Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

A mai Oroszországban megforduló külföldi látogatók egyik gyakran emlegetett közös élménye, hogy a pár éve még pozitív hangzású „demokrata” szó becsmérlő értelművé vált: olyan lesújtó minősítéssé, amelyet az utca embere fojtott dühvel ejt ki a száján. Szűkebb hazánkban, a kommunizmus utáni korszak hetedik évében, a „demokrácia” mint olyan még kikezdhetetlen hivatkozás (feltéve persze, ha nem túlságosan bolygatjuk, hogy ez az „olyan”, milyen). Ezzel szemben a „liberális” már korántsem ugyanolyan egyhangú magától értetődőség. Van ugyan liberális párt és szociálliberális kormánykoalíció, sőt még a „liberális minimumról” szóló elvi vita sem veszett ki egészen a magyar közéletből, de közben – azon a térfélen, amelyet a magukat „nemzeti”-nek nevező csoportosulások próbálnak kitölteni – szemlátomást terjed a „liberális” szónak egy egészen másfajta, megbélyegző értelmű és ellenséges érzelmű használata.

A liberalizmus mint szitokszó korántsem új jelenség a huszadik századi Magyarországon. A szabadelvűségből – úgy is, mint „zsidóbarát”, kozmopolita és végső soron a kisantant érdekeit szolgáló eszmerendszerből – először az 1920-ban berendezkedő keresztény-nemzeti kurzus alkotta meg a nemzetrontás jelképét. Amikor e sorok írója középiskolába járt, egy épeszű tanár vagy tanuló ugyanúgy nem vallhatta magát liberálisnak, mint ahogyan szocialistának, vagy pláne kommunistának sem volt szabad lennie. A „liberál-bolsevista” – fogalmilag képtelen – szókapcsolat is ekkor keletkezett a magyar politikai nyelvhasználatban, s maradt is benne egészen 1944-ig. Az ezt követő politikai színváltozás természetesen véget vetett e nyelvi abszurditásnak – de nem a liberalizmus becsmérlő emlegetésének. Liberálisnak lenni Rákosi és Kádár alatt ugyanúgy nem volt ajánlatos, mint 1945 élőn. Föltehetően a nemzeti tábor mai veteránjai is többnyire a kommunizmus idején szerezték meg a liberalizmus becsmérlésében való jártasságukat.

Megjegyzendő itt, hogy a kommunista mozgalomban (s következésképpen a bolsevik pártállam által kötelezővé tett nyelvhasználatban) a „liberális” nem ugyanolyan értelemben volt szitokszó, mint a keresztény-nemzeti frazeológiában. Míg ez utóbbiban a szó a nyilvános bosszú tárgyának kijelölt politikai (vagy társadalmi) ellenfelet nevesítette, addig a bolsevizmus gyakorlatában inkább egy „veszélyt”, az engedékenység mindenkiben megbúvó kárhozatos hajlamát állította pellengérre. Eközben a kommunizmus külső szemlélői megint egészen más értelemben használták a szót: „liberálisénak nevezték azt a párt- vagy kormányférfit, aki valamelyest nagyobb fogékonyságot mutatott az észérvek és a gyakorlatias szempontok iránt, mint „dogmatikus” társai. Az ily módon feldicsért kommunista vezetők (mondjuk egy Aczél György vagy egy Kádár János) azonban óvakodtak attól, hogy magukat „liberálisnak” ismerjék el, sőt még attól is, hogy politikájukat ilyen árulkodó jelzővel illessék. A szocializmus építésében ugyanis a „liberális”-nak sem mint irányzatnak, sem mint embertípusnak nem volt helye. Ez a dolog nyilvánvalóan kerülendő volt: ha ugyanis valakiről az a hír terjedt el, hogy megtűri maga körül „a liberalizmust”, akkor az illetőnek előbb-utóbb baja támadt. Legfeljebb a szűkebb magánszférában lehetett toleranciával és szabadelvűséggel kérkedni.

Ezek után nem csoda, hogy 1989/90-ben mindenki egy csapásra felfedezte magában a liberálist. (A legtöbben visszamenőleg is.) Az úgynevezett „történelmi pártok” tagjai – szociáldemokraták, kisgazdák, kereszténydemokraták – hivatalból voltak a liberális demokrácia pártján. A szabad demokraták az ellenzékiség évei alatt kiérlelt meggyőződésből. A fideszesek elvből. De a nemes veretű nemzeti szabadelvűség az MDF Antall József alkotta szentháromságában is előkelő helyet kapott. Eme össznemzetinek mondható konszenzushoz végül – last but not least – az újonnan megalakult Magyar Szocialista Párt is csatlakozott. A „szabad gondolatnak” ilyen fényes találkozása a „magyar gondolattal” (hogy Litván György ismert paradigmájához kapcsolódjunk) talán még 1848-ban, 1918-ban és 1956-ban sem volt!

E rendkívüli, sőt minden szempontból rendhagyó konszenzuson azért érdemes egy csöppet elidőzni, mert hiszen ezt a magyar közgondolkodásban – mármint a századvégiben – szinte semmi nem készítette elő. Jól megalapozott hagyománya volt a katolikus nemzeti konzervativizmusnak, s vele szemben három radikalizmusnak (szociáldemokrácia, forradalmi marxizmus, népi mozgalom), melyek közül liberális fogékonysága legfeljebb az elsőnek volt, de 1989-ben már ez volt a legkevésbé élő hagyomány. A szó szoros értelmében vett liberális állameszme a '89-es változást megelőző században csupán magányos nagyságokat tudott fölsorakoztatni, vagy olyan törpepártokat, amelyek még a politikai-nemzeti elitnek is csak egy elenyésző töredékét mondhatták magukénak. Ez vonatkozik nevezetesen a két világháború közötti Magyarország politikai vezetőrétegére, amelyben Bethlen-féle liberális irányzat óhatatlanul védekezésre, kétértelmű taktikázásra, a sorsdöntő negyvenes években pedig pozícióinak teljes feladására kényszerült. Az 1945 utáni két-három év relatív politikai pluralizmusa a legkevésbé sem azonosítható a polgári szabadságeszme kivirágzásával, ellenkezőleg, a Rákosiék által vezényelt szabadságkorlátozás fokozatosan gyorsuló diadalmenete volt.

Van tehát valami talányos abban a magától értetődőségben, amellyel a liberális demokrácia 1989/90-ben berendezkedett. A világtrendre hivatkozni kevés, mert ez legfeljebb azt magyarázza meg, hogy az új intézményekre való átállás miért lehetett olyan sima, azt azonban korántsem, hogy az átfordulás miért mehetett végbe olyan könnyen a fejekben is. Valami olyasmire kell gyanakodni, hogy a megelőző évtizedek antiliberális gyakorlata végül is a „negatív iskolamester” szerepét játszotta. A váratlanul ismét szuverénné vált nemzet önkéntelenül is azt a (liberális) együttélési modellt választotta, amelynek kipróbálását 1919 óta az egymást fölváltó autoriter kormányzati rendszerek antiliberális kontinuitása hiúsította meg.

S talán éppen ebben a csodában, az átállásnak ebben a túlságos könnyedségében keresendő annak is a nyitja, hogy miért párolgott el olyan hamar a kezdeti szép egyetértés.

Ez az utóbbi mondat pontosításra szorul. Nem azt kérdezzük itt, hogy miért van a pártok közön a követendő kül-, bel- vagy gazdaságpolitikát illetően nézeteltérés (parlamentáris demokráciában ez ugyanis magától értetődő). De még csak azt sem kérdezzük, hogy az első demokratikus évtized második félidejében a társadalom többsége miért olyan csalódon, lehangolt és hiteden (ezt ugyanis még a csiripelő verebek is tudják, hát még a szíves olvasó). Az elpárolgón konszenzus, amelyre itt rákérdezünk, kizárólag a liberalizmus elfogadottságával kapcsolatos. 1989/90-ben ez még, úgy tűnik, általános volt. Mivel magyarázható tehát, hogy hat évvel később a „liberális” (csakúgy, mint Oroszországban a „demokrata”) szitokszóként bukkan fel, mi több, hogy egy egész politikai tábor szerveződik ama negatív egyetértés körül, hogy a liberálisok márpedig tűnjenek el a hatalomból, és pusztuljanak a magyar közéletből?! (Az erre hangolt írásoknak egy ideje se szeri, se száma; engedtessék meg tehát, hogy közülük egyet se idézzünk szó szerint.)

A kérdés nemcsak politikailag érdemel figyelmet, hanem azért is, mert a „liberális” szó újabb jelentésváltozása a társadalmi tudat mélyén munkálkodó, s maholnap talán mindannyiunk sorsára kiható folyamatokat is megvilágít. Egy sikerült szóelemzés olykor többet árul el a közhangulatról, mint egy mégoly terjedelmes kérdőíves felmérés.

A feltevés, amelyből itt kiindulok, az, hogy a „liberális” szó a szélesebb – ha úgy tetszik, népi – közhasználatban megint fedőértelmet kapott, nem is egyet. „Liberálist” mondok, de egészen mást értek alatta (a szó szoros értelmében, alatta). Pontosabban mit? Úgy gondolom, mindazt, ami az 1989 utáni változásokkal a szocialista társadalom állóvizébe betört, illetve amit abból a politikai finomságokhoz nem szokott átlagember nyűgnek, veszedelemnek vagy egyenesen istencsapásnak érez. Tehát először is a vadkapitalizmust s az ezzel járó jövedelmi differenciálódást, egyes kivételezett kevesek érthetetlen és erkölcsileg indokolatlan felemelkedésével, s mások – helyesebben a többség – még ennél is indokolatlanabb lesüllyedésével. Másodszor a közbiztonság romlását, amely – az itt elemzett impresszionista megközelítésben – nyilvánvaló következménye a korábban fönnállt rend megzavarásának, vagyis azoknak a túlzott engedékenységeknek, amelyek nevében és segedelmével a rend lebontásra került. Harmadszor a nyugati (vagy akármilyen eredetű, de mindenesetre idegen) kulturális limlom, vagy erősebb szóval mocsok, szökőárhoz hasonló bezúdulását és üvöltő szétterpeszkedését nemcsak a szorosabban vett kulturális élet különböző szféráiban, hanem – például cégfeliratok vagy reklám formájában – a hétköznapi élet legrejtettebb zugaiban is. Ugyanide tartozik az új elit kritikátlan nyugatimádata, kíméletlen teljesítmény- és haszonelvűsége, a fiatalabb generációk erkölcsi szabadossága és a hagyományos értékeket vigyorogva felrúgó érdekközpontúsága stb. – olyan dolgok tehát, amelyek az első, illetve a második jelenségcsoporttal is összefüggésbe hozhatók.

Mennyiben írhatók a felsorolt nyűgök és bajok a liberalizmus számlájára? Két különböző megfontolásból is. Az egyik: hogy mindezek az újdonságok az 1989-ben meghirdetett szabadsággal törtek be hazánkba (s persze a többi érintett országba is), a liberálisnak nevezett új rendezőelv címén és folyományaként. Az a konszenzus, amelyről föntebb volt szó – vagyis hogy „mostantól a társadalmi és államrend liberális lesz” –, tulajdonképpen a legerősebb bizonyítéka ennek az összefüggésnek. „Elfogadtuk a liberális demokráciát, s megkaptuk vele a vadkapitalizmust annak minden kulturális és erkölcsi tartozékával.”

A másik megfontolás politikailag behatároltabb. A szemrehányás címzettje itt nem a liberális rend, mint olyan, hanem maguk a liberálisok. Miért? Azért, mert ők azok, akik a fentebb leírt világot teljes egészében igenlik, annak minden vonatkozását elvileg vállalják és helyeslik, szemben más politikai csoportosulásokkal, amelyek (mint a szocialisták) nem szeretik a vadkapitalizmust, vagy (mint a népnemzetiek) felemelik a szavukat az idegen kulturális mocsok bezúdulása ellen, vagy (mint az említett irányzatok mindegyike) erélyesebb rendszabályokat követelnek a feketegazdaság, a korrupció és a lakosságot rettegésben tartó bűnbandákkal szemben. Az ilyen erélyesebb fellépést módszeresen csak a liberálisok ellenzik. Ők azok, akik a becsületes polgárok biztonságánál előbbre valónak tartják a bűnözők emberi jogait, akik a hagyományos nemzeti értékeknél többre becsülik a másságot, akik a munkalehetőségeikben fenyegetett dolgozók védelme helyett olyan dolgokon lovagolnak, mint „versenyszabadság”, „piaci nyitottság”, akik fel akarják adni a jóléti államot, s könnyű szívvel kiszolgáltatják a nemzeti vagyont külföldi tőkeérdekeltségeknek.

Ebben a beállításban természetesen sok a túlzás. A piacgazdaságra való áttérést és a külföldi tőke beáramlását nemcsak a liberális SZDSZ akarja, hanem a szocialista párt és az MDF gazdaságpolitikusai is. De itt ugrik be a liberalizmus mint szitokszó, illetőleg mint a nemzeti-konzervatív indulat egyfajta negatív azonosítójele. Eme indulat szítói és képviselői szemében ugyanis automatikusan „liberálisnak” számít mindenki, aki bizonyos intézkedéseket helyesel, vagy legalábbis vitaalapul elfogad. Más szóval a maga becsmérlő hangsúlyával a „liberális” minősítés túllép a főliberálisként számon tartott párt határain, és hozzácsapja, mintegy beleötvözi mindazokat, akik a liberális gazdaságszervezéssel és jogszolgáltatással elvileg egyetértenek, illetőleg akik a kulturális nyitottság alapján állanak, azokat tehát, akik valamiféle „liberális minimumot” a maguk számára kötelezőnek és az ország szempontjából üdvösnek elfogadnak. Indulati nézetben ez az egyetértés persze cinkosságnak minősül; az MSZP-és MDF-liberálisokat nem elvek közelítik az SZDSZ-liberálisokhoz, hanem az a közös tulajdonságuk, hogy New York-i és tel-avivi füttyszóra táncolnak, s hogy egyképpen az idegeneknek akarják átjátszani a nemzet vagyonát, erkölcsi tőkéjét és jövőjét. Pár éve, aki őrjöngeni akart, szimplán (vagy nem egészen szimplán, de mégis átlátszóan) zsidózott. Most a kulcsszó: „a liberális”. Ha látom, hogy a szomszédom ugyanolyan meggyőződéssel köp ki erre a szóra, akkor máris tudom, hogy egyetértek vele, és ő velem.

Franciául „trouvaille”-nak neveznek valami nagyon sikerült nyelvi vagy gondolati leleményt. A liberális mint szitokszó, igazi „trouvaille”, lévén, hogy a politikai ellenfelet olyan szóval minősíti, amelyhez széles körben osztott negatív tapasztalatok kapcsolódnak. A politikai hangulatkeltés aranyszabálya, hogy valami igazságtartalomra kell alapoznia. Ennek hiányában eredménytelen marad (amint ezt például a csurkizmus rövid epizódja is megmutatta: az ország sanyarú állapotáért „a zsidókat” felelőssé tenni nem hangzott meggyőzően). A „liberális” szó becsmérlő használata azért politikai lelemény, mert nagyon sokan érzik úgy, hogy az elszenvedett bajok és az 1989-ben életbe léptetett liberális elvek között van összefüggés, nem is kevés.

Itt jutunk el ennek az elmélkedésnek a zárógondolatához, amelyben arról szeretném meggyőzni liberális barátaimat, hogy a közhangulat ilyetén alakulásában nekik is van felelősségük, mégpedig nem csekély. Tételem részletesebb kifejtése a Világosság februári számában olvasható. Veleje az, hogy bármekkora érték is az egyén szabadsága, bármilyen kívánatos is az államhatalmi irányítás piaci ellensúlyozása, egy demokratikus irányzatú és népi támogatásra igényt tartó politikai párt nem lehet csak liberális. Mégpedig azért nem, mert a politikai tevékenység tárgya szükségképpen valamilyen közösség (országos párt esetében a nemzeti közösség), márpedig ennek érdekei, szükségletei, fejlődési és fejlesztési problémái nem ragadhatók meg kizárólag az egyéni kívánalmak, jogok és érdekek oldaláról. Még ha ódzkodunk is attól, hogy a társadalmat egyetlen testként szemléljük, tudomásul kell vennünk, hogy minden politikai döntés mércéje valamiféle közjó, amely nem azonos az egyéni törekvések mechanikusan súlyozott átlagával. Szem előtt kell tartani továbbá, hogy egy politikai közösség együtt maradásának és együtt élésének alapját a minden polgárra kötelezően érvényes közös törvények képezik. Mindezt figyelembe véve egy politikai párt gondolkodásában a közösség együttes érdekeire vonatkozó megfontolások nem lehetnek alacsonyabb rangúak, mint az egyéni szabadságok kiteljesítésére vonatkozóak. Ezt nevezem a hivatkozott írásban a liberalizmus „republikánus kiegészítésének” (amely valamilyen értelemben kiigazítás, azaz korlátozás is). A republikanizmus, ahogy ezt abban az írásban kifejtem, voltaképpen nem egyéb, mint annak tudomásulvétele és rendszerbe foglalása, hogy egyéni szabadság is csak politikai keretben képzelhető el, ennélfogva még a legliberálisabb politikai cselekvésnek sem lehet egyetlen központi gondolata az individuum.

Nem kételkedem abban, hogy a legnagyobb hazai liberális párt vezetői ezt ugyanúgy tudják, mint e sorok írója. A demokráciára való áttérés hevében azonban mintha megfeledkeztek volna arról, hogy a liberális elvhűséget minden fölvetődő kérdésben „republikánus” (vagyis a mindenkori közjóból kiinduló) szemlélettel is párosítaniuk kell. Márpedig ebben a szemléletben a piacgazdasági átalakulás számos fejleménye megkérdőjelezhető, és korlátok közé szorítható. Republikánus szívvel például nem engedhető meg a társadalom népes rétegeinek leszakadása egy ésszerűen, azaz realisztikusan meghatározott minimumról. Mint ahogy az sem fogadható el, hogy az állam kivonul a szociális ellátásból, és a nemzetgazdasági folyamatok meghatározását teljesen átengedi a piaci erők működésének.

Az SZDSZ vezetői nem abban hibáztathatóak, hogy az ilyen és hasonló szempontokat figyelmen kívül hagyták, hanem abban, hogy az ezekkel kapcsolatos aggályaiknak, illetve stratégiai elgondolásaiknak nem adtak eléggé hangot, így alakulhatott ki a közvélemény egy részében az a benyomás, hogy az SZDSZ mindent helyesel, ami valami módon a piacgazdaságra való áttérést szolgálja, mindennel azonosul, amit az életbiztonság korábban elért szintjéről leszakadó rétegek (családok) bajként vagy látens fenyegetésként tartanak számon. Mint ahogy a kultúra területén is az a kép alakult ki róla, hogy felfogása szerint üdvös az, ha minden virág úgy virágzik, ahogy tud…

A liberális mint szitokszó akkor fog visszaszorulni a magyar közéletben, amikor lassan világossá válik, hogy az SZDSZ nem a manchesteri laisser-faire gazdálkodás pártja, hogy legalább annyira szociális, mint amennyire liberális, hogy nem nézi közömbösen, milyen virágok nyílnak a nemzeti kultúra kertjében, hogy gazdaságpolitikája legalább annyira fejlődés-(azaz nemzet-) központú, mint bármely más politikai erő, hogy a kisebbségek jogainak védelmét is az általános közjó, azaz a közszabadságok és a közbiztonság érdekében végzi.

Addig is marad persze egy másik szókapcsolat, melynek szintén van hagyománya a magyar nyelvben: az, hogy „rendes liberális ember”. A toleráns, nyitott szellemű, az emberséges szinonimája. Amely ugyanúgy párosulhat a vallásossal, mint a vallástalannal, az újdonságkedvelő baloldalival, mint a hagyományápoló konzervatívval, a magyarságközpontúval, a kozmopolitával… A liberálisnak ezt a többfelé nyitottságát, közvetítő készségét, argentumfogékonyságát kellene minden helyzetben felmutatni, s ezáltal a szóhoz újabban tapadt tévképzeteket visszafordítani. Mert ha nem, akkor európaiságunknak befellegzett.

• Játéktér