Mink András, Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Miért is kellett a távfűtési díjak miatt a főpolgármesternek elmennie a miniszterelnökhöz?

Az általunk vásárolt távhő díját az Energia Hivatal meg akarta emelni 40 százalékkal. Ez a távhő ráadásul hulladék-hő, az elektromos energia előállításának mellékterméke. Világos, hogy nyereségesebbé akarták tenni az erőművet, hogy minél drágábban lehessen magánkézbe adni. Mindeközben a saját telepeinken mi olcsóbban állítjuk elő a hőt. Egy héten át szajkóztuk, hogy ez őrület, ezt nem tudják fizetni az emberek, csődbe megy a vállalatunk. De ez kevéssé érdekelte a kormányzatot. Inkább az hatott, hogy ez esetben mi kénytelenek lennénk saját hőtelepeket építeni. És akkor a távhőt, amit az erőmű termel, nem tudják eladni másnak.

Szóval a verseny, főpolgármester úr.

Így van. A végén sikerült lenyomnunk az árat.

Mennyire?

Ők végül 29 százalékot emeltek De mi csak 18 százalékkal emeljük a díjakat.

A többit állja a főváros?

Nem, de csak a távhőszükségletünk 70 százalékát vesszük tőlük. A többit már most is a saját rendszerünkben állítjuk elő, valamivel olcsóbban. A kormányban egyesek azt hiszik, hogy ez valami trükk, a főváros eljátssza, hogy „megvédi a népet”, pedig szakmai, gazdasági kérdésről volt szó.

A népszerűségi listák stabil másodikja vagy a köztársasági elnök után. Mitől vagy ilyen előkelő helyen?

Őszintén szólva ez számomra is rejtély. Talán azért, mert a politikában az idő a legfontosabb tényező.

Megismertek az emberek?

Igen – persze meg is unhatnak. Másrészt a várospolitika jó terület.

A népszerűségi lista országos mintából készül.

Na jó, de eljönnek az emberek Budapestre…

És azt látják, hogy lépni nem lehet a kutyagumitól, összeomolnak a lakóházak, nyüzsögnek a zsebtolvajok, a rosszlányok…

Van azért más is. Felújítottuk a földalattit, elkezdtük a Nagykörút meg az Andrássy út felújítását, megépült a Lágymányosi híd is.

Arról még lenne kérdésünk…

Az a híd rossz kompromisszumokkal készült. Mi nem ott akartuk, ahol épült, ez az Antall-kormány döntése volt. Ott épül híd, vagy nem épül híd – más választásunk nem volt. De egészében véve most már évente mintegy harmincmilliárdot ruházunk be…

Észreveszik ezt a polgárok?

Én már két éve fáradhatatlan szorgalommal próbálom erre felhívni a figyelmüket.

De változtat mindez sanyarú mindennapjaikon?

Hogyne. Lakható város épül körülöttük. Közben vannak szociális ügyek is, amiket tényleg megcsinálunk. Van kompenzációs rendszer, ami sehol máshol nincs, elindítottuk az iskolatej-ügyet, három éve, azóta megy.

Nem mintha ezeket lebecsülném, de az összkép, amivel az idelátogató meg a városlakó szembesül, mégis elég lehangoló. Hiába kap a gyerek tejet az iskolában, ha a szülők nem tudják kifizetni a villanyszámlát…

Ezt a polgár nem a várospolitikával hozza összefüggésbe, hanem a kormánnyal, a pártokkal és a parlamenttel.

Apropó, pártok. Azért te mégsem csak egy technokrata-lokálpatrióta főpolgármester vagy, hanem ügyvivő az SZDSZ-ben, elvileg az országos politikában is nagyon fontos tényező. Az vagy?

Nem vagyok. A várospolitikában vagyok fontos tényező, és Budapest méretei miatt vagyok ismert politikus. Önmagában attól, hogy ügyvivő vagyok, nem lennék ilyen széles körben ismert. Nekem a pártpolitikusi szerep sokszor korlátot jelent, hiszen vagy várospolitikus vagy, és akkor a kétmillió fővárosi érdekeit kell képviselned, alkalmasint a kormánnyal, vagy akár a saját pártoddal szemben is vállalnod kell a konfliktust, vagy pedig pártpolitikus vagy, aki most éppen e poszton képviseli a pártját.

És ezt életre szóló választásnak gondolod?

Ez nagyon nehéz kérdés. A polgármesterkedés egyfajta szakma is. Amit itt megtanul az ember, azok nagyon helyi ismeretek, egy városról, az önkormányzatról. Ezt itt lehet igazán használni. És sok mindenből kimaradok. Nem vagyok parlamenti képviselő, nem vagyok benne a kormány döntéseiben, és emiatt nem is jutok hozzá azokhoz az információkhoz, amelyek lehetővé tennék, hogy az országos politikában aktív legyek.

Tudatosan választottad ezt a szerepkört?


Nagyon tudatosan választottam.

Most, hogy „ellenzéki” polgármesterből „kormánypártivá” lettél, könnyebb, vagy nehezebb ezt a szerepet játszani?

Az előző ciklusban hosszú ideig azt gondoltam, hogy ellenzéki mivoltom korlátoz, és sokkal jobb lenne, ha mondjuk azonos pártállásúak lennénk a kormánnyal. Nem így van. Egy ilyen léptékű nagyváros és a kormányzat között mindig van konfliktus, függetlenül attól, hogy ki van hatalmon. Sok oka van ennek. Vetélkedés van az apparátusok között, amit kifejezetten jónak tartok. A főváros 1200 fős apparátusa, háttérintézményei szakmai kérdésekben hallatják a hangjukat. Szinte mindenben. Mondhatnám az önkormányzati pénzügyek, a településrendezés, a műemlékvédelem területét. Ez kormány–főváros meccs. Mondok egy példát: a hatékony önkormányzati finanszírozási rendszerről valószínűleg a Városháza szakértői tudják a legtöbbet, és az erre vonatkozó javaslatot meg is fogjuk csinálni.

Azért a finanszírozás módja nem szakkérdés, hanem hatalmi kérdés. Arról szól, hogy ki osztja a pénzt.

Persze, a decentralizáció, a saját bevételek növelése, a központi hatalom befolyásának csökkentése stb. liberális koncepció, és én vállalom is, hogy liberális polgármester vagyok. De ez nem csak egy érdekkonfliktus, hanem szakmai kérdés is. A politikusok egyszerűen nem értenek hozzá. Rossz modellt csináltak. Senki sem tudta, hogy miként kell kinéznie egy nagyváros hatékony igazgatási rendszerének, mert senki nem látott még ilyet.

Visszatérve az előbbiekre, hogyha főpolgármesternek lenni ennyire nem politikusi szerepkör, akkor tulajdonképpen mi a jelentősége annak, hogy liberális vezetése van a városnak?

Közvetlen jelentősége talán nincs. Abszurd lenne, mondjuk a lakóterek belmagasságáról szóló vitában pártálláspontot elővezetni. De nagyon nagy jelentősége van annak, hogy a város vezetése mit gondol kultúráról, oktatásról. Vannak területek, amelyek rendkívül politikaérzékenyek – ilyen feltétlenül a kultúra, az oktatás –, és vannak, amelyek kevésbé azok. Budapest más város lenne, ha ’90-ben az MDF nyerte volna meg a választásokat. Az infrastruktúra inkább szakmai kérdés, de néhány tucat kulturális intézmény vezetőjének leváltásával hihetetlenül gyorsan meg lehetne változtatni Budapest kulturális arculatát.

Ezért furcsa, hogy ez a pragmatikus, apolitikus megközelítés éppen a politikai értelemben leginkább megosztott fővárosban működik.

Most képzeld el, ha mi a közgyűlésben leképeznénk az országos politika harcait, és én, mint SZDSZ-es polgármester, éppen akkor kezdenék vitatkozni az MSZP-vel, amikor esetleges éppen koalíciós válság van. Egyszerűen ügyek vannak, amiket meg kell oldani. A város működtetése, a befektetések ösztönzése, az infrastruktúra fejlesztése a döntő. És persze a város autonómiáját próbálom erősíteni a mindenkori kormánnyal szemben, ami, ha úgy tetszik, liberális alapvetés.

Egy határon túl nem tudod erősíteni az autonómiát, mert nincsen pénzed.

Dehogy nincs. Hiszen a várospolitika leginkább éppen a pénzről szól. Önkormányzat akkor van, ha helyi bevétel van. Ha nem a központi forrásból kapod a pénzt feladatokra, normatíva vagy fejlesztési forrás formájában, hanem megteremted a saját adóbázisodat, kiveted az adókat, karbantartod a díjszabást úgy, hogy abból ne csak az üzemeltetésre jusson, hanem lehessen fejleszteni is valamennyit.

És van a városnak saját pénze?

Van, méghozzá egyre több: a saját bevételeknek az aránya évek óta folyamatosan nő, ma már a költségvetésünk 40 százalékát teszi ki.

Kik tejelnek ennyit?

Csak a helyi iparűzési adóból 1996-ban 32 milliárd forint bevételt várunk, de még azon kívül van nagyon sok más, helyi bevételünk is. Látszólag a vagyongazdálkodás, az ingatlan a legígéretesebb bevételi forrás, de ez nem így van.

Hogyhogy?

A város ingatlanjainak egy jó része ma egyszerűen nem értékesíthető. Nincs igazi piacuk. Az ingatlanok jó részét eleve el sem szabad adni. Amit eladnánk, az sokszor túl drága, vagy olyan rossz állapotban van, hogy a befektetőnek nem éri meg, nekünk meg nincs pénzünk a felújításra. Félő, hogy az Ybl-palota összeomlik, de sem felújítani, sem eladni nem tudjuk. És még sorolhatnám a példákat. Elkótyavetyélni pedig nem fogjuk őket. Viszont tavaly jelentős bevétel származott a privatizációból is. Eladtuk a gázműveket 14 milliárdért, ezzel a város megoldotta az ’94-es, ’95-ös és ’96-os adósságszolgálatát, sőt még a következő évre is tartalékolni tudtunk. Ebben az évben pedig hitelt sem kell fölvennünk, ami óriási dolog.

De mindennek ára van, nem?

Ez egy olcsó város volt. Országos összehasonlításban is nagyon alacsonyak voltak a lakbérek, 1996-ig nem is emeltünk, itt volt a legolcsóbb a tömegközlekedés, a víz- és a csatornadíj még mindig Budapesten a legolcsóbb. Egyedül itt a fővárosban nem kellett szemétdíjat fizetni. Az induló helyzet szempontjából ez nem jó, mert amikor emeled a buszjegy árát, kiveted a szemétdíjat, akkor azt a polgárok sarcként fogják föl. Közben pedig számon kérik rajtunk, hogy milyen állapotban van a város, milyenek a közszolgáltatások, a tömegközlekedés, az utak. Pedig ezt csak bevételből lehet csinálni, saját bevételből, mert erre nincs elegendő állami forrás. Ezt a konfliktust nem lehet, és nem is szabad kikerülni. Választhatunk: a város olcsó marad és lepusztult, vagy…

Most éppen lepusztult, és drága…

Ha nincsenek bevételek, akkor nincs miből fenntartani azt sem, ami van, nemhogy fejleszteni. Akkor marad ez az állapot, amiben most élünk. Ezenkívül a kompenzációs rendszerünk révén igyekszünk segítséget nyújtani a rászorulóknak. Van egy szakmailag is elismert szociális ellátórendszerünk.

Jó, fejleszteni kell, és ez megdrágítja a várost. De mikor és kinek lesz ebből haszna?

Ma már csak a tömegközlekedésben van dotáció, a szemétdíj bevezetésével minden más területen megszűnt. A víz- és a csatornadíjban is van most már egy fejlesztési tartalék, fejleszteni pedig van mit. Kelet- és Dél-Pesten borzalmasan rossz a közműellátás, falusias. Ez Csepel, Budafok, a „Rákosok”, szóval az egész külső gyűrű, ahol kb. 100 ezer lakás nincs bekötve a csatornahálózatba. Nem is lehet kiadni újabb építési engedélyeket, mert nincs mire rácsatlakozni. Amikor számon kérik rajtam, hogy nincsen lakásépítés, erre az a válaszom, hogy amikor csatornát, utat építünk, akkor ezzel a lakásépítést támogatjuk. Ahol gyors, mondjuk még ebben az évezredben érzékelhető fejlődés lesz, azok éppen ezek az elmaradott infrastruktúrájú területek. Van még egy terület, ahol még szerintem érzékelhető javulás lesz, és ez a Belváros. Folytatjuk a Nagykörút, az Andrássy út felújítását, 47 km villamospálya fog épülni.

Tudjuk, hogy mindez azért csak a szolid jómódban élők számára jelent valami többletet. Akik egyáltalán képesek egy lakásépítésbe belevágni. De a reménytelen nyomorban élők tömegeinek ettől miért lesz jobb?

Itt feltétlenül kell valami másról is beszélni. Sajnos a szörnyen elavult, ócska lakásállományt gyorsított ütemben magánkézbe adták, és ez ma Budapest talán legnagyobb problémája.

Mármint ha épített városban gondolkodol…

Igen. Hiába újítjuk fel a Nagykörutat, ha néhány utcával odébb összedőlnek az épületek. De ezt a problémát a város nem tudja kezelni. Nem vagyunk tulajdonosi helyzetben, és a polgár ebben a kérdésben nem is velünk, hanem a kerülettel áll kapcsolatban. Az egyetlen lehetőségünk a rehabilitációs alap, de ebbe nevetségesen kevés pénz folyt be, mert elkésett a törvényi szabályozás. Ami pénz a lakás-eladásokból bejött, azt a kerületek már korábban felélték. De ami a nyomort illeti, azt hiszem, azért nem annyira tragikus a helyzet. A gazdaság közben beindult Budapesten, és ez nem amolyan választási szöveg. Nemcsak a statisztikákból látszik ez, hanem a növekvő adóbevételekből is. Bővül a kereskedelem, fejlődnek a szolgáltatások, a pénzügyi szektor. Szerintem óriási társadalmi átalakulás zajlik: a pénzügyi szektorban, a biztosítótársaságoknál, a pénzügyi tanácsadó cégeknél másfél éven belül többen fognak dolgozni, mint az iparban. A fellendülő gazdaság pedig munkahelyet jelent, adóbevételt jelent, és ebből már lehet valamit csinálni. Ami lökést adhat még ennek a döglött ingatlanpiacnak is.

Ez a fellendülés esetleg jelentős bevételt hoz a városnak, de viszonylag kevés munkahelyet. Van a városban egy jelentős, szakképzetlen lakosság, Káposztás-megyeren, Újpalotán, Kőbányán. Ők nem fognak bekapcsolódni abba a fejlődésbe, amiről beszélsz. Velük mi lesz? És mi lesz a gyerekeikkel, akiknek az iskolázottsági mutatói katasztrofálisak? Ők sem fognak tudni elhelyezkedni a bankszektorban…

A pénzforgalmi adatokból világos, hogy nem a luxusfogyasztásban van az igazi fellendülés. A nagy pénzeket nem a hazárdprivatizációból csinálták, ezek az ügyek rendre csőddel vagy a bíróságon végződtek. Az igazi pénzmozgás, a nagy üzlet a kereskedelemben, és nemcsak az élelmiszer-kereskedelemben, a szolgáltatások területén, a nagy üzletláncoknál mutatható ki. Ezeknek teljesen stabil az üzletmenete, amihez kevés lenne egy szűk, gazdag réteg. Ehhez vásárlók tömegei kellenek. A tömeges fogyasztó nem a felső középosztály.

Szóval azt mondod, hogy ezek a nagy fejlesztések, amikkel kérkedsz, nemcsak a felső középosztály életét könnyítik meg…

Ez akkor lenne igaz, ha mondjuk csak a Belvárost vagy a Váci utcát csinálnánk meg, és nem törődnénk a tömegközlekedéssel. Pedig a tömegközlekedés szinten tartására és fejlesztésére fordítjuk a legtöbbet. A buszprogram során több mint ezer elavult, környezetszennyező buszt cseréltünk le. Az egész régióban nem volt ilyen volumenű program. És nehogy azt hidd, hogy a felső középosztály hajlandó buszra ülni. Hihetetlen, de Budapesten az alapvető vízválasztó az egyes rétegek között éppen az, hogy ki jár tömegközlekedéssel, és ki használja a saját kocsiját. Más: a legnagyobb futó fővárosi beruházás, a négymilliárdos vízkezelőmű, olyan peremkerületeket szolgál, ahol szintén nem a legtehetősebbek laknak. De visszatérve a kiindulóponthoz: a munkanélküliségi mutatók még mindig Budapesten a legjobbak. Valójában még a statisztikailag kimutatott 6 százalék sem annyi, mert itt a legnagyobb a feketegazdaság.

Többek között ettől olyan ázsiai a városkép, nem?

A leszakadók problémáit, amit itt nekem szegezel, önkormányzati szinten a főváros saját szakmunkásképző és szakközépiskolai hálózata tudja kezelni, amennyire tudja. Nem vagyok elégedett azzal, ami az utóbbi öt évben történt. Húsz olyan szakközépiskolánk és szakmunkásképzőnk van, amelyekről a saját felmérésünk is azt mutatja, hogy nem keresett szakmákra képez. Ám hogyha a városvezetés ezekhez hozzányúl, ez pedagógus-elbocsátásokat, iskolabezárásokat jelenthetne. Közben ezek az iskolák mindenféle manőverekbe kezdtek, más szakmákat is oktatnak, érettségit adnak. Van tehát egy kontrollálatlan önfejlődése ennek a területnek. Annyit léptünk ebben az ügyben, hogy készült egy áttekintő felmérés ezekről az iskolákról, és elhatároztuk bizonyos szakmák képzésének a szüneteltetését.

Térjünk vissza a kultúrára. A főváros által irányított színházak jól mennek?

A színvonalukkal nincs baj, évi 1,5 millió látogatójuk van, igaz, ez mintegy negyven százalékkal kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt. Valószínűleg az egész struktúrát egy kicsit karcsúsítani kell, hogy jobban igazodjon a kereslethez.

Ez kevesebb színházat jelent?

Nem feltétlenül, bár nincs olyan nyugat-európai nagyváros, ahol az önkormányzat 13 színházat tart fenn. Legyen Pesten ugyanannyi színház, mint ma, de ezek között legyen több befogadó színház, olyan, amelyiknek nincs állandó társulata, legyen több zenés darabot, musicalt, kabarét játszó hely, és legyen „en-suite”-jellegű színház, amelyik akár hosszabb ideig folyamatosan játszik egy-egy olyan darabot, amelynek nagy közönségsikere van. Az a fő, hogy minden néző megtalálja a neki tetsző színházat

Az Arizona megszüntetése és a Művész Színház létrehozása mintha nem a fent vázolt koncepcióról vallana…

Az Arizona esetében nem megszüntetésről volt szó, hanem az épp esedékes igazgatói pályázatot nyerte meg a színházi szakma egyértelmű javaslata alapján a Művész Színház csapata. De ez még 1992-ben történt. Ma már színházi körökben is elfogadják, hogy bizonyos dolgokban változtatni kell. Elkészült a 13 fővárosi önkormányzati színház funkcióit és működtetési struktúráját hosszú távon felvázoló munkaanyag, amit a Színházművészeti Szövetség is színvonalasnak ítélt, és amelyik az értékőrzés és a változtatás egyensúlyára épül. Semmiképpen nem alakulhat a jövőben olyan módon színház, mint ahogy eddig. Ma még egy színház létrehozása nálunk többnyire olyan, mintha egy biankó csekket töltenénk ki. Kinevezzük az igazgatót, összeáll a társulat, és sokan oda sem figyelnek a pénzügyi korlátokra. Mintha elő sem fordulhatna, hogy egy színház csődbe megy. Nincs igazi mozgás, nincs a rendszernek dinamizmusa. De ezen változtatni fogunk.

És vannak jelentkezők, akik mondjuk zenés színházat akarnak csinálni? Vannak befektetők?

Hogyne, vannak jelentkezők…

Kik?

Akik tudják, hogy a világ másik felén ez hogyan megy, nálunk dörömbölnek, hogy csináljunk már valamit…

Biztos, hogy ez jó üzlet?

Nyilván tudják, mire vállalkoznak. Egy bank meg tudja csinálni. Az Első Magyar Befektetési Alap például. Vannak érdeklődők. És elviselik a veszteséget, ha nem jön be.

Egészségügy?

Az egészségügyben nagyon jelentős átalakítás folyik, sok a kihasználatlan kórházi ágy. Ezeket megszüntetjük, és a megtakarításból a hiányzó krónikus és szociális ágyakat fogjuk finanszírozni. Összehívtunk egy egészségügyi fórumot, a fővárosi egészségügy minden szereplőjét. Megkaptak minden adatot, és most összeállt egy munkacsoport, hogy ők tegyenek javaslatot a közgyűlésnek. Ebben benne vannak a fővárosi kórházak, benne van a Népjóléti Minisztérium, a tb, mindenki. Nem én akarom kitalálni helyettük, hogy mi legyen.

Kanyarodjunk egy kicsit vissza a nagypolitika ingoványos terepére. Amikor 1992 táján a Fidesz ama bizonyos „pragmatikus-ideológiamentes” vizekre tévedt, liberális és baloldali körökben, a sajtóról nem is beszélve, némi idegrángás volt tapasztalható. Ezek szerint ezt neked megbocsátják?

Ez szerintem politikai jó ízlés kérdése. Egyszerűen nem szabad, és nem is érdemes a város szintjén direkt pártpolitikát csinálni. Szörnyű dolog látni némely nyugati nagyvárosban, ahol erős szociáldemokrata vezetés van, és mindent átsző a rózsaszín háló, mindenütt ott vannak a pártkáderek és szakszervezeti vezérek.

Akkor vájkáljunk egy kicsit a múltban. Ritka az olyan városvezetés, amelyik hevesen ellenzi, ha az állam százmilliárdokat akar ott befektetni. Végül is most jó a városnak, hogy nincs expo?

Nem volt meg a pénz. Ha meglett volna, akkor egy percig sem tiltakoztam volna. Ez nem üres kifogás volt, amit az SZDSZ fundált ki. Az SZDSZ csak kipukkasztotta a léggömböt, kimondta, hogy meztelen a király. Előadtak valami hókuszpókuszt, hogy a 17 milliárdból majd hogyan lesz százmilliárd, hogy majd a befektetők, meg ilyesmi. De ez nem volt igaz. Egyszerűen nem volt pénz.

De emlékezetem szerint az SZDSZ inkább attól félt, hogy az eladósodás terhére, de presztízs okokból mégis elővarázsolják a pénzt, és pont ezt nem akarták…

Mi lett volna, ha…? Nem volt pénz, se így, se úgy. Ha a szabad demokratáknak az lett volna az álláspontja, hogy erre nem szabad ennyit költeni, akkor a szabad demokrata polgármester, vagy akárki más nyilván azt kellett volna, hogy nézze, hogy ha megvan a pénz, és a kormány el akarja költeni, akkor nosza, költse el a városban. Amint valaki beül ebbe a székbe, ezt rögtön innen nézi. Engem a csőd rémisztett meg. Az, hogy elindulnak a nagyberuházások, kiadjuk a megrendeléseket, és nem lesz, aki kifizeti a számlát. Csonka épületekkel, félbehagyott utakkal, üresen tátongó munkagödrök és törmelékkupacok között nem lehet látogatókat fogadni.

És ez miért lett volna a te sarad?

Mert minden az én saram is, ami a városban történik. A polgárt cseppet sem érdekli, ha mi egymás közt elvitatkozgatunk a kormánnyal, hogy ki volt ezért a blamázsért a felelős. Engem nem a makrogazdasági szempontok érdekeltek ebben, ezt nem is az én dolgom megítélni. De biztos, hogy borzalmas leégés lett volna, ha megcsinálják. Persze nagyon nehéz volt ezt elmagyarázni az embereknek, pont azért, mert ha létrejöhetett volna, valóban jól járt volna a város…

Csoda, hogy újra megválasztottak. Tudod, hogy kik szavaztak rád?

Igen, megnéztük a térképet. A szegények.

Igen? Pedig nem sok jó érte őket…

A legszorosabb korreláció Budapesten a konzervatív szavazati hajlandóság és a tengerszint feletti magasság között van. Ez olyannyira igaz, hogy nemcsak Budán, hanem Pesten is megfigyelhető. Ahol van egy kis domb, ott már konzervatívok a szavazók… Komolyra fordítva, Budapesten a liberálisok egyetlen esélye az, ha a baloldali szavazatokat meg tudják szerezni. A lakótelepek döntik el Budapest várospolitikai jövőjét. És a lakótelepek engem választottak.

Beszéljünk egy kicsit a Lágymányosi hídról! Tömören, arra lennék kíváncsi, hogy miért nem lehet arról a hídról lejönni?

Mi nem akartunk itt hidat. Úgy gondoltuk, délebbre jobb lenne, hogy a híd Csepelt is kiszolgálja. De, ahogy mondtam, nem volt választásunk. Világos volt, hogy a híd optimális levezetését a Hamzsabégi úton nem lehet megoldani. A kerület ki sem adta a rendezési tervet, óriási volt a környezetvédők ellenállása. Én is arra laktam, oda jártam focizni, ez egy széles, zöld sáv, valóban kitűnő rekreációs terület, amit a levezető út felszámolt volna. Nem volt optimális megoldás, de a híd elutasítását nem választhattuk. Nem viselkedhettünk úgy, mintha ellene szegülnénk a város fejlődésének. Ez a híd, így, ahogy van, az expo, vagy inkább az expokonfliktus hozadéka.

Nem bántad meg?

Nem. Ahogy mondani szokták, a híd „kidolgozza magát”. Olyan közlekedési feszültségeket teremt, amelyek kikényszerítik az optimális megoldást. Úgy tudom, most már a kerület is boldogan kiadná a rendezési tervet, csak már pénz nincs rá. A hiányzó szakaszhoz kell még négymilliárd. Ma nincs még nagy baj ebből, de idővel az lesz. Nő a forgalom.

Nem kisebb a vártnál?

Nem, a híd 80 százalékos kapacitással működik, 30 százalékot vesz le a Petőfi hídról és a Szabadság hídról. Úgyhogy nem bántam meg. Szerintem bukás lett volna az „exponemet” megfejelni azzal, hogy a hídra is „nemet” mondunk. De kell még egy híd, délebbre. Budapest legnagyobb fejlesztési íve a következő húsz évben ez a bizonyos külső körút, vagy munkás körút lesz, amelyik nagyon rosszul hasznosított, lerobbant ipari kerületeket szel majd át. Egy körúttal meg lehet teremteni a minimális infrastruktúrát, közlekedést, amivel lassan fölhozható ez a rész. De a következő híd azt hiszem, északon lesz, és utána kerül sorra ez a déli, valahol Albertfalva magasságában.

Mennyi idő alatt lesz ennyi híd?

Húsz év. És lesz metró is. Pár napja voltam a miniszterelnöknél, még Bokrossal együtt, és elhatároztuk, hogy mindent elkövetünk, hogy megépüljön az új metróvonal a Kelenföldi pályaudvar és a Kálvin tér között. 65 milliárdba kerül, 5,4 kilométer, hét megálló. Világbanki hitelből és kormánypénzből el lehet kezdeni talán már 1998-ban. Még ebben a ciklusban el kellene indítani egy nagy közlekedési beruházást. A metró a „szocik” választóközönségéhez is szólhat, nem úgy, mint az autópálya. Bokros kijelentette, hogy erre van pénz.

Jó, de már nincs Bokros. Fáj a szíved Bokrosért?

Bokrost, nagyon lassan, de megkedveltem. Komoly konfliktusaim voltak vele az önkormányzati finanszírozások kapcsán, amiben szerintem súlyos hibát vétett. Nyolcmilliárddal kiválthatta volna, hogy nem megy csődbe egyetlen önkormányzat sem, csak amelyek valóban rosszul gazdálkodtak, így meg tucatjával fognak csődbe menni. Ez rossz emlékű dolog. Mondtam neki: „Lajos, csőd lesz.” „Miért nem vettek ki adót” – kérdezte. „Kivetettünk mindent, maximális kulccsal, iparűzési adót, idegenforgalmi adót, gépjárműadót, mindent.” Vagy hatszor lejátszódott ez a beszélgetés. De ebbe az államháztartási reformba csak ilyen őrült módon lehet belevágni. Csak az tudja ezeket a konfliktusokat végigcsinálni, aki teljesen megszállott. Ez nem működik úgy, hogy mindenben megegyezünk.

Akarsz indulni legközelebb?

Azt hiszem, nincs más választásom. Amit én tudok, azzal bele lehetne vágni valamilyen vállalkozásba, ki lehetne menteni információt, kapcsolatot. De engem ez nem érdekel. Egyébként a ciklus végéig még sok minden történhet, és van még időm gondolkodni…

• Beszélő-beszélgetés