Kádár András Kristóf

Nyomtatóbarát változat

Azok számára, akik jártasak a büntetőeljárás gyakorlatában, régóta ismert tény, hogy az előzetes letartóztatásban lévő személyek helyzete gyakran lényegesen rosszabb, mint a szabadságvesztésre ítélteké. E probléma vizsgálatára indította el a Magyar Helsinki Bizottság 1996 februárjában az Alkotmány- és Jogpolitikai Intézettel (COLPI) közös Fogdamegfigyelő Programját.

Az azóta is folyó program keretében az ORFK-val, illetve a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságával kötött megállapodás alapján háromfős csoportok figyelik meg a rendőrségi fogdákban és a büntetés-végrehajtási intézetekben foganatosított előzetes letartóztatás körülményeit. Az ügyvédekből, orvosokból, valamint szociális munkásokból és szociológusokból álló csoportok előzetes bejelentés nélkül, bármely napszakban látogatást tehetnek a rendőrségi objektumokban, és a biztonsági szabályok betartásával beléphetnek a fogdába, a zárkákba, valamint az előállító helyiségekbe. Biztonsági felügyelet mellett, de ellenőrzés nélkül beszélgetést folytathatnak, és kérdőíves interjút készíthetnek a fogva tartottakkal. A csoport orvos tagja a fogva tartottak hozzájárulásával megvizsgálhatja orvosi papírjaikat Az együttműködési megállapodás értelmében a Magyar Helsinki Bizottság a csoportok által tapasztalt visszásságokról a megfigyelést követően haladéktalanul tájékoztatja a fogdát felügyelő rendőrségi szervet, végső soron az ORFK-t. Amennyiben pedig a megfigyelő csoport valamely tagja törvénysértésre utaló jelenséget tapasztal, arról a sértett meghatalmazása alapján – a rendőrség egyidejű tájékoztatása mellett – az ügyészségen feljelentést tesz. A látogatás során felmerült vitás kérdésekre, valamint a fogdaparancsnok indokolatlannak ítélt korlátozó intézkedésére vonatkozó panaszával rendőrkapitánysági fogda esetén a kapitányság vezetőjéhez, központi fogda esetén a megyei (budapesti) rendőrfőkapitányhoz fordulhat.

A program első évének tapasztalatait a két szervezet közös kiadásában megjelent Előrehozott büntetés című kiadvány foglalja össze, amely részletesen elemzi a magyarországi fogdarendszer hiányosságait, egyebek mellett a fogva tartás fizikai körülményeivel, az egészségügyi ellátással, valamint a letartóztatott személyek emberi jogainak érvényesülésével kapcsolatban, kitér továbbá a fogva tartottakkal szemben alkalmazott fizikai és pszichikai kényszer kérdéseire is.

A Fogdamegfigyelő Program 1996. december 15-ét követő tapasztalatai azt mutatják, hogy az Előrehozott büntetésben megfogalmazott bírálatok többségükben ma is időszerűek. Jelentésünkben ezért nem kívántuk megismételni ezeket. Inkább a program egyik jellegzetes elemét, a Magyar Helsinki Bizottság, a megfigyelőcsoportok, illetve a rendőrség között kialakult levelezést mutatjuk be.

A kiterjedt levelezés rendszerezéséhez a bizottság által felvetett problémákra adott rendőrségi válaszokban fellelhető tipikus minták nyújtanak segítséget. Ilyenek például a pénzhiányra, az objektív akadályokra, vagy a halandó emberek, így a bizottság jogászai számára is ismeretlen és hozzáférhetetlen, mitikus „szabályozókra” való hivatkozások. Gyakran előfordul az is, hogy a megfigyelők által jelzett problémák közül az illetékesek csak azokra reagálnak, amelyekre elfogadható választ tudnak adni, míg a többiről nem vesznek tudomást. Szerencsére arra is akad azonban példa, hogy a bizottság figyelmeztetésének hatására megváltoztatják a jogsértő gyakorlatot.

A Fogdamegfigyelő Program jelentését megküldtük az érintett rendőri vezetőknek, hogy véleményezzék, a benne foglaltakat korrigálják, illetve az anyagot észrevételeikkel gazdagítsák. A válaszokat – amelyek nagy része meglepően pozitív – terjedelmi okoknál fogva sajnos nem tudjuk e helyütt közölni, mint ahogy a jelentés bizonyos részeit is kénytelenek voltunk kihagyni. A teljes anyag – amelyben a rendőrségi vélemények olvashatók – a Helsinki Monitor 2000. 1. számában, illetve a www.helsinki.hu oldalain található meg. Mindazonáltal ízelítőként az utolsó, Hallgattassék meg… című fejezetben közöljük a legkritikusabb és a legpozitívabb kommentárok egyes részleteit.

A tények makacs dolgok

Gyakorta előfordul, hogy a megfigyelő csoportok észrevételeivel szemben a megkeresett rendőri vezetők objektív akadályokra, legtöbbször pénzhiányra hivatkoznak. Tekintettel a magyar rendőrség közismerten mostoha anyagi körülményeire, ezzel az érvvel nehéz vitába szállni, ezért nem csoda, hogy sűrűn alkalmazott és igen kedvelt eszköze a bizottság panaszaival szembesülő illetékesek fegyvertárának.

A kifogás leggyakrabban a séta előírt időtartamával kapcsolatban kerül elő. A rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet (későbbiekben fogdarendelet) értelmében ugyanis a fogva tartott jogosult naponta legalább egy óra időtartamban a szabad levegőn való tartózkodásra. A Fogdamegfigyelő Program tapasztalatai szerint azonban alig van olyan rendőrségi fogda Magyarországon, amelyben ezt a rendelkezést betartanák. A bizottság képviselői rendszeresen kifogásolják a törvénytelen gyakorlatot – általában eredménytelenül. Az objektív akadályok az esetek többségében leküzdhetetlennek bizonyulnak:

1998. február 20., a Budapest V. Kerületi Rendőrkapitányság fogdája:

„Itt is többen panaszkodnak, hogy a szabad levegőn tartózkodás időtartama a jogszabályban biztosított 1 óra helyett mindössze 5–10 perc, és ez is a kora reggeli, hajnali 5-6 óra közötti időpontban kerül lebonyolításra.”

Berta Attila r. dandártábornok, budapesti rendőrfőkapitány:

„A fogda napirendje szerint az 5 órai ébresztő után, folyamatosan történik a sétáltatás. Tekintettel arra, hogy a fogda 10 zárkával üzemel, a zárkánkénti sétáltatás naponta minimum 10 óra sétáltatási időt feltételez. A szabad levegőn való tartózkodás a fogva tartottak részére a lehetőségekhez mérten [dőltbetűs kiemelések tőlem – K. A. K.] biztosítva van.”

Előfordul azonban az is, hogy kiderül: alkalmasint szembe lehet szegülni az objektív körülményekkel is, és egy kis odafigyeléssel megoldható, hogy a szabad levegőn tartózkodást ne csak a lehetőségekhez mérten, hanem esetleg a jogszabályi előírásoknak megfelelően – vagy „majdnem megfelelően” – biztosítsák:

1999. június 10., a Budapest I. Kerületi Rendőrkapitányság fogdája:

„A sétakönyv tanúsága szerint az összes fogva tartottra számítva naponta átlag három óra szabad levegőn tartózkodást szán a fogdaszemélyzet. Véleményünk szerint a fogda nagyságát tekintve ezen időtartam alatt nem lehet biztosítani a megfelelő időtartamú szabad levegőn tartózkodást.”

Pap István r. ezredes, az I. Kerületi Rendőrkapitányság megbízott vezetője:


„A sétáltatás mint napirendi pont is megtartásra kerül, de sajnos valóban minimális 3 órás időtartamban. Erre néha a rossz idő és a fogva tartottak kérésére, máskor a feladatok felgyülemlésekor a fogdaőri oldal leterheltsége következtében, az őrök oldaláról kerül sor. Ennek ellenére a 24 fős fogdánk 7 zárkájához mérten a jövőben úgy intézkedünk, hogy minimálisan 5-5,5 órát kell a sétáltatásra fordítani.”


Objektív akadályok természetesen nem csak a sétával kapcsolatban merülnek fel. Rendkívül változatos azon követelmények köre, amelyeknek a rendőrség – adott esetben valóban – nem képes eleget tenni ezek miatt. Íme néhány példa:

1997. november 4., a Budapest VI–VII. Kerületi Rendőrkapitányság fogdája:

„A fogdán a zárkákban nincs szemetesvödör.”

Béres László r. alezredes, a VI–VII. Kerületi Rendőrkapitányság vezetője:

„Szemetesvödör 1996 szeptemberében [!] szolgálati jegyen meg lett rendelve, de a mai napig sem kaptuk meg a szolgálattól anyagi okokra hivatkozva.”

1998. november 20., a Debreceni Rendőrkapitányság fogdája:

„A közös szociális helyiségek állapota nem megfelelő, részben higiéniai, részben pedig az erősen megrongált berendezési tárgyak miatt (a WC-k nincsenek lehúzva, kitisztítva, a mosdókagylókról, zuhanyozókról hiányoznak a csaptelepek). […] Az egyik zárkában tett látogatásunk alkalmával megfigyeltük, hogy hiányoznak a szoba ablakából az üvegek, a fogva tartottak az éjszakai hidegek ellen ágybetétek ablak elé applikálásával védekeznek.”

Tóth Sándor r. ezredes, a debreceni kapitányság vezetője:

„Sajnálattal jegyzem meg, hogy a fogva tartottak által igen nagy mértékű a zárkákban okozott károkozás (csaptelepek és mosdókagylók letörése, tükörcsempék összetörése), ezek kiküszöbölésére a Főkapitányság anyagi helyzete miatt esetenként csak késve kerül sor.”

1998. december 21, Hajdúhadházi Rendőrkapitányság fogdája:

„A zárka állapota igen rossz volt. A falak koszosak (vér, ürülék stb.), málladoznak. […] A zárka két részből áll, egy vasráccsal van elválasztva egymástól a két rész. Mindkét rész kb. 1 m x 1 m-es, ami nem felel meg a törvényben előírt 4 négyzetméternek.”

Dr. Kozma János r. alezredes a Hajdúhadházi Rendőrkapitányság vezetője:

„Az előállító helyiség felújítására, korszerűsítésére jelenleg – szűkös költségvetésünket figyelembe véve – anyagi lehetőség nincsen, ugyanakkor kezdeményeztem a rendőrkapitányság épületének felújítását és bővítését. A tervek szerint ez három éven belül megvalósul, és ebből adódóan az előállító helyiség is az európai normához igazodva kerül kivitelezésre.”

Jöjjön most két olyan eset, amelynek során a Magyar Helsinki Bizottság képviselői nem fogadták el kifogásként az objektív körülményekre való hivatkozást, és határozottságuk eredményeképpen kiderült, hogy néha egy akadály „objektív mivolta” valójában szubjektív eredetű.

A Mosonmagyaróvári Rendőrkapitányság fogdáján tett látogatás kapcsán 1999. január 28-án levélben fordultunk a megyei főkapitányhoz:

„A rendőrségi fogdák rendjéről szóló rendelet (…) előírja, hogy fogva tartottat zárkában elhelyezni csak előzetes orvosi vizsgálat után, orvosi vélemény figyelembevétele mellett lehet. Az Ön felügyelete alatt álló fogdában ez az előírás nem kerül betartásra. A kialakított gyakorlat szerint nem a befogadáskor, hanem másnap, a reggeli orvosi látogatás során történik meg az orvosi vizsgálat.”

Válaszában a rendőrfőkapitány közölte, hogy „az Egészségügyi Osztályon dolgozó orvosok leterheltsége, valamint egy orvosi státus betöltetlensége miatt nem tudjuk végrehajtani a BM rendeletben foglaltakat.” A Fogdamegfigyelő Program vezetője, Somogyi János nem tartotta kielégítőnek a választ, és ezért megkereste Hatala József dandártábornokot, az ORFK Közbiztonsági Főigazgatóját:

„A megyei főkapitány úrnak a jogellenes gyakorlat megszüntetésére tett indítványunkra adott válaszát nem tudjuk elfogadni, és úgy gondoljuk, hogy azt a T. Tábornok úr sem tartja elfogadhatónak. Talán nem szükséges különösebben indokolnunk, hogy milyen érdekek fűződnek a hatályos miniszteri rendelet betartásához, ezért csupán azt indítványozzuk, hogy a T. Tábornok úr szíveskedjék megfelelő hatékony intézkedést tenni annak érdekében, hogy a hivatkozott rendeletben foglaltak a Győr-Sopron-Moson Megyei Rendőr-főkapitányság területén is betartásra kerüljenek.”

1999. március 17-én a következő válasz érkezett: „Tájékoztatom, hogy értesítése alapján utasítottam a Győr-Sopron-Moson Megyei Rendőr-főkapitányság közbiztonsági igazgatóját a szabályozással ellentétes, orvosi vizsgálat nélkül történő zárkába helyezés soron kívüli megszüntetésére.”

Hasonló természetű az a levélváltás is, amely a bizottság 1999. február 25-én kelt, a Debreceni Városi Rendőrkapitányság Sámsoni úti fogdájával kapcsolatos panaszával vette kezdetét: „Sajnálattal tapasztaltuk, hogy a fogda felújítása során az ügyvédi beszélő helyiség megfelelő kialakítására nem került sor. A fogva tartottak és az ügyvédek részére 2-2 helyiség áll rendelkezésre, ezekből összesen egyben található szellőző berendezés. Az ügyvédek és a fogva tartottak között vastag dupla falú [plexi] szigetelés van, nincs – egyik beszélőben sem – lehetőség az okiratok cseréjére. A fogva tartott személy és az ügyvéd csak hangos szóval tudnak kommunikálni, oly módon, hogy azt a beszélőn kívül is hallani lehet, a fogva tartottat ez a körülmény érthetően zavarja.”

Lelesz György alezredes a következőt válaszolta: „A fogda objektumának alaprajzi és térbeli kialakításának megváltoztatása csak a felsőbb szervezeteink jóváhagyásával oldható meg, mindez viszont egy valamikor oktatási célból épült objektumban meglátásunk szerint lehetetlen.” Ezek után Sutka Sándor dandártábornokon, a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság vezetőjén volt a sor, aki dacolva az objektív akadályok kényszerítő erejével, megoldást talált a problémára, és a következőről tájékoztathatta Zeke Lászlót, a bizottság debreceni rezidensét: „Az ügyvédi beszélő szellőztetésének megoldására, valamint a fogva tartott és védője közötti megfelelő kommunikáció biztosítása érdekében a szükséges intézkedéseket megtettem.”

Talány a fogdán

Gyakran előfordul, hogy a rendőrség képviselői bizonyos, a bizottság jogászai számára ismeretlen szabályokra hivatkozva hárítják el a kifogásokat – anélkül azonban, hogy az adott rendelkezés forrását megjelölnék.

1997. november 4-én Honecz Ágnes ügyvéd a következő panasszal fordult dr. Béres Lászlóhoz, a VI–VII. kerületi kapitányság vezetőjéhez:

„A fogva tartottak nem kapnak folyadékot (teát, tejet vagy cikóriakávét), s az élelmezés színvonala alacsony.”

Íme a válasz: „Tejet, tejterméket a vonatkozó szabályok szerint a fogda területére bevinni nem lehet. Ezeket a termékeket csak orvosi utasításra terhes nők és fiatalkorúak kaphatják.”

A kapitányság vezetőjének válasza több pontatlanságot tartalmaz, tejet ugyanis a terhes nők számára nem orvosi utasításra lehet, hanem jogszabályi rendelkezés alapján kötelező biztosítani – mégpedig a fogdarendelet értelmében. (Naponta két esetben meleg ételt, orvosi javaslatra diétás élelmezést, terhes nő részére a terhesség 20. hetétől naponta fél liter tejet kell biztosítani.) A fogva tartott birtokában tartható élelmiszerfajtákat a rendelet mellékletének 3. pontja sorolja fel: filteres tea, kávégranulátum, édesítőszerek, üdítő italok, kompótok, tejtermékek, ételízesítők. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy Honecz Ágnes egy másik levelére (amely a XIX. Kerületi Rendőrkapitányságon tett látogatás tapasztalatait foglalja össze) Tóth László ezredes, a budapesti rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettese a következőket válaszolta: „a fogva tartottak […] a csomagátvétel során szinte korlátlan mennyiségben, vagy letéti pénzükből vásárolva juthatnak folyadékhoz (üdítő, tej, tea stb.)”, óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon mely „vonatkozó szabályok” gátolják meg, hogy bárki tejet, vagy tejtermékeket vigyen az egyik fogda területére, miközben néhány kerülettel odébb ennek semmi akadálya.

Nem ritka az sem, hogy a megkeresett rendőri vezetők a – bizottság képviselői által is ismert – jogszabályokat a megfigyelő csoportok szemléletétől eltérő módon értelmezik, illetve azokat a megfigyelők által megfogalmazott bírálatok elhárítására használják.

1997. december 15-i levelében Somogyi János kifogásolta, hogy a Budapest VI–VII. Kerületi Rendőrkapitányság fogdáján előzetes letartóztatásban lévő Gy. Milan boszniai szerb nemzetiségű, jugoszláv állampolgárságú fogva tartott jogai nem érvényesülnek, mert „18 ezer Ft összegű letéti pénzének felhasználását nem teszik lehetővé számára, így nem tud vásárolni”. Béres László alezredes, a VI–VII. kerületi Rendőrkapitányság vezetője a következő választ adta: „A rendelkezésünkre álló adatok szerint Gy. Milan előzetes letartóztatott a vásárlási szándékát nem jelezte. Meg kívánom jegyezni, hogy az Ön által is hivatkozott fogdarendelet elsősorban a hozzátartozó, a védő, illetve a jogi képviselő útján biztosíttatja a letéti pénzből való vásárlást, és csak egyéb lehetőségek hiányában terheli ezzel a fogva tartásért felelőst. A fogva tartottnak ez esetben írásos kérelmet kell előterjesztenie. Az ellenőrzés óta eltelt időben Gy. Milan számára a vásárlást megoldottuk, ennek következtében letéti pénze 5234 Ft-ra apadt.”

A hivatkozott rendelkezés szerint a fogva tartott letéti pénzéből a személyi szükségleteinek kielégítésére szolgáló vásárlásokat elsősorban hozzátartozója, védője, a fogva tartás alapjául szolgáló ügyben eljáró jogi képviselője útján kell biztosítani. A fenti lehetőségek hiányában a vásárlást, a fogva tartott írásos kérelme alapján a fogva tartásért felelős megbízottja végzi a befogadást követően, továbbá hetente egy, a fogva tartásért felelős által meghatározott napon. A rendőrség ebben az esetben formailag tehát jogszerűen járt el, hiszen írásos kérelem hiányában nem kötelessége lebonyolítani a vásárlást. Honnan tudhatná meg azonban egy külföldi fogva tartott, akinek Magyarországon nincs hozzátartozója, s akit kirendelt védője nem keres fel, hogy miként kellene a vásárlást kérelmeznie? Feltételezhetően jelezte vásárlási szándékát az őröknek – miként a megfigyelő csoportnak is –, ám úgy tűnik, mégsem kapott megfelelő tájékoztatást a követendő eljárásról. A vonatkozó rendelkezések humánusabb értelmezésével a probléma megoldható, ami abból is kitűnik, hogy a bizottság levele nyomán a kapitányság lehetővé tette a letéti pénzből való vásárlást.

A rugalmasabb értelmezés lehetősége mellett szól, hogy a rendőrség nem mindig kezeli ilyen rigorózusan a jogi szabályozást. Ugyanabban a levélben, amelyben Gy. Milan nehézségeiről esett szó, Somogyi egy másik problémára is felhívta a figyelmet: „A fogva tartott K. Józsefné részére küldött három levelét a rendőrség nem továbbította a címzettnek. […] A fogdairodán kértük, hogy mutassák be a Nyilvántartás a fogva tartott küldeményének továbbításáról című dokumentumot, de azt a választ kaptuk, hogy ilyen nyilvántartást nem vezetnek. Tisztelt Kapitány úr, a fent említett megállapítások olyan jogellenes gyakorlatot tükröznek, ami ellentétes a fogdarendelettel, valamint az országos rendőrfőkapitány 19/1996. sz. utasításában foglaltakkal.”

A válasz némiképp flegmatikus: „Gy. Milan előzetes letartóztatottnak K. Józsefnéval folytatott levelezése során a levelek visszatartását bár valószínűtlennek tartom, azonban cáfolni nem tudom, mivel, ahogy Ön arra ráirányította a figyelmemet, kapitányságunk fogdaszolgálata valóban nem vezeti a Nyilvántartás a fogva tartott küldeményének továbbításáról megnevezésű okmányt. Ezt magam is hibaként értékelem, ezért intézkedni fogok a megfelelő dokumentálás megoldásáról.”

A rendőrségi értelmezés e helyütt megint eltér a bizottságétól, amely szerint ugyanis az országos rendőrfőkapitány utasításában foglaltak végre nem hajtása nem annyira hiba, mint inkább a Btk. 354. §-a által büntetni rendelt függelemsértés.

A fent idézett levélváltás – és Gy. Milan helyzete – valóságos tárháza a jogértelmezési problémáknak: a letéti vásárláson és a levelezési dokumentáció szabályszerű felfektetésén túl rávilágít a beszélő engedélyezése körüli anomáliákra is. Somogyi ügyvéd levelében ugyanis az eddig ismertetett panaszokon kívül egy harmadik is szerepelt: „többszöri kérés ellenére sem biztosították, hogy [Gy. Milan] K. Józsefnével beszélő keretében találkozhasson.” Következzék a rendőri magyarázat: „Gy. Milannal szemben a BRFK Vizsgálati Főosztálya folytat nyomozást […] és nevezett csak azért került kapitányságunkra, mivel helyhiány miatt a Bp. II. ker. Gyorskocsi u. 31. sz. alatti épület fogdáján nem tudták elhelyezni. A beszélők engedélyezéséért, illetve azok megtartásáért az ügy előadója a felelős, aki nem az én beosztottam.”

Ezt a helyzetet a hatályos jogszabályok valóban létező hiányosságai idézik elő, s így bár a fogva tartottnak a fogdarendelet által előírt joga a látogatók fogadása (havonta két alkalommal), amelyet a fogva tartásért felelős köteles biztosítani a számára, a fogdák zsúfoltsága miatt gyakran előfordul, hogy a fogva tartásért felelős parancsnok nem elöljárója a vizsgálótisztnek. A bizottság álláspontja szerint a fogva tartásért felelős személynek ilyenkor is kötelessége a fogva tartotti jogok biztosítására való törekvés, mégpedig akként, hogy a felelősség áthárítása helyett jelzi a nyomozást vezető szerv vezetőjének, ha felmerül a gyanú, hogy a vizsgáló akadályozza a látogatók fogadását.

A látogatók fogadásával kapcsolatos visszásságokra példa az az eset is, amelynek végeredményeként a Fővárosi Főügyész iránymutatást bocsátott ki az ügyészségi vezetők részére a fogva tartottak jogainak biztosítása és az engedélyezések egységessé tételének érdekében. 1999. január 8-án Somogyi János levélben fordult Kökényesi Antal budapesti rendőrfőkapitányhoz:

[A BRFK Budapest VIII. ker. Tolnai Lajos utcai fogdájában előzetes letartóztatásban lévő] „B. László fogva tartott azt adta elő, hogy a XIII. Kerületi Rendőrkapitányság állományában lévő M. Tibor nevu előadója 1998. szeptember 29-i őrizetbe vétele óta nem engedélyez számára beszélőt, azzal az indokkal, hogy az nem jár, csak adható. Tisztelt Főkapitány úr […], a fogva tartott gyanúsított részére kéthetente beszélő jár, amit csak kivételesen lehet korlátozni vagy megvonni, de erre csak indokolt határozatban kerülhet sor.”

Kökényesi Antal válaszában arról értesítette a bizottságot, hogy nem történt jogsértés, mivel a nyomozás eredményes folytatása érdekében rendelték el a beszélő megvonását – amire a vonatkozó jogszabályok értelmében valóban van lehetőség –, és B. László H. Emmát – akit látogatóként kívánt fogadni – egyébként is „barátnőjeként jelölte meg, aki a Btk. 137. § 5. pontjában megfogalmazott hozzátartozó fogalmát nem meríti ki.”

E körülménynek azért van jelentősége, mert a fogdarendelet 2. § (1) c) pontja értelmében „az előzetesen letartóztatott hozzátartozójával és – az ügyész, a vádirat benyújtása után a bíróság jóváhagyásával – más személyekkel levelezhet, legalább havonta két alkalommal fogadhat látogatót, hetente két alkalommal kaphat csomagot.” A rendelet a Btk. hozzátartozó fogalmát rendeli alkalmazni, amely a barátnőt nem tartalmazza, tehát a rendőrség válaszának logikája szerint a látogatófogadási jog a barátnőre nem terjed ki. Tehát már csak azért sem történhetett jogsértés, mivel H. Emma csupán a fogva tartott barátnője. Az az apró körülmény, hogy ügyészi jóváhagyás mellett ebben az esetben is találkozhatna a két érintett személy (ha a nyomozás veszélyeztetésének egyébként jogszerűen értékelt körülménye fenn nem állna), a rendőrség figyelmét elkerülte.

Az ügyvéd a Fővárosi Főügyészséghez fordult. Kérelmében kifejtette, hogy az ügyészi jóváhagyás megszerzésének lehetőségére „a fogva tartott figyelmét fel kellene hívnia a rendőrhatóságnak, és a beszélőn egyébként is jelen lehet a rendőrség megbízottja, aki azonnal véget vethet a beszélőnek, ha annak tartalma veszélyezteti a büntetőeljárás eredményes folytatását. […] Tapasztalataink szerint általános gyakorlat az, hogy a rendőrhatóságok indokolt határozat és jogorvoslati lehetőség biztosítása nélkül alkalmazzák a fogva tartottak különböző jogainak megvonását vagy korlátozását. Ezért feltétlenül szükségesnek tartanánk, ha a T. Főügyészség vizsgálatot végezne e tárgykörben, és jelzéssel élne a jogsértő gyakorlat megszüntetése érdekében.” A kérelem eredményeképpen született meg a főügyészi iránymutatás, amelynek legfontosabb rendelkezései a következők: „[…] a különböző korlátozó intézkedéseket a fogva tartottakkal közölni kell. A korlátozások ellen a fogva tartottat panaszjog illeti meg. A […] beszélőre, kapcsolattartásra vonatkozó kérelmek elbírálásáról szóló döntést minden esetben írásba kell foglalni. […] Az engedélyezések tárgyában soron kívül kell intézkedni. Korlátozó intézkedés, eltiltás esetén az írásbeli döntés mellett utalni kell a […] panaszjogra is.”

Sajátos gyakorlatra derült fény a bizottság egyik megfigyelőcsoportja által 1999. május 31-én, a XX–XXIII. kerületi Rendőrkapitányság fogdáján tett látogatás során. Kiderült ugyanis, hogy a fogdán rendszeresen töltenek le szabálysértési ügyben elrendelt elzárást, amennyiben annak időtartama nem haladja meg a tíz napot. Farkas Lilla, a bizottság ügyvédje a kapitányság vezetőjéhez intézett levelében az iránt érdeklődött, milyen jogszabályi rendelkezés alapján kerül erre sor. Nagy-Juhák István ezredes válasza meglepő információt tartalmazott: „Az évek óta kialakult szokás szerint a 10 nap alatti elzárásra ítélt a kerületi fogdában tölti le az elzárásra kiszabott időt, a szállítások során a 10 nap alatti letöltendő szabálysértési elzártat a Bv. intézet nem fogadta be. A jogszabály ezt nem tiltja.”


Amint erre a közlésre reagálva az ügyvéd is kifejtette, a szabálysértési elzárás rendőrségi fogdán való eltöltését valóban nem tiltja jogszabály, viszont rendelkezés található arra nézve, hogy az ilyen elzárást bv. intézetben kell foganatosítani. Tekintve, hogy a büntetőjogban, illetve az államigazgatási jogban a felek közös megegyezéssel sem térhetnek el a jogszabályi rendelkezésektől (nem érvényesül tehát a diszpozivitás elve), a XX–XXIII. kerületi kapitányságon kialakult gyakorlat egyértelműen jogellenes volt. Örvendetes tény, hogy Nagy-Juhák István levelünk hatására felvette a kapcsolatot az illetékes bv. intézettel, és gondoskodott arról, hogy a továbbiakban a szabálysértési eljárás során elzárásra ítélt személyek – a végrehajtási joggal összhangban – a bv. intézetben töltsék le kiszabott büntetésüket, függetlenül annak időtartamától.

Cáfolat kontra tagadás

A legnehezebb helyzetben akkor vannak a Fogdamegfigyelő Program résztvevői, amikor a fogva tartottaktól szerzett értesülések és a rendőrségtől kapott információk gyökeres ellentétben állnak egymással. Ilyenkor ugyanis gyakorlatilag lehetetlen eldönteni, melyik verzió igaz. E probléma érzékeltetésére álljon itt egy példa:

1998. március 26., a Budapest XIX. Kerületi Rendőrkapitányság fogdája:

„Az élelmezés körüli higiénés viszonyok nem megfelelőek [a fogva tartottak itt arról panaszkodtak, hogy a »házi« egyáltalán nem mos kezet, és napokig nem fürdik]. Bár a Házirend szerint is naponta 9-16 óráig lehet a szabad levegőn tartózkodni, a séta reggelente van, és mindössze 10 percig tart. A fogdán »vécéztetés« van, napközben négy meghatározott alkalommal kell kimenni, s éjszaka erre nincsen lehetőség. Többen kénytelenek flakonokba vizelni.”

Tóth László ezredes, a budapesti rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettese:

„Az élelmezés körüli higiénés viszonyokat a Belügyminisztérium Egészségügyi Szolgálata rendszeresen ellenőrzi, az 1998. március 30-i szemle hiányosságot nem tapasztalt. A fogdaszolgálat naponta biztosítja a szabad levegőn tartózkodást, de a fogva tartott arra, hogy sétáljon, nem kényszeríthető. Nem mindegyik fogva tartott él a séta lehetőségével, vagy a rendelkezésre álló egy órát sem használja fel. A fogdában a zárkákon kívül található a mosdó és a WC. A fogva tartottakat jelzésük alapján engedi ki a fogdaőr. »Takarodó« után is szükségleteik szerint használhatják a WC-t a fogva tartottak.”

Mit tehet ilyenkor a megfigyelőcsoport tagja? Kinek higgyen, amikor a két állítás még köszönőviszonyban sincs egymással? A program résztvevői ilyen esetekben gyakorlatilag tehetetlenek, hacsak valamilyen különös véletlen folytán nem válik a fogva tartottak valamely állítása ellenőrizhetővé. Erre példa az alábbi eset.

Egy elsárgult levél

1997. október 3-án Somogyi János levélben kereste meg Majsai György alezredest, a XII. kerületi rendőrkapitányt, mivel a kapitányság fogdáján előzetes letartóztatásban lévő román állampolgárságú R. Dumitru azzal a panasszal fordult a Magyar Helsinki Bizottsághoz, hogy a még 1997. június 23-án megírt levele, amelyben beszámolt letartóztatása körülményeiről, nem érkezett meg családjához Romániába (erre egy későbbi levelére érkezett válaszból derült fény). A jogvédő arra kérte a kapitányság vezetőjét, hogy vizsgálja ki, mi történt a szóban forgó levéllel. Majsai György válaszában a következőket írta:

„Nevezett személy 1997. június 23-án írt levelét, illetve »tiltakozási nyilatkozatát« – magyar nyelvre történt lefordítása után – a nyomozóhatóság mint panaszt a Bp.-i I. és XII. ker. Ügyészségre terjesztette fel. Ezzel egyidejűleg átadott a hatóság részére egy, általa a rendőrségi fogdában írt levelet, amelyet az előadó – miután a tolmáccsal ügyvéd jelenlétében lefordíttatta – átadott postai továbbítás céljából a védőnek. R. Dumitru levelében tájékoztatta családját fogva tartása körülményeiről, megadta a kapitányság címét, illetve kérte családját, hogy vegyék fel a kapcsolatot az előadóval.”

Itt tehát még két június 23-i levélről van szó – egy panaszról, amelyet az ügyészségre továbbítottak és egy családi levélről, amelyet a védőnek adtak át postázás céljából.

A bizottság felvette a kapcsolatot R. Dumitru kirendelt védőjével, aki elmondta, hogy valóban jelen volt a levél lefordításánál, de azt nem vette át, mert a postázás nem a védő feladata. Mivel tehát kiderült, hogy a kapitányságvezető válasza nem felel meg a valóságnak, Somogyi János megírta neki, mit mondott a kirendelt védő, és kérte, tájékoztassa a levél sorsáról. Meg is érkezett a válasz, amelyben ez állt:

„Az ügy korábbi előadója – aki jelenleg hosszabb ideje betegszabadságon van – úgy tájékoztatta a jelenlegi előadót, hogy R. Dumitru levelét tolmáccsal az ügyvéd jelenlétében lefordíttatta, majd miután a levél nem tartalmazott olyan információt, amely a nyomozás érdekeit sértette volna, az átadásra került a védőnek. Arra vonatkozólag nem rendelkezünk információval, hogy a védő a rendőrségi épületből a levelet elvitte-e, de megjegyzem, ez nem kötelessége a védőnek. A fogva tartottnak lehetősége van levelet írni az általa megjelölt személynek, melyet megírása után az előadónak továbbítanak ellenőrzés céljából, és ha az nem tartalmaz az eljárás céljait sértő információt, illetve a fogva tartott ellátta a szükséges postai kellékekkel (bélyeg, pontos címzés, boríték), akkor az továbbításra kerül. Jelen esetben a hatóság a fenti ismérveknek megfelelő levelet nem kapott a gyanúsítottól. Sem a védőnek, sem pedig a hatóságnak nem feladata, hogy a fogva tartott magánlevelezését saját költségen, vagy költségvetési pénzből rendezze.”

A kapitányságvezető tehát érdemben nem reagált arra, hogy kiderült, a védő nem vette át a levelet, csupán megismételte az első válaszában foglaltakat, ezért Somogyi az ORFK Közbiztonsági Főigazgatójához, Bánfi Ferenchez fordult, többek közt azt kifogásolva, hogy R. Dumitruval nem közölték, milyen alaki követelményeknek kell egy levélnek megfelelnie ahhoz, hogy a rendőrség továbbítsa. Somogyi újabb panaszára Berta Attila adott meglepő választ:

„A korábban a Magyar Helsinki Bizottság Emberi Jogi Tanácsadó Irodájához címzett, a Budapesti XII. Ker. Rendőrkapitányság vezetője által írt tájékoztatásokban az szerepel, hogy az elsődleges információforrás az ügy korábbi előadója volt. Ezen korábbi előadó 1997 júliusától betegszabadságát tölti, ugyanis agyi keringési zavarok léptek fel nála. Az orvosi tájékoztató szerint a zavarok hosszabb-rövidebb ideig tartó emlékezetkiesést okozhatnak, amelyet a kollégák több esetben is tapasztaltak. A fentiek alapján feltételezhető, hogy az ügy korábbi előadója – ugyan nem szándékosan – rosszul tájékoztatta az ügy későbbi előadóját az Önök által kifogásolt levél tekintetében.”

Ez a körülmény magyarázatot adhat a Majsai György első levélben foglalt tévedésre, azt azonban, hogy a kapitányságvezető miért ragaszkodott második válaszában is a védőnek átadott levél verziójához, végképp érthetetlenné teszi. Ám nem is az amnéziás előadóra vonatkozó rész a legfurcsább Berta Attila levelében, hanem a folytatás:

„Megjegyzem azonban, hogy a hatóság az eljárás során nem kapott a gyanúsítottól olyan levelet, amelyben külföldön élő hozzátartozójával kívánta volna felvenni a kapcsolatot. Ebből következik, hogy a gyanúsított azért nem lett kioktatva az előadó által a levéltovábbítás feltételeire, mert erre nem volt szükség. […] A lefolytatott eljárás során tehát a kifogásolt 1997 júniusában írt levél – amely a korábbi előadó tájékoztatása szerint átadásra került a védőnek – nem a hozzátartozónak írt levél volt, hanem a gyanúsított egy újabb tiltakozási nyilatkozata, amely […] mint panasz lett az ügyészségre felterjesztve.”

Vessük össze a fenti körülményt Majsai György első válaszával, amely szerint két levélről volt szó, és vegyük figyelembe azt a körülményt, hogy a kirendelt védő emlékezett a levélre, amit az ő jelenlétében fordítottak le, és neki – sikertelenül – megpróbáltak átadni! Miért is sérelmezné R. Dumitru a családnak megírt levél elkallódását (hacsak nem puszta ármánykodás, zavarkeltés céljából), ha nem írta volna meg? Akármennyire kellemetlen is, arra a következtetésre jutunk, hogy Berta Attila téved: kellett, hogy legyen családi levél, és az általunk ismert fizikai dimenziókban nem lehet igaz, hogy „a hatóság az eljárás során nem kapott a gyanúsítottól olyan levelet, amelyben külföldön élő hozzátartozójával kívánta volna felvenni a kapcsolatot”. A levél továbbításának feltételeiről való kioktatás hiánya tehát jogsértés, ráadásul R. Dumitru levele máig sem került elő.

Őrizem a szemedet

A rendőrségi cáfolatok legmegdöbbentőbb példái azok az esetek, amelyek során a megkeresett rendőri vezetők a megfigyelőcsoport tagjai által közvetlenül tapasztalt jelenségek megtörténtét tagadják le. Ennek legkirívóbb példája az úgy nevezett „ukrán ügy” volt. 1997. október 28-án a Fogdamegfigyelő Program munkatársai a VI–VII. Kerületi Rendőrkapitányság fogdáján tettek látogatást. Már távozni készültek, amikor a fogda vasajtaja mögül csattanást és jajgatást hallottak. A fogdaparancsnok kinyitotta az ajtót, s a bizottság képviselői egy sérült arcú, hátrabilincselt kezű férfit pillantottak meg, akit két rendőr – mint később kiderült, H. József őrmester és B. Tibor főtörzsőrmester – kísért. A három megdöbbent látogató és az ügyeletes fogdaparancsnok szeme láttára Hermann ököllel fejbe vágta, majd a földre taszította a bilincsbe vert férfit, akit a másik rendőr ezután többször hasba rúgott. Felrángatták a földről, s a meghökkent megfigyelőket félretolva, belökték a fogda folyosójára azzal a céllal, hogy ott befogadják. A fogdaparancsnok azonban az előállítottat ilyen állapotban nem tudta befogadni, ezért visszaküldte őt orvosi vizsgálatra. Honecz Ágnes ügyvéd felszólította a rendőröket, hogy hagyják abba a bántalmazást, ők ezt követően a kábultnak tűnő férfit közrefogva beszálltak a liftbe, és elindultak lefelé. A megfigyelő csoport tagjai így csak a következő lifttel jutottak le a földszintre, ahol apokaliptikus kép fogadta őket, melyet az ügyvéd így írt le:

„A liftből kilépve azt láttuk, hogy az előbbi férfi immár bilincs nélkül van, s három-négy rendőr a kávéautomata melletti falhoz próbálja préselni, miközben ő csapkod és üvölt. Másik négy rendőr egy barna hajú, a földön hason fekvő, hátracsavart karú férfit fogott szitkozódva, akinek a kövön lévő fejére Egri Viktor hadnagy a bal lábával rálépett éppen. A hadnagytól [később] megkérdeztük, miért lépett a fejére, mire azt válaszolta, hogy nem lépett. Később elismerte, hogy rálépett a férfi fejére, de csak azért, hogy a társainak segítsen. A jelenetet az ügyeletes tiszt és még három-négy rendőr szemlélte. Jöttünkre a bántalmazást abbahagyták. […] A rendőrök elmondása szerint a két még nem azonosított, valószínűleg ukrán férfi 21 óra 10 perckor egy diszkóban garázdálkodott, majd az utcán egy Trabantban ülő [rendőrfeleséget és annak 9 éves gyermekét] próbálták bántalmazni. […] Behozták őket, és a verés azért történt, mert nagyon rosszul viselkedtek. Egyes variációk szerint szökni próbáltak, mások szerint az alacsonyabb, miután lehozták az emeletről, és valamiért levették róla a bilincset, rögtön megtámadta az ügyeletes tisztet.”

Az indulatok lecsillapodását követően Honecz megkérte az ügyeletes tisztet, hogy jelentse az eseményeket feletteseinek, és intézkedjék a két férfi sérüléseinek ellátása érdekében. Az ügyeletes tiszt ezt megígérte, és a megfigyelő csoport távozott. A bizottság másnap feljelentést tett a név szerint ismert, valamint az incidensben részt vett ismeretlen rendőrök ellen hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt. A megfigyelők nem kívánták az intézkedő rendőrük munkáját hátráltatni, és arra számítottak, hogy a két garázdasággal gyanúsított ukrán férfit őrizetbe veszik, ezért a helyszínen nem tettek lépéseket személyazonosságuk megismerése érdekében. Másnap visszatértek a kapitányságra, hogy meghatalmazást kérjenek a két személytől sértetti képviseletükre, ám arról értesültek, hogy szabadon bocsátották őket, nevük és címük kiadását pedig adatvédelmi és személyiségi jogi aggályokra hivatkozva a megkeresett rendőri vezető megtagadta, de ígéretet tett, hogy idézésükről értesítik majd a bizottságot.

A bizottság az ügyészségi nyomozóhivatalnál tett feljelentés mellett levélben tájékoztatta a történtekről Nyúl János alezredest, az ORFK kapcsolattartással megbízott vezetőjét, és kérte az esemény kivizsgálását. A levélre Berta Attila budapesti rendőrfőkapitány válaszolt, két momentum a válaszból:

„A két külföldi személyt állampolgári bejelentés alapján garázdaság bűncselekménye miatt fogták el a rendőrök. (Közterületen törtek, zúztak, verekedtek.) A fogda bejárata előtt az egyik személy kitépte magát az őt kísérő rendőrök kezei közül, és a lépcsőház irányába menekült, s a fogdamegfigyelők csak a már földre vitt személyt és az eseményeket látták. A kísérő rendőrök a földszintre visszavitték az előállított személyt, aki dühöngött, s társára támadt. A két felindult állapotban lévő külföldit nyolc rendőr tudta megfékezni, megbilincselni. A rendőrök a testi kényszert és a bilincselést a tanult módon és oktatott önvédelmi fogásokkal hajtották végre, amit az elkövetők magatartása, erő- illetve súlybeli fölénye indokolt. […] A rendőrök intézkedését parancsnokuk […] jogszerűnek és szakszerűnek ítélte.”

A budapesti rendőrfőkapitány tehát jobban tudja, hogy a fogdamegfigyelők mit is láttak, mint maguk a megfigyelők, akik arról számoltak be, hogy a megbilincselt (!) férfit a szemük láttára ütötték fejbe, lökték a földre, és rugdosták meg. A földre vitt személy többszöri hasba rúgása – tudomásunk szerint – egyébként sem tartozik az előírásos önvédelmi fogások közé. Figyelemre méltó az is, hogy a földszinti dulakodás okára vonatkozóan újabb elmélet jelenik meg a levélben: a helyszíni ellentmondásos változatok (szökés és az ügyeletes tiszt megtámadása) helyett itt már azt állítják: a két ukrán szétválasztása tette szükségessé a radikális beavatkozást.

A levél másik érdekes része a következő: „A két külföldi állampolgárságú személlyel szemben garázdaság vétsége miatt indított eljárást a BRFK VI–VII. Kerületi Rendőrkapitányság. A fogdamegfigyelői bizottság tagjával, Zádori Zsolt úrral a kerületi rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője, Nagy László r. alezredes úr telefonon megbeszélte, ha az eljárás alá vontak [azaz a két ukrán] az idézésre megjelennek – tekintve, hogy az eddigi idézésekre nem jelentek meg – értesíti, s a találkozást lehetővé teszi.”

A Magyar Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint nem szokványos eljárás, hogy az erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt előállított külföldieket – akik könnyen elrejtőzhetnek, illetve elhagyhatják az országot – nyomban szabadon bocsátják, különösen azt követően, hogy rátámadnak az őket kísérő rendőrökre. Nyugtalanító, hogy a magyar rendőrség futni hagy olyan elvetemült garázdákat, akiknek a megfékezéséhez „erő-, illetve súlybeli fölényük” miatt nyolc (!) rendőr szükséges. Azon viszont nincs mit csodálkozni, hogy ezek a nyilvánvalóan nem törvénytisztelő fiatalemberek nem jelennek meg holmi idézésre. Sokkal csodálatra méltóbb az a – gondolatjelek közé odavetett – természetesség, amellyel ezt a rendőrfőkapitány kezeli. Nem derül ki az sem, hogy adtak-e ki körözést ellenük, vagy végképp belenyugodtak a távolmaradásukba. Ahogy a Magyar Helsinki Bizottság elnöke, Kőszeg Ferenc Bánfi Ferenchez intézett levelében írta: „a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazásnak többnyire nincs tanúja, de ha kivételesen van, akkor az érintettek gondoskodnak róla, hogy legalább sértettje ne legyen”.

Csipkeverés

Nem minden kapitányságvezető veszi magának a fáradságot, hogy egyáltalán reagáljon a megfigyelők észrevételeire, ezért őszintén méltányoljuk azon rendőri vezetők erőfeszítéseit, akik választ adnak a bírálatokra. Ezek a válaszok azonban olykor szelektálnak a felvetett problémák között, és csak azokat érintik, amelyekre elfogadható magyarázat kínálkozik, míg azokat, amelyekre nincs elfogadható magyarázat, szóra sem méltatják.

Terjedelmi és olvasmányossági okokból legyen elég egy levélváltás ismertetése a rendőrségi hallgatás stratégiájának érzékeltetésére:

1997. november 14., a Kiskunhalasi Rendőrkapitányság fogdája:


„A zárkák súlyos fogyatékossága, hogy azokban nincsenek világítótestek, gyakorlatilag a fogva tartottak nappal is alig látnak, besötétedéstől pedig egyáltalán nem. A zuhanyzó higiéniája nem volt megfelelő. A falak szépek, tiszták voltak, látszott, hogy nemrég történt a meszelés.”

Több fogva tartott elmondta, hogy beismerő vallomása esetére szabadlábra helyezést ígértek nekik a nyomozók. Elhangzott olyan is, hogy be nem ismerés esetén egymaga lesz a cellában.

Többen mondták azt, hogy a WC-re csak több órai várakozás után engedik ki őket.

Elmondták azt is, hogy befogadáskor az orvos nem végez tényleges vizsgálatot, csak szóban kérdez. Volt olyan is, aki kért gyógyszert, de azt nem kapta meg. Többen mondták, hogy egy alkalommal büdös húst kaptak ebédre, egyébként is panaszkodtak az étkezés minőségére.

Többen elmondták, hogy a hozzátartozókkal nem tudnak kapcsolatot teremteni, ezt kifogásolva ráadásul az őröktől különböző fenyegetések hangzanak el.

Elmondták azt is, hogy a szellőztetést nem biztosítják akkor, amikor kérik.

A zárkákban nincsenek szekrények, ami sérti a vonatkozó BM-rendelet előírásait.

A napi séta idejeként 30 percet mondtak, szemben a biztosítandó 1 órával.

Kastyják János r. alezredes, a kiskunhalasi kapitányság vezetője:

„A Magyar Helsinki Bizottság csoportvezetőjeként a Rendőrkapitányság fogdájában tett látogatása kapcsán írt észrevételeire az alábbiakban tájékoztatom.

A fogda világítástechnikai, higiéniai felszereltsége, a berendezések minősége és mennyisége nem felel meg az 1990-es Belügyminiszteri Rendelet előírásainak. A hiányosságokat évente többször jelentettük a megyei szerveknek, több alkalommal az ORFK szakemberei is kifogásolták azokat, azonban pénzhiányra hivatkozással a szükséges intézkedések elmaradtak.

Az élelmezéssel kapcsolatos minőségi panaszról nincs tudomásom, mennyiségre viszont igen, amit minden alkalommal továbbítottunk az ételt szállító vállalkozóhoz. Tájékoztatásképpen jegyzem meg, napi 292 bruttó összegből nehéz kielégítő mennyiséget és minőséget produkálni. Az észrevételek között szereplő »büdös hús« kiosztásáról a fogdaőrség jelzést nem kapott, ilyen esetről nem tudunk.

A vizsgálók-nyomozók kihallgatáson tett ígéreteivel kapcsolatosan hozzám panasz nem érkezett. Az őszinte, feltáró jellegű beismerő vallomás a büntetőeljárás szabályai szerint értékelhető az eljáró részéről.

Az orvosi vizsgálatokkal kapcsolatos észrevételeket továbbítottam az ügyeletes orvosi szolgálat vezetőjének.

A fogdaőrök figyelmét felhívtam arra, hogy a hozzátartozókkal történő kapcsolattartás mindenben feleljen meg az előírásoknak. Egyben tájékoztatom, hogy a hozzátartozókkal történő kapcsolattartás nem a fogdaőrök feladata, azt az ügy előadója végzi. (Értelemszerűen a bűnügyi osztályvezető figyelmét is felhívtam a követendő magatartásra.) Szakmai tapasztalatból tudom azt is, hogy sok esetben a hozzátartozóknak írt kérést az előadó továbbítja, azonban a hozzátartozó nem reagál, a fogva tartott pedig azt feltételezi, hogy a sérelmére visszaélés történt.

A fogda átlagos befogadási létszáma 18 fő, objektíve nem teszi lehetővé az előírás szerinti napi 1 órás séta végrehajtását (ez 10 zárka esetén napi 10 órát jelentene).”

A válasz elsősorban azokra a kérdésekre tér ki, amelyek esetében a – valóban fennálló – objektív nehézségek elégséges magyarázattal szolgálnak (világítótestek, szekrények, egyéb berendezések hiánya, az étel minősége, a sétaidő rövidsége stb.). Nincs kommentár azonban négy igen fontos észrevételre: a zuhanyzó állapotára, a szellőztetés és a „vécéztetés” körüli panaszokra, valamint a gyógyszerosztás kérdésére. Ezzel a hallgatással szemben a megfigyelőcsoport tagjai csak annyit tehetnek, hogy újabb látogatásaik alkalmával ismét rákérdeznek az adott visszásságra, amint azt Lengyel Zsolt ügyvéd is tette 1997 decemberében:

„A világítás a cellákban továbbra sem megoldott. […]. A cellákban továbbra sincsenek szekrények. A WC-ben a kagylók kriminálisan néznek ki. […] Elmondásra került az is, hogy van 1-2 olyan őr, aki órákig várakoztatja a fogva tartottakat, ha WC-re akarnak menni.”

A hallgatással rokon stratégia, amikor a megkeresett rendőri vezetők némi csúsztatással nem egészen arra válaszolnak, amire a kérdés irányult. Erre példa az alábbi eset. Farkas Lilla ügyvéd 1999. május 25-én kelt, az ORFK Bűnügyi Főigazgatóságának címzett levelében a következő problémát vetette fel:

„1999. április 21-én tettünk látogatást a III. Kerületi Rendőrkapitányság fogdáján, ahol érdeklődésünkre a fogdaőrök elmondták, hogy a náluk érvényes gyakorlat szerint iratot átadni vagy a gyanúsítottal aláíratni a jogi képviselők csak a fogdaőrökön keresztül tudnak. Az őrök minden esetben elolvassák az átadott vagy aláírandó irat tartalmát, hiszen – elmondásuk szerint – ezt számukra belső szabályzat írja elő. Hasonlóak a körülmények és az »átolvasási« gyakorlat a VI–VII. Kerületi Rendőrkapitányság fogdáján is. Május 11-én az I. Kerületi Rendőrkapitányságon tett látogatásunk alkalmával ezen objektumban is tapasztaltuk, hogy az ügyvédi beszélő elrendezése nem teszi lehetővé irat átadását, a fogva tartottak elmondták, hogy amennyiben nem kívánják, hogy irataik a fogdaőrök előtt ismertté váljanak, azokat a plexiüveg alján található résen tuszakolják át. Fenti gyakorlat sérti a védő jogszabályokban garantált jogait, […] amelyek szerint az előzetes letartóztatott védőjével szóban vagy írásban ellenőrzés nélkül érintkezhet. Tapasztalataink szerint a jogszabályoknak megfelelő gyakorlatot folytatnak a Gyorskocsi és a Tolnai Lajos utcai fogdán is, mely még érthetetlenebbé teszi a máshol megfigyelt anomáliákat.”

A panaszra Lázár János dandártábornok reagált – legalábbis formailag, mivel a Farkas Lilla által megfogalmazott észrevételekre gyakorlatilag nem adott választ:

„Az ügyvédi beszélő helyiségek kialakítása nem teszi lehetővé minden fogdában, hogy a fogva tartott és védője iratokat adjanak át egymásnak. Az ilyen körülmény nem az egységes szabályozás hiányára, hanem a tárgyi feltételek hiányosságaira utalnak. A fogdaőrök által, az érintettek előtt, egyik helyiségből a másikba történő, segítő szándékú irat átadás véleményem szerint nem tekinthető ellenőrzésnek, a védői jogok sérelmének.”

Arra, hogy maguk a III. kerületi fogdaőrök mondták el: kötelességük az átadott iratok elolvasása, dr. Lázár János nem is veszteget szót, s az is elkerüli a figyelmét, hogy Farkas Lilla a Tolnai Lajos, illetve a Gyorskocsi utcai fogdák jó példáját nem azért hozza fel, hogy egységes szabályozást kérjen számon a rendőrségen, hanem azért, mert az ezekben folytatott jogszerű gyakorlat, valamint Sutka Sándor dandártábornok, Hajdú-Bihar megyei rendőrfőkapitány korábban idézett levele még kirívóbbá teszi a felpanaszolt helyzetet.

Kafka a fogdán

A fenti negatív példákkal ellentétesen az is előfordul, hogy a rendőri vezetők a bizottsággal együttműködve kiküszöbölik a feltárt hiányosságokat, megszüntetik a jogsértő gyakorlatot, illetve megteszik a megfelelő lépéseket a szabálytalanul eljáró kollégákkal szemben. Ilyen eseteket láthattunk a fentebb bemutatott ügyek kapcsán is, de álljon itt néhány további példa. Jó látni, hogy nem mindig hiábavalóak egy civil szervezet erőfeszítései.

1997. október 20., a Budaörsi Rendőrkapitányság fogdája:


„Több fogva tartott panaszkodott, hogy a vécéztetés során egyik-másik fogdaőr, név szerint B. Lászlót említették, nem engedi WC-re a fogva tartottakat, illetve csak naponta három alkalommal (reggel, délben, este és éjszaka nem) teszi lehetővé a WC-re járást.”

Szabó János r. alezredes, a Budaörsi Rendőrkapitányság vezetője:

„A fogva tartottak WC-használatával kapcsolatban az állítás jogosságát sem kizárni, sem megerősíteni nem lehetséges. […] Utasítottam a fogdaőr és kísérőőr alosztály vezetőjét, hogy a vonatkozó parancsoknak és utasításoknak megfelelően igazítsa újólag el a beosztottakat. Intézkedtem arra vonatkozóan is, hogy B. László r. őrm. úr időlegesen ne teljesítsen fogdaőri szolgálatot.”

1998. március 24., a Kiskunhalasi Rendőrkapitányság fogdája:

K. László elmondta, hogy […] a kiskunhalasi kapitányságon kihallgatásakor kapott 1-2 pofont, valamint beismerése esetén szabadlábra helyezést ígértek neki.

Kastyják János r. alezredes, a Kiskunhalasi Rendőrkapitányság vezetője:


K. László őrizetes esetleges bántalmazásával kapcsolatosan intézkedtem nevezett jegyzőkönyvi meghallgatására, és az iratoknak Szegedi Ügyészségi Nyomozó Hivatalhoz megküldésére.

1998. október 26., a BRFK Budapest VIII. ker. Tolnai Lajos utcai fogdája:


Az ügyvédi beszélőben a fogva tartott és az ügyvéd között egy vasráccsal megerősített plexi anyag van, amely nem teszi lehetővé, hogy az ügyvéd a gyanúsítottól bármilyen iratot átvegyen, vagy a gyanúsított részére bármilyen iratot átadjon, beleértve az ügyvédi meghatalmazás aláírását is. […] N. János és F. Tibor előzetes letartóztatásban lévő fogva tartottak elmondása szerint a részükre nem biztosítják a jogszabályban előírt kéthetenkénti beszélőt, mert ügyüknek előadói (BRFK Rablási Alosztály, illetve a Gépjármű-felderítő Főosztály munkatársai) elfoglaltságukra hivatkozva nem teszik lehetővé a beszélő megtartását.

Kökényesi Antal r. ezredes, budapesti rendőrfőkapitány:

„A fogva tartottnak a védőjével, illetve az erre jogosult személyekkel történő ellenőrzés nélküli kapcsolattartása érdekében az épületkezelőség felé az intézkedés megtörtént az iratok meghatalmazását, aláírási lehetőséget biztosító nyílás kialakítására. […] N. János fogva tartott panasza alapján intézkedés történt a jogszerűtlen állapot azonnali megszüntetésére és a felelős előadó, illetve a revíziót elmulasztó parancsnoka tekintetében a fegyelmi felelősségre vonásra.”

1998. december 21., a Hajdúhadházi Rendőrkapitányság fogdája:


„A rendőrkapitányság nem rendelkezett semmiféle elsősegélynyújtó felszereléssel, kötszert tartalmazó egészségügyi doboz sem volt.”

Kozma János r. alezredes, a Hajdúhadházi Rendőrkapitányság vezetője:

„A munkacsoport tagjainak észrevételezése alapján intézkedtem az elsősegélynyújtó felszerelés azonnali pótlására.”

Néha azonban a bizottság efféle győzelmei pirruszinak bizonyulnak, mint például abban az esetben, amely Zeke László ügyvédnek Lelesz Györgyhöz, a debreceni rendőrkapitányság vezetőjéhez írott 1999. április 23-án kelt levelével indult:

„Tudomásunkra jutott, hogy a fogdában a fogva tartottak és a jogi képviselők kapcsolattartását egyetlen nyilvántartás rögzíti, mégpedig egy neveket és időpontokat rögzítő napló, melyben feljegyzik az egymással ügyvédi beszélőn találkozó fogva tartott és ügyvéd nevét. Ez a nyilvántartás nem elegendő annak követésére, hogy vajon a fogva tartottak mindegyike számára adott-e ügyvédi képviselet lehetősége, illetve, hogy ezen jogukkal élhetnek-e. A 19/1995. (XII. 13.) BM r. 36. § (1) bekezdése szerinti fogdanyilvántartás hiánya [a befogadást követően, fogva tartottanként elkülönítve nyilván kell tartani a fogva tartott védőjének nevét, irodai címét és telefonszámát] – megítélésünk szerint súlyos fogyatékosság, melyet mindenképpen pótolni kell.”

Lelesz György elismerte a helyzet jogsértő voltát, gyorsan és készségesen reagált a panaszra. Intézkedése nyomán Kovács Gyula rendőr őrnagy, a rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályának vezetője május 3-án feladat-meghatározást bocsátott ki a Fogda- és Kísérőőri Alosztály vezetője számára. Ebben a következő állt:

„Intézkedtem arra, hogy a fogva tartottak védőire vonatkozó adatokról a Fogda pk. Úr tájékoztatást kapjon. Egyben a következő feladatokat határozom meg a Fogda pk. Úr részére: A beérkezett értesítések alapján a mellékelt nyomtatványt kitölti, és azt zárt borítékban a fogva tartott anyagához csatolja. A zárt borítékot bélyegzővel és kézjegyével hitelesíti úgy, hogy a boríték kinyitásának ténye felismerhető legyen. A boríték felnyitásáról minden esetben jelentést kell készíteni, amit egy e célra rendszeresített dossziéban kell lefűzni. Az újrazárásról a Fogda Pk. Úr köteles a korábban meghatározottak szerint ismételten gondoskodni.”

Zeke László érthető módon döbbenettel fogadta ezt a már-már kafkai eljárást:

„Nem értjük ennek az intézkedésnek az indokait. Megítélésünk szerint ennek az intézkedésnek nincs racionális indoka, bevezetése pedig minden bizonnyal jelentősen hátráltatja a fogva tartottak védelemhez fűződő jogának akadálytalan érvényesülését (ha ugyanis a fogva tartott informálódni kívánna mondjuk kirendelt védőjéről, valószínűleg nem fogja egykönnyen rávenni a fogdaparancsnokot arra, hogy végigcsinálja a rendkívül bonyolult procedúrát, ráadásul a megfigyelő csoportoknak sem lesz egyszerű a fogva tartottak ügyvédi képviseletéről tájékozódni). Amennyiben mégis lenne elfogadható indoka a megítélésünk szerint pusztán szükségtelen adminisztrációt és többletmunkát jelentő intézkedésnek, akkor tisztelettel kérjük, szíveskedjenek azt tudtunkra adni, egyébként pedig javasoljuk, hogy a védők nyilvántartása ne ilyen adminisztrációs nehézségek közbeiktatásával történjék.”

Sutka Sándor dandártábornok a következő főkapitányi feleletet adta:

„A 19/1995. BM rendelet 36. szakasz d) pontja előírja, hogy a fogva tartott védőjének nevét, irodai címét és telefonszámát az adatvédelmi törvényben előírt módon kell kezelni. Azért kerül sor arra, hogy a személyes adatok védelmének biztosítására a fogva tartottak védelmét ellátó ügyvédek neve illetőleg adatai zárt borítékban kerüljenek elhelyezésre. Ez az intézkedés megfelel a személyes adatok védelméről szóló törvényben megfogalmazott célkitűzéseknek.”

Igazán lélegzetelállító, hogy milyen vehemenciával védi a rendőrség a kirendelt ügyvéd „személyes adatait” a védence vizsla tekintetétől. S teszi mindezt egy valójában sohasem létező rendelkezésre hivatkozva, a hivatkozott jogszabályi hely ugyanis egyáltalán nem tartalmaz utalást az adatvédelmi törvényre.

Következtetések helyett

Bár a fent leírtak talán kissé szomorú képet nyújtanak a Fogdamegfigyelő Program működésének eredményességéről, talán úgy tűnhet, hogy az egyes konkrét ügyekben nagyon kevésszer ért el átütő sikert a Magyar Helsinki Bizottság, két dolgot fontos elmondanunk: egyrészt, maga a program olyan intézmény, amelyet időnként a legfejlettebb demokratikus államokban tevékenykedő civil szervezetek is csodálkozással vegyes irigységgel figyelnek, másrészt pedig mind a rendőrségtől kapott információk, mind az egyes fogva tartottak szerint igenis van pozitív hatása a háromfős csoportok látogatásainak. Egyre inkább tudatosul a fogdán szolgálatot teljesítő rendőrökben, hogy a bizottság megfigyelői bármikor megjelenhetnek és észlelhetik az esetleges visszásságokat. Ez mutatkozik meg többek között abban, hogy a fogdán bántalmazásokra csak ritkán kerül sor, és a befogadást megelőző orvosi vizsgálat is alaposabb, mint korábban: ismereteink szerint mind gyakrabban fordul elő, hogy az orvos véleménye alapján a sérült gyanúsítottat nem fogadják be a fogdába. Ezek a kedvező eredmények azt mutatják, hogy hasznos lenne a civil szervezetek megfigyelő munkáját valamilyen módon a rendőrségi tevékenység egyéb területeire is kiterjeszteni.

Hallgattassék meg…

dr. Lázár János r. dandártábornok, az ORFK Bűnügyi Főigazgatóságának főigazgató-helyettese: „[…] Előzetesen annyit szeretnék hangsúlyozni, hogy a [Magyar Helsinki] Bizottság munkája szükséges és rendkívül hasznos. A segítőkész együttműködés keretében a feltárt (feltárandó) problémák orvoslást nyerhetnek, a demokratikus jogállamiság eszméjébe vetett bizalom és hit erősödhet. Az ilyen együttműködésre nem egy példát lehet említeni a Bizottság és a Rendőrség kapcsolatát illetően. Vannak azonban olyan visszatérő kérdések, amelyekre a felek nem tudnak közösen elfogadott megoldást találni. Szerencsére ez csak az esetek rendkívül ki százalékában fordul elő. Sajnos azonban a közvélemény, mint ahogyan azt a Bizottság is megjegyzi, csak a hibáknak, hiányosságoknak, visszaéléseknek tulajdonít hírértéket, a pozitív tényeket viszont természetesnek, sőt kötelezőnek értékeli. […]

Már az anyag legelején megdöbbenve olvastam, hogy a Bizottság, amelynek véleményem szerint az együttműködési megállapodás értelmében mindössze arra van felhatalmazása, hogy a tényeket objektív módon megállapítsa és intézkedést kezdeményezzen az esetleges hiányosságok megszüntetésére, most az iróniát hívja segítségül. Bár közölték, hogy nem céljuk a Rendőrség lejáratása, ám véleményem szerint az ilyen hangvételű kiadvánnyal éppen ezt lehet elérni. Óhatatlanul felvetődik bennem, hogy a Bizottság talán azért nyúl ilyen eszközökhöz, mert tényszerűen leírva a tapasztaltakat, a Rendőrség hozzáállását, lehetőségeit és a jogszabályi rendelkezéseket, nem tudná bizonyítani igazát és kiváltani a közvélemény szerintünk kívánatos reakcióját. […]

A Bizottság az előszóban elismeri, hogy a figyelmet a hibákra összpontosítja. Mindez már csak azért is kifogásolható, mert az anyag címzettje nem a Rendőrség, hanem a közvélemény, amely figyelmét valószínűleg el fogja kerülni az a másik tény, hogy a Rendőrség a Bizottság által is elismerten, általában – a megállapítások, jelzések alapján – megpróbálja a hibát orvosolni. A félreértések elkerülése érdekében szükséges volna olyan címet adni a kiadásnak szánt iratnak, amely utal arra, hogy e sérelmezett jelenségek csak ritkán fordulnak elő, és a Rendőrség nem feltétlenül egy államilag elismert és pénzelt anarchikus bűnszervezet, amelyben a törvénytelenség, az önkény az úr. […]

Kétségtelen, hogy a Rendőrség eljárása sem kifogástalan minden tekintetben. Ezért szükség van a segítő szándékú együttműködésre. A Bizottság azonban nagyon sokszor hajlamos előtérbe helyezni minden alapvető emberi jogot, ugyanakkor semmibe venni az Alkotmány által is – bizonyos feltételek fennállása esetére – kilátásba helyezett korlátozási lehetőségeket. Vitán felül áll, hogy azon személyeket, akik hivatali helyzetükkel visszaélnek, ki kell szűrni, és a korlátozások jogszabály által kijelölt határait semmiképpen nem szabad átlépni, azonban a lehetőségekhez mérten – az adott esetre vonatkoztatva – úgymond ki is kell használni e megszorításokat. Ezen a büntetőeljárás eredményessége is múlhat. […]”

Dr. Sutka Sándor rendőr dandártábornok, Hajdú-Bihar Megye rendőrfőkapitánya:

„[…] Engedje meg, hogy ezúton is megköszönjem a Magyar Helsinki Bizottság tagjainak eddig végzett munkáját, s kifejezzem azon véleményemet, hogy a megye rendőri állománya nagyra értékeli, és a jövőben is igényli munkájukat.

Az Önök által végzett tárgyilagos ellenőrzések ráirányíthatják a figyelmet egyes problémákra, megalapozhatják, illetve elősegíthetik döntéseinek meghozatalát.

Végezetül tájékoztatom, hogy szolgálati feladataink körében 2000. január 7-én a Hajdú-Bihar Megyei Főügyészség vezetőjével ellenőrzéssel egybekötött fogdabejárást hajtottam végre, amikor is a helyszínen ellenőriztük a fogva tartottak elhelyezésével kapcsolatos körülményeket, s bizonyos kérdéskörökben – ügyvédi beszélő átalakítása, »sétálóudvar« körletrendje – a szükséges döntéseket meghoztam.”

• Játéktér