadásokat nem tudják kézben tartani, magyarán gyenge a kormányzat. Ezt mutatja a moldáv, a román és az orosz példa. Ebben az összefüggésben a magyar átalakulásnak kifejezetten előnyös vonása az, amit a belpolitikai vitákban naponta kárhoztatnak, miszerint fogyasztást korlátozó irányú. Pedig ez nem pusztán a küladósság teljesítése, hanem a növekedés megalapozása szempontjából is jó. Egyébként a táblázat adataiból az is belátható, hogy a magyar esetben nem nyílt tágra az olló a GDP (összjövedelem) és a fogyasztási kiadások dinamikája között.

3. táblázat

A tőkeberuházások az átalakuló gazdaságokban 1980–1998
(1989 = 100%)

	1980	1985	1986	1987	1988	1989	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998
Bulgária	–	–	–	–	–	100,0	100,0	80,0	74,1	61,2	61,9	71,8	56,6	44,1	–
Horvátország	–	–	–	–	–	–	–	100,0	88,5	94,5	93,6	108,2	–	–	–
Cseh Köztársaság	–	–	–	93,4	99,4	100,0	97,9	80,5	87,7	81,0	95,0	114,9	124,9	118,8	114,4
Magyarország	114,7	94,6	100,8	110,7	100,6	100,0	92,9	83,1	81,0	82,6	92,9	88,9	94,8	103,6	115,4
Lengyelország	124,6	111,4	116,4	116,5	126,5	100,0	75,2	71,9	73,6	75,7	82,6	96,2	115,2	140,1	–
Románia	163,7	161,5	163,3	161,0	157,6	100,0	64,4	44,0	48,9	52,9	63,9	68,3	72,2	70,1	57,4
Szlovákia	–	–	–	–	–	–	100,0	74,8	71,5	68,5	64,7	64,6	90,3	103,3	114,7
Szlovénia	–	–	–	–	–	–	100,0	88,5	77,1	85,4	97,4	113,8	124,2	138,3	–
Észtország	–	–	–	–	–	–	–	–	–	100,0	106,2	110,5	123,1	144,6	156,3
Lettország	–	–	–	–	–	–	100,0	36,1	25,7	21,6	21,8	23,7	29,0	32,2	–
Litvánia	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	100,0	110,9	137,0	–
Örményország	–	–	–	–	–	–	100,0	67,0	8,6	7,9	11,5	9,5	10,5	11,7	–
Azerbajdzsán	–	–	–	–	–	–	–	–	100,0	61,0	115,3	94,5	199,8	333,7	–
Belorusszia	–	–	–	–	–	–	100,0	105,3	85,6	79,1	68,3	48,1	46,6	57,4	–
Grúzia	–	–	–	–	–	–	100,0	86,3	49,2	18,5	133,4	219,9	–	–	–
Kazahsztán	–	–	–	–	–	–	100,0	74,2	61,9	44,2	39,2	24,3	18,5	19,1	–
Kirgízia	–	–	–	–	–	–	–	100,0	70,7	55,3	39,3	63,2	54,9	38,7	33,1
Moldova	–	–	–	–	–	–	–	–	–	100,0	56,5	54,5	68,1	64,9	64,8
Oroszország	–	–	–	–	–	–	100,0	84,5	49,4	36,7	27,1	25,1	20,9	19,9	18,5
Ukrajna	–	–	–	–	–	–	100,0	81,6	69,3	48,2	28,4	19,7	15,2	14,2	–

Forrás: ECE (1999), 66. o.


A 3. táblázatból az előzőekben elmondottak tükörképét olvashatjuk le. Miközben az elméleti közgazdaságtan megosztott a beruházások és a növekedés közti kapcsolat természetét illetően, azt nem vitatja senki, hogy létezik ilyen kapcsolat. Nem ismeretes egyetlen komoly elméleti modell vagy gazdaságtörténeti tapasztalat sem, ahol egy ország fizikai, emberi, szervezeti és láthatatlan tőke felhalmozása nélkül is, beruházásait tartósan elhanyagolva jólétre jutott volna. Igaz, a Solow-modell óv attól a hibától (amit alkalmazói gyakorta elkövettek), hogy ti. a gazdaságfejlődést a fizikai tőkeberuházás függvényének tekintsük. Ez az észrevétel a 3. táblázat számsorából is igazolást nyer. Mint látható, Csehországban viszonylag hamar megélénkültek a beruházások, ez azonban nem a világgazdaságban is versenyképes új termelőkapacitások létrehozására irányult, hanem a régi, kihasználatlan termelő-berendezéseket bővítették újakkal. Így a beruházási felfutás is rövid életűnek bizonyult, és az 1999. évi előzetes adatok szerint éveken át folytatódó visszaesésnek adta át a helyét. Szlovákia a tavalyi alkalmazkodási program keretében lépett ugyanezen útra, míg Romániában és Bulgáriában még a 90-es évtized közepi mérsékelt megélénkülés is megfordult.

A beruházások szempontjából a legjobb eredményeket Észtország, Lengyelország és Szlovénia érte el; Magyarország egyértelműen a második körbe sorolódik. Az elemzőket joggal riasztó beruházási összeomlás Ukrajna, Oroszország, Kazahsztán, Lettország, Bulgária és Románia esetében volt megfigyelhető. A felsorolt országok esetében súlyos nehézségek tornyosulnak a fönntartható növekedés előtt. Ezzel szemben hazánkban a beruházások az össztermeléssel arányosan estek vissza, majd a növekedés 1997 óta megfigyelt élénkülése a beruházási tevékenység megélénkülésére épült.[4] A beruházásokra és a kivitelre alapuló növekedés amúgy is valószínűbben fönntartható. Az külön is figyelmet érdemel, hogy 1992–99 közt a beruházás-élénkülés folyamatos maradt, 1999-ben végül 10,5 százalékot is elérve.

Ha ezt a pályát a lengyelekéhez hasonlítjuk, szembetűnő, hogy bár 1989–91 közt a lengyel visszaesés mélyebb volt, ámde a talpra állás is korábban indult meg, és főképp lendületesebb maradt a 90-es évtized egészében. A lengyel esetben mind a határozott stabilizációs lépések, mind a nagy belső piac növekedési szerepét érdemes kiemelni. Ezzel szemben Szlovénia 1990–94 közti, elhúzódóbb visszaesését különösen élénk beruházási felfutás követte. Ehhez képest Szlovákia – Észtországtól eltérően – csak a délkelet-európai országoknál megfigyelhető léptékű beruházás-visszaesést élt meg 1990–95 között. Ez a szocialista nagyipar radikális leépülését jelenítette meg. Az ezt követő megélénkülést a Dzurinda-kormány kiigazító csomagja hűtötte le. Ez a statisztika talán önmagában is magyarázhatja, miért nincs hazánkban keletje az ódivatú keynesi növekedésgerjesztő politikának és az állami válságellenes aktivizmusnak sem.

A 4. táblázat adatait az átalakulás társadalmi költségeire vonatkozó első becslésnek tekinthetjük.[5] Ebből kitűnik, hogy a magyar munkanélküliségi ráta folytonosan és jelentékenyen elmarad – évi 2-3 százalékponttal – az európai átlag mögött. Talán még érdekesebb a gyorsan növekvő rendszerváltó országokkal, így Lengyelországgal, Szlovéniával, sőt a legutóbbi időkig Szlovákiával való egybevetés. Míg a szlovén munkanélküliség jelenleg magasabb a spanyol (15 százalék) és a keletnémet (17 százalék) szintnél is, a szlovák munkanélküliség ez év elején 20 százalékra szökött, s a lengyel adat is 11,3 százalékra nőtt, miközben a magyar adat a KSH közlése szerint 6,9 százalék, és folyamatosan csökken. Eszerint térségünkben a magyar az egyetlen tankönyvszerűen működő gazdaság, ahol a gazdasági aktivitás megélénkülése azonnal és közvetlenül a munkanélküliség csökkenésében is megjelenik nemzetgazdasági szinten.

A nemzetközi összehasonlítások is azt igazolták, hogy az a rendszerátalakulás első éveiben népszerű eljárás, amelynek során a szerkezeti változásokat jelentősebb munkanélküliség elkerülésével, főképp bérszabályozással és a cégek leépítésekről való kormányzati lebeszélésével próbálták végbevinni, nem vált be. Csehország és Oroszország immár évek óta nemcsak a magyarnál nagyobb, de egyre növekvő állástalansági arányokkal fizet az elhalasztott alkalmazkodásért. Horvátország, Albánia, a háború sújtotta Szerbia-Montenegro, Macedónia és Bosznia-Hercegovina olyan félelmetes munkanélküliségi rátákat mutat, amelyek önmagukban megkérdőjelezik a társadalmi békét és egybetartozást, így a gazdasági stabilitás felszínen megjelenő eredményeit is. Ezzel szemben hazánkban a társadalmi párbeszéd szereplőinek gyengesége a munkapiac spontán liberalizálódásához vezetett, és így a munkanélküliségi ráta 7 százalék alá süllyedt, ami már egybevethető a hollandok sokat dicsért 6,4 százalékos eredményével. Igaz, a mai magyar GDP 22-23 százalékára becsült (Tóth, 1998) második gazdaság a tömeges elbocsátások időszakában egyfajta szociális védőhálóként is működött, miközben a sokat reklámozott aktív munkapiaci eszközök semmit se hoztak. A kisvállalkozások is, valamint a szolgáltatások is nagyszámú új munkahelyet teremtettek. Az 1991–95 közt igen nagyvonalú – azóta erőteljesen szigorított – elő- és rokkantnyugdíjazási rendszer is hozzájárult ahhoz, hogy társadalmi értelemben áthidalható legyen az 1989–95 közt 5 millióról 3,5-re csökkenő foglalkoztatottság sokkhatása.

4. táblázat
A munkanélküliség alakulása az átalakuló országokban 1990–1998

				ezer fő					munkavállalók százalékában
	1990	1994	1995	1996	1997	1998	1990	1994	1995	1996	1997	1998
Közép- és Kelet-Európa	2773	7190	6583	6300	6196	–	–	13,6	12,5	11,7	11,9	12,6
Albánia	150	262	171	158	194	235	9,5	18,0	12,9	12,3	14,9	17,6
Bosznia-Hercegovina	–	–	–	185	222	257	–	–	–	–	39	38
Bulgária	72	488	424	478	524	465	1,8	12,8	11,1	12,5	13,7	12,2
Horvátország	196	248	249	269	287	303	–	17,3	17,6	15,9	17,6	18,6
Cseh Köztársaság	39	167	153	186	269	387	0,7	3,2	2,9	3,5	5,2	7,5
Magyarország	101	520	496	479	464	404	1,7	10,9	10,4	10,5	10,4	9,1
Lengyelország	1126	2838	2629	2360	1826	1831	6,5	16,0	14,9	13,2	10,3	10,4
Románia	150	1224	998	658	881	1025	1,3	10,9	9,5	6,6	8,8	10,3
Szlovákia	40	372	330	330	438	427	1,6	14,8	13,1	12,8	12,5	15,6
Szlovénia	55	124	127	125	129	127	–	14,2	14,5	14,4	14,8	14,6
Macedónia	156	196	229	245	258	–	–	33,2	37,2	39,8	42	–
Szerbia-Montenegro	688	751	777	827	794	849	–	23,9	24,7	26,1	25,6	27,2
Balti Államok	–	197	245	237	236	269	–	5,3	6,6	6,4	6,3	7,3
Észtország	–	37	34	37	31	35	–	5,1	5,0	5,6	4,6	5,1
Lettország	–	84	83	91	85	111	–	6,5	6,6	7,2	6,7	9,2
Litvánia	–	78	128	109	120	123	–	4,5	7,3	6,2	6,7	6,9
FÁK	–	6011	7185	8519	9673	11579	–	4,4	5,8	6,6	7,6	9,0
Örményország	–	92	132	159	174	134	–	6,0	8,1	9,7	11,0	8,9
Azerbajdzsán	–	24	28	32	38	42	–	0,9	1,1	1,1	1,3	1,4
Belorusszia	–	101	131	183	126	106	–	2,1	2,7	4	2,8	2,3
Grúzia	–	76	61	58	143	99	–	3,8	3,4	3,2	8,0	4,2
Kazahsztán	–	70	140	282	259	252	–	1,0	2,1	4,1	3,9	3,7
Kirgízia	–	13	50	77	55	56	–	0,8	3,0	4,5	3,1	3,1
Moldova	–	21	25	23	28	32	–	1,0	1,4	1,5	1,7	1,9
Oroszország	–	5478	6431	7280	8133	9728	–	7,5	8,9	10,0	11,2	13,3
Tadzsikisztán	–	32	35	46	51	54	–	1,8	1,8	2,4	2,8	2,9
Türkménia	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–	–
Ukrajna	–	82	127	351	637	1003	–	0,3	0,6	1,5	2,8	4,3
Üzbegisztán	–	22	25	28	29	33	–	0,3	0,3	0,3	0,3	0,4
Összesen	–	13398	14013	15056	16105	–	–	–	–	–	–	–
Összehasonlító tételek:
Közép-Európa	1361	4021	3735	3480	3036	3176	–	12,9	12,0	11,2	9,8	10,2
Délkelet-Európa	1412	3169	2848	2635	2936	–	–	14,6	13,7	12,5	14,3	15,4

Forrás: ECE (1999), 69. o.


Hogyan stabilizáljunk?


A 90-es évek elejének kedvenc gazdasági kérdését visszapillantó jelleggel az 5. táblázat adatai alapján egyértelműen válaszolhatjuk meg. Különösen az 1. táblázat adataival egybevetve az adatsorok hosszabb távra is erőteljesebben alátámasztják azt a korábbi felismerést (Fischer–Sahay–Végh, 1997), hogy semmilyen gazdasági növekedés nem lehetséges, különösen pedig hosszabb távra fenntartható nem, amíg az inflációt mérsékelt (15-30 százalékos) vagy alacsony (3-5 százalékos) szintre nem csökkentik. Ma azonban már az sem kétséges, hogy az áremelkedések megfékezése csak szükséges, de semmiképp se elégséges feltétele a növekedés beindulásának. Ezt a legegyértelműbben Grúzia, Moldova és Ukrajna példázza, de a gazdasági tevékenység tartósan alacsony szintje a balti államokban, Horvátországban és a keletnémet tartományokban ugyanezt mutatja.

Szerbia-Montenegro és Oroszország példája azt mutatja, hogy egy viszonylag eredményes stabilizáció sem föltétlen tartható fenn. Bulgária és Románia a menet közben félbehagyott stabilizációs műtét példái, amelyek ismételt beavatkozást kényszerítettek ki. Ez a bolgár esetben 6,2 százalékra csökkenő, Románia esetében viszont 55 százalékra növekvő éves inflációt eredményezett 1999-ben. Ez utóbbi már a javában folyó elnökválasztási kampány hatását jelzi.

Észtország, Szlovénia, Lengyelország és Magyarország az egyszeri, de fokozatos dezinfláció példájaként említhető. Közismert, hogy az árak, a bérek, a kamatok, a devizagazdálkodás és a külkereskedelem felszabadítása az árarányok és az árszint egyszeri jelentős átrendeződésével jár. Ezt a közgazdasági szakirodalom kiigazító inflációként ismeri, és szigorúan egyszeri eseményként értelmezi. Ezt követően azonban elvileg már stabil árszintnek kellett volna kialakulnia. Ezen elméleti elvárással szemben a gyakorlatban 10-30 százalék közti éves szintű mérsékelt infláció állandósult, és e szintről az említett országokban csak igen lassan sikerült lejjebb vinni a drágulást. Mivel hazánkban az árak és a bérek jó részét már a 80-as évek reformszocialista lépései fölszabadították, nálunk 1990-re nem volt eltüntethető pénztöbblet/krónikus áruhiány. Az 1990. évi 28,9 százalékos és az 1991. évi 35 százalékos évi infláció oka főképp a KGST összeomlásából adódó kínálati sokk, az Öböl-háború kiváltotta olajár-emelkedés és pánik, valamint a politikai változásokkal járó befektetői és konszolidációs bizonytalanság együttese volt. Érdemes fölidézni, hogy ezek az értékek az egész átalakuló térségben a legalacsonyabbak voltak, holott az adósságszolgálat kiszolgálása eleve erőforrás-átcsoportosítást igényelt. 1992 után azonban a magyar pálya a többiekéhez simul, elveszti előnyét.

Miért húzódott el ily hosszú időre – 1992-től egészen 1999-ig – az érezhetőbb dezinfláció? Egyes elemzők (Erdős, 1998) a költséginflációs elemeket, az önfenntartó inflációs várakozások nominális hatását, valamint az inflációs számvitelből adódó torzulásokat kárhoztatják. Eszerint a belső államadósság és kamatszolgálatának látszólag robbanásszerűen növekvő terhe valójában és túlnyomórészt az inflációs tőkeértékvesztés névleges ellensúlyozása. Mások (Cottarelli–Szapáry szerk., 1998) ehhez a folytonos valutaértékelés hatását, valamint a kereskedelmi forgalomba nem kerülő javak árszintjének elkerülhetetlenül lassú, fokozatos kiigazítását emelik ki. Az utóbbiaknál előbb a költségeket fedező, utóbb nyereséges, majd amortizációt is tartalmazó árakra kell áttérni, hogy a helyreállítási érték is megtérülhessen. Ez a kör azonban világszerte a politikailag legérzékenyebb, hisz nem más tartozik ide, mint a lakhatás, az egészségügy, a helyi közlekedés és az oktatás. Az említett területeket is átfogó azonnali árkiigazítás papíron persze lehetséges, a gyakorlatban azonban aligha képzelhető el. Ezért az említett területek alkalmazkodása évekre elhúzódott, mi több, az átalakuló országok teljes EU-tagságáig aligha fejeződhet be.

Mit gondoljunk a megvalósultnál gyorsabb, radikálisabb árletörés lehetőségéről? A lett és litván példa egyáltalán nem meggyőző, ha az 1. táblázatban közölt termelési/aktivitási szintet is figyelembe vesszük. Horvátország – a glasznoszty nemrégi kitöréséig[6] – meggyőzőbbnek tűnt, bár a termelés szintje ma még azonos azzal, ami hazánkban a visszaesés mélypontjának minősült (1993-ban): a válság előtti szint 80%-a. Ehhez még három kiegészítő megjegyzést kell tenni. Először: az ország gazdasági rendszerét nem mindig átlátható eszközökkel gyakorolt állami befolyásolás jellemzi. A teljesen szabad árképzés inkább kivételnek számít. Másrészt: a horvát gazdaság teljesítményszintje leginkább Romániáénak felel meg, s nem a mérsékelt inflációjú csoportra jellemző értéket vett fel. Végül, de korántsem utolsósorban, a horvát infláció már az új kormány kiigazító intézkedései előtt évről évre gyorsult, eközben pedig – a gazdaságelméleti sztenderd várakozására rácáfolva – a munkanélküliség is magas szinten állandósult.

1996-ig a cseh eset meggyőzőbbnek tetszett. Az azóta is folyó liberalizálás és a két és fél évi recesszió azonban nagymértékben viszonylagossá teszi az 1999. évben elért 2,7 százalékos infláció-eredményt. Figyelemre méltó, hogy 1994–98 közt Csehországban sem csökkent az infláció. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy „békeidőben”, azaz a gazdasági növekedés időszakában – Szlovákiától és a balti államokból eltérően – Csehországban nem ment végbe dezinfláció.


Magyarország a mérsékelt inflációjú csoportba tartozik, ahol az áremelkedés üteme 1992–97 közt magas szinten „beragadt”. Ez a gyenge kormányzat mellett az 1995. márciusi kiigazító intézkedések árát is megjeleníti. 1997–99 között azonban az infláció közel megfeleződött, 18,4 százalékról 10 százalékra. Az elemzők megegyeznek abban, hogy most Magyarország azon országok közé lépett, amelyek hamarosan megtapasztalják: erről a szintről a 3-5 százalékos alacsony inflációra lemenni még sokkal nehezebb, mint magasabb szintről a jelenlegire. Ez nem utolsósorban a demokratikus döntéshozatal természetéből, a részérdekek intézményes képviseletéből adódik. A 3 százalék körüli alacsony infláció[7] elérése persze önérték, de a politikai szint számára ezt az EU-csatlakozás követelményrendszere és belátható közelsége teszi kézzelfoghatóvá.

5. táblázat

A fogyasztói árak alakulása az átalakuló országokban
(Évi átlag, év/év, százalék)

	1989	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998
Albánia	–	–	35,5	193,1	85,0	21,5	8,0	12,7	33,1	20,3
Bosznia-Hercegovina	36,8	594,0	116,2	64218,3	38825,1	553,5	–12,1	–21,2	11,8	4,9
Bulgária	6,4	23,8	338,5	91,3	72,9	96,2	62,1	1223,1	1082,6	22,2
Horvátország	1200,0	609,5	123,0	663,6	1516,6	97,5	2,0	3,6	3,7	5,9
Cseh Köztársaság	1,4	9,9	56,7	11,1	20,8	10,0	9,1	8,9	8,4	10,6
Magyarország	17,0	28,9	35,0	23,0	22,6	19,1	28,5	23,6	18,4	14,2
Lengyelország	264,3	585,8	70,3	45,3	36,9	33,2	28,1	19,8	15,1	11,7
Románia	1,1	5,1	170,2	210,7	256,2	137,1	32,2	38,8	154,9	59,3
Szlovákia	1,3	10,4	61,2	10,2	23,1	13,4	10,0	6,0	6,2	6,7
Szlovénia	1285,3	551,6	115,0	207,3	31,7	21,0	13,5	9,9	8,4	7,9
Macedónia	1246,0	608,4	114,9	1505,5	353,1	121,0	16,9	4,1	3,6	1,0
Szerbia-Montenegro	1265,0	580,0	122,0	8926,0	2,2E+14	7,9E+10	71,8	90,5	23,2	30,4
Észtország	4,0	18,0	202,0	1078,2	89,6	47,9	28,9	23,1	11,1	10,6
Lettország	5,2	10,9	172,2	951,2	109,1	35,7	25,0	17,7	8,5	4,7
Litvánia	2,1	9,1	216,4	1020,5	410,1	72,0	39,5	24,7	8,8	5,1
Örményország	0,8	6,9	174,1	728,7	3731,8	4964,0	175,5	18,7	13,8	8,7
Azerbajdzsán	0,5	6,1	106,6	912,6	1129,7	1663,9	411,5	19,8	3,6	–0,8
Belorusszia	1,7	5,5	98,6	971,2	1190,9	2219,6	709,3	52,7	63,9	73,2
Grúzia	0,9	4,2	78,7	1176,9	4084,9	22470,6	177,6	39,4	6,9	3,6
Kazahsztán	1,8	5,6	114,5	1504,3	1662,7	1879,5	175,9	39,1	17,4	7,3
Kirgízia	1,6	5,5	113,9	854,6	1208,7	278,1	42,9	30,3	25,5	12,1
Moldova	1,1	5,7	114,4	1308,0	1751,0	486,4	29,9	23,5	11,8	7,7
Oroszország	2,5	5,3	100,3	1528,7	875,0	309,0	197,4	47,8	14,7	27,8
Tadzsikisztán	1,7	5,9	112,9	822,0	2884,8	350,3	682,1	422,4	85,4	43,1
Türkménia	2,5	5,7	8,5	483,2	3128,4	2562,1	1105,3	714,0	83,7	16,8
Ukrajna	2,0	5,4	94,0	1209,6	4734,9	891,2	376,7	80,2	15,9	10,6
Üzbegisztán	0,7	5,8	97,3	414,5	1231,8	1550,0	315,5	56,3	73,2	–

Forrás: ECE (1999), 70. o.

Mind a növekedésre, mind az infláció mérséklésére nézve hagyományosan nagy veszélyt jelentett a közép- és a kelet-európai országok törékeny külgazdasági egyensúlya. Ebből a szempontból vizsgálva a 6. táblázat valódi sikertörténetet foglal össze. Közép- és Kelet-Európában 1990–98 között megkétszereződött a kivitel dollárértéke, sőt a balti államokban nem kevesebb, mint négyszeres növekedést értek el ugyanezen időszakban. A nyersanyaggazdag és műszaki fejlesztésben (a hadiiparban) állítólag élenjáró és nagy komparatív előnyökkel bíró posztszovjet országok kivitele ugyanezen idő alatt csak 50 százalékkal bővült.[8] E tekintetben a mérsékelt inflációs csoport igazi sikertörténete Észtország, hisz a függetlenség visszaszerzése óta meghétszerezte exportját: Litvánia is több mint négyszeresére, Szlovákia háromszorosára, Csehország ugyancsak háromszorosára, míg hazánk csak két és félszeresére növelte a kivitel dollárértékét.

Jól látható a táblázatból (és nem is vita tárgya, mert statisztikai tény) az, hogy a magyar teljesítmény minden területen, így az exportban is a Bokros-csomag után és hatására jött létre (Kornai, 1997; Antal, 1998; Csaba, 1998). Ez konkrétan azt jelentette, hogy 1995–98 közt (azaz „egy félidőben”) megduplázódott az exportbevétel. Ugyanezen időszakban kimondottan lelassult a szlovák és a szlovén kivitel, viszont tovább bővült az észt és a litván export. A magyar esetben a gépek és a berendezések exportbeli részaránya 1999-ben megközelítette az 55 százalékot, míg a hagyományos (és a közéleti vitákat is eluraló) agrárkivitel aránya alig 9 százalék. A magyar kivitel átütő javulása nemcsak önmagában véve sikermutató, hanem a külpiaci bevétel konjunktúraérzékenységét jelentősen csökkentő (azaz fenntarthatóságot megalapozó) tényező. A magyar kivitel 70 százaléka nemzetközi cégek vállalatközi forgalma, ami a technológiai és a piaci együttműködés magasabb rendű formáiról tanúskodik. Ez abban (is) megnyilvánul, hogy ez a forgalom szinte egyáltalán nem érzékeny a reálárfolyam fokozatos fölértékelődésére. A forint amúgy is a legkevésbé leértékelt közép-európai valuták közé tartozott, jelenlegi árfolyama a vásárlóerő 70 százaléka körül van, és további fölértékelődési potenciálja ellenére sem akadályozza a kivitel bővülését.

A külföldi működő tőke magyar modernizációban játszott központi szerepét mutatja a 7. táblázat.[9] Mint látható, 1989–98-ban a magyar vezető pozíció – az abszolút számok tekintetében – egyértelmű. Ezt a reális egybevetést jobban megalapozó – mert az országméret hatását kiküszöbölő – egy főre jutó adatok még hangsúlyosabbá teszik. Mint látható, a vizsgált időszakban a magyar előny kétszeres a csehek és az észtek előtt, négyszeres a lengyelek és háromszoros a szlovénok ellenében. A táblázat utolsó sora – és az 1999. évi előzetes adatok – már az egészséges „felzárkózási” folyamatról tanúskodnak, ahol 1997-ben Lettország, 1998-ban Észtország, 1999-ben Csehország veszi át a regionális vezető szerepet, Lengyelország pedig 1998-ban és 1999-ben is beérte hazánkat.

Ugyancsak a táblázatból látható, hogy kisebb összegű tőkebefektetésnek nagyobb nemzetgazdasági jelentősége lehet a kevésbé fejlett országokban, így a délkelet-európai és a balti országok esetében. A táblázat számaiban természetesen az is megjelenik, hogy az egyes átalakuló országok más-más jelentőséget tulajdonítottak a külföldi tőkének a privatizációs stratégia egészében. Minél nagyobb a külföldi tőke szerkezetalakító szerepe, annál valószínűbb, hogy a tulajdonosváltozás végül a világpiacon versenyképes termelést hoz létre. Ezzel automatikusan megnő az esélye annak, hogy a növekedéshez és a folyamatos korszerűsítéshez[10] szükséges finanszírozást a gazdaság maga termeli ki, vagyis a növekedést nem kell pénzügyi megszorításokkal időről időre megakasztani. Fontos, hogy tartós devizabevételi források jönnek létre, nem egyszeri ügyletek, például árkülönbségek kihasználása (arbitrázs), a természeti kincsek kiárusítása, a nemzeti vagyon felélése történik, vagy ennek a valószínűsége szolid stratégiai befektető mellett bizonyára kisebb, mint nélküle. Épp ezért az egy főre jutó működő tőke befektetését jogos az átalakulás egészének és haladási ütemének egyfajta összegző sikermutatójaként tekinteni. A befektetők – főleg, ha más pénzét fektetik be – állásukkal felelnek azért, hogy miként vélekednek egy-egy országról vagy projektről. Az ázsiai pénzügyi válságot követő elbocsátási hullám a brókerek és bankárok közegében ezt ismét tudatosíthatta. Magyarországot a fizetési mérlegben szereplő 1999. év 1,6 Mrd dollár, azaz 160 dollár/fő egy főre jutó külföldi működőtőke-befektetés a középmezőnybe helyezi – GDP-arányosan az utolsó harmadba.

Az EU-Bizottság által nemrég felértékelt Szlovákia és Szlovénia igen alacsony értékei a jövő szerkezeti problémáit vetítik előre, míg a gyökeresen javuló észt, cseh, román és litván mutatók az intézményi reformok felgyorsulásáról adnak hírt. Ez középtávon még fontosabb is lehet, mint a közéleti viták középpontjába kerülő folyó konjunktúramutatók (termelés, fogyasztás, foglalkoztatás) alakulása. A magyar adat világosan azt mutatja, hogy az 1997 és 1999 között az intézményi reformok elakadtak, a kormányzat visszarettent az új, átfogó reformlépésektől, sőt visszavett a korábbiakból.

6. táblázat
Az átalakuló országok árukivitele 1980–1998 (milliárd dollár)

	1980	1986	1987	1988	1989	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998
Közép- és Kelet-Európa	56,367	60,117	63,550	65,020	63,850	61,733	57,241	59,333	62,675	72,937	94,777	100,206	107,382	119,269
Albánia	0,320	0,230	0,230	0,230	0,302	0,231	0,101	0,072	0,123	0,139	0,202	0,213	0,141	0,207
Bulgária	7,160	7,599	7,841	7,554	6,651	5,232	3,433	3,992	3,769	3,935	5,345	4,890	4,939	4,293
Csehszlovákia	10,475	12,160	12,355	12,831	11,988	10,728	11,319	–	–	–	–	–	–	–
Csehország	–	–	–	–	–	–	–	8,767	14,463	15,882	21,273	22,180	22,779	26,358
Szlovákia	–	–	–	–	–	–	–	3,500	5,458	6,714	8,585	8,822	9,639	10,667
Magyarország	8,609	9,170	9,584	9,999	9,673	9,731	10,266	10,681	8,921	10,701	12,867	15,704	19,106	23,005
Lengyelország	13,071	13,130	14,095	14,573	14,665	18,291	14,912	13,187	14,202	17,240	22,887	24,440	25,756	28,229
Románia	9,217	8,159	8,580	8,971	8,076	4,570	4,266	4,363	4,892	6,151	7,910	8,085	8,431	8,300
Jugoszlávia	7,514	9,669	10,866	11,311	12,496	12,950	12,984	14,772	–	–	–	–	–	–
Bosznia-Hercegovina	–	–	–	1,550	2,100	1,850	–	–	–	–	0,024	0,058	0,198	0,452
Horvátország	–	–	–	2,300	2,600	4,020	3,310	4,353	3,709	4,260	4,633	4,512	4,171	4,541
Szlovénia	1,836	2,567	2,757	3,278	3,408	4,118	3,874	6,681	6,083	6,828	8,316	8,310	8,369	9,050
Macedónia	–	–	–	–	0,654	1,113	1,095	1,199	1,055	1,086	1,204	1,147	1,180	1,310
Szerbia-Montenegro	–	3,974	4,063	4,298	4,461	4,651	4,704	2,539	–	–	1,531	1,846	2,677	2,858
Balti Államok	–	–	–	–	–	–	–	2,139	4,197	4,324	5,844	6,877	8,461	8,738
Észtország	–	–	–	–	–	–	–	0,444	0,802	1,305	1,838	2,079	2,929	3,214
Lettország	–	–	–	–	–	–	–	0,843	1,401	0,988	1,304	1,443	1,672	1,812
Litvánia	–	–	–	–	–	–	–	0,852	1,994	2,031	2,705	3,355	3,860	3,712
FÁK	–	–	–	–	–	–	–	51,110	52,516	62,654	80,007	87,839	89,177	75,146
Örményország	–	–	–	–	–	–	–	0,026	0,030	0,058	0,101	0,157	0,138	0,142
Azerbajdzsán	–	–	–	–	–	–	–	0,754	0,351	0,378	0,352	0,341	0,403	0,320
Belorusszia	–	–	–	–	–	–	1,860	1,061	0,758	1,032	1,776	1,888	1,922	1,900
Grúzia	–	–	–	–	–	–	–	0,068	0,069	0,039	0,057	0,070	0,102	0,089
Kazahsztán	–	–	–	–	–	–	–	1,398	1,501	1,357	2,367	2,738	3,515	3,200
Kirgízia	–	–	–	–	–	–	–	0,077	0,112	0,117	0,140	0,112	0,285	0,288
Moldova	–	–	–	–	–	–	–	0,167	0,178	0,160	0,279	0,252	0,267	0,190
Oroszország	–	–	–	–	–	–	47,266	42,376	44,297	53,001	65,607	70,975	69,954	57,700
Tadzsikisztán	–	–	–	–	–	–	–	0,108	0,227	0,399	0,497	0,439	0,473	0,394
Türkménia	–	–	–	–	–	–	–	0,908	1,049	0,494	0,951	0,551	0,300	0,202
Ukrajna	–	–	–	–	–	–	–	3,297	3,223	4,653	6,168	6,995	8,643	8,200
Üzbegisztán	–	–	–	–	–	–	–	0,869	0,712	0,966	1,712	3,321	3,175	2,521
volt Szovjetunió	57,942	60,043	63,406	62,016	62,286	59,056	46,660	53,733	56,713	66,978	85,851	94,716	97,638	83,884
Összes	114,310	120,161	126,957	127,035	126,136	120,788	103,901	113,066	119,389	139,915	180,628	194,922	205,020	203,153

Forrás: ECE (1999), 73. o.

Reformok és teljesítmények


Mint az előző részből kitűnt, Magyarország gazdasági reálteljesítménye nem épp kiemelkedő az átalakuló országok sorában. Ugyanakkor félrevezető lenne a fejlődést a mennyiségi mutatók egy leszűkített körével azonosítani, vagy a nemzetközi szervezeteknél szokásos módon rövidre zárni a (rendszerátalakító) politika és a fejlődés kapcsolatát, közvetlen ok-okozati láncokat és értékeléseket keresve. Egyfelől a kis, nyitott gazdaságokban sokszor a külgazdasági környezet alakítja meghatározóan a belgazdasági teljesítménymutatókat. Ez volt a helyzet a KGST összeomlása és az 1997–99-es pénzügyi krízis esetében. Másfelől az induló helyzet bizonyára nem közömbös, ahogy a tényezőellátottság sem az. Harmadrészt az intézményi változások – főképp, ha az informális intézményekre is kiterjednek – eleve három-öt éves késleltetéssel fejtik ki hatásukat.[11] Negyedszer, mint már Schumpetertől tudható, a rombolás azonnali, míg a teremtés időigényes. Így a helyes gazdaságpolitika is előbb fájdalmas, csak utóbb gyógyít – ez a csődeljárástól a bankfelügyeleti és nyilvánosságra hozatali szabályokig terjedő körben egyszerűen belátható. Ezt saját bőrünkön is érezhettük az 1987–99-es időszakban, amikor 1991–92-ben ezerszámra mentek csődbe cégek, vagy 1992–93-ban, amikor az összes magyar nagybank elvesztette alaptőkéjét (technikailag fizetésképtelenné vált), vagy amikor a nyugdíjreform 1998–99-ben felszínre hozta (a költségvetés számára is) a rég ismert nyugdíjbomba rejtett hatását.

Ma már tudjuk – nem kis részben a kelet-ázsiai válság megvilágító hatására[12] –, hogy néhány kiválasztott mennyiségi mutató megfigyelése az összkép egészét tévesen befolyásoló értékítéletekhez vezethet. Az is kiderült az elmúlt időszakban, hogy a rendszerváltozás sokkal mélyrehatóbb változásokat jelent, mint a pénzügyi kiigazítás vagy a kereskedelmi liberalizálás. Elsősorban azért, mert új intézmények kiépítésével és a társadalomszerkezetet is érintő átrendeződésekkel jár. Ha az olasz nyugdíjreform, az osztrák közszolgálat reformja, vagy a német adóreform története mérvadó például szolgálhat, akkor valószínűleg nem kételkedhetünk abban, hogy az említett nagy rendszerek átszabása Csehországban vagy Magyarországon is sok évet vesz majd igénybe. A rendszerváltozási eufória idején kitűzött határidők mai szemmel naivnak tetszenek. Másfelől megesik, hogy néhány napra kiküldött szakértők intőn emelik fel ujjukat, vagy nemzetközi szervezetek számon kérnek tagjaik által sem betartott elveket.[13] Ez merő képmutatás. Ezért a rendszerváltó gyakorlat megítélésében valószínűleg nem az a perdöntő, hogy az adott területi részpolitika optimálisnak volt-e mondható (többnyire nyilván nem), hanem az, hogy dinamikusan hatékony megoldások előtt nyitották-e meg az utat, hogy tartósan finanszírozható növekedési pályára segítették-e az adott területet és a nemzetgazdaság egészét, vagy fordítva, a rövid távú népszerűség érdekében felszíni és/vagy látszatintézkedések szintjén ragadtak le.

Ebből a – mai – szempontból már szinte közömbös, hogy milyen gyorsan nőtt a magángazdaság részaránya a nemzeti összterméken belül. Ennél lényegesebb, hogy a tulajdonosváltozás végül is olyan hatékony vállalatirányítási megoldásokhoz vezetett-e, amelyek hozzájárulnak a termelési tényezők korábbinál hatékonyabb kombinációjához, a vagyonérték növeléséhez és a vállalatvezetők jobb elszámoltathatóságához, avagy sem (Andreff, W., 1999). Az utóbbi esetben csak a tulajdoni lap puszta átírására került sor, a nómenklatúra váltotta politikai helyzeti előnyét gazdasági tőkévé, vagy a monopol- és más járadékok magánkézbe játszására került sor, amitől természetesen nem javul a teljesítmény. A kérdés ma sem az, hogy hány magánnyugdíjalap alakult, vagy hogy hányan léptek át az új rendszerbe, hanem az, hogy mindez kioltotta-e a nyugdíjbombát a következő évtizedekre. Könnyen lehet, hogy – például a felosztó-kirovó rendszer, az állami pillér reformjának elmaradása miatt, például a magánpénztári jogosultságok mögötti kvázi-állami garancia miatt – egyszerűen az előre látható pénzügyi feszültségek szétmaszatolására kerül sor, ahol se az öregkori ellátás biztonsága, se a tőkepiac mélyülése nem következik be (Augusztinovics, 1999). Mindez azt jelenti, hogy a rendszerváltozás költsége, illetve nyeresége nem tartozik az elemi tények, a könnyen számszerűsíthető és mérlegre tehető összefüggések közé.

7. táblázat
A működőtőke-beruházások az átalakuló országokban 1989–1999 (nettó fizetési mérleg alapján)

						millió USD						millió USS		USD	USD	a GDP %-ában	a GDP %-ában
	1989	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998 becsült	1999 tervezett	kumulatív FDI 1989–98	FDI állomány 1989–98	FDI egy főre 1997	FDI egy főre 1998	1997	1998
Albánia			8	32	45	65	89	97	42	45	94	423	132	13	14	1,9	1,5
Bulgária			56	42	40	105	82	100	497	364	1,000	1,286	155	60	44	4,8	2,8
Horvátország				13	77	95	83	509	196	600	500	1,572	349	41	133	1,0	2,9
Csehország				983	552	749	2,526	1,388	1,275	2,500	2,000	9,973	968	124	243	2,5	4,5
Észtország					156	212	199	111	130	565	350	1,373	947	90	390	2,8	0,4
Macedónia						24	13	12	30	115	100	194	97	14	58	0,9	3,7
Magyarország	187	311	1,459	1,471	2,339	1,146	4,453	1,987	1,653	1,700	1,800	16,706	1,662	163	168	3,7	3,6
Lettország				43	51	155	244	376	515	200	300	1,584	634	206	80	9,3	3,2
Litvánia					30	31	72	152	328	950	500	1,563	422	89	257	3,4	9,2
Lengyelország			117	284	580	542	1,134	2,768	3,041	6,600	6,500	15,066	389	79	171	2,2	4,5
Románia		18	37	73	97	341	417	263	1,224	2,040	1,400	4,510	200	54	90	3,5	4,7
Szlovákia		24	82	100	107	236	194	199	84	250	400	1,275	236	15	46	0,4	1,2
Szlovénia		–2	41	113	111	131	170	178	295	154	300	1,191	596	148	77	1,6	0,8
Közép és Kelet-Európa és a Balti államok	187	351	1,800	3,154	4,185	3,833	9,675	8,140	9,309	16083	15244	56,717	366	60	104	1,8	3,0
Örményország						3	19	22	51	140	100	235	63	14	38	3,1	7,6
Azerbajdzsán					20	22	282	661	1,093	1,077	1,300	3,155	415	144	142	28,4	6,2
Belorusszia					18	11	7	70	190	108	70	402	39	19	11	1,4	0,7
Grúzia						8	6	54	189	219	116	477	89	35	41	3,6	4,3
Kazahsztán					473	635	964	1,137	1,320	1,300	1,000	5,829	383	84	86	5,9	5,9
Kirgízia					10	45	96	46	83	52	64	332	72	18	11	4,9	3,1
Moldova				17	14	18	73	56	64	100	170	342	79	15	23	2,9	5,8
Oroszország						539	1,710	1,700	3,752	1,100	1,000	8,801	60	25	7	0,8	0,3
Tadzsikisztán					9	12	17	20	30	12	26	100	17	5	2	2,7	1,0
Türkmenisztán				n.a.	79	103	233	129	108	110	100	762	157	23	23	5,9	5,2
Ukrajna			n.a.	200	200	100	400	526	600	700	600	2,726	54	12	14	1,2	1,7
Üzbegisztán				9	48	73	-24	90	167	170	180	533	23	7	7	1,2	1,2
FÁK				226	871	1,568	3,783	4,511	7,647	5,088	4,726	23,694	84	27	18	1,3	1,2
Összesen	187	351	1,800	3,380	5,056	5,425	13471	12663	16986	21286	20070	80,605	184	39	39	1,6	1,7

Forrás: EBRD (1999), 12. o.


Mindebből következően nagyobb fokú óvatosság indokolt, és csak a részletek ismeretében kísérelhetünk meg értékítéletet alkotni. A hiányok általában rosszat jelentenek – de mit is jelent az, hogy egy-egy pénzügyi mutató javul vagy romlik? Lehet, hogy a központi költségvetés egyenlege attól javult, hogy a hiányt kiváltó kiadási tételeket a helyi önkormányzatok keretei közé tolták át (mint Litvániában), esetleg a bankokra testálták (mint Ukrajnában), vagy a Klaus-korszak kreatív könyveléséhez tértek vissza (a Zeman-kormány alatt, a konszolidációs és a nyugdíjalapot nem konszolidálva a központi költségvetéssel). Hazánkban is újdonság az, amikor átértelmezett tartalmi állampénzügyi kimutatások készülnek,[14] nem GFS-szabványosak a kimutatások, vagy – mint a 2000. évi költségvetési anyagban – egybe nem vethető tartalmú, netán terv/terv típusú adatok kerülnek forgalomba (ahogy erre több elemző is rámutatott már). Az említett példákban egy-egy hagyományos statisztikai mutató – mint mondani szokás – többet takar el, mint amit felfed. Ebben az – EU által is táplált – szépségversenyben Magyarország 1997 végéig a puristák közé tartozott (egyesek szerint sztahanovisták voltunk). Hazánkban az 1993–94. évi bankkonszolidáció[15] áthúzódó hatása 1999-ben az államháztartási hiány 1,6 százalékára rúgó fix kiadást jelentett, míg a magánpénztárba való átlépés (a nyugdíjrendszer költségeinek részleges nyílttá tétele) további 0,7 százalék deficitet képzett (mert az állam megtéríti a tb-nek a kilépők miatt kieső összeget). Így az 1999. évi árvizek és a költségvetés tervezésekor aligha beszámított koszovói szerepvállalás költségei révén hazánknak máris „sikerült” a maastrichti szerződésben felső korlátként megszabott 3 százalékos szintet elérnie. Ehhez nem kellett tervezési hiba, olyan külső sokk, mint az olajárak megháromszorozódása, vagy a pénzügyi válság és az árfolyamvédelem összefüggésében tartósan magas reálkamat-szint, és az emiatt nem csökkenő adósságszolgálat.

Ami azonban a pénzügyminisztériumi szempontból sajnálatos, ugyanaz példás intézményépítő gyakorlatnak minősülhet. Például a nyugdíjköltségek nyílttá tétele megnehezíti az éves kiegyensúlyozást, de javítja a rendszer átláthatóságát és valóságos finanszírozási igényének megjelenítését. A bankok fizetőképességének tőkejuttatással való helyreállítását, főképp gyenge pénzügyi évben, célszerűbb kötvénykibocsátás útján rendezni, mert a hozamot könnyebb a folyó bevételekből fokozatosan törleszteni. A NATO/koszovói szerepvállalás az ország hosszú távú biztonságába történt beruházásnak tekinthető, így ez egyebek mellett a kamatszínvonal EU-szinthez történő közeledésében fog megtérülni. Így az 1999. évi deficit valóban elmarasztalható része a reális (nem kreatív) számbavétel mellett a 3 százalék fölött adódó mintegy 1,8 százalék (ennek mértéke az ellentmondó és még konszolidálatlan – jelentések miatt csak nagyságrendi becslésként értelmezhető).[16]

A 8. táblázat áttekintéséből kitűnik: a magyar makrogazdasági fejlődés Achilles-sarka az államháztartás tartós gyengélkedése, még irányzatában sem javuló állapota. Míg a kormányzati kiadások GDP-n belüli aránya az 1991. évi 52,1 százalékról 1999-re 45 százalékra és a 2000. évi előirányzatok szerint 42,3 százalékra csökken, az államháztartás konszolidált – azaz minden alrendszert teljes körűen tartalmazó és az összes felmerült tételt maradéktalanul számba vevő – hiánya a 90-es évtizedben közel hat (!) százalékos átlagértéken ragadt be.[17] Ezt az értéket úgy kapjuk, hogy 1998-ban a Postabank feltőkésítési eljárásában követett gyakorlatot következetesen átvezetjük az éves költségvetésen (amit az utólagos hivatalos kimutatás már nem tesz meg). Ugyanígy az 1999. évi adatokból az előző lábjegyzetben említett tételeket az IMF/Eurostat által szabványként előírt eljárás szerint módosítjuk, a vagyonértékesítési elemeket a bevételből kivonjuk, továbbá az egyszerű nemfizetésekkel, illetve az átutalások időbeli átütemezésének megváltoztatásával (gyógyszerkassza) elért látszólagos javulástól eltekintünk. Ez nemcsak az EU-normákhoz képest sok, hanem a hazai viszonyok közt fenntartható növekedést egyáltalán lehetővé tevő kiegyensúlyozott költségvetés (legutóbb: Erdős, 2000, 110. o.); vagy a tartósan gyors növekedést finanszírozási oldalról megalapozni képes, növekedési (béke)években rendre többlettel záró költségvetés (Darvas–Simon, 1999, 769–770. o.) követelményétől is messze esik. Mint az idézett két szakcikk elméletileg, illetve számszerűleg bemutatja, az államháztartás csak az említett esetben nem szorítja ki a magánbefektetőket. Továbbá az államháztartás az egyetlen olyan hely, ahonnan tartósan finanszírozási források szabadíthatók fel egy hosszú távon is 4-4,5 százalékos növekedési pálya fenntartásához.


Mi bajunk van a magyar államháztartás hiányával, hiszen a pénzügyminiszterek évről évre herkulesi csatákat vívnak a költő minisztériumokkal és a törvényhozókkal? Az éves költségvetések krónikája akár shakespeare-i drámák formájában is előadható lenne az általunk tárgyalt évtized egészében. Mégis, az összkép alapján mind az államháztartási hiány nagysága, mind pedig nem csökkenő szintje, azaz a hosszabb távú irányzat (a javulás elmaradása) aggodalomra ad okot. Ez önmagában is, és versenytársainkhoz képest is kézenfekvő.

A 90-es évtized elejének jelentékeny reformjai és a transzformációs visszaesés sajátosságai egyaránt jövedelem-kiesést okoztak. Eközben a társadalmi béke megőrzésére irányuló törekvés robbanásszerű növekedéséhez vezetett egyebek közt az öregségi (főleg a korengedményes) nyugdíjak, a munkanélküliségi és a szociális segélyek, valamint az agrártámogatások körében. Az egészségügyben technológiai okokból és a népegészségügy kedvezőtlen fejleményei miatt kialakult költségrobbanás következményeit túlnyomórészt az államháztartás (a tb) viselte (miközben az amortizáció hiánya az ágazat leépülését és tőkefelélését erősítette). Ez az egészségügyi kiadások GDP-n belüli arányát kétségkívül leszorította, hisz a helyi önkormányzati fenntartói költség nem itt jelent meg. Így a közösségi fogyasztás előbb elszaladt, majd 1994–96 közt kiegyensúlyozódott, utóbb (Bokros leküzdésével) ismét növekedni kezdett. Ennek fő oka az, amit Perotti, Strauch és von Hagen (1999) az EU-tagok összefüggésében a költségvetés-készítés feldarabolódásaként ír le, ahol a pénzügyminiszter reálhatalmi pozíciója gyenge, míg az intézményes érdekképviseleté, a lobbistáké erős.[18] Ha a magyar kormányzat kísérleteket tett arra, hogy a tartósan finanszírozható állampénzügyek elmélete fönt idézett tanácsai szellemében járjon el – vagyis 1991–92-ben és 1995–96-ban –, óriási társadalmi ellenállásba ütközött. A jobbközép kormány 1998 után tudatosan egy könyvelőegységgé fokozta le a pénzügyminisztériumot, miközben se a gazdasági minisztérium, se a miniszterelnökség nem tudta/akarta átvenni a karnagy szerepét. Így az államadósság javuló mutatói[19] ellenére az állami túlköltekezés és az adósságállomány kiadásokat predetermináló hatása is valós feszültségforrás maradt. Ebben jelentős részben a kormányzati elköteleződések – ciklusokon átnyúló – egybehangolatlansága és ötletszerűsége jelent meg (hisz a deficit elszaladását évek óta állami beruházás-visszafogás révén akadályozzák meg).

8. táblázat

A magyar gazdaság a 90-es években

	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998	1999 előzetes
Termelési oldal (százalékos változás)
GDP folyó áron	–11,9	–3,1	–0,6	2,9	1,5	1,3	4,4	5,2	4,2
Magánfogyasztás	–5,6	0,0	1,9	–0,2	–7,1	–3,4	0,9	3,5	4,4
Közösségi fogyasztás	–2,7	4,9	27,5	–12,7	–4,1	–5,4	2,0	3,0	2,0
Bruttó beruházás	–10,4	–2,6	2,0	12,5	–4,3	6,3	8,8	10,6	7,0
Export	–13,9	2,1	–9,1	13,7	13,4	7,4	26,4	12,0	13,1
Import	–6,1	0,2	20,2	8,8	–0,7	5,7	25,5	14,0	13,3
Ipari termelés	–18,3	–9,7	4,0	9,6	4,6	3,3	11,0	10,6	10,5
Mezőgazdasági termelés	–6,2	–20,0	–9,7	3,2	2,6	4,0	–1,9	2,0	–10,0
Foglalkoztatás (százalékos változás)
Munkaerő (év végén)	–3,7	–3,6	–4,2	–2,6	–1,1	–0,5	–1,8	0,4	n.a.
Foglalkoztatás (év végén)	–9,6	–9,3	–5,4	–1,4	–0,7	–0,3	0,3	1,4	1,0
Munkanélküliségi ráta (a munkaerő arányában, százalék)	7,4	12,3	12,1	10,4	10,4	10,5	10,4	7,8	6,9
Árak és bérek (százalékos változás)
Fogy. árak (éves átlag)	35,0	23,0	22,5	18,8	28,2	23,6	18,3	14,3	10,0
Fogy. árak (év vége)	32,2	21,6	21,1	21,1	28,3	19,8	18,4	10,3	10,5
Termelői árak (évi átlag)	32,6	12,3	10,8	11,3	28,9	21,8	20,4	11,3	8,0
Bruttó ipari bér (évi átlag)	25,6	25,9	24,7	23,5	21,3	21,6	22,1	16,6	12,5
Kormányzat (GDP százaléka)
Áll. háztartás hiánya	–3,7	–7,6	–8,9	–8,6	–6,2	–3,1	–4,9	–6,8	–4,8
Kiadások (GDP %)	52,1	53,7	54,6	52,1	48,7	47,5	48,6	46,4	45,1
Államadósság (GDP %)	73,4	77,6	87,9	85,2	84,3	71,5	62,9	60,3	59,5
Monetáris adatok (százalékos változás)
Pénzmennyiség (év végén)	35,7	27,6	15,7	13,0	20,1	22,5	19,4	15,5	14,0
Belföldi hitelállomány (év végén)	17,7	0,6	20,9	18,0	12,8	6,5	11,7	11,9	34,0
Pénzmennyiség (GDP százaléka)	54,8	59,4	56,8	52,2	48,7	48,6	46,8	45,1	n.a.
Kamat és árfolyam (éves százalék év végén)
Bankközi kamat (30 napig)	n.a.	n.a.	21,8	31,3	27,8	23,2	19,7	17,0	14,5
Kincstárjegy (3 hó)	33,0	14,7	24,3	31,6	30,1	21,7	19,2	16,1	n.a.
Betéti kamat (1 éves)	31,0	17,6	17,2	23,6	26,1	20,1	17,6	15,7	11,0
Hitelkamat (1 éves)	35,5	28,8	25,6	29,7	32,2	24,0	20,8	19,2	18,0
Árfolyam (év végén) (Forint/USD)	75,6	84,0	100,7	110,7	139,5	164,9	203,5	217,2	252,5
Árfolyam (évi átlag) (Forint/USD)	74,8	79,0	92,0	105,1	125,7	152,6	186,8	214,4	234,7
Külgazdaság (Mrd USD)
Folyó fizetési mérleg	0,3	0,3	–3,5	–3,9	–2,5	–1,7	–1,0	–2,3	–2,5
Kereskedelmi mérleg	0,2	0,0	–3,2	–3,6	–2,4	–2,6	–1,7	–2,7	–2,1
Export	9,3	10,0	8,1	7,6	12,8	14,2	19,6	23,0	22,5
Import	9,1	10,1	11,3	11,2	15,3	16,8	21,4	25,7	25,5
Külföldi működő tőke (nettó)	1,5	1,5	2,3	1,1	4,5	2,0	1,7	1,7	1,6
Bruttó tartalék (év végi)	3,9	4,3	6,7	6,7	12,0	9,7	8,4	9,3	10,9
Küladósság állománya	22,7	21,4	24,6	28,5	31,7	27,6	23,7	24,5	24,6
Év végi tartalékállomány (havi külkiadásnak megfelelő)	3,7	3,6	5,1	5,0	6,7	5,1	3,6	n.a.	4,5
Adósságszolgálat (fizetési mérleg bevétel százaléka)	33,3	34,2	43,1	54,5	47,1	47,8	43,6	n.a.	n.a.
Szerkezeti jellemzők
Népesség (év végi, millió)	10,34	10,31	10,28	10,25	10,21	10,17	10,140	10,12	10,07
GDP (Mrd Ft)	2,498	2,943	3,548	4,365	5,614	6,894	8,541	10,251	11,643
GDP USD-ban	3,242	3,617	3,752	4,052	4,374	4,441	4,513	4,727	n.a.
Ipar (GDP/%)	26,7	25,7	26,6	27,4	23,1	23,5	25,0	27,4	27,0
Mezőgazdaság (GDP/%)	7,8	6,7	6,3	6,0	5,9	6,1	5,8	5,5	5,2
Fizetési mérleg hiány/GDP	0,8	0,9	–9,0	–9,4	–5,6	–3,7	–2,1	–4,7	–4,1
Nettó küladósság	18,7	17,1	17,9	21,8	19,7	17,8	15,3	15,1	6,9
Küladósság/GDP/%	67,8	57,6	63,7	68,7	70,9	61,0	51,9	51,2	n.a.
Küladósság/kivitel/%	244,7	213,8	303,4	374,6	247,1	194,3	120,9	106,4	127,0

Megjegyzés: n.a.: nincs adat
Forrás: EBRD (1999), 59. o., kiegészítve a legfrissebb előzetes adatokkal (sajtójelentések alapján)


Közismert, hogy a tartós államháztartási kiigazítás a kiadási oldal és jogosultságok megrendszabályozására irányul. A fent vázolt helyzetben a kiadáscsökkentés rendre csak a fűnyíró-elven alapulhatott, míg a jogosultságok megvonása kivételszámba ment. Ebből a szempontból szomorú, hogy a jobbközép kormány az öröklött reform-műhelyeket föloszlatta, eredménnyel működő újakat viszont nem hozott létre. A mai ismeretek szerint 2001-re sem lesz képes átfogó intézkedések bevezetésére,[20] utána pedig már a választási kampány jön. A folyó költségvetés ugyan „talált pénzekkel”, kreatív könyveléssel és a fejlesztések további halasztásával minden pillanatban szükséges, politikailag épp még elfogadható hiányszintre hozható. Azonban nem véletlen, hogy mindez pontról pontra az ellenkezője annak, amit Perotti, Strauch és von Hagen (1999) a fenntartható állampénzügyi egyensúly érdekében javasol.

Ennek közvetlen következményeképp fönnmarad – az 1998. évi választási ígéretek ellenében – mikroszinten a bérkiadások kétharmadára rúgó közteherszint, holott ez a foglalkoztatás, a kisvállalkozás és az eredményesebb kínálati oldali alkalmazkodás egyik legfőbb akadálya. A rendszerszerű kiadásmérséklés elmaradása ugyanis egyszerűen nem hagy teret a közterhek jelentősebb mérséklésének.

A magyar közteherszint makroszinten 1998-ban a GDP-hez mérve 41,8 százalék volt, ami jelentősen meghaladta az OECD-országok átlagértékét jelentő 37,2 százalékot (Neue Zürcher Zeitung, 1999. november 4.). A közteherszintnél is nagyobb gondot jelent azonban a közteherviselés egészének átláthatatlansága, a kivételek nagy száma és rendszertelensége, a közteherbeszedés önkényességtől sem mentes gyakorlata, ami empirikus vizsgálatok szerint riasztóbb (egyéni és vállalkozói megítélés szerint) az adómértékeknél. Ekkor pedig jogos fölvetni azt, hogy vajon meddig lehet még a 90-es évek közepének (és a 80-as évek végének) intézkedéseiből megélni.

Igaz, Magyarországon véget ért az átmenet, az ország az OECD és a NATO tagja. Az állami újraelosztás ugyan magas, de kisebb például a dán, a svéd és a francia szintnél, és ma az Európai Unió 15 tagállamának átlagával azonos. Mivel a magánszektor ma már a GDP 80 százalékát adja, a társadalom és a gazdaság jórészt függetlenült a kormányzati szándékoktól. Ez annál inkább így van, mert a pénzügyi közvetítői rendszer magán- (külföldi) kézbe került, így a forráselosztás állami befolyásolására nem sok esély maradt. Ennek hatása ma már a vállalati alkalmazkodásban is tetten érhető, egyebek mellett az exportteljesítményben.

Nem szükséges ehelyütt újra felidézni a bankprivatizálás fordulatos történetét (Várhegyi, 1998). Elég felsorolni az eredményeket: 1997 végére már csak a banktőke ötöde maradt állami kézben, kétharmadrészt külföldi stratégiai/szakmai befektetők váltak tulajdonossá. Ezek egyike se tudott – közvetve se – piacuralmi befolyásra szert tenni. A magyar bankok tőkemegfelelési mutatója – a BIS megkövetelte 8 százalékkal szemben – 1995–98 közt 18 százalékon tartósult, a minősített követelések aránya pedig az 1995. évi 30 százalékról 1998-ra 8 százalékra csökkent (i. m. 55. o.). A pénzügyminisztérium 1999. őszi tervei szerint az 1998. novemberi mentőakció nyomán ismét állami kézbe került Postabankot 2001 végéig ismét magánosítják.

Érdemes felfigyelni arra, hogy a magyar bankprivatizálás szigorúan etatista módon, központi vezérléssel ment végbe, a prudenciális szempontok kikényszerítésével. Ez éles ellentétben állt több más állam, így főleg a FÁK és a délkelet-európaiak „liberális” gyakorlatával, ahol a „spontán” fejlődés óriási bukásokhoz, visszaélésekhez és végső fokon a piacgazdasági rendszer egészének instabilitásához vezetett (Soós, 1999). Liberális rendszert tehát etatista módon lehetett megalapozni, míg a módszerek liberalizmusa, a felügyelet hiánya az állami beavatkozások visszatértét váltotta ki.

9. táblázat
A külföldi bankok részaránya egyes átalakuló országok bankpiacán 1999-ben

Mrd dollár	Lengyelország	Csehország	Magyarország	Szlovákia	Szlovénia	Horvátország	Románia	Ukrajna	Összes
Teljes eszközérték	84,0	74,5	27,8	19,8	13,3	13,1	7,8	4,9	245,0
Külföldi banki eszközök értéke	27,7	30,5	13,4	3,8	1,3	1,0	1,3	0,2	79,3
A külföldi tulajdon aránya	33%	41%	48%	19%	10%	8%	17%	5%	32%

Forrás: Financial Times, 1999. november 10.

Ugyanakkor a fenti paradoxont is feloldja az a tény, hogy az állami vezérlés sem bizonyult a tartós siker zálogának. Közismert például a K+H botrányosan gyenge privatizáció utáni szereplése, ami az átalakulást szervező vezetés páratlan mohóságával társult (Barna, 2000), így a K+H részvénye névérték alatt van (két és fél év múltán) forgalomban. A tőke-leszállítási tervet az ÁPV Rt. vétóval fenyegette meg (Világgazdaság, 2000. február 18.), az újabb vezetőségváltás mellett az új szervezet kialakítása a jövőre maradt. Ismeretes az ABN-AMRO három egymást követő veszteséges éve (és három új vezérigazgatója) 1996–98-ban. És persze a Mezőbank, ami újabb konszolidáció tárgya lett, a Földhitel és Jelzálog Bank vergődése, vagy a jórészt öröklött monopolhelyzete alapján sikeres OTP, a GE házibankjaként működő BB, vagy a speciális szegmensekből jól teljesítő Citibank és MKB együttesen sem jogosít fel arra, hogy a pénzintézeti átalakulás egészét banküzemi vagy makroökonómiai alapon különleges sikertörténetté léptessük elő.[21] A többi átalakuló ország vergődése nem feledtetheti, hogy a fejlett pénzintézeti és szolgáltató rendszer kiépítése felé csak igen lassan és nagy ráfordításokkal haladunk.

Eközben a tőzsde egyre jelentősebbé válik, mind befektetési célpontként, mind pedig vállalatfinanszírozási és -értékelési terepként. A legnagyobb magyar cégek, különösen a legjobbak – a MOL, a Richter vagy az OTP – párhuzamosan New Yorkban, Londonban és Frankfurtban is megmérettetnek. A B és C kategóriájú részvénypiac további 70-80 cég számára tesz lehetővé olcsó forrásszerzést – banki gyámkodás nélkül. A tőzsdére menni nem kényszer, mint Csehországban volt, hanem a vállalatvezetés maga dönt a tőzsdei be- vagy kivezetésről, mint az a Julius Meinl és a Csopak Rt. esetében megfigyelhető volt.

A tőzsdét Stiglitz nyomán korábban jómagam is jelentéktelen mellékszereplőnek tekintettem (Csaba, 1994, 287. o.). Mára viszont már egyértelműen kilépett a statisztaszerepből. A valóságban éppen a struktúraalakító, dinamikus nagyvállalatok számára vált a tőzsde az olcsó forrásszerzés egyre fontosabb terepévé, vagyis a makroszerkezet formálásában játszik fő szerepet (már ma is). Igaz, a magyar gazdaságszerkezetet ki- és átalakító nemzetközi vállalatok, a Nokiától a GE-ig az anyavállalati finanszírozásra és/vagy a közvetlen nemzetközi tőkepiaci kibocsátásra is támaszkod(hat)nak. Így New Yorkban vagy Londonban a magyar bankoknál is jobb feltételekkel tudnak közvetlenül forráshoz jutni. De akármelyik utat is választják, megszűnik a hazai pénzügyi rendszer fejletlenségének vállalati növekedést és alkalmazkodást akadályozó volta, legalábbis makroszinten.[22] A lakossági bankszolgáltatások fejlődése ezzel szemben lassabb, részint az évtizedeken át elmaradt fejlesztések nagy tőkeigénye,[23] részint az ebből fakadó nagyobb munkaigényesség és lassabb megtérülés okán. Ez a terület – csakúgy, mint a kisvállalkozások, a lakásépítés és a vidékfejlesztés finanszírozása – a nagy tőkemegelőlegezés mellett állami kezességvállalást is igényelne.

Az előadottakat nemzetgazdasági szempontból úgy is értelmezhetjük, hogy a cseh és a lett tapasztalattal szemben – az orosz kalandorkodással pedig végképp össze sem hasonlíthatóan – a magyar pénzügyi közvetítő rendszer túljutóban van az átmeneti szakaszon, és a piaci rendszer meghatározó és stabil tényezőjévé vált. A lényeg ugyanis az, hogy a 90-es évek eleji rendszerkockázat helyére egyes üzletek, egyes banküzemek, egyes tevékenységfajták kockázata lépett. Az értéktőzsde egyértelműen a globális folyamatok részévé vált, New York-i és londoni kontroll mellett fejlődik. A hazai jegyzések e piacok alakulását követik, ennyiben objektív és világszerte egységes értékmércének tekinthetők az egyes cégek pillanatnyi és jövőbeli tőkeértékének meghatározása során. Így a magyar tőzsdének a formálódó európai értékpapír-piaci szövetségbe lépése is várhatóan problémamentes lesz.

Érdemes megjegyezni, hogy viszonylagos értelemben (a GDP-hez mérve) a tőkepiac Magyarországon már ma is nagyobb mértékben alakítja a tőkeallokációt és a vállalatfinanszírozást is, mint Ausztriában, Olaszországban, Görögországban, Portugáliában vagy akár a hagyományosan banki túlsúlyú Németországban.

Ettől persze még nem a pesti értéktőzsde alakítja a világpiaci jegyzéseket, sőt árátvevő szerepe épp az ázsiai és az orosz válság összefüggésében vált szembeszökővé. A megnövekedett kilengések a monetáris politika (különösen az árfolyam- és kamatpolitika) számára óriási kihívást jelentettek, a magyar gazdaság folyamataiból nem következő költséges beavatkozásokat kényszerítve ki.[24] Ez a kellemetlen tapasztalat közvetlenül bizonyítja azt, hogy a nemzetközi tőkepiacok mára meghatározóvá váltak a magyar gzadasági rendszer és a növekedés szempontjából. Az a tény pedig, hogy ma már 7, sőt 10 éves lejáratú államkötvények is forgalomban vannak – a kezdeti időszakot nálunk is uraló 3-6 havi lejáratú kincstárjegyek (oroszul GKO) ellenében – konkrét és piaci jellegű bizonyítéka a magyar gazdasági rendszer érettségének. Ez teszi ugyanis lehetővé a korábbinál kifinomultabb pénzügytechnikák alkalmazását, csakúgy, mint a beruházások kisebb kockázatú (és így olcsóbb) finanszírozását, vagyis a növekedés tartóssá tételét.[25]

Mindez úgy is összegezhető, hogy az infláció további erőteljes csökkentése, az államháztartást nettó megtakarítói pozícióba hozó reformintézkedések, továbbá – középtávon – az euro-övezetbe történő belépés egyetlen csomag részét alkotják. Nevezetesen így lehet a fenntartható 4-4,5 százalékos gazdasági növekedést és az EU-átlaghoz való felzárkózást (az integrációs irodalom kedvelt reál-konvergenciáját) gyakorlatilag is megalapozni ma és a következő években.

A felzárkózási folyamat legutóbbi elméleti és gazdaságtörténeti tapasztalatainak áttekintése (Boltko, 2000) különösen arra irányítja figyelmünket, hogy a reformok után megmaradó állami kiadásoknak nemcsak az elfogadható (finanszírozható) szintje, hanem az összetétele is legalább ilyen fontos. Az ír és a görög tapasztalat szembesítésével az idézett tanulmány kiemeli: a szolid állampénzügyek központi szerepet játszanak a felzárkózásban. A lényeg azonban nem a bűvös számok elérése vagy elvétése. A kelta tigris titka a megtakarításokat és a tőkefölhalmozást kezdeményező gazdaságpolitika, ahol az állami szabályozás a befektetések számára kedvező externáliák, a közjavak és az árstabilitás biztosítására irányult.[26] A görög kudarcot ezzel szemben sokkal kevésbé magyarázza az, hogy az állam túl sokat költött volna jövedelméhez képest. Inkább arról van szó, hogy az állami kiadások kizárólag jövedelempótló és újraelosztó jellegűek voltak, így nem járultak hozzá a későbbi fejlődés megalapozásához.

Az előadottakból is belátható, milyen mélységes félreértés az, ha az EU-csatlakozást a nettó transzferegyenlegek összefüggésének értelmezik (minél nagyobb, annál jobb?), vagy éppen az EU közös játékszabályok kijátszása/kitolása minősülne „nemzeti érdeknek” (minél több derogációt, minél későbbi valutauniós tagságot, minél enyhébb környezetvédelmi szabályokat szorgalmazzunk?). Az EU fő vonzereje ugyanis épp abban áll, hogy automatikusan megnöveli a magyar szabályozási közeg szavahihetőségét, ezáltal meredeken csökkenő külső finanszírozási költségekre vezet. Eközben önmagában véve is pótlólag ösztönzi majd a külföldi beruházókat[27] (azaz csökkenti a hazai megtakarításokkal szembeni feszített követelményeket).

Az ír és a portugál esetben megfigyelt fölzárkózás, valamint a föntebb hivatkozott elemzésekben áttekintett újabb elméleti irodalom cáfolja azt a tökéletlen versenyre hivatkozó poros érvkészletet (Tichy, 1997), amely szerint az agglomerációs hatás mindent maga alá gyűr, ezért a gyengébb helyzetből induló partner az integráció folyamán „szükségképpen” lemarad. Épp ellenkezőleg: a pénzügyi fegyelemmel társuló, jól célzott állami költekezés létrehozza az egészében vállalkozásbarát környezetet, és az EU nemzetközi ellenőrzése megerősítheti a jogállamiságot. Ennek alapján a Club Med-tagnak is gúnyolt Portugália éppúgy valutauniós taggá válhatott már 1999-ben, mint a múlt századi nyomorsziget, Írország (ahol ma az egy főre jutó jövedelem már meghaladja az angliai szintet).

Az EU épp ezért világítótoronyhoz hasonlítható, amely arra tereli a döntéshozókat, amerre önérdekből amúgy is haladniuk kellene. Az árstabilitás mellett hazánknak külön óriási nyereménye lenne az, hogy az euro-övezetbe lépve azonnal megszűnik a növekedés fizetésimérleg-korlátja. Ezzel mind elméletileg, mind gyakorlatilag fölöslegessé válik a fizetési és kereskedelmi többleteket kierőszakoló merkantilista politika – például árfolyamvédelmi okokból sem lesz rá szükség. Így a korszerűsödéshez és a felzárkózáshoz szükséges jelentős tőkeberuházásokat reálisan, szolidan és nem utolsósorban decentrális rendben (nagy állami programok alkotása és „eladása” nélkül) is finanszírozni lehet. Nem kell az EU évek óta húzódó – és a magántőke által nem is pártolt – infrastrukturális óriás-beruházásaira várni; nem kell a fogadó EU-államokat adóemeléssel riogatni,[28] sőt az EU-n belüli újraelosztás növelését/átszabását kell a belépés feltételéül szabni.

Úton az EU felé

Az EU Bizottság 1999 októberi országvéleménye egészében kedvezően ítéli meg Magyarország gazdasági rendszerének EU érettségét. Az itt kialakított sorrendben hazánk – Málta és Ciprus, két volt brit gyarmat után – a harmadik helyen áll, és megfelel az általános követelményeknek. Ugyanakkor – az előző részben kifejtettekkel egybecsengően – az EU-vélemény is további dezinflációt és fenntartható államháztartási kiigazítást[29] tart szükségesnek a tartós felzárkózás megalapozása érdekében.

Az előadottakból már belátható, miért aggasztó az, hogy 1997–99 közt elakadtak a tartós állampénzügyi kiigazítást megalapozni hivatott intézményi reformok. A növekedési ütem hosszú távú fenntarthatóságához szükséges lépéseket ugyanis a jó konjunktúra, a gazdaság felfelé ívelő szakaszának idején lehet/célszerű megtenni. Ha ez nem történik meg, mi több a folyó költségvetést rendre a fejlesztési, köztük a K+F és oktatási kiadások visszafogásával hozzák elfogadható állapotra, akkor a jövő felélése folyik, a növekedés lassulása be van programozva.

EU-szempontból az államháztartási reform jegelése azt jelenti, hogy a magyar pénzügyi gyakorlat nincs fölkészülve az EU-alapok hazai fölhasználhatóságát (lehívhatóságukat) megalapozó társfinanszírozási eljárásra. Ehhez ugyanis a költségvetésben valóban elkölthetetlen tartalékokra lenne szükség (túl azon a 300 Mrd Ft-on, amit a kisgazda szakértőkön kívül senki más nem lelt az idei költségvetésben). Ehhez egyebek mellett búcsút kellene venni a hazai közpénzköltésben szokásos bináris szemlélettől, ami keretében az állam vagy finanszíroz valamit (ekkor 100 százalékban teszi), vagy sem (ekkor egy petákot sem áldoz rá). Ez kézenfekvő követelmény az olyan távlatos fejlesztéseknél, mint a gyorsvasút, a metróépítés vagy az autópálya-program. Az EU-alapok elérhető közelségbe kerültével megnőhet az esélye annak is, hogy a régóta esedékes államháztartási reformlépéseket a mérlegelés szakaszából a megvalósításéba helyezzék.

Ez a fölvetés már rávilágít arra is, hogy az új korszak által megkövetelt állampénzügyi rugalmasság és kormányzati mozgástér csak úgy tud (majd) létrejönni, ha jelentősen mérséklik az államháztartás jelenlegi túlzott elkötelezettségét. Ez főképp abból fakad, hogy a finanszírozási hatások modellezése nélkül elfogadott törvények jelenleg túlzott mértékű (teljesíthetetlen) kötelezettségvállalásokat tartalmaznak, méghozzá főképp transzferkifizetések és kvázi ingyenes jóléti szolgáltatások körében.

Ezért valójában nem is az a kérdés, hogy egy adottnak vélt EU-csatlakozási időpontra miképp teljesítheti Magyarország a maastrichti követelményeket, hanem – a görög, az ír és a portugál példából megismert módon – miképp lehet ebből értelmes és előrevivő gazdaságpolitikai reformlépéseket levezetni? Az utóbbi mindenképp az eddigieknél szigorúbb államháztartási gyakorlatot követel meg, méghozzá nem is kizárólag[30] az aggregált államháztartási számok tekintetében, hanem az államháztartás rugalmasabbá és korszerűbbé tételét szolgáló belső átrendezésekkel, a szociális és más folyó fogyasztási célú kiadások rovására, a fejlesztési célok és a gazdasági keretfeltételek (infrastruktúra, közbiztonság, K+F, oktatásügy) javára.

A mai kormányzati gyakorlatból leginkább az e cikkben vázolt távlat hiányát és a távlatos és egybehangolt reformlépéseket megalapozó szellemi és intézményes erőfeszítéseket hiányolhatjuk. Miközben a tanácsadó és reformbizottságok operatív értelemben alig működnek (ha épp meg nem szűntek), a közigazgatás természeténél fogva a napi gondok alatt roskadozik, és nemigen vet ügyet a holnap gondjára.

A két feladat az EU fényében kézenfekvő. Ha az első ellátatlan marad, az ország a diplomaták által kialkudott pénzügyi kereteknek alig 25-30 százalékát lesz képes lehívni. Ez az a tapasztalati arány, ami a világbanki és más (pl. kétoldalú kormányközi) hitelkonstrukciók működésében megfigyelhető volt. Ez egyik oldalról felduzzasztaná (papíron) Magyarország bevételének várható költségét az EU-oldal számára, másfelől a hazai közszereplők által várthoz képest jelentősen elmaradó EU-átutalásokhoz (s ezáltal osztrák mintájú EU-ellenes közhangulat tartósulásához) vezetne.

A magyar mezőgazdaság ma már sem a rendkívüli fölöslegek termelőjeként, sem a riasztó elmaradottság példájaként nem jelent nagyobb kihívást az EU számára. A magyar nemzeti össztermék 4,8 százaléka származott tavaly ebből az ágazatból, a magyar kivitel kevesebb, mint 9 százaléka. A magyar mezőgazdaság duális szerkezetű: az árutermelő középgazdaságok és az önellátó kisparcellák együttélése jellemző. A hazai népesség alig 3 százaléka él főképp vagy kizárólag mezőgazdaságból; a részművelőkkel együtt 8 százalék a részarány. Az ágazat helyzetét elemzők (Lányi, 1998; Juhász–Mohácsi, 1998) a piaci infrastruktúrát az egyéni döntések összehangolása, a minőségbiztosítás és az árstabilizálás szempontjából egyaránt elégtelennek tartják.

Az említett két feladat egymásra épül. Minél sikeresebb a területi önkormányzatok reformja, annál nagyobb az esélye, hogy a mezőgazdasági tevékenység és a vidéki megélhetés hazánkban is elválhassék egymástól, úgy, ahogy azt a McSharry és Fischler nevével fémjelzett uniós reformok célul is tűzik. Hosszabb távon ez bizonyára jobban szolgálja majd Magyarország megújítását, mint a mennyiségi bővülés és a szubvenciók/direkt kifizetések bűvöletében élő ma ismert agrárminisztériumi tervezetek. A hazai és az EU-n belüli agrárreformok összhangba hozatala a magyar kormányzatok egyik fő feladata marad a következő évtizedben is, megoldása pedig az ország valódi EU-érettségének közvetlen politikai és gazdasági sikermutatója lesz.

Jegyzetek


[1] A GDP összetételének és árarányainak alapvető átrendeződése okán az efféle egybevetések eleve csak korlátozott értékűek lehetnek, hisz végső fokon nem is ugyanazt hasonlítjuk össze (az Opel Astrát a Trabanttal 1 kocsi = 1 kocsi alapon).

[2] Oroszországra bizonyítja ezt a DIW (1999) legújabb elemzése.

[3] A részletes elemzéseket és adatsorokat a (Szívós–Tóth szerk., 1999) TÁRKI jelentés tartalmazza.

[4] Nem módosítja a képet az 1999. év sem, hiszen a második félév gyorsuló növekedése is a beruházások ekkorra két számjegyűvé váló bővülésére épült.

[5] Részletesebb elemzését adja Szamuely (1996) cikke, és a Tóth–Szívós (szerk., 1999) kötet.

[6] A választások kapcsán többször szó esett az ország nehezen fönntartható nemzetközi fizetési helyzetéről, hisz a jegybank tartalékai az idei finanszírozási szükségletnek csak 78 százalékát fedezik (Napi Gazdaság, 2000. január 31.)

[7] Az árstabilitást gyakorlatilag 0-2 százalék közti ármozgással azonosítjuk, míg az általános árszint legalább 12 havi csökkenése a defláció.

[8] Egyedül Ukrajna ért el jelentős kivitelbővülést. Az ország 1995–97 közt folytatott felelőtlen adósságpolitikája és az ukrán jegybanknak a nemzetközi sajtóban is bírált gyakorlata az év elején formális átütemezések sorozatára kényszerítette az országot.

[9] Mint Hamar (1999) részletes elemzése bemutatja, sem a duális gazdaság, sem a kizárólagos főváros-központúság közkeletű vádját nem igazolják az adatok; hosszabb távon a területi szétterjedés és a spillover hatások erősödése mutatható ki.

[10] A GE 150 millió dollárért vette meg a Tungsramot, de az elmúlt évtizedben több mint 800 milliót, több mint az ötszörösét költötte rá fejlesztési célból.

[11] A brazil árfolyamrendszer bizonyára nem úszta volna meg az 1999. eleji spekulációs támadást viszonylag szárazon egy évtizeddel ezelőtt; Dél-Korea és a legtöbb ázsiai ország sem állt volna már 1999-re talpra az időközben végbevitt intézményi reformok híján.

[12] Erről jó áttekintést ad a hazai irodalomban Benczes (2000) cikke.

[13] Az Európa Tanács 2000. február 18-i határozata felszólítja az EU-szerveket: egy tagjelöltet se vegyenek fel, amelyik nem veszi át 100 százalékban az uniós környezetvédelmi előírásokat – miközben az EU Bizottság szerint ezen előírások alig 48 százaléka joghatályos a mai tagállamokban.

[14] Például: a reáljövedelem nem tartalmazza a családtámogatást, így 1999-ben ez csak 2,4 százalékkal nőtt, míg a reálbér 4,4 százalékkal. (Magyar Hírlap, 2000. február 17.)

[15] Mivel ekkor kamatozó államkötvényekkel töltötték fel a tőkevesztett nagybankokat, e kötvények tulajdonosainak folytonosan fizetni kell az ekkor ígért hozadékot. Ez az ára annak, hogy – a Postabanknál követett huszárrohamtól eltérően – nem kellett egyszerre a teljes tőkeköltséget készpénzben  megelőlegezni.

[16] Figyelem: az 1999. évi előzetes 3,9 százalékos hiányszám GDP adat nélkül jelent meg, és csak a központi költségvetésre vonatkozik. Nem tartalmaz valós kiadási tételeket (gyógyszerkassza, egyetemek fenntartása), viszont tartalmaz irreális bevételi tételeket (honvédségi objektumok könyv szerinti értéken), egyszeri tételeket (ÁPV Rt.-től 1998. évi költségvetés módosításával, és vagyonértékesítésből szerzett összegeket).

[17] Fölmerülhet, hogy miképp csökkenhetett volna az adósság/GDP aránya. Mint Erdős Tibor (2000, 111. o., 23. lj.) helyesen rámutat, ez részint spontán, egyszeri tényezők (így az 1995. évi privatizációs bevételeknek a kormányfő szándékával ellentétes felhasználása), a dezinfláció és az adósság összetételének változása (azaz számviteli okok) miatt történt. Figyelemre méltó, hogy az adósság/GDP mutató javulása 1998–99-ben megállt.

[18] A hazai – egybevágó – tapasztalatokról interjús felméréseken alapuló elemző áttekintést ad Greskovits (2000).

[19] A korábban taglaltak mellett fontos tény, hogy a magyar küladósság fele már a hazánkban megtelepedett nemzetközi vállalatok és a magánbankok, nem pedig az adófizető közösség tartozása. A jelenleg 4,5 havi behozatalt fedező hivatalos tartalékszint is fontos stabilizáló elem.

[20] L. Naszvadi Görgy pénzügyi államtitkár interjúját in: Magyar Hírlap, 2000. február 4.

[21] Mind a pénzügyi, mind a gazdaságpolitikai szakirodalomban a győzők ünneplése adja meg az alaphangot.

[22] A kis- és középvállalkozásokra ez közvetlenül nem vonatkozik, bár számukra a bankok ügyfelekért folyó versenye hozhat némi javulást, ami e folyamat közvetett hatása.

[23] Az ABN-AMRO korábban említett gondjai közvetlenül erre vezethetők vissza legnagyobbrészt.

[24] E folyamat részletes bemutatását Darvas és Szapáry (1999) cikke tartalmazza.

[25] A növekedés (és a költséginfláció) szerepének elismerése természetesen még nem teszi a jelen elemzést keynesi (vagy eklektikus) szemléletűvé, mint ahogy azt az előadás-változat korreferense vélte.

[26] Ugyanezt emeli ki nagyívű áttekintésben Nagy András (1999, 1111. o.), rámutatva arra, hogy a 70-es és 80-as évtized felelőtlen, az EU-t csak fejőstehénnek tekintő politikája idején az integrációs tagság Írországban sem hozott automatikusan felzárkózást; erre csak a pénzügyi stabilizációt követően került sor.

[27] Mint láttuk, ez jelenleg egyáltalán nem tekinthető adottságnak.

[28] Ezt jelentené ugyanis Németh Miklós (2000, 134. o.) javaslata, hogy az EU költsön lényegesen többet a keleti kibővülésre.

[29] Tartósnak az a kiigazítás tekinthető, ami nem egyszeri bevételi tételeken – pl. vagyonértékesítésen – és nem egyszeri, egyedi kiadáscsökkentő tételeken – pl. 13. havi bérek visszatartásán, fenntartási költségek „kifelejtésén” – alapul, hanem visszatérően, külön tűzoltóintézkedések híján is kiegyensúlyozott államháztartási helyzetet eredményez.

[30]   Halpern és Neményi (2000, 320. o.) legalább évi 2-4 százalékos (kamatfizetés nélküli) költségvetési többletet tart szükségesnek 5-7 százalékos kamatkiadás mellett; ez az előzőekben egyetértőleg idézett közgazdasági álláspontoknál lényegesen enyhébb – bár a pénzügyminiszter szerint már szükségtelenül szigorú – követelmény.

Hivatkozások


Andreff, W. (1999): „Privatisation and corporate governance in transition economies”. Vezetéstudomány, 32. évf., 7–8. sz.

Antal László (1998): „A kiigazítás – ahogy én láttam”. Közgazdasági Szemle, 45. évf., 2. sz.

Antal László (2000): „Túl az első évtizeden”. Mozgó Világ, 26. évf. 2. sz., 3–17. o.

Augusztinovics Mária (1999): „Nyugdíjrendszerek és reformok az átmeneti gazdaságokban”. Közgazdasági Szemle, 46. évf., 7–8. sz., 657–672. o.

Barna Zsuzsa (2000): „Eddig csak vesztettek a K+H új tulajdonosai”. Napi Gazdaság, január 30.

Benczes István Zsolt (2000): „A Távol-Kelet: válság és kilátás”. Külgazdaság, 44. évf., 3. sz.

Boltho, Andrea (2000): „How to explain convergence: Ireland and Greece”. in: Bara Zoltán–Csaba László, szerk.: Small Country Adjustment to International Disturbances. Budapest, AULA Kiadó (megj. alatt).

Braga de Macedo, Jorge (1999): „Converging European transitions”. in: Dimitrov, M.–Andreff, W.–Csaba L. szerk.: Economies in Transition and the Varieties of Capitalism. Sofia, Gorex Press, 13–42. o.

Cottarelli, Carlo and Szapáry György, szerk. (1998): Mérsékelt infláció. Washington–Budapest, a Nemzetközi Valutaalap és az MNB közös kiadása.

Csaba László (1994): Az összeomlás forgatókönyvei. Budapest, Figyelő Kiadói Rt. (újranyomva: 1995-ben).

Csaba László (1998): „A rendszerváltó gazdaságpolitika egy évtizede”. Beszélő, III. folyam, 3. évf., 5. sz., 16–25. o.

Darvas Zsolt–Simon András: „Tőkeállomány, megtakarítás és gazdasági növekedés”. Közgazdasági Szemle, 46. évf., 9. sz., 749–771. o.

Darvas Zsolt–Szapáry György (1999): „A nemzetközi pénzügyi válságok tovaterjedése különböző árfolyamrendszerekben”. Közgazdasági Szemle, 46. évf., 11. sz., 945–968. o.

DIW (1999): „Russland: Schuldenerlass ist keine Lösung”. Wochenbericht, 50. sz. (az IWH-val és a Kieli Világgazdasági Intézettel közös jelentés).

EBRD (1999): Transition Report Update. London (April).

ECE (1999): Economic Survey of Europe, 2. sz., New York–Genf

Erdős Tibor (1998): Infláció. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Erdős Tibor (2000): „A fenntartható fejlődés egyensúlyi feltételei. I. rész”, Közgazdasági Szemle, 47. évf., 2. sz., 101–115. o.

Fischer, Stanley–Sahay, Rathna–Végh, Carlos (1997): „How far is eastern Europe from Brussels?” in: Siebert, Horst szerk.: Quo vadis, Europe? Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 97–122. o.
Greskovits Béla (2000): „Rivals or brothers in arms? Premiers and finance ministers in Hungarian transition”. in: Nelson, Joan– Kornai, János, szerk.: The Political Economy of Fiscal Reform in Transition. Washington: National Academy of Sciences Press (megj. alatt ) – előzetes változat: Collegium Budapest Discussion Papers, 52. sz.

Halpern László–Wyplosz, Charles, szerk. (1998): Hungary – towards a Market Economy. London–Cambridge, a CEPR és a  Cambrigde University Press közös kiadása.

Halpern László–Neményi Judit (2000): „A konvergencia fiskális feltételei és az Európai Unióhoz való csatlakozás”. Megjelent: Király Júlia–Simonovits András–Száz János, szerk.: Racionalitás és méltányosság. Tanulmányok Augusztinovics Máriának. Budapest, a Közgazdasági Szemle Alapítvány kiadása, 301–324. o.

Hamar Judit (1999): „A külföldi működőtőke-beáramlás Magyarországon belüli területi jellemzői”. Külgazdaság, 43. évf., 3. sz., 47–69. o.

Juhász Pál–Mohácsi Kálmán (1998): Az agrárágazat versenyképességének feltételei – az együttműködési rend építése. Gazdaság a rendszerváltozásban. Budapest, a Pénzügykutató Rt. és a Perfekt Rt. közös kiadása 107–120. o.

Kornai János (1993): „Transzformációs visszaesés”. Közgazdasági Szemle, 40. évf., 7–8.sz., 569–599. o.

Kornai János (1997): „Kiigazítás recesszió nélkül”. Közgazdasági Szemle, 43. évf., 7–8. sz., 585–613. o.

Lányi Kamilla (1998): „A magyar mezőgazdaság dilemmái”. Európa Fórum, 7. évf., 4. sz.

Nagy András (1999): „Írország Európai Uniós csatlakozásának tanulságai”. Közgazdasági Szemle, 46. évf., 12. sz., 1092–1115. o.

Németh Miklós (2000): „Az átmenet betetőzése: Közép-Európa integrálása az EU-ba”. Magyar Tudomány, 45. évf., 2. sz., 129–136. o.

Perotti, Roberto–Strauch, Rolf–von Hagen, Jürgen (1999): Sustainability of Public Finaces. London–Bonn, a CEPR és a Zentrum für Europaeische Integrationsforschung közös kiadása.

Soós Károly Attila (1999): Banking reforms in transition economies – az Université Pierre Mendes France GTD és az EACES „Trajectoires de l’Est” című közös konferenciájának plenáris előadása, Grenoble, december 10–11.

Stern, Nicolas (1999): „What tax refrom is needed for fast economic development?” Varsó, CASE-CEU Working Papers, 30. sz.

Szamuely László (1996): „A közép- és kelet-európai átalakulás társadalmi költségei”. Gazdaság, új folyam, 5. évf., 1. sz.

Szívós Péter–Tóth István György, szerk. (1999): Társadalmi monitor, 99. Budapest, TÁRKI, december.

Temesi József–Zalai Ernő, szerk. (1999): Hungary – towards a Market Economy. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Tichy, Günther (1997): „Integrationstheorie und Osterweiterung”. in: Scharrer, H. E.– Mayer, D., szerk.: Osterweiterung der EU. Baden-Baden: Nomos Verlagsgesellschaft, 11–56. o.

Tóth István János (1998): „A magyar vállalkozások piaci kapcsolatai és rövid távú kilátásai”. Külgazdaság, 42. évf., 9. sz., 30–55. o.

Várhegyi Éva (1998): „A bankrendszer átalakulása”. in: Gazdaság a rendszerváltozásban. Budapest, a Pénzügykutató Rt. és a Perfekt Rt. közös kiadása, 43–58. o.

• Játéktér