Halmai Gábor

Nyomtatóbarát változat

„Más megszorító szabályozást nem ismerünk, mint a közvélemény által gyakorolt cenzúrát” – mondta ki Jefferson, a liberális demokrácia atyja, hivatkozási alapot teremtve ezzel egyebek közt ahhoz a feltevéshez, hogy a hagyományos írott sajtó esetében aligha van szükség pozitív jellegű jogszabályi előírásokra, s hogy a liberális értelemben vett sajtószabadság éppen az állami beavatkozás (az alapítási, terjesztési engedélyezés, a cenzúra stb.) tilalmát jelenti. Az elektronikus tömegkommunikációs eszközök, mindenekelőtt a rádió és a televízió elterjedésével azonban századunk közepe táján véget ért a nyomtatott szó úgyszólván kizárólagos uralma, ami merőben új kérdéseket vetett fel a kifejezés szabadságának jogi szabályozása kapcsán.

Egyrészt a mintegy iparággá fejlődő tömegkommunikáció olyannyira átformálta a politikai nyilvánosságot, hogy az ettől kezdve nem egyszerűen a képzett emberek viszonylag szűk csoportjának tevékenységi terrénuma lett, hanem szinte határtalanul kitágult a politikai folyamatok résztvevői, de legalábbis szemtanúinak köre számára. Ennek nyomán döntő változás következett be a kifejezés szabadsága terén: megmaradt ugyan egyéni jogként, egyidejűleg azonban a közvetítő intézmény jogaként is kezelendő. Ám mivel a tömegkommunikációs eszközök jogi értelemben mintegy az állam és az egyén között helyezkednek el, ez további jogi dilemmákat vet fel. Az újabb alkotmányos szabályozások a kifejezés szabadságának hagyományosan védelmi jogi szabályai mellett immár általában magukban foglalják a rádiós- és televíziós szabadság intézményi jogi elemeit is: az egymás mellett létező médiumok – az írott, illetve az elektronikus sajtó, valamint legújabban az Internet – jogi szabályozási igényei azonban jelentősen eltérnek egymástól.

Egyvalami azonban mindegyik esetben igaz: a fönt említett, liberálisnak mondható felfogásból nem következik, hogy a kifejezés szabadságának nincsenek korlátai. A büntetőjog tilthatja egy bűncselekmény véleménynyilvánítás útján történő elkövetését. A polgári jog védelemben részesíti a személyhez fűződő jogokat. A versenyjog itt is megakadályozza a monopóliumok kialakulását, illetve a már létrejötteket felszámolja. Az pusztán jogtechnikai kérdés, hogy a szabályozáshoz önálló sajtótörvényre van-e szükség, vagy pedig ezeknek a szabályoknak a büntető, a polgári, illetve a versenytörvényben van a helyük. (Megjegyzendő azért, hogy egy külön sajtótörvény nagyobb kísértést jelenthet a hatalom birtokosai számára a sajtószabadság indokolatlan korlátozására.)

A közszolgálati rádiók és televíziók kétségkívül a köz, vagyis az adót (és általában előfizetési díjat is) fizető polgárok tájékoztatására, művelődésére, szórakoztatására szolgálnak. Ennek alapján a köz(önség) elvárhatja tőlük, hogy kiegyensúlyozottan és szakszerűen lássák el dolgukat. A kiegyensúlyozottság egyrészt a sokféle nézői, hallgatói igény lehetőség szerinti kielégítését, másrészt az ideológiai, politikai semlegességet jelenti, beleértve magától az államtól való függetlenséget is. Ennek a biztosítására szükség van törvényhozási úton kialakított szervezeti, eljárási garanciákra, melyek adott esetben korlátozhatják a kifejezés szabadságát.

Egészen más a helyzet a kereskedelmi célú rádiózás és televíziózás esetében. Amíg a frekvencia korlátozottan áll rendelkezésre, addig kétségkívül felmerülhet bizonyos közösségi szempontok érvényesítésének szüksége, ahogy az történik például a ma még valóban szűkös országos kereskedelmi frekvenciák elosztásakor. Ezek a követelmények azonban nem lehetnek lényegében azonosak a közszolgálatiakkal, ahogy az a magyar médiatörvény esetében van. Az elektronikus kommunikáció technikai lehetőségeinek (műhold, kábel) további jelentős kiterjedése idején pedig végképp nem indokolt a műsorok tartalmának olyan állami befolyásolása, amely akár az egyes állomások ún. belső, akár az összes állomás külső pluralitását célozza. A kereskedelmi médiumok okozta kiegyensúlyozatlanságokat az állam legfeljebb a közszolgálatiakra vonatkozó előírásokkal próbálhatja meg korrigálni. Vagyis a kereskedelmi célú elektronikus sajtó állami szabályozási igénye alig haladja meg azt, ami a nyomtatott sajtó esetében igazolható. Ez pedig leginkább a monopóliumellenes szabályozás. Az írott és az elektronikus sajtó területén minden egyéb korlátozás már csak olyan lehet, amely a véleményszabadsággal kapcsolatban egyébként is megengedett.

Ugyanez még fokozottabban igaz az internetes kommunikáció tartalmi korlátozhatóságát illetően. Ezt ugyanis még az a szűkösség sem legitimálhatja, ami ideig-óráig fennáll a sugárzott rádiós- és televíziós programok esetében. A cyberspace résztvevői egyébként sem annyira az írott, illetve elektronikus sajtó citoyenjei, sokkal inkább bourgois-k, akik nem annyira a közügyek megvitatásában, mint inkább politikailag neutrális kommunikációban akarnak közreműködni az őket megillető egyéni jogok alapján.

Alábbi írásunkban ezeket a dilemmákat tekintjük át – a még szövevényesebb magyarországi környezetben.

A magyar médiatörvény nehéz születése


Az 1989 derekán az ellenzék és az állampárt közti tárgyalásokon az erre alakított szakértői albizottságban – feltehetően az új médiumoknak az akkor már sejthetővé vált demokratikus választások során meghatározóvá váló, par excellence hatalmi jellege miatt – nem született megegyezés arról, miként szabályozzák az elektronikus médiumokat. Így azokat mindössze az 1989. október 23-án hatályba lépett átfogóan módosított alkotmány új, 61. §-a érintette.

Ezzel szemben a médiumokról szóló törvény 1996. januári hatálybalépéséig, sőt egészen az új kereskedelmi programok megindulásáig „szünetelt” a rádiózás és televíziózás szabadsága. A műsorok sugárzására vonatkozó engedélyek kiadását megtagadták, a kormány belső határozatában – tehát nem jogszabályban – megállapított frekvenciamoratóriumra hivatkozva. Az új parlament ugyan 1990 augusztusában határozatban kötelezte a kormányt, hogy az engedélyezés rendjét újraszabályozó törvény elfogadásáig legalább a frekvenciamoratóriumot legalizálja egy erről szóló törvényjavaslat benyújtásával, de még ez a törvény sem született meg éveken keresztül. Így tehát fennmaradt az illegális frekvenciastop, amely azonban meg tudta akadályozni új rádió- és tévéállomások létrejöttét.

A jogi szabályozás, illetve annak hiánya tehát fenntartotta a Magyar Rádió és a Magyar Televízió monopolhelyzetét, és ezzel ezen a területen lehetetlenné tette a kifejezés szabadságának érvényesülését. Ugyanakkor az 1986-os sajtótörvény a monopolhelyzetben lévő országos közszolgálati rádió és tévé jogállását szinte egyáltalán nem szabályozta. Rengeteg módosítással ugyan, de hatályban maradt viszont egy 1974-ből származó kormányhatározat a Magyar Rádióról és a Magyar Televízióról, amelynek 6. pontja ezen intézmények kormányfelügyeletét írta elő. Az Antall-kormány a médiaháborúnak nevezett törvény nélküli időszakban igyekezett kihasználni ezeket a – kádári korszak kézi vezérlési rendszerét intézményesítő – szabályokat a függetlenedni akaró médiavezetők megzabolázására, miközben a köztársasági elnök az alkotmányosság határán mozogva igyekezett védelmezni az elnököket.

Az Alkotmánybíróság 1992 júniusában hozott határozatával alkotmányellenesnek minősítette ezt a rendelkezést. Eközben azonban némileg maga is beszállt a politikai csatába, s az alkotmánysértő passzus megsemmisítését elhalasztotta az új médiatörvény megszületéséig, azzal a meglehetősen vitatható érveléssel, hogy az alkotmányellenes kormányfelügyelet is jobb, mint a felügyelet teljes hiánya.[1] 1993 tavaszán, midőn nyilvánvalóvá vált, hogy az 1994-ig tartó parlamenti ciklusban már lesz médiumtörvény, az alkotmánybírák lényegében hasonló érveléssel ismét megtagadták, hogy meghatározzák az alkotmánysértő szabály megsemmisítésének időpontját. Az újabb döntés értelmében az alkotmányellenes passzus azon a meghatározhatatlan napon veszíti hatályát, amelyen a médiumtörvény hatályba lép.[2]

Ugyanakkor az 1992. nyári alkotmánybírósági határozat indokolása rendkívül fontos megállapításokat tartalmaz az elektronikus médiumoknak az NSZK Alkotmánybírósága által is gyakran említett kiegyensúlyozottsága és államtól való szabadsága kérdésében.

Német kollégáikhoz hasonlóan a magyar bírák sem kötötték konkrét szervezési megoldáshoz vagy meghatározott jogi formához a rádió és a televízió szabadságának sajátos garanciáit. A szabadon választható szervezeti megoldások akkor alkotmányosak, ha elvileg képesek biztosítani a társadalomban meglévő vélemények teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és valósághű kifejezésre jutását, valamint a közérdeklődésre számot tartó eseményekről és tényekről való elfogulatlan tájékoztatást. E feltétel teljesülését a törvénynek a rádiózás és televíziózás egésze – tehát az országos és helyi közszolgálati, valamint a kereskedelmi adások együttese – tekintetében kell biztosítania.

A közszolgálati rádiókkal, televíziókkal szembeni további követelmény, hogy függetlenek legyenek az államtól. Ezt a német ítéletekkel is egybehangzó követelményt a magyar bírák a társadalmi csoportokkal szembeni függetlenséggel egészítették ki. A megoldásnak „ki kell zárnia azt a lehetőséget, hogy állami szervek, vagy bármely társadalmi csoport a műsor tartalmát úgy befolyásolja, hogy a társadalomban meglévő vélemények bemutatásának teljessége, arányainak kiegyensúlyozottsága, valósághű kifejezése, illetve a tájékoztatás elfogulatlansága megsérüljön”. Az „állami szervektől” való függetlenség az alkotmánybírák szerint nemcsak a kormánnyal, hanem magával a törvényhozással szemben is fennáll. A rádiók és televíziók szervezeti rendszerében a kiegyensúlyozottságot biztosító társadalmi képviseletekkel kapcsolatban pedig a határozat a parlament és a kormány mellett a politikai pártok és az ugyanazon érdek képviseletére létrejött csoportok meghatározó befolyását is kizárja.

A magyar Alkotmánybíróság gyakorlata a németénél is világosabban választja szét a közszolgálati és kereskedelmi rádiózást-televíziózást. Sajnálatos módon az Alkotmánybíróság átvilágítással kapcsolatos 1994. decemberi határozata arról tanúskodik, hogy az alkotmánybírák számára mégsem teljesen egyértelmű az elkülönítés. Az Alkotmánybíróság ugyanis nemcsak a közszolgálati, hanem a kereskedelmi médiumok (sőt a 30 ezer példányszám feletti magánlapok) szerkesztőinek átvilágítását is alkotmányosnak nyilvánította, mondván, hogy valamennyien a „politikai közvéleményt közvetlenül, feladatszerűen alakítók”.[3] Ha a magántulajdonban lévő nyomtatott sajtó aligha vitatható közvélemény-formáló szerepét összekeverjük a legcsekélyebb közhatalmi beavatkozás lehetőségével, akkor olyan képtelen és alkotmányosan igazolhatatlan elképzeléseket sem vethetünk el, amelyek az írott sajtó piacának kiegyensúlyozatlanságát törvényhozási úton kívánják korrigálni.[4]

Tájkép médiatörvény után

A kérdés most már az, vajon az 1995 decemberében végül elfogadott médiatörvény mennyiben volt képes véget vetni a „médiaháborúnak”, illetve mennyiben felel meg az Alkotmánybíróság által megfogalmazott alkotmányossági követelményeknek.

A „médiaháborút” az jellemezte, hogy törvényi garanciák hiányában nem lehetett kiküszöbölni, hogy a politika közvetlenül beavatkozzék az elektronikus sajtó működésébe. Így azt lehetett remélni, hogy a médiatörvény elfogadása nemcsak tűzszünetet, hanem tartós, valódi békét hoz majd.

Egy esztendővel a várva várt törvény elfogadása után a nyílt harcot kétharmados törvénnyel intézményesített, bebetonozott kamarillapolitika váltotta fel, amelyben immár lehetetlen felismerni a harcoló feleket. A néző, a hallgató továbbra is azt tapasztalja, hogy műsorok szűnnek meg, rádiós és televíziós személyiségek távoznak megszokott helyükről, vagy jobb esetben csak megfeddi őket valamelyik nagy hatalmú testület. Most azonban senki nem mondja meg kerek perec: az intézkedés oka az, hogy az illető személy vagy az egész műsor úgymond valamelyik politikai párt uszályába került. Ma erre legfeljebb gyanakodni lehet például bizonyos médiavezetők nyilatkozatai alapján. A Magyar Televízió legjobbnak tartott politikai magazinja, az Objektív, vagy kulturális műsorai, a Stúdió és a Múzsa megszüntetésének okait sem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, hogy valamelyik politikus nem lehetett megelégedve velük.

De sorolhatnánk példákat a Magyar Rádió háza tájáról is. Bolgár György Beszéljük meg! című sikeres rádiós műsorával szemben állandóak a támadások a Panaszbizottság előtt.[5] Ezek a panaszok és az ezek nyomán született döntések a kiegyensúlyozottság követelményének teljes félreértéséről árulkodnak mind az első fokon eljárt Panaszbizottság, mind pedig a jogorvoslati fórumként a végső szót kimondó Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) részéről. Az élő telefonos műsor 1996. október 16-i adásának egyik telefonálója annak a véleményének adott hangot, miszerint az ellenzék jobboldala annyira szélsőséges, hogy az már a nyilas időket idézi. A kiegyensúlyozottság ellenőrzésére hivatott testületek döntése értelmében a műsorvezető nem tett hathatós kísérletet a hallgató állításának korrigálására, illetve arra, hogy figyelmeztesse annak szélsőséges voltára. Az indokolás szerint közvetlenül ezután ebben a szövegkörnyezetben szélsőjobboldali minősítéssel hangzott el két ellenzéki pártelnök (Csurka István és Lezsák Sándor) neve, amelyet a műsorvezető „nyilatkozni lehet, hát ezt nem tudjuk, maradjon a szívük titka” közbevetéssel „sugallatszerűen mintegy megerősített”. Ezért a Testület szerint Bolgár György megsértette a kiegyensúlyozott, hiteles és elfogulatlan tájékoztatás követelményét.

Ugyanennek az adásnak egy másik telefonálója a Kisgazdapártot illette szélsőjobboldali és fasiszta jelzőkkel, amivel a párt elnöki tanácsadójának panasza szerint a műsorvezető egyetértett. Ebben az esetben mind a Panaszbizottság, mind a Testület elutasította az indítványt, mondván, hogy Bolgár kétszer is kísérletet tett a hallgató közlésének korrigálására, illetve árnyalására, de mondatait nem tudta befejezni a telefonáló közbeszólása miatt. Az indoklás értelmében a műsorvezető nem tehető felelőssé a fórumjellegű, nem a Magyar Rádió véleményét tükröző, élő rádióadás tartalmának ilyen alakulása miatt. A felmentő döntés szerint az utóbbi esetben tehát nem sérült a médiatörvény kiegyensúlyozott tájékoztatásra vonatkozó előírása.

A 1997. február 12-i adással szembeni panasz kapcsán a testületek ennyire sem voltak megértőek a műsorvezetővel szemben. Az egyik betelefonáló hallgató ekkor a Kisgazdapártot és elnökét fasisztának titulálta. Bolgár erre a véleményre úgy reagált, hogy szerinte a fasiszta párt meglehetősen erős megjegyzés, és a szóban forgó párt nem nevezhető annak. A következő telefonáló hallgató pedig arról beszélt, hogy az előző véleményt szélsőségesnek ítéli. Ennek ellenére mindkét testület elmarasztalta a műsorvezetőt, mégpedig a törvény azon passzusára hivatkozva, mely szerint „a műsorszolgáltatásban közzétett műsorszámok összessége, illetőleg bármely tartalom vagy műfaj szerinti csoportja nem állhat párt vagy politikai mozgalom, illetve ezek nézeteinek szolgálatában”. Arról már nem szólnak a határozatok, vajon mely pártra vagy mozgalomra gondoltak a döntéshozók.

Kiegyensúlyozás vagy „kidekázás”?

Érdemes azonban kicsit közelebbről megvizsgálni, milyen követelményről is van szó a kiegyensúlyozottság esetében. A törvény az általános alapelvek között szögezi le, hogy „a közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie”. De vajon a kifogásolt telefonálói megnyilvánulások tájékoztattak-e akár eseményekről, akár vitatott kérdésekről? Aligha. Legfeljebb a hallgató véleményéről. A vélemények pedig fogalmilag nem felelnek meg a törvényben szereplő előírásoknak. Igen ám, mondhatná valaki, de akkor meg kell szólaltatni ellentétes véleményeket is. Mint látható, a második esetben a véletlen úgy hozta, hogy ez történt. Csakhogy mit tegyen a műsorvezető, ha az istennek sem akarnak telefonálni ilyen álláspontot vallók? Kérje meg a munkatársait egy kiegyensúlyozó álhallgatói telefonhívásra? Vagy esetleg ő maga játssza el az ördög ügyvédjének szerepét? Erre a világ egyetlen médiaszabályozása sem kötelezné. A közszolgálati újságírónak sem kötelessége a vélemények értékelése, korrigálása, csupán bemutatása. Más a helyzet persze akkor, ha a hallgató vagy bármely megszólaló nemcsak értékítéletet közvetít, hanem tényállításokat is. Ezekkel kapcsolatban már igenis van felelőssége a riporternek. Teszem azt, ha a telefonáló, akiben a szélsőjobboldali pártok a nyilas időket idézik, nyilas párttagsággal vagy a nyilasok által elkövetett tettekkel is gyanúsítana, akkor bizony az újságírónak bizonyítékokat kell követelnie.

A problémát azonban sajnos nem egyszerűen az okozza, hogy a Panaszbizottság és a Testület helytelenül értelmezi a törvény helyes rendelkezését, hanem a törvény kétértelműsége is. A bizottság eljárását szabályozó egyik passzus ugyanis ekként szól: „Ha a műsorszolgáltató a vételkörzet lakosságát foglalkoztató társadalmi kérdésben egyoldalúan tájékoztat, különösen, ha a vitatott kérdésben egyetlen vagy egyoldalú álláspont megjelenítésére vagy kifejezésére ad lehetőséget, vagy ha egyéb módon súlyosan megsérti a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét, a kifejezésre nem juttatott álláspont képviselője vagy a sérelmet szenvedett kifogásával a műsorszolgáltatóhoz fordulhat.” Ebből a szövegből csak az nem derül ki, vajon a másféle álláspont megjelenítésére hol kell lehetőséget biztosítani. Ugyanabban a műsorban, vagy elegendő máskor is? A testület tagjai nyilvánvalóan azt az értelmezést tették magukévá, hogy a kiegyensúlyozásnak azonnal meg kell történnie.

Ez tükröződik abban az állásfoglalásban is, amelyben a Panaszbizottság helyt adott a Gondolat-Jel című rádióműsor 1997. május 11-i adásával szembeni panasznak. A műsorvezető az Írószövetségből kiválni szándékozó írókat „poszt-nyugatosoknak” nevezte, azokat pedig, akiktől el kívánnak válni, „saját unalmukba fulladt népiesek” kifejezéssel illette. Ez utóbbi kapcsán a testület megállapította ugyan, hogy a műsorvezető idézett valakitől, de pontos forrást nem jelölt meg, hangszínéből pedig nem volt megállapítható, hogy a maga részéről egyetért-e. Az elmarasztaló döntés indokolása szerint a szerkesztők nem az „elvárható pólusokról” (sic!) választották ki a vitapartnereket, az egyik pólus jellegzetes alakja, Hernádi Gyula nem kapott meghívást a műsorba. Ez a felfogás a riportalanyok megnevezésével megengedhetetlenül beleszól a szerkesztő munkájába, ráadásul teljesen ki akarja szorítani mind a hallgatói vélemények egy részét, mind pedig az esetleges szerkesztői álláspontokat. Még a közszolgálati műsorok munkatársai sem kizárólag mikrofonállványok, akiknek egy vitában ne lehetne véleményük, mindaddig, amíg szóhoz juttatják az övéktől eltérőeket is. Ugyanilyen abszurd a Panaszbizottságnak az a döntése, amellyel elmarasztalta a Kossuth rádió Világóra című külpolitikai műsorának munkatársát, amiért azt találta mondani, hogy az Albán Demokrata Párt a „legszemérmetlenebb választási csalással” maradt hatalmon. Az indokolás szerint különös tekintettel arra, hogy viszonyítási alapot nem jelölt meg (!), a megjegyzés úgy minősül, mint a kommentátor magánvéleménye. A kérdés az, milyen kommentátor az, aki nem mondhat magánvéleményt?

Az persze vitathatatlanul sértené a kiegyensúlyozottságot, ha a szóban forgó pártokról vagy írószövetségi csoportokról kizárólag rájuk nézve sértő tartalmú vélemények hangzanának el a Magyar Rádióban. Csakhogy a kiegyensúlyozottságot nem egyetlen műsortól kell várni, hanem a műsorok összességétől. Németországban például az ottani alkotmánybíróság egyik döntése nyomán ezt nevezik ún. belső pluralizmusnak vagy sokféleségnek, amikor a műsorszolgáltató minden műsora együtt kell hogy teljesítse a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét. A külső sokféleség esetében, amit a nem közszolgálati programokkal szemben várnak el, még az adott műsorszolgáltató egész programja is lehet egyoldalú, feltéve, hogy más műsorszolgáltatók azt kiegyenlítik.

Tehát ha például az egyes vélemények szerint szélsőjobboldalinak mondott pártok vagy a népiesnek titulált írók sohasem kapnának lehetőséget a Magyar Rádióban, hogy céljaikról tájékoztassák a hallgatóságot, akkor joggal merülne fel az egyoldalúság vádja. De miként az ilyen alkalmakkor nem szükséges megkérdezni a pártot szélsőségesnek ítélő hallgatókat vagy esetleg más véleményen lévő pártokat, úgy a pártra nézve elfogadhatatlan vagy egyenesen sértő értékítélet is elhangozhat az érintett vagy vele azonos véleményen lévő kommentárja nélkül. Hogy még ennél is konkrétabb legyek, amikor a Kisgazdapárt sajtótájékoztatóján „népnyúzózza” a kormányt, a sértett képviselőjének nem kell megszólalnia ugyanabban a tudósításban. Ha azonban kívánja, egy másik műsorban lehetőséget kell kapnia álláspontja kifejtésére, és esetleg a sértő fél „leszélsőségesezésére”. Amit azután újabb replika követhet, megint csak egy másik alkalommal. És így tovább.

Mielőtt azonban engem is pártelfogultsággal vádolnának, említenék egy nem pártpolitikai példát. A kiegyensúlyozottság jegyében megkövetelhető a közszolgálati médiumoktól, hogy tájékoztassák hallgatóikat-nézőiket például a Magyarországon élő valamennyi nemzeti és etnikai kisebbség helyzetéről. Azt azonban oktalanság lenne elvárni, hogy egy, a magyarországi szlovákokról szóló műsor az itteni románokkal is foglalkozzék. Az utóbbiak akkor panaszkodhatnának joggal, ha róluk sohasem készülne hasonló program.

A kiegyensúlyozottságnak az a felfogása, amelyet a testületi döntés is tükröz, és amely minden egyes műsortól külön-külön követeli meg mindenféle vélemény egyidejű szerepeltetését, tönkreteszi a rádiózást és televíziózást. Ennek a téves értelmezésnek a jegyében születnek azok a műsorok, amelyekben, ha pártpolitikai kérdésről esik szó, akkor valamennyi párt, ha etnikai kisebbségekről, akkor minden kisebbség képviselője jelen van, és kifejtheti álláspontját. Többnyire egyetlen semmitmondó mondatban, mert többre nincs idő. Így lesz a kiegyensúlyozott műsorválaszték kívánatos követelményéből a „kidekázott” műsorok elviselhetetlen valósága.

A kiegyensúlyozottság hasonlóan tarthatatlan, és a vélemény-, illetve szerkesztői szabadságot, valamint a közügyek vitathatóságát ellehetetlenítő felfogását tükrözi az ORTT-nek az a döntése, amely – megváltoztatva a Panaszbizottság korábbi állásfoglalását – kimondta: „a Magyar Rádió 1997. február 29-én (nem lévén szökőév, ilyen nap nem volt ebben az évben – H. G.) megsértette a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvényt azzal, hogy nem adott hírt az MDF vezetőinek az EU-tagországok Budapesten akkreditált nagyköveteivel történt találkozójáról, s ezzel megsértette a törvény által előírt sokoldalú tájékoztatás követelményét”.

A Panaszbizottság még úgy találta, hogy nincs joga a szerkesztési elvekbe és a szerkesztő munkájába beleszólni, ezért – bár a történést kiemelkedő hírértékűnek ítélte – elutasította a panaszt. A Testület tagjai viszont úgy vélték, az a tény, hogy az eseményről a TV Híradó és a Duna Televízió híradása is beszámolt, olyan bizonyítéka a hírértéknek, ami a rádió hírszerkesztőit is kötelezi.

Ugyanígy járt a Magyar Rádió a Reális Zöldek Klubjának panaszával. Ebben az esetben már a Panaszbizottság is kedvet kapott a hírszerkesztésre, elmarasztalván a Rádiót, amiért „1997. március 22-én, a Víz Világnapján nem tudósított arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémián e körben tudományos értekezés (sic!) folyt”. De a bizottság tagjai nem elégedtek meg általános szerkesztési tanácsokkal, közölték az elmaradt tudósítás általuk elképzelt helyét is a Rádió programjában: „Ugyancsak nem tudósított a két nappal későbbi Krónika című műsor keretében elhangzott Zöld-hír blokk sem arról, hogy ez a tanácskozás megtörtént.”

A kiegyensúlyozottság érvényesítése terén talán nem is a vélemény-, illetve a szerkesztői szabadságot, valamint a közügyek vitathatóságát ellehetetlenítő megnyilvánulásai a legabszurdabbak, hanem azok, amelyek a művészi szabadságot korlátozzák. Ilyen volt az a panaszbizottsági állásfoglalás, amely azért marasztalta el a Szabó család című rádiójáték alkotóit, mert az 1996. október 18-án sugárzott epizódban „Berzsenyi Dániel szülőfaluját, Egyházashetyét a költő emlékének tiszteletben tartásával kapcsolatban megalapozatlan, negatív módon tüntették fel”. A község panaszos polgármestere szerint a rádiójáték szóban forgó folytatásában olyan sértő kijelentések hangzottak el, amelyek olyan benyomást kelthettek, mintha Egyházashetyén nem tisztelnék a falu híres szülöttének emlékét, sőt „a helyi kölykök a nagy Dániel koponyájával” fociznának. Miután a bizottság tagjai értelemszerűen a törvényben szereplő rendelkezések egyikét sem tudták alkalmazni egy fictionnel kapcsolatban, a panasznak helyt adó döntésüket azzal indokolták, hogy „a műsorban elhangzottak egyéb módon súlyosan megsértették a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét”. Az elmarasztaló tartalmú döntésnek még az sem volt akadálya, hogy a Panaszbizottság soros elnöke korábban már határozatban megállapította, hogy a panaszos nem a törvény által rendelkezésére bocsátott 48 órán belül terjesztette elő panaszát. (Már a Beszéljük meg! ügye kapcsán érvényesült az a törvénysértő gyakorlat, mely szerint, ha a panaszos a határidő elmulasztása miatt a soros elnök által elutasított panaszt változatlan formában megismétli, akkor a bizottság már nem is vizsgálja e formai követelményt, ami ilyenformán teljesen feleslegesen szerepel a törvényben.)

A törvényi rendelkezések egyébként sem különösebben feszélyezik a kiegyensúlyozottság felett őrködő testületeket. Nem ritka az olyan elmarasztaló döntés, amelyben a médiatörvény egyetlen passzusára sem hivatkoznak. (Az említett esetek közül ez történt például abban, amelyben az ORTT elmarasztalta a Magyar Rádiót az MDF-vezetők és az EU-nagykövetek találkozójáról szóló tudósítás elmaradásáért.) Más esetekben pedig a Panaszbizottság legalább egy jogász tagot magában foglaló eljáró tanácsai olyan törvényi rendelkezések alapján adnak helyt panaszoknak, amelyeknek betartására a törvényhozó nem hatalmazta fel a bizottságot. Ez fordult elő annak a két panasznak az esetében, amelyek egyaránt a Johnson & Johnson cég által gyártott o.b. tamponok főműsoridőben való reklámozását kifogásolták. A tanács mindkét esetben – a reklám kétszeri megtekintése után (?) – a törvénynek a kiskorúak személyiségfejlődését védő passzusaira hivatkozással kényszerítette a Magyar Televíziót a reklám este 8 óra utáni sugárzására. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a tamponnak bármi köze lenne a kiskorúak személyiségfejlődésére, ennek felügyeletét a törvény nem utalta a bizottság hatáskörébe.

Testületek – politikai nyomásgyakorlásra?

Úgy tűnik, hogy a médiatörvény nemhogy kiküszöbölte volna a politika közvetlen beavatkozását a műsorok tartalmára, ellenkezőleg: intézményesítette. Ráadásul a politikusoknak még csak nem is kell nyíltan színt vallaniuk a nyilvánosság előtt, elég ha a megfelelő testületeken keresztül gyakorolnak nyomást. A médiatörvény számos csatornát bocsát rendelkezésükre. Az első maga az Országos Rádió és Televízió Testület, amelyre a törvény nem kisebb feladatot ró, mint a szólásszabadság védelmét és előmozdítását, a sajtószabadság alkotmányos elvei érvényesülésének figyelemmel kísérését.

E sokra hivatott grémiumot a parlament választja, elnökét az államfő és a miniszterelnök, a tagokat a pártok képviselőcsoportjainak egy-egy jelöltjéből „verbuválják”. Ez a pártdelegáltakból álló testület választja azután meg a már említett Panaszbizottságot, amely a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének megsértése miatt benyújtott panaszokat bírálja el első fokon. A fellebbezések pedig a Testület hatáskörébe tartoznak.

Ebben a pártok által uralt szervezeti rendszerben nem csoda, ha a pártvezetők akkor is nyomulnak, ha erre a törvény semmilyen hatáskört nem biztosít. Ez történt annak a tévéalelnök-jelöltnek az esetében is, aki nyilvánosan elkottyantotta, hogy őt nem a tévéelnök – akinek erre egyedül joga lenne –, hanem maga a miniszterelnök kérte fel leendő posztjára. Meglepő-e ilyen körülmények között, hogy a médiumok vezetői még akkor is a politikai elvárásoknak igyekeznek megfelelni, ha egyébként maguk nem elfogultak? Ellentétben a médiatörvény megszületése előtti helyzettel, igazodási pontként nem kizárólag a kormánypártok szolgálnak, hanem minden parlamenti párt. Márpedig ez a helyzet sem felel meg azoknak az alkotmányossági követelményeknek, amelyeket az alkotmánybírák megfogalmaztak.

A médiatörvény által intézményesített grémiumok törvény által szabályozott összetételük folytán sajnos magukban hordozzák a veszélyt, amelyet az Alkotmánybíróság jó előre ki akart zárni: hogy a társadalom politikai képviselete kizárólagos vagy meghatározó legyen bennük.

Az országos televíziós műsorszolgáltatási jogosultság pályáztatása a törvény egyéb alkotmányossági hiányosságaira hívta fel a figyelmet. Az Országos Rádió és Televízió Testület által hozott döntésekkel kapcsolatban a vesztes pályázóban az a meggyőződés alakult ki, hogy az ORTT nem a pályázat kiírásakor nyilvánosságra hozott eljárási szabályok és értékelési elvek szerint döntött. Ezt a gyanút erősítette meg, hogy a Testület a döntés írásos indokolásakor „elfelejtette” ismertetni a pályázati kiírás szerint a döntés alapjául szolgáló pontozás eredményét. Ugyanakkor a pályázónak nem volt módja az eljárással és a döntés tartalmával kapcsolatos jogsérelmét orvosolni, mert a törvény nem biztosít semmilyen jogorvoslatot az ORTT döntésével szemben.

Az a tény, hogy a törvény nem írja elő kötelező jelleggel az ORTT számára e nagy fontosságú pályázatok értékelésének elveit, hanem a Testület által kidolgozandó pályázati felhívásra bízza, miközben még azt sem szankcionálja, ha a Testület a saját maga alkotta szabályokat sem tartja be, aligha elégíti ki az alkotmányban foglalt jogállamiság szerves részét képező jogbiztonság követelményét. Az a körülmény pedig, hogy az ORTT ilyen, minden garanciát nélkülöző döntési eljárása nyomán született eredménnyel szemben a törvény nem biztosít jogorvoslati lehetőséget, ellentétesnek tűnik azzal az alkotmányos elvvel, amely mindenki számára biztosítja, hogy jogorvoslattal éljen a jogát vagy jogos érdekét sértő hatósági döntés ellen.

Ez a helyzet, amelyben a törvény nem szabályozza az ORTT-nek a műsor-szolgáltatási jogosultságok pályáztatásával kapcsolatos döntési eljárását és a jogorvoslat lehetőségét, egyúttal sérti a kiegyensúlyozott tájékoztatás alkotmányos követelményét is, amelynek az Alkotmánybíróság korábban idézett 1992-es határozata értelmében a közszolgálati és kereskedelmi rádiózás és televíziózás egészében kell érvényesülnie. Ha azonban a közszolgálati mellett az országos kereskedelmi műsorszolgáltatás is az ORTT mint kizárólag a pártok jelöltjeiből álló testület meghatározó befolyása alá kerül, akkor nem garantált a vélemények kiegyensúlyozottsága.

A törvény első évének tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a pártok – ha nem is feltétlenül a régi kézi vezérlés módszereivel – valóban befolyásolni képesek a műsorok tartalmát. Ez pedig nemcsak sérti a véleményszabadság alkotmányos elvét, hanem ráadásul olyan műsorokat produkál, amelyek dezinformálják a nézőket, hallgatókat.

Az Internet „gumiügyei”

Az Internettel kapcsolatos ügyek – nyilván ma már kizárólag a technikai fejlettség meglévő különbségei miatt – viszonylag lassan „gyűrűznek be” az Egyesült Államokból, illetve Nyugat-Európából Magyarországra. Még a viszonylag újnak mondható távközlési törvény sem szól az internetes szolgáltatókról. A büntető törvénykönyv számítógépes bűncselekményi tényállásai pedig a nyugati törvényeknél lényegesen szélesebb, „gumi jelleggel” értelmezhető elkövetési magatartásokat tartalmaznak. A törvényszöveg felsorol ugyan néhány jogellenes magatartást, de emellett a számítógépes adatokhoz való minden „egyéb meg nem engedett módon” való hozzáférést büntetéssel fenyeget.

A speciális jogi szabályozás olykor üdvös hiánya miatt is eddig jobbára adatvédelmi problémaként merültek fel az internetes kommunikáció korlátozásának kérdései. Az egyik ilyen esetben magyar gyerekeket ajánlottak fel örökbefogadásra a hálózaton keresztül, közölve fényképüket, születési adataikat és esetleges betegségeiket. Az Országgyűlés adatvédelmi biztosának vizsgálata megállapította, hogy az intézetek, ahol a gyerekek nevelkedtek, kötöttek megállapodást egy örökbefogadások lebonyolítására szakosodott magyar–amerikai magáncéggel. A szerződés keretében az intézet a cég rendelkezésére bocsátotta a gyerekek adatait, de ahhoz nem járult hozzá, hogy az Interneten keresztül mindenki számára hozzáférhetővé tegyék e személyes, sőt a betegségi információkat tekintve szenzitív adatokat. Az adatvédelmi ombudsman intézkedése nyomán a gyerekek adatait az intézetek töröltették a hálózatról.

Egy másik esetben egy magyarországi közvélemény-kutató intézet által készített kérdőív jelent meg a hálózaton. A kérdőív olyan kérdéseket is tartalmazott, amelyek a kérdezettek magánéletét érintették. Jóllehet a kérdőívek kitöltése önkéntes volt, a válaszolók a hálózat más használói által utólag azonosíthatók voltak. Az adatvédelmi biztos a közvélemény-kutatásnak ezt a módját aggályosnak ítélte.

A parlament adatvédelmi ombudsmanja ugyancsak állást foglalt abban az ügyben, amelyben egy bombamerénylet-kísérletet követően a rendőrség az ügyészség beleegyezésével az Internet-szolgáltatóktól kérte a környéken lakó előfizetők adatait. A nyomozók feltételezése szerint a robbantó a hálózatról is szerezhette a bombakészítéshez szükséges ismereteket. Az adatvédelmi biztos úgy foglalt állást, hogy az internetes hozzáférést biztosító cég az adott esetben köteles kiadni a rendőrségnek a kért adatokat. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy az illetékes minisztérium az internetes szolgáltatókat az említett, róluk hallgató távközlési törvény által szabályozott távközlési szervezetnek minősítse. Az eset ugyanakkor felvet egy, az Interneten is túlmutató alkotmányossági kérdést: vajon a hasonló, alaposnak nem mondható gyanú esetében indokolt-e a rendőrség számára kiszolgáltatni az előfizetők adatait?

Mint ismert, az úgyszólván korlátlan kifejezési szabadság hazájának számító Egyesült Államokban a törvényhozás 1996-ban az elnök erőteljes támogatása mellett elfogadta az ún. kommunikáció illendőségi törvényt (Communications Decency Act) a „telekommunikációs eszközök obszcén használatának” korlátozásáról. Az elsőfokú bíróság alkotmányellenesnek mondta a törvényt: „Az Internetnek a legszélesebb védelmet kell élveznie a kormányzat által előírt, tartalomalapú korlátozásokkal szemben.”[6] A végső döntést a Legfelsőbb Bíróság 1997. június végi döntésében mondta ki.[7] Eszerint az Internetet ugyanaz a védelem illeti meg, mint az írott sajtót, vagyis a kongresszus semmiféle korlátozást nem alkalmazhat. Ezért a bírák a kifogásolt rendelkezést ellentétesnek ítélték az alkotmánynak a szólás szabadságát garantáló első kiegészítésével. A két bíró párhuzamos véleményével született ítélet indokolása értelmében a szülőknek módjukban áll ellenőrizni gyermekeik „szörfözését” a cyberspace illetlen tartalmú helyein, melyek egyébként fel is hívják a figyelmet arra, hogy csak 18 éven felülieknek ajánlottak.

A kommunikációs jogokkal kapcsolatos jogi szabályozás és főleg alkotmánybírósági gyakorlat tekintetében ugyancsak liberálisnak mondható Németország szintén élen jár az Internet-cenzúrában. Mindenekelőtt azzal, hogy az Internet-szolgáltatókat felelőssé teszi az infrastruktúrájukon terjesztett információk tartalmáért. Ezen az alapon tiltottak le pornográf, szélsőjobb, illetve szélsőbal tartalmú szövegeket, legutóbb pedig az egyébként szintén cenzúrapárti szcientológia egyház-szekta anyagait.

Magyarország – és persze a többi egykori szocialista ország – a jelek szerint jócskán lemaradt a Nyugattól az Internettel kapcsolatos jogi szabályozás dolgában, ez a hátrány azonban kivételesen a kommunikációs szabadság előnyére válhat. Nem lenne ugyanis tragédia, ha meg lehetne spórolni azokat az erőteljesen korlátozó tartalmú törvényhozási próbálkozásokat, amelyek a kommunikációs jogok egyéb területein messze előttünk járó jogállami demokráciákban tapasztalhatók. Leginkább úgy fordíthatnánk előnyünkre a technikai késésből eredő helyzetet, ha a korlátozó szabályozás terén egyáltalán nem is próbálnánk meg behozni a „lemaradást”.

Jegyzetek

[1] 37/1992. (VI. 10.) AB-határozat.

[2] 17/1993. (III. 19.) AB-határozat. A határozathoz fűzött különvéleményében Vörös Imre alkotmánybíró megítélésem szerint joggal hivatkozott arra, hogy sem az alkotmány, sem az Alkotmánybíróságról szóló törvény nem jogosítja fel a testületet annak mérlegelésére, hogy egy alkotmányellenesnek minősített jogszabályi rendelkezést az általa meghatározott időpontban megsemmisít-e. Márpedig az alkotmánybírák többségi döntése a törvényalkotóra bízta az alkotmányellenesség megszüntetését, amikor azt nem egy bizonyosan bekövetkező időponthoz, hanem egy bizonytalan jövőbeli esemény feltételéhez kötötte.

[3] L. 60/1994. (XII. 24.) AB-határozat.

[4] Ezt a felfogást képviseli 1994 nyara óta a Magyar Nemzetben megjelent politikai publicisztikájában Pokol Béla. L. először: A magyar parlamentarizmus. Budapest, Cserépfalvi, 1994. VII. fejezet.

[5] Az itt ismertetett döntéseket az ORTT Hivatalának mb. főigazgatója, Baka István úr bocsátotta rendelkezésre, azt követően, hogy „érdemesnek ítélte” azt a tudományos kutatást, amelynek céljaira a Nyilvánosság Klub ügyvivői testülete kérte a határozatoknak a kiadását. A nagylelkűnek tűnő segítőkészség – aminek fejében egyébként a főigazgató az elemzés publikálás előtti bemutatását kérte – szépséghibája, hogy az elemző nem zaklatta volna a hatóságot, ha az teljesítette volna a médiatörvénynek azt az előírását, amely e határozatoknak a Művelődési Közlönyben való közzétételét írja elő. Mind ez ideig ugyanis egyetlen döntést sem jelentettek meg.

[6] Vö.: Dalzell bíró véleménye. ACLU v. Reno (Civil Action No. 96-963. US District Court for the Eastern District of Pennsylvania).

[7] Janet Reno, Attorney General of the United States, et al. v. American Civil Liberties Union et al. No. 96–511. From the Legal Information Institute and Project Hermes.

• Játéktér