Kis János

Nyomtatóbarát változat

1. A vita


A magyar kérdés nincs végiggondolva. Nem látjuk tisztán, mit kellene tenni, hogy a szomszéd államok elfogadható kisebbségi politikát kövessenek. Sőt, abban sincs egyetértés, hogy mit tekintsünk elfogadható kisebbségi politikának. A határon túli magyarok pártjai általában a kollektív jogok, a nemzetiségi autonómia programjával lépnek föl. De mást és mást (nem mindig világos, hogy mit) értenek kollektív jogokon és nemzetiségi autonómián. A határokon innen pedig nem tisztázott, milyen hazai kisebbségpolitika felel meg a környező országoktól elvárt kisebbségpolitikának. Még a liberális közvéleményen belül sincs meg a kellő konszenzus.

Jól mutatja ezt a heves vita, melyet Tamás Gáspár Miklós cikksorozata váltott ki a minap.[1] Nyitó cikkében Tamás azt javasolja, hogy az új, demokratikus köztársaság étoszát a politikai nemzet fogalmára alapozzuk, a 19. századi magyar liberalizmus alkotására. A politikai nemzet eszméje, Tamás pontos megfogalmazása szerint, három pillérre támaszkodik.

1. A köztársaságban „jogegyenlőség és joguralom” van: minden állampolgár egyenlő jogokat élvez, nemzeti vagy nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, és senki nem áll a törvények fölött.

2. a) Ugyanakkor az állam „kulturálisan nem semleges”. „A joguralmat és a jogegyenlőséget – amely e tekintetben korlátként funkcionál – nem sérti az a fontos és helyeslendő tény, hogy a mi politikai közösségünk természetét a magyar nemzeti hagyomány határozza meg, nem pedig a honi etnikai kisebbségek saját külön tradíciója.” S ezért b) „bár az asszimiláció nem kötelező (és végképp nem szabad kikényszeríteni), a magyar politikai nemzet szempontjából: erény. Az önkéntes asszimiláció kívánatos és helyes”.

3. A köztársaságban „nincsenek kollektív jogok”. Az emberi jogok (beleértve az anyanyelvi művelődéshez és a sajátos kisebbségi hagyományok ápolásához való jogot) mindenkit megilletnek, de egyetlen közösség sem élvezhet permanens kiváltságokat.

Röviden: a magyar köztársaság egységes nemzetállam; bár „a magyar politikai nemzet minden honpolgár politikai közössége, de: magyar”; a köztársaság iránti hűség magában foglalja az azonosulást a magyar nemzet történelmi emlékezetével és kultúrájával.

A válaszolók megegyeztek abban, hogy ez veszélyes elgondolás. Ha mi a saját országunkban a magyar politikai nemzetre alapozzuk az állampolgárok közösségét, akkor nem tiltakozhatunk, ha a szlovákok Szlovákiában az ő politikai nemzetüket teszik a közösség alapjává. Ha mi erényként üdvözöljük az itt élő románok elmagyarosodását, akkor rá kell bólintanunk a román nemzet ítéletére, mely szerint Erdélyben az ott élő magyarok elrománosodása erény. Ez a logika a magyar kisebbségeknek elviselhetetlen közeljövőt jósol, a távoli jövőre pedig lassú eltűnést.[2]

Tamás három állítással válaszol erre a súlyos ellenvetésre. Először: különbség van asszimiláció és asszimiláció között. Az olyan beolvadás, mely nem tesz eleget az önkéntesség feltételének, természetesen elfogadhatatlan. „Az asszimiláció akkor önkéntes, akkor fér össze a szabadsággal, ha van alternatívája.” A politikai nemzet elgondolása meghagyja ezt az alternatívát, mert jogegyenlőséget biztosít minden polgár számára, és nem tűri, hogy az állam beavatkozzék a magánélet viszonyaiba. Ha valaki ilyen körülmények között a többséghez való csatlakozást választja, akkor kisebbségbéli társai fájlalhatják a döntését, de tudomásul kell venniük. Másodszor, a bírálók egy abszurd premisszát tulajdonítottak neki, „a kulturális hegemónia és a jogegyenlőség összekeverését”. A nemzetállam kulturálisan nem semleges, de attól még jogi értelemben az lehet: „a politikai nemzetnek alakot adó törvény színvak, és nincs nyelvérzéke.” Ezek a közlések kiegészítő értelmezést fűznek a politikai nemzet téziséhez, s majd akkor térek vissza hozzájuk, amikor a nemzetállam eszméjét vizsgálat alá veszem. Egyelőre csak a harmadiknál állnék meg; ez így szól: A politikai nemzet eszméje magában foglalja ugyan a nemzetiségek asszimilációjának helyeslését, de ebből nem következik, hogy, mondjuk, a romániai magyarok asszimilálódását is helyeselnünk kellene. Románia ugyanis Tamás szerint „nem egységes nemzetállam”. „A román nacionalista politika nem a magyar kisebbség vonzására, hanem elriasztására és megfélemlítésére (időnként a kiüldözésére) törekszik.” Ezért a romániai magyarságnak nincs is más lehetősége, mint „föderalista-autonomista megoldásokat” keresni (amivel, persze, „felkorbácsolja a többségi nacionalizmust”).

Talán pontosabb volna azt mondani, hogy a román nacionalizmus nem a kisebbségeket magába fogadó, nyitott nemzetet igyekszik teremteni, mint azt, hogy nincs is igénye egységes nemzetállamra. De ez részletkérdés. Tamásnak abban kétségkívül igaza van, hogy ha a romániai kormányzó erők magukévá tennék a politikai nemzet liberális elgondolását, a magyar kisebbség helyzete lényegesen javulna. Az is valószínű, hogy célszerűbb olyan követeléseken kezdeni, melyek nem mennek túl az egyén állampolgári jogain, s így beleférnek a nemzetállam tervébe, mert ezek a szomszéd országok demokratikus közvéleménye számára érthetőbbek, és kevésbé fenyegetően hangzanak, mint a kollektív jogok és a területi autonómia. A kritikusok ennyiben, azt hiszem, nem teljesen igazságosak TGM-mel. Csakhogy: még ha igaz is, hogy Romániától vagy Szlovákiától a jelen pillanatban nem bölcs dolog többet követelni, mint ami a politikai nemzet elgondolásába is belefér, ebből semmiképpen nem következik, hogy a magyarországi kisebbségeknek se volna bölcs többet ajánlani. A célravezető taktika megválasztása attól (is) függ, hogy mit tartunk magukról a célokról, s ezért nem kerülhető meg a kérdés, hogy a politikai nemzet eszméje hosszú távra szóló, méltányos és részrehajlásmentes megoldást kínál-e a kisebbségi kérdésre.

A következőképpen fogok haladni. Először a nemzetállam programjának, vagyis a nacionalizmusnak a mibenlétével foglalkozom (2. szakasz), illetve azt próbálom meg tisztázni, hogy miben áll a liberális nacionalizmus (3. szakasz). Ezután a liberális nacionalizmus belső ellentmondásaira vetek egy pillantást (3. szakasz vége, 4. szakasz). A következő lépésben megmutatom, hogy etnikailag megosztott társadalomban az egyenlő bánásmód nem biztosítható kisebbségi jogok nélkül, és körülírom az ezeket is magában foglaló programot, a társ-nemzeti állam,[3] vagyis a multinacionalizmus gondolatát (5. szakasz). Majd a multinacionalizmussal szembeni fenntartásokat próbálom értelmezni és megválaszolni, kimutatva, hogy lehetséges liberális értelmezést adni a kollektív jogok fogalmának, lehetséges liberális multinacionalizmus (6. szakasz). A befejező, 7. szakasz azt tárgyalja, hogyan alkothatnak egy társnemzeti állam polgárai politikai közösséget, és milyen kilátásokat ad a nemzetközi államrendszer fejlődése a nacionalizmus meghaladására.

2. Nacionalizmus


A vallás által megszentelt, dinasztikus államok alattvalói az uralkodóhoz voltak lojálisak, és hűségük azon a közös hiten alapult, hogy a trón isteni eredetű. A modern állam szekularizálódása és demokratizálódása óhatatlanul fölvetette a kérdést: Ha a hatalom világi eredetű, s ha minden ember egyenlő, hogyan kívánható meg akkor az egyénektől, hogy lojálisak legyenek az államhoz, melynek felségterületén élnek? Milyen alapon várható el tőlük, hogy éppen ehhez az államhoz legyenek hűségesek, és nem egy másikhoz? Erre a kérdésre a 18. század vége óta egyetlen világos válasz volt, a nacionalizmusé.

Az alattvalók, így szól a válasz, akkor tekinthetnek az államra mint a sajátjukra, akkor lesznek készek rá, hogy áldozatot hozzanak (végső esetben meg is haljanak) érte, ha ők maguk már a politikai összetartozástól függetlenül szolidárisak egymással, s ha az állam az ő szolidáris közösségük állama lesz. Arra törekszem, hogy ezt a két feltételt a modern szociológia fogalmai segítségével világítsam meg.

Először is, adva kell legyen egy közösség, mellyel az egyén természetes módon azonosul. Nem azért tartozik oda, mert érdekeit követve összejött más, hasonló érdekű emberekkel, hogy céljaik szolgálatában társulást alkossanak. Az együvé tartozás adottság a számára, méghozzá olyan adottság, amit külön töprengés nélkül, azonnal felismer.

A nyelv, a viselkedési beidegződések, a térhez, a szagokhoz, az ízekhez való viszony, a testi közelség kezelése és egy sereg további szokás megannyi jel, melynek alapján a másik embert ismerősnek, gesztusait érthetőnek, hozzánk közelinek találjuk, vagy, épp ellenkezőleg, idegennek, megfejthetetlennek. Minél könnyebben értelmezhetők számunkra a másik ember által kibocsátott jelek, annál könnyebben bonyolódunk vele bizalmas viszonyba, legyen bár személy szerint ismeretlen, hisz annál kisebb a veszély, hogy félreértjük a közléseit, és ezért tévesen számítjuk ki várható viselkedését. S minél kevésbé értjük a másik ember jeladásait, annál kevésbé képzelhető el, hogy bizalmas, elmélyült kapcsolatra tudunk lépni vele. Ezen alapul a mindennapi érintkezésben folyamatosan működő megkülönböztetés a „mi” és az „ők” között Ahol létezik „mi” és „ők”, ott mindenki abból a természetes feltételezésből indul ki, hogy általában többre számíthat azok részéről, akik a „mi” körébe tartoznak, mint azoktól, akik csak „ők”. S ha az „ők” köréből valakivel konfliktusba keveredik, arra számíthat, hogy „mi”-csoportjának tagjai inkább őt, míg az „ők”-csoporthoz tartozók inkább az ellenlábasát lesznek készek támogatni.

Egy-egy ember egyszerre több „mi”-csoporthoz is tartozhat: másokat ismerhet föl övéiként a beszédjük, másokat a vallási gyakorlataik, ismét másokat öltözködési szokásaik alapján, és így tovább. Konfliktus esetén hol az egyik, hol meg a másik „mi”-csoport tagjaival foghat össze. A központosított, területi államok előtti Európa etnikailag kevert vidékein egy-egy falu lakosai gyakran föl sem tették maguknak a kérdést, hogy a sok lehetséges „mi” melyikéhez tartoznak igazándiból. De az is előfordul, hogy minden ismérv egyetlen csoportot tüntet ki az egyén számára. Ilyen minden tekintetben magába zárt közösségeket alkottak a múlt század előtti Európa nem keresztény (például zsidó vagy muszlim) lakosai. Egy másik lehetőség abban áll, hogy a sok ismérv valamelyike dominál a többi fölött: ha a vallás, az öltözködés vagy a nyelv más és más emberekkel hozza is otthonos viszonyba az egyént, ő maga mindig elsőbbséget ad az egyik jelrendszernek (mondjuk, a nyelvnek), tehát konfliktus esetén következetesen azokkal tart, akik ezen a jelrendszeren osztoznak vele (így, példának okáért, a lutheránus magyar a kálvinista magyarokkal, nem a lutheránus szlovákokkal).[4]

Két további megkülönböztetést kell még tennünk, hogy eljussunk a nacionalizmus alapfogalmainak meghatározásához. Az egyik ez: a közösségek egy része valamilyen sajátos életmód köré rendeződik; nem képes sokféle életformát befogadni, nem tud kiterjeszkedni a társadalmi struktúra egészére (minden foglalkozási ágra, minden jövedelmi kategóriára, minden területi csoportra), nem tehet szert teljes intézményrendszerre (a családtól a gazdasági, kulturális és politikai szervezetek változatos típusaiig). A világtól elforduló, aszkétikus életforma-közösségek jó példával szolgálnak erre az esetre. Más jelrendszerek olyan közösségnek adnak kötőanyagot, mely változatos életmódokat enged meg, teljes társadalmi struktúrát képes átfogni, és teljes intézményrendszerrel rendelkezhet. A nyelvi-etnikai közösség ebbe az osztályba tartozik.

A másik szembeállítás a következő: vannak közösségek, melyek nem kötődnek területhez, például a nagy világegyházak. Más közösségek önmeghatározásához hozzátartozik a terület, ahol élnek, s melyet a magukénak tudnak, mint például az etnikumhoz a „haza”.

Vannak tehát közösségek, melyek minden más kötődésnél erősebb lojalitást feltételeznek tagjaikról, s közben teljes társadalmakat képesek átfogni, és önmagukat egy földrajzi haza részeként látják. Ilyen közösségeket jelöltek a korai nacionalisták a nép megnevezéssel. Azt állították, hogy az állam akkor számíthat – ténylegesen és jogosan – valamennyi alattvalójának lojalitására, ha felségterülete egybeesik a nép hazájával, alattvalóinak összessége pedig a nép gyermekeivel: ha az adott nép valamennyi tagja az állam felségterületén él, s ha az állam felségterületét csak az adott nép tagjai lakják. Ilyen körülmények között minden egyén elsődleges lojalitása arra a közösségre irányul, mely terjedelmileg egybeesik az állammal: senkit nem köt ennél erősebb szolidaritás sem az állam kiterjedésénél szűkebb, sem az állam kiterjedésénél tágasabb, sem pedig az államhatárokat keresztező közösségekhez, így tehát a politikai lojalitás első feltétele az volna, hogy az alattvalók népet, méghozzá egyetlen népet alkossanak.

A második feltétel abban áll, hogy a nép vegye birtokba az államot. A két dolog szorosan összefügg. Igaz, a múlt századi nacionalizmust az a hiedelem táplálta, hogy a nép évszázadok, évezredek óta készen van, csak összetartozásának tudata szunnyad (most jött el az ideje az „ébredésnek”). De valójában az igényt, hogy a nyelvi-etnikai lojalitás minden más kötődést megelőzve, elkülönült közösségbe fogja össze egy ország lakosait, csupán a modern, világivá és demokratikussá váló állam birtokba vételének feladata hozta létre. A nacionalizmus eszményképe a természettel és más emberekkel hagyományos közösségben élő paraszt, de ezt az eszményt egy városiasodó társadalom elé állította oda, ahol az emberek közötti kapcsolatok nagyobbrészt személytelenek.

S az „ébredés” nem visszatérés volt valamiféle őseredeti állapothoz, hanem egy új magaskultúra létrehozása. Ez egységes irodalmi nyelvet teremtett a nyelvjárások tarka sokaságából, a készen talált hagyományt feldolgozva megalkotta a nép iskolában tanítható történetét, értelmezte tagjainak egymás iránti kötelességeit, mintát adott a tőlük elvárható erényekből, politikailag használható jelképeket kínált nekik, és megfogalmazta az állammal kapcsolatos kollektív követeléseiket. Ezt a közösségformáló magaskultúrát nevezik nemzeti kultúrának. „Néppé” a nemzeti kultúra gyúrja a nyelvi-etnikai közösséget, abban a mértékben, ahogy e kultúra létrehozóinak sikerül elérniük, hogy elég sok ember határozza meg elsődleges hovatartozását az általuk kínált kulturális minták segítségével. Az ily módon kialakult népet mint az államra igényt tartó, politikai közösséget nevezik nemzetnek.

A nemzet azáltal veszi birtokba az államot, hogy a kiművelt és egységesített nemzeti nyelv válik hivatalos nyelvvé, hogy a nemzeti kultúra válik hivatalos kultúrává, a nemzet ünnepei állami ünnepekké, jelképei az állam felségjeleivé, történeti hagyományai az állam tradíciójává. Az állam azonosul a nemzettel, s elkötelezi magát amellett, hogy a nemzet összessége számára fogja biztosítani a szuverenitással járó előnyöket: a rendelkezést egy terület fölött, a jog védelmét, a befolyt adók által fedezett szolgáltatásokat.

Ha az első feltétel teljesül, az állam alattvalói szolidárisak lesznek egymással a kívülállókkal szemben. Ha a második feltétel is teljesül, akkor az alattvalóknak okuk van az egymás iránti szolidaritást az államra is kiterjeszteni.

A nacionalizmus programja demokratikus és egalitárius: az állam nyelve az egész nép beszélt nyelve legyen, ne csupán az arisztokráciáé; az alkotmány sáncai közé az egész népnek be kell kerülnie, nemcsak a nemességnek; a nép minden gyermeke egyenlő és egyformán testvére a többinek. Innen a „nép”-terminus kétértelműsége: hol a nyelvi-etnikai közösség egészét értették rajta, hol a közrendűeket. A „nemzeti ébredés” egyszersmind azt jelentette, hogy az állam előtt a nemzet minden gyermeke egyenlővé vált, akár palotában lakott, akár kunyhóban.

Ám ez az egalitárius következmény csak akkor terjed ki minden polgárra, ha teljesül a nacionalizmus első számú feltételezése, mely szerint az állam felségterülete egy és csakis egy etnikai hazával azonos. Csakhogy ez a feltétel szinte soha nem valósul meg, sajnos. Az etnikai hazák többnyire átfedik egymást, míg az államok területi igényei kizárólagosak.[5] A legtöbb állam területén nem egyetlen nép él, s ezért nyomban fölmerül a kérdés: mi a többi nép tagjainak státusa a nemzetállamon belül. A nacionalizmus kétlelkű ezzel a kérdéssel kapcsolatban; ambivalenciája leküzdhetetlen, és döntő hatással van a nemzetállami politikára.

Egyfelől, a nacionalizmus egalitárius befelé, a nemzeten belül, de kifelé, az állam területén élő többi népcsoport irányában nem az. S ez nem a program kivitelezésének hibája; a nemzet és a többi nemzetiség hierarchikus viszonyba állítása az elgondolás lényegéhez tartozik. A múlt század első felének nacionalistái általában önmaguk elől is szemérmesen takargatták álláspontjuk kettősségét, az imperialista kor nacionalistái nyíltan beszéltek róla. De akár kimondták, akár nem, ez a kétarcúság elválaszthatatlan a nacionalizmustól. A nacionalizmus az állampolgári identitás meghatározásának stratégiája, de ugyanakkor, s ettől elválaszthatatlanul, a „politikai javakért” folytatott verseny korlátozásának stratégiája is. Úgy írja körül az állammal azonosított nemzetet, hogy ezáltal egyértelmű politikai előnyöket biztosítson a nemzet tagjai számára mindazokkal szemben, akik nem tartoznak közéjük. Etnikailag megosztott társadalomban a nemzetállam létrehozása nem másban áll, mint hogy az egyik népcsoport tagjai kizárólagos ellenőrzést szereznek a közhatalom útján elosztható javak (hivatalok, oktatási intézmények, jogszolgáltatás stb.) fölött, korlátozva a többiek részesedését e szűkös forrásokból. Ebből az következik, hogy az etnikai viszonyok akkor ideálisak az államnemzet tagjainak szempontjából, ha a kisebbségi népcsoportok hányada az összlakosságon belül aránylag magas, és az is marad, ha tehát az asszimiláció elhanyagolható mértékű.

Azonban, másfelől, a nacionalista politika sikere nemcsak a megszerzett előnyök nagyságától függ, hanem azok szilárdságától is. Ezért mindig újra fölmerül a kérdés, hogy számítani lehet-e a kisebbségek lojalitására; kivált akkor, ha a népességen belüli arányuk fenyegetően magassá válik, és (vagy) ha van olyan szomszédos állam, ahol az itteni kisebbség alkotja a többséget. Márpedig a kisebbségek lojalitása a többségi nemzet és a vele azonosított állam iránt mindig bizonytalan. Hisz míg a többségi népcsoport tagjairól természetes módon feltételezhető, hogy szolidárisak egymással és nemzeti közösségükkel, a kisebbségi egyének esetében a lojalitásnak nincs ilyen nyilvánvaló alapja: megléte állandó, külön bizonyításra szorul. (Tréfaszámba ment volna arról beszélni, hogy a magyarok 1848/49-ben bebizonyították a magyar nemzet iránti hűségüket – annál inkább volt szokás hivatkozni például a zsidók hűségének bizonyítékaira.) Ezért a nemzetállam biztonsága szempontjából kedvezőbbnek tűnik, ha a kisebbségi népcsoportok feloldódnak a többségben, s az állampolgárok összessége szigorú értelemben azonossá válik a nemzeti közösséggel.

Ily módon a nacionalizmust megszüntethetetlen belső feszültségek mozgatják; szüntelenül ingadozik az egalitáríus testvériesülés és az antiegalitárius elkülönülés, a kisebbségek beolvasztására, illetve távol tartására való törekvés között. Méghozzá nem a saját zárt köreiben forogva; a kisebbség reagál a felkínált alternatívákra, a többség pedig a kisebbség válaszaira. Gyakori eset, hogy bármit fogadjon el a kisebbség a felkínált alternatívák közül, a többségi politika belső egyensúlyhiánya lehetetlenné teszi számára, hogy megnyugodjon abban, amibe talán már beletörődött volna. Ezért nem kivételes, hogy végül sem az egyik, sem a másik pályát nem fogadja el, hanem az önálló kulturális és politikai megszerveződést választja másodrendű státusának tétlen elfogadása vagy a többséghez való csatlakozás helyett Ez veszélyérzetet kelt a többségi nemzet tagjaiban, s a veszélyeztetettség érzése kényszer igénybevételére bírhatja őket, vagy annál is rosszabbra: az „idegenek” kiűzésére, végső esetben a kiirtásukra. A nacionalizmust a nemzetiségektől való félelem logikája a preventív erőszak felé űzi.

De nem a liberális nacionalizmust, vetheti ellenem a 19. századi szabadelvűséghez való visszakanyarodás híve.

3. Liberális nacionalizmus



A liberális nacionalizmus is nacionalizmus: célja az egységes nemzetállam. Azonban eszköztárából ki van zárva a kisebbségi nyelvhasználat üldözése, a kisebbségi művelődés tiltása, a kisebbség tagjainak elkergetése lakóhelyükről vagy elpusztításuk. Belefér viszont az állam iránti lojalitás azonosítása a többségi nemzet iránti lojalitással, s az államalkotó nemzethez való – szigorúan önkéntes – asszimiláció hivatalos helyeslése. Úgy is mondhatnánk: a liberális nacionalizmus az állampolgári jogok, a politikai egyenlőség és a törvények uralma által korlátozott nacionalizmus.

A liberális nacionalisták azonban nem fogadnák el ezt a meghatározást. Az ő felfogásukban a liberalizmus politikai elvei nem külső korlátok a nacionalista politikán. Azt tartják, hogy a helyesen felfogott liberalizmus és a helyesen felfogott nacionalizmus ugyanoda mutat, a minden polgár számára teljes jogegyenlőséget biztosító nemzetállam fele. A két eszmeáramlatot szerintük nem az álláspontjuk különbözteti meg, hanem a kérdés, melyre válaszolva eljutnak a közös állásponthoz.

A nacionalizmus kérdése ez: milyen indítékból táplálkozik a demokratikus állam iránti lojalitás. Válasza így hangzik: a közösségi összetartozás tudatából. A liberalizmus kérdése: milyen feltételeknek kell az állam eleget tegyen, hogy az egyéntől elvárhassa a törvénytiszteletet. Válasza, a jelen írás céljaira, ebben foglalható össze: az államnak minden polgára számára biztosítania kell a szabadságot életének önálló vezetéséhez, méghozzá mindenki mással egyenlő mértékben. A nacionalista válasz maga után vonja, hogy egy bizonyos állam csak egy bizonyos nemzet állama lehet; nem fogadható el olyan közösségek tartós létezése, melyek nemzet volnának a nemzetben, állam az államban. Nos, a korai liberálisok köreiben közhelynek számított, hogy a szabadelvű válasz is ugyanerre a következményre vezet.

A nacionalista azért ellenzi, hogy az államban több társnemzet is politikai elismerést nyerjen, mert feltételezi, hogy az elkülönült nemzeti közösségek tagjaitól nem várható el az egymás iránti szolidaritás. A liberálisok azért ellenezték, mert a jogegyenlőséget féltették a különálló nemzetek politikai elismerésétől. Abból indultak ki, hogy az állam csak akkor kezelheti egyenlőkként a polgárait, ha minden egyén közvetlenül ugyanazon törvények alatt áll. Ha a törvények alanya nem az egyén, hanem az állam és az egyén közé iktatódó közösség, akkor két különböző közösséghez tartozó polgár más és más bánásmódban részesül, s ez elfogadhatatlan.

1789 őszén a francia nemzetgyűlés napirendjére tűzte a zsidók emancipálásának kérdését. A javaslat támogatói a következőképpen érveltek: A polgárjogok megadásával az állam nem tesz egyebet, mint hogy elismeri az emberek természetes jogait. Minden ember szabadnak és egyenlőnek született, ugyanazon természetes jogok alanyaként. Ezért az állampolgári jogok senkitől nem tagadhatók meg, aki tartósan az állam területén lakik. A zsidók – mint emberek – ugyanazon jogokkal születtek, mint bárki más. Következésképpen a francia földön élő zsidók ugyanúgy nem foszthatók meg a polgár jogaitól, mint a többi országlakosok.

Az emancipáció ellenfelei erre azt felelték, hogy a zsidók kirekesztik magukat a nemzet testéből, hisz saját külön hitük van, saját szokásaik, hagyományaik és intézményeik vannak, saját egyházi törvényeknek és hatóságoknak engedelmeskednek. Ha a zsidók elnyernék a francia polgárok jogait, ezzel azt ismerné el a Nemzetgyűlés, hogy nemzet lehetnek a nemzetben, állam az államban, ami megengedhetetlen.

A vitát az teszi igazán érdekessé a számunkra, amit a törvényjavaslat legékesszólóbb pártfogója, a liberális Clermont-Tonnerre válaszolt az ellenvetésre. Clermont-Tonnerre elfogadta a követelést, hogy senki ne legyen „állam az államban”, de tagadta, hogy az emancipáció ilyen kiváltságokkal ruházná föl a zsidóságot: „Mindent meg kell tagadni a zsidóktól mint nemzettől – mondta –, és mindent meg kell adni nekik mint egyéneknek. Nem alkothatnak az államon belül sem politikai testet, sem rendet. Egyénenként kell állampolgárokká lenniük.”[6] Ez ugyanaz a tézis, mint a nacionalizmusé: az állam egy és csakis egy nemzetet ismerhet el – azt, amelyik egybevág a polgárok összességével.

Liberalizmus és nacionalizmus találkozása szerencsés frigyet ígért. Úgy látszott, a liberális tan helyre tudja állítani az összhangot a nacionalizmus demokratikus és egalitáríus indíttatása, valamint a kisebbségekkel szembeni, megkülönböztető politikája között; méghozzá oly módon, hogy az elkülönítés és a beolvasztás stratégiáját is kibékíti egymással. Megmutatja, hogyan bánhat a nemzetállam egyenlőkként többségi és kisebbségi polgáraival, miközben az előbbiek nyelve és kultúrája számára különleges státust biztosít, és hogyan kapcsolhatja össze e gyakorlatot az asszimiláció pártfogolásának azzal a módjával, mely nem sérti a kisebbség tagjainak választási szabadságát. S mindezt nem ad hoc módon teszi, hanem elméletének más területeken már jól bevált megoldásait alkalmazva a nemzeti kérdésre.

A nemzet és a nemzetiségek megkülönböztetése csupán egy volt az elhatárolások sorában, melyek révén a liberalizmus biztosítani kívánta az állam előtti egyenlőség és az egyéni szabadság egyidejű megvalósulását. Az államnak minden polgárát egyforma jogokkal kell felruháznia, és egyforma kötelességeknek kell alávetnie őket, állította a liberalizmus, csakhogy a polgárok nem egyformák: más és más a viszonyuk a valláshoz, különböznek kulturális hagyományaik, változatos foglalkozási, nyelvi, területi, etnikai csoportokhoz sorolják magukat és egymást, különböző életmódokat követnek. Ha ez a sokféleség hivatalos elismerést nyerne, akkor az állam nem kezelné polgárait egyenlőkként. Ha viszont az állam kitörölné a sokféleséget a társadalomból, akkor vége volna a vallás, a lelkiismeret, az életmódok, a társulás szabadságának. E dilemma klasszikus liberális megoldása a közügyek és a magánügyek tartományának intézményes elhatárolásában állt. Mint az állam polgára, minden egyén azonos jogok és kötelességek alanya. De a magánéletben, melynek határánál az állam illetékessége véget ér, különbözhet a többiektől. Ily módon az emberek szabadon kiművelhetik partikuláris életmódjukat, és ápolhatják partikuláris kultúrájukat a magánszféra közegében, anélkül hogy a szabadság szétrombolná a politikai egyenlőséget; az állam valamennyiüket egyenlőkként kezelheti, anélkül hogy személyes szabadságukat megsemmisítené.

Ez az elgondolás adott fogalmi eszközöket a nacionalista eszme és az állampolgári jogegyenlőség összeegyeztetésére. A szabadelvű nemzetállam a közéletet az egységes nemzeti kultúra tartományaként kezeli, mondták a liberális nacionalisták, de átengedi a magánéletet a nemzetiségek sokféleségének. A politikai nemzet senkit nem korlátoz abban, hogy a magánélet tágas térségeiben nemzetiségi nyelvét beszélje, nemzetiségi kultúráját művelje, nemzetiségi hagyományait ápolja. Amikor azt követeljük, hogy a magyar nyelv nyilváníttassék államnyelvvé, írja Kossuth a Pesti Hírlap harmadik számának vezércikkében, a nemzetiségeknek netán „nyelvöket tiltjuk ki szájaikból”? A válasz: „Korántsem.” Mi csupán „azt akarjuk, hogy a magyar hazában… a kormányzás és közigazgatás nyelve a magyar legyen”. 1842 őszén, egy másik vezércikkében pedig azt mondja: a nyelvhasználat ügyében csupán egy dologhoz kel ragaszkodni, ahhoz, hogy „a közigazgatásnak minden ága Magyarországon kivétel nélkül… magyar legyen”. „Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság”, s ezért „törvény által is tanácsos volna kijelenteni…, hogy a magyar törvényhozás az ország idegen ajkú lakosait nyelvöktől megfosztani nem csak soha nem szándékozott, de sőt elismeri, miképen a magányélet nyelvviszonyaiba törvény által kényszeritőleg beavatkozni jogtalanság volna”.[7]

Kisebbségi körökből gyakran hangzott el a vád, hogy az efféle deklarációk képmutatóak. Részint azért, mert a magyar liberális nacionalizmus a gyakorlatban nem mindig volt olyan türelmes „a magányélet nyelvviszonyai” iránt, mint szavakban. Az ilyen szemrehányások a történészre tartoznak, nem az elméleti elemzőre. Csak azt bizonyítják, hogy a nacionalista liberálisok nem mindig voltak hűek politikai elveikhez; azt nem, hogy nem is volna lehetséges a liberalizmus elvei által megfelelően korlátozott nacionalista politika. Részint azonban olyan ellenvetéseken alapult a képmutatás vádja, melyek a liberális nacionalizmus lényegét érintik. A következőkről van szó.

A Kossuth által is használt megkülönböztetés egy lényeges ponton különbözik közélet és a magánélet elhatárolásának többi példájától. A vallási sokféleséget a liberalizmus úgy kívánta kezelni, hogy az egyházakat elválasztják az államtól. Az életmódok sokféleségét úgy, hogy az államot elválasztják az erkölcsöktől. Látszólag a nyelvi sokféleség kezelésére is ugyanezt a megoldást javasolja, íme az állam vallási semlegességének analógiája a nyelvre kiterjesztve, Eötvös József megfogalmazásában: „Azon kor, mely a polgári jogok teljes egyenlőségét mondotta ki, mely minden vallásfelekezeti különbség nélkül a vallásoknak egyenlő szabadságát állapította meg, a polgároknak nyelvök használatára nézve is hasonló szabadságát követeli.”[8] Csakhogy a nemzetállam programja nem az állam és a polgárai által beszélt nyelvek elválasztásának programja volt, ennek nincs is értelme ott, ahol a hivatalos nyelv nem holt nyelv, nem idegen nyelv, és nem is mesterséges nyelv. A kérdés valójában úgy szólt, hogy a hivatalos nyelvnek hogyan kell megoszlania az állam területén beszélt nyelvek között. A nacionalizmus a nemzeti nyelv hegemóniáját kívánta. A liberális nacionalizmus azt képviselte, hogy a hegemónia elfogadható, amíg a kisebbségek magánéletükben akadálytalanul használhatják a nyelvüket, megkapják a jogot az anyanyelvi iskolákhoz, s a hivatalokkal és bíróságokkal is saját nyelvükön érintkezhetnek. A liberális állam valláspolitikája a vallási egyenlőséget intézményesítette. Nyelvi politikája azonban nem a nyelvi egyenlőség intézményesítése volt, hanem az egyenlőtlenségé (még ha kevésbé szélsőségesé is, mint amit az illiberális nacionalizmus teremt és tart fenn).

És mégis, a liberális nacionalisták jóhiszeműen gondolhatták, hogy politikai elveik nincsenek konfliktusban egymással. A vallási és a nyelvi-etnikai hovatartozás között van ugyanis egy lényeges különbség. Bár az emberek nagy része születéskor készen kapja vallását, a hit nem valami esetleges dolog. A hívő ember, miután fölnevelkedvén a maga módján megvizsgálta az örökbe kapott tantételeket, azzal a meggyőződéssel tart ki mellettük, hogy igazak. Ez a meggyőződés magában foglalja, hogy ami a többi hitben (s persze az ateizmusban) ellentmond nekik, az szükségképpen hamis. Aki vallásával szakít, az vagy megtagadja a hitet, melynek igaz volta felől nincsenek kétségei, s akkor olyasvalamit tesz, amire nincs mentség, vagy azért szánja rá magát e lépésre, mert arra a belátásra jutott, hogy korábbi hite hamis volt. A nyelvi-etnikai hovatartozásnak nincs ilyen, az esetleges tényeken túlmenő alapja; merőben véletlen adottság. Abból, hogy a magyar nyelv szép és a magyar kultúra értékes, nem következik, hogy a román nyelv ne volna szép, s a román kultúra ne volna értékes. Aki bármelyik irányba haladva nyelvi-etnikai közösséget cserél, nem az igaz és a hamis, nem a jó és a rossz, nem a helyes és a helytelen között választ, csupán a „más”-t választja. De onnan nézve az elhagyott közösség a „más”: egyetlen etnikum nézőpontja sem kitüntetett Ez a különbség messzemenő következményekkel jár.

Tegyük fel, hogy az állam egyenlőtlenül osztja el a politikai úton megszerezhető előnyöket s a politikai úton kiküszöbölhető hátrányokat két (vagy több) vallási közösség között Ilyen helyzetben a hátrányosan megkülönböztetett vallási közösség tagjai elfogadhatatlan választás elé kényszerülnek. Vagy megtagadják a (szilárd meggyőződésük szerint) helyes és igaz hitet, hogy ők is hozzájussanak az állam által osztogatott előnyökhöz, s akkor elvesztik az esélyt, hogy az e világi életben komoly, tisztességes embernek minősüljenek, s talán annak esélyét is, hogy a túlvilági életben részük legyen az üdvözülésből. Vagy kitartanak az igaznak vallott hit mellett, s akkor méltánytalan hátrányokat kell elszenvedniük. Ezen nem segít, hogy a magánéletben esetleg minden vallás gyakorlása egyformán szabad. A vallási tolerancia természetesen jobb a vallásüldözésnél, de nem kárpótol a politikai diszkriminációért. Csakis az állam és az egyházak elválasztása, az állam vallási semlegessége biztosíthatja minden polgár számára, hogy mindenki mással egyenlő bánásmódban részesüljön.

Most viszont képzeljük el, hogy az állam nyelvi-etnikai közösségek között osztja szét egyenlőtlenül a politikai előnyöket és hátrányokat. Ez az elrendezés a kisebbségek tagjait nem állítja olyan dilemma elé, mint a vallás szerinti megkülönböztetés. Ha hátrányaikon könnyíteni akarnak, és hozzá kívánnak jutni a megszerezhető előnyökhöz, nyugodtan átmehetnek a kedvezményezett helyzetű közösségbe: mint láttuk, nem a hamisat választják az igazzal, nem a rosszat a jóval, nem a helytelent a helyessel szemben. Csupán három feltételnek kell teljesülnie. Először, a megkülönböztetésnek ésszerű célja kell legyen, s a szükségesnél nagyobb előnyöket és hátrányokat nem teremthet (Ilyen ésszerű cél, mondhatnánk Eötvössel, hogy az államnak legyen hivatalos nyelve, s az lehetőleg essen egybe azzal az élő nyelvvel, melyet területén a legtöbben beszélik.) Másodszor, az asszimiláció útjai nyitva kell álljanak a többséghez csatlakozni szándékozók előtt. Harmadszor, a megkülönböztetés nem terjedhet ki a magánszférára: ott mindenkinek egyformán szabadon kell gyakorolnia nyelvét és ápolnia anyanyelvi kultúráját, ha azt választja az átállás helyett.

Belátható, hogyan gondolhatták a liberális nacionalisták, hogy ameddig az állam nem avatkozik be „a magánélet viszonyaiba”, és az asszimilációt sem kényszerrel nem ösztönzi, sem kényszerrel nem akadályozza meg, addig az államnemzetnek adott politikai előnyök nem sértik a szabadság és egyenlőség elveit Ilyen körülmények között a politikai kiváltságok nem lehetnek tartósak. Bármi legyen az előnyök és hátrányok kezdeti elosztása, az egyének szabad választásai viszonylag rövid időn belül olyan eloszláshoz vezetnek át, melyet mindenki önként elfogad, mint a maga számára legjobbat. Amiből mellesleg az is következik, hogy kellő türelem és befogadókészség esetén a nemzetállam idővel valóban egyetlen nemzet államává lesz, valamennyi polgárának nemzeti közösségévé – hisz hosszabb távon kifizetődőbb az asszimilációt választani.[9]

Így tehát a liberális nacionalizmus formulája nem álszent. Azonban végzetes félreértésen nyugszik.

4. Az asszimiláció költségei


Semmi kétség, a nyelv és a kultúra cseréje nem kívánja meg az embertől, hogy meggyőződést, hitet is cseréljen. De ennyi nem elegendő ahhoz, hogy a váltás erkölcsileg közömbös műveletnek minősüljön. Mindenekelőtt, a liberális nacionalisták nem vették eléggé komolyan, hogy ami a saját nemzetük tagjára igaz, az igaz a más nyelvi-etnikai közösségek tagjaira is: a kisebbségi népcsoport ugyanúgy „mi” azok számára, akik közös nyelvet beszélnek, közös szokásokban nevelkedtek föl, ahogy a többség is „mi” az oda tartozóknak. A kisebbségi állampolgár nem egy szál magában álló lény; nem az elszigetelt egyén magányát cseréli föl a nemzeti közösség vállalásával. Aki azt választja, hogy belép a többségi nemzetbe, egyszersmind azt is választja, hogy kilép a saját nép-csoportjából. Nemcsak arról dönt, hogy csatlakozik azokhoz, akik a többséget alkotják, hanem arról is, hogy elhagyja azokat, akik megmaradnak kisebbségnek. Ez védhető választás, az összetartozás nem felmondhatatlan. Az egyén beleszületik ugyan társas kapcsolataiba, de felnövekedvén megvizsgálhatja őket, s egyedül rajta áll, hogy tudatos elkötelezettséggé változtatja, vagy föladja örökbe kapott kötődéseit. Nem várható el az eredeti közösség iránti lojalitás attól, aki már nem tekinti a magáénak azt. Ám ez a döntés, a „mi”-kapcsolat megszakítása, mégiscsak lelkiismereti természetű, és az egész személyiséget megrázza, hisz nem csupán arról szól, hogy mi előnyös neki, hanem arról is, hogy kicsoda ő, hová tartozik, hogyan határozza meg önmagát.

Továbbá, mint minden nép, a kisebbségi népcsoport is szokásokkal, szertartásokkal, sajátos tárgyi, vizuális és zenei kultúrával különül el azoktól, akik „mások”, s ennek a kultúrának a segítségével ad az egyén formát az életének. Az átállás maga után vonhatja az egész életforma kicserélődését (más ünnepek, más rítusok, másféle rokonsági szerkezetek, másféle viszony a nemzedékek között), ami arra kényszerítheti az egyént, hogy személyiségét is gyökeresen változtassa meg. Nem mindenki képes ekkora fordulatra, s aki képes is, mindenképpen nagy terhet vesz magára.

Harmadszor, a többséghez való sikeres csatlakozás többet feltételez az államalkotó nemzet magaskultúrájának elsajátításánál. Sőt, igazán nem is ez számít. Ahhoz, hogy valakit a „mi” körébe tartozónak fogadjanak el, elsősorban a mindennapi közlekedésben kell hibátlan pontossággal részt vennie: idegen akcentus nélkül kell beszélnie a nyelvet, nem térhet el a testi érintkezés bevett eljárásaitól, taglejtéseiben nem szabad semmi furcsának lennie, úgy kell mozognia a térben, úgy kell a tárgyakat kézbe vennie, ahogyan „mi” megszoktuk, különben azonnal megismerszik rajta az idegen.

Ezek cseppet sem bonyolult dolgok, minden gyerek kifogástalanul elsajátítja őket. De nem céltudatos tanulás útján, hanem úgy, hogy gyakorolja az együttélést a' őt körülvevő felnőttekkel, akik viselkedésükkel mintát adnak neki. Többnyire utólag sem tudja, hogy mi az, amit a magáévá tett. Gyakran nem is vagyunk képesek megmondani, mit tartunk szokatlannak a másik viselkedésében, mégis úgy viszonyulunk hozzá, mint aki „más”. A felnőttként asszimilálódó egyén nem rendelkezik azzal a környezettel, melyben spontán gyakorlás által minden szükségeset eltanulhatna, s ráadásul a gyermekkor elmúltával a legtöbb ember már kedvező környezeti feltételek között sem képes rá, hogy tökéletes jártasságra tegyen szert egy idegen nyelvi-etnikai kultúrában. Ezért az átállás sokak számára azt jelenti, hogy elveszti eredendő közösségét, de nem nyer teljes befogadtatást az új, választott közösségbe.

Ez nyomasztó hátrányt okozhat, mert, mint láttuk, a kisebbségek beolvadásával szemben a többség mindig kétlelkű. A „mi” körének tágulása, az „ők” köreinek szűkülése megnyugvással tölti el, hiszen így többen lesznek azok, akiknek lojalitására bizton lehet számítani, és kevesebben azok, akiknek politikai hűsége nem magától értetődő. Ez arra ösztönzi, hogy támogassa az asszimilációt, sőt, hogy nyomást gyakoroljon a kisebbségek tagjaira az asszimilálódás érdekében. De másfelől a beolvadás csökkenti a nemzetállami rend előnyeit, hisz egyre több emberrel kell osztozni az állam útján megszerezhető javakon. Ezért a serényen asszimilálódó kisebbségi egyének hamarosan azon találhatják magukat, hogy újabb, most már a nemzeti közösségen belüli megkülönböztetések állnak az útjukban. Az egyik ember a nemzet tősgyökeres tagjának fog számítani, a másik jöttmentnek; a nemzethez tartozás előnyeiből csak az előbbi részesül magától értetődő módon, az utóbbitól ugyanúgy elváratik a hűség szakadatlan bizonyítása (a „magyarságteljesítmény”), mint azoktól az állampolgároktól, akik el sem hagyták eredeti közösségüket.

A liberális nacionalizmus persze elutasítja az efféle „teljesítmények” megkövetelését, miként az önkényes diszkrimináció egyéb formáit is. De ennyi nem elegendő a szabadság és egyenlőség megvalósulásához. A politikai előnyök és hátrányok egyenlőtlen elosztását nem menti, hogy elvben bárki választhatja az előnyösebb besorolást a maga és a családja számára. Egyrészt nem igaz, hogy az asszimiláció gyorsan és maradéktalanul megvalósulhatna. Másrészt nem igaz, hogy az asszimiláció választása ne kívánna erkölcsi súlyú döntést az egyéntől, ne tenné kockára önbecsülését, és ne hordozná magában az identitásvesztés veszélyét. Ahogy nem minden hitehagyó fog rossz lelkiismerettel élni (ellenkezőleg, van, akit felszabadít meggyőződéseinek újragondolása s az a tény, hogy életvezetését volt ereje összhangba hozni új nézeteivel), ugyanúgy nem mindenki kerül összeütközésbe a lelkiismeretével, ha nyelvi-etnikai közösséget cserél. De ahogy a hit elhagyása súlyos lelkiismereti és személyiségi válságot okozhat, ugyanúgy az eredeti nyelvi-etnikai közösség elhagyása is.

A következmény eléggé nyilvánvaló. A nyelvi-etnikai és a vallási hovatartozás különbsége nem olyan természetű, hogy az előbbi körben védhetővé tenné a politikai egyenlőtlenségeket, melyek az utóbbi körben védhetetlenek. Nem lehetünk egyszerre következetes liberálisok és következetes nacionalisták

De mire vezet ez a belátás?

Az egyik lehetőség az volna, ha a vallások liberális kezelését maradéktalanul kiterjesztenék az etnikumokra is. A szabadelvű államnak ezek szerint az etnikumoktól elválasztott államnak, etnikailag semleges államnak kell lennie.[10] Ez a megoldás első pillantásra vonzónak tűnik föl, mert a liberalizmus jól bevált eljárásait – az állampolgári jogegyenlőséget, illetve a magánélet és a közélet világos szétválasztását – vinné tovább, kiküszöbölve egy erkölcsileg és esztétikailag egyaránt kellemetlen anomáliát. A másik lehetőség első pillantásra jóval kevésbé rokonszenves. Ahelyett, hogy az államot végképp megtisztítaná a nyelvi-etnikai különbségek nyomaitól, nyílt politikai elismerést adna e különbségeknek, és a kisebbségek politikai kiváltságaival próbálná ellensúlyozni a többség politikai kiváltságait. Ahelyett, hogy eltörölné az egyenlőtlenségeket, az államot szüntelen méricskélésre kényszerítené: ki élvez éppen méltánytalan előnyt, s kit sújtanak kiegyenlítendő hátrányok.

Így tehát ésszerűnek látszik az etnikailag semleges állam megoldását választani. Azonban súlyos megfontolások szólnak e látszólag vonzó választás ellen. Először is, az állam és az etnikumok elválasztása gyakorlatilag nem vihető végig. Az állam nem létezhet hivatalos nyelv nélkül: vagy a területén beszélt nyelvek valamelyikét (egyet, többet, az összesét) emeli hivatalos nyelvvé, vagy egy idegen (esetleg holt vagy mesterséges) nyelvet, de hivatalos nyelvnek lennie kell. Az állam nem hagyhatja szabályozatlanul a munkanapok és munkaszüneti napok eloszlását, s azt sem bízhatja a magánszféra közösségeire, hogy mikorra essenek a naptári ünnepek. Vagy olyan naptárat szerkeszt, ahol a hivatalos szabadnapok és az állami ünnepek a területén élő valamelyik (az egyik, néhány vagy az összes) közösség szabadnapjaival és ünnepeivel esnek egybe, vagy olyat, melynek egyetlen közösség kitüntetett napjaival sincs közös része. Az állam nem lehet meg történeti emlékezet nélkül, és hivatalos hagyományai vagy ráépülnek valamelyik (egy, néhány, valamennyi) közösség saját emlékezetére, vagy a kollektív memóriák egyikével sem érintkeznek, és így tovább. Az utóbbi típusú megoldások valósítanák meg az állam semlegességét. Elég belegondolni a példákba, hogy belássuk, modern, demokratikus államban elhanyagolható e módszer következetes alkalmazásának esélye. A hivatalos nyelv nem szakadhat el a beszélt nyelvektől; a hagyományos munkaszüneti napok összessége nem minősíthető kötelező munkanappá; az állam múltja nem válhat el a területén élő közösségek múltjától.

De most tegyük fel mégis, a tisztázás kedvéért, hogy az etnikailag semleges állam programja megvalósítható. Milyen állam lenne az, melynek nyelve szándékosan különbözik a területén beszélt anyanyelvek összességétől, melynek jelképeit senki nem tudhatja a magáénak, története mindenki számára idegen? Olyan állam, mely nem tart igényt rá, hogy a polgárok a magukénak tekintsék, és egymással politikai közösséget alkossanak. Nem a köz hatalma volna, hanem közjavakat szolgáltató vállalkozás. Fogyasztókat szolgálna ki, akiknek nem számít a lojalitására és áldozatkészségére. Polgárai között nem lenne erősebb kapcsolat, mint amit egymás számára közömbös fogyasztók között teremt az a tény, hogy történetesen ugyanazon cég szolgálja ki őket. Innen visszatekintve az etnikailag semleges állam nem is olyan vonzó ötlet, mint első pillantásra feltűnt. Ameddig az emberi együttélés államok keretei között rendeződik el, nem kívánatos, hogy az állam szolgáltatócéggé váljon. Ki állítaná, hogy jobb életet élnénk, ha magyar állampolgárból a Hungária Rt ügyfelévé minősülnénk vissza?

A nacionalizmusnak van válasza a kérdésre, hogyan lehetséges politikai közösség, miként lehetnek az állam polgárai szolidárisak egymással, és lojálisak államuk iránt. Az etnikailag semleges állam elgondolásának nincs válasza erre a kérdésre. Olyan megoldást kell keresnünk, mely – akárcsak a nacionalizmus – képes megválaszolni a politikai összetartozás kérdéseit, de úgy, hogy közben fenntartja szabadság és egyenlőség liberális összhangját.

De ha erre az útra lépünk, mi lesz akkor a klasszikus liberalizmus büszkeségével, a közügyek és a magánügyek elválasztásával? Semmi kétség, a társnemzeti állam terve kevesebbet hagy meg a magánügyek tartományában, mint amennyit a liberális hagyomány jónak tartana. Mégis, figyeljünk föl rá, hogy a két terület szétválasztása a liberalizmusban nem cél, hanem eszköz, nem alapérték, hanem technika alapvető értékek megvalósítására. A cél az, hogy a polgárok együttélését szabályozó berendezkedés elfogadható összhangot teremtsen szabadság és egyenlőség között, mégpedig úgy, hogy közben létrehozza a feltételeket a harmadik nagy liberális érték, a szabad és egyenlő polgárok testvérisége számára. Ha ez a cél csak bonyolultabb szervezetben közelíthető meg, mint amilyen a liberalizmus klasszikusainak szeme előtt lebegett, akkor a liberális értékrend elkötelezettjeinek bonyolultabb szervezetben kell gondolkodniuk

Ezért azt javaslom, tegyük félre az etnikailag semleges állam gondolatát, és vizsgáljuk meg a nemzetállam más alternatíváját, a társnemzeti államét.

(Következő számunkban folytatjuk)

Jegyzetek

[1] „Még egy szó a nemzetről”, Magyar Hírlap, 1996. január 13., 7. o.; „Köztársaság és nemzet”, MH, 1996. január 20., 7. o.; „Közhaza és republikánus hit”, MH, 1996. január 27., 7. o.; valamint „Asszimiláció és egyebek”, MH, 1996. február 10., 7. o.

[2] Ungváry Rudolf: „A politikai nemzet fogalmáról”, MH, 1996. január 29., 7. o.; Révész Sándor: „A politikai nemzetről”, Népszava, 1996. január 26., 6. o.; valamint Eörsi István: „Gazsi 1996. január 27-én…”, MH, 1996. február 3., 7. o.

[3] Kende Péter a „nemzetközösségi állam” elnevezést javasolja. Vö. Kende P.: „Van-e kiút a magyar–román viszályból?” a szerző Miért nincs rend Kelet-Közép-Európában? című kötetében, Budapest, 1994, 141–145. o., valamint ugyanő: „Etnikum és politikum”, Politikatudományi Szemle, 1995/3. sz., 123–127. o. Némi habozás után azért döntöttem úgy, hogy nem követem ezt a rokonszenves szóhasználatot, mert a „nemzetközösség” terminus a magyar nyelvben hagyományosan több (szuverén vagy nem szuverén) állam együttélését idézi föl.

[4] A lutheránus Petőfi állítólag egyszer reformátusnak mondta magát. „A körülötte állók tudják, hogy evangélikusnak keresztelték, és csodálkozva, talán egy kicsit gúnyosan is várják a magyarázatot. »Nem akarom, hogy csak a vallásom miatt is talán tótnak tartsanak« – mondja ingerülten…” Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Budapest, 1963, 33. o.

[5] Ungváry Rudolf igen szép megfogalmazásával: „Egy földrajzi helyen csak egyetlen állam lehetséges, és – ha azt akarjuk, hogy demokrácia legyen, akkor – egyetlen, oszthatatlan polgárság. De ugyanazon a földrajzi helyen, ugyanabban az államban egyszerre több haza is lehetséges… Szentendre szerb haza is, ahogy Erdély, a Felvidék déli része és a Temesköz magyar haza is. A szentendrei szerb haza nem ugyanaz,
mint a szentendrei magyar haza. Ahogy az erdélyi magyar haza nagyon különbözik az erdélyi román vagy szász hazától.” L. a 2. sz. jegyzetet.

[6] Idézi E. Badinter és R. Badinter: Libres ét Égaux. Paris, 1989, 137. o.

[7] Idézi Spira Gyögy: „Széchenyi és a nemzetiségi kérdés”, Régió 3

(1992) 103. o.

[8] Eötvös J.: Arcképek és programok. Budapest, 1975, 716. o.

[9] L. J. S. Mill: Considerations on Representative Government. London, 1910, 391–398. o. Mill bizakodását két további feltételezés támogatta meg. Az egyik a múlt század minden progresszív tana által osztott hiedelem, hogy a nagy és terjeszkedni képes népek egyszersmind a fejlettebb civilizációt képviselik a kisebb, bekebelezett népekkel szemben, s így az utóbbiak asszimilálódása önmagában is hatalmas evolúciós előny. A másik feltételezés az volt, hogy ha a helyzet véletlenül mégsem felelne meg ennek az optimista képnek, akkor a bekebelezett nép képes kiharcolni a maga számára az elkülönült államot. A kétféle mozgás együttesen a nemzetállami rend felülkerekedéséhez vezet.

[10] Ha jól értem, ezt a nézetet képviseli Gombár Csaba. L. „Társadalomszemléletünk etnicizálódása” című vitaindító cikkét, Politikatudományi Szemle, 1994/4. sz., 78–115. o., valamint válaszát a hozzászólásokra: „Szóra szó”, Politikatudományi Szemle, 1995/3. sz., 128–137. o.

• Játéktér