Komoróczy Géza

Nyomtatóbarát változat

Cikkem címét ezúttal nem magam találtam ki: könnyed rögtönzéssel Cs. Gyímesi Éva adta, irodalomtudományunk kolozsvári robotos excellenciája. Előadásra kért, intézetének hallgatói előtt. Beszélnék nekik az ezredvégről. Hamarost erről fog beszélni mindenki; nézzük hát komolyan: történeti távlatból. Csakhogy én nem vagyok ezredforduló-hívő, magyarul: millenarista. De hát ki lehet fejteni ezt is. Végül tényleg megmaradtam a Cs. Gyímesi Éva választotta címnél, s meg a titkokat sejtető tárgynál.

A jelen szöveget tehát Kolozsvárra készülőben fogalmazom – egy nemrégiben Budapesten, a Bolyai Kollégiumban tartott szabadelőadás nyomán. Egyszer már csináltam valami hasonlót. 1990 legelején, sorsfordító események után közvetlenül, de talán inkább a rendszerváltásnak remélt változások közepette, előadást tartottam Budapesten is, Kolozsvárt is, szántszándékkal ugyanazt: „A babilóni fogság. Egyéni és közösségi stratégiák az identitás megőrzésére kisebbségi helyzetben.” Szövege utóbb megjelent Bezárkózás a nemzeti hagyományba című könyvemben (1992, második kiadása: 1995). Kitetszik a szándék: látszólag nagyon különböző közegekben állítani próba alá a helyzetértelmező gondolatokat. Vajon van-e értelmük más világban is? Ha jól kérdezünk, remélhetjük, hogy igen. Az ugyancsak kolozsvári Benkő Samu találó szava volt annak idején (1977), történeti tanulmányok fölött, a helyzettudat. Az értelmiségnek mindig az adott helyzetről kell beszélnie, mindig tudatosan, mindig kritikus szemlélettel. Nem mintha a dolgok ugyanazok volnának mindenütt; nem. Maga a helyzet mindig más, ha csak a külsőségekben is. De a bárhol komolyan föltett kérdéseknek, akár a történelemben vizsgálódó kritikának is, lesz értelme: tanulsága mindenütt. Természettudományi szakos egyetemisták Budapesten, a magyar irodalomtudományi tanszék hallgatói Kolozsvárt: talán éppen ők azok, akik elé az ókortörténész kiállhat.

Minek van vége?


A legelső kérdés, amelyet a közeledő ezredvég előtt fölteszek, úgy hangzik, hogy minek is van – lesz – vége most? Magát a kérdést, persze, a cím adja, de a probléma: egy korszak elmúlása, lezárása és az új korszak kezdete, állandó az emberi nem önreflexiójában: a történeti és a társadalomtudományi gondolkodásban.

Az ember – közhely – szereti szerves egységnek látni saját életének szakaszait, egész életét, családjának, az őt körülvevő tágabb közösségnek, törzsi, nemzeti csoportnak, vallási társulásnak, illetve kultúrájának: az eleven hagyományoknak a múltját. Szerves egységnek látni a múltat, részben éppen azért, hogy a változás és az új elfogadható legyen. Hogy a személyes és közösségi történelem végtelen folyamatát biztonságot kínáló módon írja le. A drámai változtatás, a radikálisan új, az új korszak is a folyamatossághoz illeszkedik, legalább annyiban, hogy kinyilvánítja: mihez képest új és más. Állandóan a folyamatosságot hangsúlyozzuk, emellett azonban szüntelenül meghirdetünk új meg új korszakokat is.[1]

A gondolkodás, természetesen, mintáért mindig analógiákhoz folyamodik: születés, növekedés, meghalás; vagy betegség és gyógyulás; vagy primitív (ős-eredeti)[2] állapot és fokozatos civilizálódás; vagy újabb revolutio, azaz visszafordulás, kör-fordulat;[3] vagy haladás valamely cél felé. Stb. Ezekből az analógiákból alakultak ki az ókor óta a történeti változásokat leíró elméletek, hosszabb-rövidebb szakaszokra: korszakokra bontva a történelmet.[4]

Az új kort először – és majd még sokszor – az ókorban jelentették be: Mezopotámiában, az i. e. 3. évezredben, minden uralkodó, a trónra lépésekor. Ami a megelőző korszakot illeti: ha nem is ókorról beszéltek, de régi rendről, amely elmúlt, s amelyet most az igazságosság kora vált fel, azaz végre visszatér a hajdankor. A jó uralom a régi, de időközben megromlott állapotok helyreállítása, visszafordulás. A reform mint restauráció, vagy megfordítva: a restauráció mint reform sűrűn használt motívum a politikai ideológiákban.

A történelem nagy korszakokra osztásának két általános mintája alakult ki az ókori Keleten és a klasszikus antikvitásban. Az egyik mintát hanyatlás- vagy dekadencia-elméletnek nevezhetjük, a másikat pedig fejlődés- vagy evolúció-elméletnek. Tartalmi ellentétük ellenére ez a két felfogás nem zárja ki egymást: éppen hogy összefonódnak, egymást erősítik kölcsönösen.

A dekadencia-elmélet klasszikus megfogalmazását – talán egyiptomi előzmények nyomán – Hésziodosz adta.[5] Az emberiség történetének korszakai: aranykor, ezüstkor, rézkor, s ebben a durva, kemény emberi faj, kőrisfából, ezután a félistenek rendje, jobb is, mint az előző, végül pedig a jelen, amelyben mi élünk, a vaskor. A gond és baj ideje. Vagy korábban kellett volna élni, vagy majd a messzi jövőben. A dekadencia koncepciójába már Hésziodosznál beleágyazódik a fejlődés, ha csak elemeiben is.

A világkorszak-elképzelések az ókori Keleten sajátos numerikus kifejezést kaptak. A „Sumer királylista”, amely az i. e. 2. évezred elején keletkezett, rendkívül magas adatokat tulajdonít a világ teremtése és a vízözön utáni kor uralkodóinak. 28 800 év, 36 000 év, 64 800 év stb. A számokon könnyen felismerhető, hogy a 60 négyzetének szorzatai. Későbbi időkre nézve a 60, majd a 10, illetve a 6 szorzataival találkozunk. „A királyság keletkezése” és a „vízözön”, illetve a „vízözön” és a – számukra – közvetlen múlt közötti időkben ezek a felszorzott számok jelzik az uralkodási időket. Ezekre a fantasztikus adatokra hosszú ideig nem sikerült magyarázatot találni. Két matematikus statisztikai és numerikus rekonstrukciója[6] nyitotta meg az utat az értelmezés előtt. Az ókori Kelet matematikája a hatvanas számrendszerre, illetve a tízes és hatvanas számrendszer kombinációjára épült. A „Sumer királylistá”-ban az ősi korok királyainak életkora rendre felszorzott szám: minél korábbi volt az illető uralkodó, azaz: minél közelebb állt a világ kezdeteinek idejéhez, annál nagyobb a szorzó, matematikailag meghatározott rendszer szerint.

Ha a „Sumer királylista” évszám-adatainak matematikai redukcióját elvégezzük, teljesen normális, átlagos életkorokat kapunk. De a számok mögött mégsem valóságos – történeti – adatok állnak: gondolkodásmód, történeti mitológia.[7] A szorzó a nagyságrendet érzékelteti. A 60 négyzete mint szorzó már valósággal isteni nagyságrend. A „Sumer királylista” szerkesztői, akik az idők kezdetéig akarták visszavezetni saját dinasztiájukat, tudták, egy-egy király mennyi ideig ül a trónon. Szokványos számokat vettek, mondjuk, 6, 10 vagy 18 évet, s ezt manipulálták. Nem valamiféle hamisítás céljából: tudták, hogy a régi időkben más volt az élet nagyságrendje. A felszorzás a mitologikus nagyságrend matematikai átfogalmazása. Egy mezopotámiai eposzban is olvassuk: 1 isteni év annyi, mint 3600 emberi év. Ez nem más, mint a mitologikus gondolkodás tétele, numerikusan megfogalmazva. Magam úgy gondolom, hogy a régiek a történeti nagyságrend különbségeinek kifejezésére kidolgoztak egy módszert – a maguk módján.

A közönséges mértékkel mérve lehetetlenül hosszú uralkodási idő a történelem kezdetén a mitologikus gondolkodás jellegzetes terméke. Innen nézve, a valóságos életkorok csak hanyatlásnak mondhatók. Az emberi élet felső határát a Biblia 120 évben rögzítette (Gen. 6,3) – a valóságban ez a formula jókívánság számba megy. Hogy miért maximálni kell az emberi élet tartamát, csak az ókori keleti mitologikus gondolkodás felől érthetjük meg.

Nemrég egy erdélyi református pap, aki egyébként a Biblia értelmezésében már-már anakronisztikusan merev, érdekes matematikai megoldást dolgozott ki a bibliai patriarchák életkori adatainak magyarázatára is. Itt a szorzószámok, az ő megfejtése szerint, természetes törtszámok: a 25, azaz egy négyzetszám, különböző hányadosai: 25/2, 25/3 stb., időben a reális életkori adatok felé közeledve. Javaslata numerikusan kifogástalannak látszik, és a „Sumer királylista” alapján könnyen belátható az is, hogy a szorzószám, amelyet a Biblia szövegének szerzői vagy szerkesztői az élettartam nagyságrendjének megváltoztatása érdekében kialakítanak, miért nagyobb, ha a legrégibb időkről van szó, és kisebb, ha fiatalabbakról.

A mitologikus gondolkodás ezen eseteivel jelezni akartam azt, hogy a saját múltunkról való gondolkodás a régiségben is ugyanazt a tudatosságot mutatta, mint amit a mi magyarázatainkban múltról és jelenről.

Nos, a mi közeledő ezredvégünkről szólva, nyilvánvaló, hogy 1989/90-ben, a szovjet birodalmi rendszer összeomlásával egy történeti és politikai korszak véget ért. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a rövid 20. század, amely az I. világháború körüli forradalmakkal vette kezdetét, és tartott 1989/90-ig. Ebben az értelemben 2000 és 2001 fordulója, az évezredváltás nem lehet új kor kezdete.

Az újabb történetírásban nem ritkán a technikai civilizáció fejlődésének állomásait tekintik korszakhatárnak. A kezdetet a nagybácsi Toynbee könyve jelentette, az előző századfordulón, az „ipari forradalom”-ról.[8] A magasan fejlett szocialista társadalom építésének korában – nyugati mintát is felhasználva – filozófusok taglalták ágas-bogas érveléssel, átszellemülten a tudományos-technikai forradalom jelentőségét. (Sigluma is volt: TTF, mint az egykori nagy forradalomnak a NOSzF.) Miközben napról napra tapasztaltuk a hiány technikáit. Henyének hangzik talán, de ókortörténészként csak azt mondhatom, hogy nagyon apró korszakokra volna felszabdalva a történelem, ha a kerék feltalálásától kezdve a technikai fejlődés minden fontosabb állomását valóságos történeti korszakhatárnak tekintenénk. Számon tarthatunk nem egy valóban jelentős felfedezést. Ilyen volt, csak a közelmúltból véve a példákat, mondjuk, a gőzenergia felhasználása, az elektromosság, a robbanómotor, a relativitás-elmélet, a kvantumelmélet, e két utóbbi komoly kihatással a társadalomtudományokra is. Aztán az atomenergia, a kommunikáció technikáinak felfedezése és így tovább. Ma hajlamosak volnánk azt mondani – és a computer-fejlesztők szuggerálják is ezt a felfogást -, hogy belépünk a globális kommunikáció korszakába.[9]

Kategorikusan tagadom, hogy a technikai felfedezések, legyen bármi nagy jelentőségük, rendszerszerű akár, terjedjenek el, akár az egész földön: hogy a technikai felfedezések valódi történeti korszakokat jelölnének. A technika fejlődése inkább a természet mesterséges megsokszorozásának folyamata: mesterséges természet vagy természetek, mondhatnánk, természet-színfalak létrehozása; de a darab menetét nem a kulissza határozza meg.

Azt gondolom, hogy előadásom címében az ezredvég szó, hogy egy néhai vezető politikus nyelvi modorosságainak egyikével, egy általa jogi összefüggésben gyakran használt kifejezéssel éljek: okafogyottá vált. 2000. december 31-én, az i. sz. 2. évezred utolsó napján, történeti értelemben véve nem lesz vége semminek. Nincs ezredvég mint történeti korszakhatár.

Van-e évezred?

A második kérdés, amelyre választ próbálok adni: Honnan van az évezred fogalma, és mi a tartalma?

Maga a millennium szó latin eredetű, de nem klasszikus szóalkotás: a középkori keresztény gondolatvilágban gyökerezik; ugyanitt keletkezett a millenarista / millenariánus szemlélet (vagy: millennializmus) is. Görögül, a szó latinos írásmódja szerint: chiliasmus. Értelme szerint mindkettő: ezredforduló–hit, azaz hit abban, hogy a Jézus születésétől eltelt ezredik év fordulópontot jelent az emberiség történelmében.

A keresztény Bibliából idézek, az Újszövetség utolsó könyvéből: az „Apokalüpszisz”-ből, magyarul: János Jelenései”.[10] A 20. fejezet első néhány mondata (20,1–8):

„És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennyből, az alvilág (abüsszosz) kulcsa volt nála és egy nagy lánc a kezében. Megragadta a sárkányt (drakón), az ősi kígyót (ho ophisz ho arkhaiosz), aki az Ördög (Diabolosz) és a Sátán (Szatanasz), megkötözte ezer esztendőre (khilia eté). Levetette, az alvilágba bezárta és pecsétet tett rá, hogy meg ne tévessze többé a népeket (ethnosz), amíg el nem telik az ezer esztendő, azután majd el kell oldozni őt kis időre. És láttam trónokat, helyet foglaltak rajtuk és ítélő hatalmat kaptak azoknak a lelkei, akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért és az isten igéjéért, s akik nem imádták a fenevadat (thérion), sem az ő képmását (eikon), és nem vették fel az ő bélyegét [vagy: jelét (kharagma)} a homlokukra és a kezükre. Ezek életre keltek és uralkodtak a Krisztussal (ho Khrisztosz) ezer esztendeig. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás (anasztasisz). Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem az isten és a Krisztus papjai lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig. Amikor pedig eltelik az ezer esztendő, a Sátán elbocsáttatik a börtönéből, és elmegy, hogy megtévessze a népeket a föld négy sarkán (gónia), Gógot és Magógot, hogy összegyűjtse háborúra azokat, akiknek annyi a száma, mint a tenger fövénye…[11]

János evangélista, aki az idézett szövegrészben az egyik látomását mondja el, a Gonosz elleni végső harc előzményeit írja le. Nem tudjuk meg pontosan, értsd: bármi külső adathoz kötve, hogy ez az ezer év mikor kezdődik meg. A szöveg a Sátán elleni küzdelemben, ha homályosan is, de legalább két szakaszról beszél: az első szakasz ezer évének eltelte után egy új kor kezdődik.

Góg és Magóg a Bibliában (Ez. 38,2) az Észak vagy Északkelet felől fenyegető ellenséges népek elnevezése. A világ négy sarka kifejezés az ókori keleti szövegekben a mitologikus kozmosz-leírások egyik eleme.

Az ezer év mint történelmi periódus ebben a szövegben jelenik meg először a nyugati írásbeliségben. Hosszú múlt áll azonban mögötte: mitológia.

Hogyan alakult ki az a képzet, hogy az ezredik év egyszersmind korszakforduló lesz? Hogyan alakult ki a millenarista gondolkodás?

A nagy világkorszakok tanával az indiai és iráni mitológiában találkozhatunk. Indiai elképzelések szerint a világ története négy korszakból (yuga) áll. Mindegyik yuga előtt hajnal, s utána alkony van. Az első yuga 4000 év, a második 3000 a harmadik 2000, a negyedik 1000. A hajnalok és alkonyok hosszát mindig ugyanannak a számnak a százas nagyságrendje adja, tehát 400–400, illetve 300, 200, 100, csökkenő értékekkel. Mindez összesen 12 000 évet tesz ki. Indiai elnevezése így hangzik: „nagy yuga (maháyuga)”, azaz nagy világkorszak.

Iránban Zarathustra vallása, az i. e. 6. század óta az államvallás rangján álló zoroasztrianizmus ugyancsak négy világkorszakkal számol; mindegyik korszak 3 000 év, összesen 12 000 év, mint a maháyuga. A négy világkorszakban megy végbe a kozmikus méretű küzdelem Ahura-mazda („a Tudás ura”, a középkorban: Ormuzd) és Angra-mainju („romboló Szellem”, a középkorban: Ahrimán[12]) között. Az előjáték: Angra-mainju megpillantja Ahura-mazdát, s felveszik egymással a küzdelmet. Az első korszakban Ahura-mazda létrehozza a világ – s benne az ember és más élőlények – ősképét.”[13] A második korszakban az őskép anyagi formát ölt a földön. A harmadik korszakban – ez a jelen, a történeti idő – Angra-mainju behatol a világba, s ettől kezdve a világban elegyesen található a jó és a rossz. A negyedik korszakban Ahura-mazda elküldi a világba Zarathustrát. Az ő magjától, amely egy tó vizén terül szét, háromszor egymás után egy–egy szűz leány, évezredenként egy, a vízben fürdőzve, megtermékenyül, s megfoganja a megváltót. A végső küzdelem során, a legutolsó évezredben a megváltó végül legyőzi Angra-mainjut. A világban diadalra jut a jó, megvalósul a tökéletes tisztaság.

Ezek a világtörténet–mítoszok a történeti időt koncepcionalizálták: a történeti változásokról kialakult elképzeléseket a legáltalánosabb formában, numerikusan fogalmazták meg. Posztulálták a történeti változások célját: az isteni világrendnek megfelelő tökéletes állapot kialakulását.

Az ókori keleti és hellenisztikus dinasztikus érák hatására a római korban, amikor a terjeszkedő Római Birodalom a korábbi önálló politikai-territoriális egységeket a Mediterráneum egész térségében egy politikai egységbe szervezte, a különböző lokális történeti hagyományok alapján különböző világérák alakultak ki. Eratoszthenész a görög történelmet az olympiai játékok szerint foglalta kronológiai keretbe, Rómában a város alapításának – fiktív – időpontjától kezdődően számították a történelmet, a zsidó hagyomány, az ókori Kelet tradíciói szellemében, s a Biblia nyomán, a világ teremtésétől. Helyi érvényű történeti szkhéma volt valamennyi, de implicite világtörténet is: a lokális történelem kronológiájához hozzá lehetett kapcsolni bármit.

A zsidó világtörténet kronológiája az i. sz. 2. században alakult ki, első nyoma a Széder olám rabba című értekezés. Ez a történeti mű a Biblia elbeszéléseiben található kronológiai adatok alapján, a számadatokat sorba rakva határozta meg a világ teremtésének dátumát (i. e. 3761). A zsidó világéra mind a mai napig használatban van a rituális naptárban.[14] Utóbbit II. Hillél pátriarcha vezette be az i. sz. 4. század közepén, azzal a céllal, hogy minden egyes zsidó község egységes rend szerint maga állapíthassa meg az ünnepek időpontját.

A kereszténység világtörténete – kronológiai értelemben – hosszú időn át szorosan követte a zsidó és hellenisztikus hagyományt. Euszebiosz (az i. sz. 4. század elején) és Hieronymus / (Szent) Jeromos (i. sz. 400 k.) az időszámítás kezdőpontjául egyaránt Ábrahám születését választották. Már az i. sz. 2. században fölmerült az igény arra, hogy a naptár rendjét – például, a húsvéti ünnep időpontját – függetlenné tegyék a zsidó naptártól. Tudós klerikusok, először Iulius Africanus (i. sz. 220 k.), majd definitív formában Dionysius Exiguus római apát (az i. sz. 520/530-as években), az evangéliumi adatok alapján próbálták meghatározni Jézus születésének időpontját, az akkor használatban lévő időszámítási rendszerek szerint. A keresztény időszámítás, és ennek nyomán a ma általánosan elterjedt polgári naptár Dionysius Exiguus számításain alapul. Ugyanakkor az újkori történeti kritika bizonytalannak minősítette azokat a forrás-adatokat, amelyek alapján egykor kiszámították Jézus születésének időpontját.[15] Jézus születésének évét, egyszerűen szólva, nem tudjuk meghatározni. Nem azért, mintha Jézus történetiségében kételkednünk kellene, hanem mert a rendelkezésünkre álló források bizonytalanok. A keresztény időszámításon alapuló világéra – ebben az értelemben – pusztán jámbor fikció. Kissé méltányosabban fogalmazva: történeti relikvia, az i. sz. 6. századi ismereteknek megfelelő körültekintő becslés.

A középkorban, a 10. században az „Apokalüpszisz” idézett helye és Dionysius Exiguus kronológiai számításai nyomán a keresztény világ azt várta, hogy az 1000. évben a világ megújul. Valóra válnak az „Apokalüpszisz” szavai, eltelik az ezer esztendő, bekövetkezik a fennálló világ vége, s a kis ideig tartó küzdelem a Sátán és az isteni erők között meghozza az ítéletet és a megújulás után Krisztus uralkodását. Györffy György úgy vélte, hogy István király koronázását is tudatosan rögzítették az új évezred legelső napjára, 1001. január l-re.[16]

Az első millennium, tudjuk, elmúlt, s bár a millenarista várakozások időről időre megújultak azóta is, a képzet hátterének ismeretében nincs okunk az évezrednek jelentőséget tulajdonítani. A keresztény időszámítás évezredei nem Jézus születésének tényleges időpontjához kötődnek, nem évfordulók. Az „Apokalüpszisz” jövendölésének éppen annyi a jelentősége, mint az indiai vagy perzsa mitológiának. Nem indokolt, hogy ettől a történeti közegtől függetlenül bármi jelentőséget tulajdonítsunk neki. Minden év egy évezred vége, s a kezdete egy új évezrednek. Nincs évezred mint történeti periódus. Az i. sz. 2. évezred vége nem más, mint az általunk használt naptári rendszer egyik egységének határa, technikai szintű közmegegyezés.

Üdvösség-elméletek


Harmadik kérdésem az emberi történelem változásainak legáltalánosabb modelljeit illeti: a nagy fejlődés-elméleteket. Értelmes-e ez a kérdés: Merre tart az emberiség?

A társadalmi fejlődés nagy elméletei közül a legjelentősebbek és legnagyobb hatásúak a teleologikus vagy finalista koncepciók. Amannak az alapszava a görög telosz, „lezárás”, „(szerencsés) befejezés”, „vég” vagy „cél”; emennek a latin finis, „határ”, „vég”, „befejezés”. A történelem teleologikus vagy finalista koncepciója szerint a változások valamely pozitív végcél felé irányulnak.

Augustinusnál (Szent Ágoston) az i. sz. 5. század elején, egy történelmi jelentőségű válság hatása alatt alakult ki a teleológia keresztény változata. A barbár gót Alarich bevette Rómát (i. sz. 410), a birodalom megrendült, s a régi rend hívei a vereség okát az ősi istenek mellőzésében látták. Augustinus „Az Isten államáról (De civitate Dei)” című hatalmas munkájában (426)[17] a régi istenek vallása ellenében fejtette ki történeti koncepcióját. Tanítása a következő 1500 év egész történeti gondolkodásának új irányt adott Történelmi koncepcióját másképpen üdvtörténeti felfogásnak is nevezhetjük. A jövendőt, az emberiség sorsát Isten akarata irányítja. Az eszményi állapotot csak általa lehet megtalálni. Az emberiség a rossz – a pogány istenek – elleni küzdelemben végül eljuthat a tökéletes állapotba; ez Isten „állam”-a: az isteni rendhez igazodó társadalom (ország vagy város, latinul: civitas).[18]

A civitas Dei koncepciónak van transzcendentális, tehát túlvilági értelme, mégis, alapjában véve történeti jelenség leírására készült. Ebben az értelemben jelzi, hogy a társadalomnak milyen irányban kell fejlődnie. A megfelelő intézmények – egyházi intézmények – hivatottak arra, hogy ezt a fejlődést befolyásolják, előmozdítsák, ellenőrizzék.

A keresztény teleológiának vagy üdvtörténeti koncepciónak különféle szekuláris, világi változatai is kialakultak.

A legutolsó nagy elméleti változat a világkommunizmus filozófiája volt. Forrásai között számon kell tartani az antik és későbbi eredetű társadalmi utópiákat, s egyebeket is, legfontosabb alkotóeleme azonban mégiscsak a keresztény teleológia. A kommunista történelem-elmélet nem más, mint a keresztény teleológia szekuláris változata.

Tételem, de ezt csak mint tételt akarom kimondani, részben mert nemigen szorul bizonyításra, s részben mert nem akarok részletező fejtegetésekbe belebocsátkozni: az ókori történelem vagy eszmetörténet távlatából nézve a rendszerváltás: az 1989/90. évi változások, amelyek egy ideologikus elmélet összeomlását hozták, sőt, egyáltalán a tarthatatlanságát és lehetetlenségét jelezték, voltaképpen egyszersmind bizonyítják a társadalmi változások bármifajta teleologikus értelmezésének lehetetlenségét. A kommunizmus elméletének és gyakorlatának bukása magával rántotta a semmibe a teleologikus társadalom-magyarázat egészét, minden változatát. A történelemnek nincs érvényes üdvtörténeti magyarázata, nem várhatjuk el, hogy eszményi vagy tökéletes társadalom jöjjön létre.

Számomra, akinek az 1970-es években voltak bizonyos vitái a társadalmi formációk elméletével, közelebbről, ennek egyik, akkoriban divatos régi-új – a marxizmus önmagából megújításának szánt – változatával, őszintén megvallva, szinte hihetetlen a mostani élmény: a társadalmi formák elméletének összeomlása. Hol van már a tavalyi hó: a rabszolgatartó társadalom vagy a feudalizmus, hol az őskommunizmus, az ázsiai termelési mód? Kinek magyaráz meg bármit is az őskommunizmus és kommunizmus dialektikája? Kit érdekel az ázsiai termelési mód? Mintha varázsló intésére omlott volna porrá a (szó) mágia által felépített vár: érdektelenné vált az egész elmélet, amelynek logikájából az következett volna, hogy majd eljutunk a kommunizmusba.

Az üdvösség-elmélet eredeti vallási változatairól is kellene – lehetne – részletesebben beszélni. Ennek az elméletnek a gyakorlati megvalósítására újabban már nem történt érdemleges kísérlet. A transzcendens eszmét a történeti elemzés síkján nem lehet – nem érdemes – vitatni. Nem marad meg belőle más, mint az eredeti zsidó formula, a keresztény teleológia távoli előzménye és – részben – történeti párhuzama: Ha eljön a messiás… Majd, ha eljön.

A történelemben nincs érvénye az üdvösség-elméleteknek.

A globális egység jellegéről


A következőkben a történelem és a globális kultúra egységéről és változatairól beszélek, röviden. Tudjuk, hogy az ősi kultúrák érvénye territoriális értelemben erősen korlátozott volt.

Napjainkban, hatalmas térségekben, kontinenseken azonos vagy rokon kultúrák vannak elterjedve. Egységessé vált a történelem? Azonos úton jár az emberiség?

A lokális és univerzális elemek minden kultúrában keverednek egymással. A globális egység tényezői látványosak. Mégis, többnyire a sajátosságok a meghatározók: a helyi változat. Az integráció történeti szempontból annyit jelent, hogy egymástól független társadalmi egységek magasabb egységbe kapcsolódnak össze. Átfogó, közös szervezet jön létre, vagy megteremtődnek az érintkezés csatornái.

Évekkel ezelőtt, egyetemi előadásban, félig-meddig tréfásan – de csak félig tréfából – arról beszéltem, hogy az emberiség történelme állandóan előttünk van – az étkezőasztalon étrendünkben. Mert mit eszünk ételeinkhez körítésnek? Kenyeret, a legnagyobb mértékben, és rizst, és krumplit. Ez a három alapvető élelmezési cikk, a gabona, rizs és burgonya, három különböző ősi kultúrában őshonos. Elterjedésük jelképezheti azokat a nagy történeti folyamatokat, amelyek a helyi történelmekből világtörténetet szerveztek: az integrációt.

Az érintkezésről. Az élelemtermelő gazdálkodás a Közel-Keleten lényege szerint gabonatermesztés volt, legkésőbb az i. e. 7–6. évezred óta, s ugyanaz, de valamivel később – éppen közel-keleti hatásra – Európában is. A létfenntartás a gabona mint fő tápláléknövény mellett birka, szarvasmarha, sertés tenyésztését és fogyasztását jelentette. Nem feltétlenül mindig mindenütt mindezen állatokat együtt: bizonyos prioritások vagy elutasítások is szerepet játszottak.[19] Az ősi közel-keleti civilizáció alapjában gabona-kultúra volt. A gabona-kultúrák és a külső világ összekapcsolódásában az első nagy lépést az jelentette, hogy megismerték és átvették a közép- és távol-keleti rizstermelő kultúra fő növényét. A rizzsel együtt jött a bivaly, továbbá számos fűszernövény stb. Ez nagyjából az i. sz. 1. évezred vége felé történt. A kereskedelem terén a selyemút kialakulása állítható párhuzamba vele. A nagy inter–regionális vagy transzkontinentális kapcsolatok jellemző esete ez. A második nagy integrációs lépés 1492 volt – az évszámot most csupán mint jelképet használom. Amerika felfedezése után most már a burgonya-kultúrák is hozzákapcsolódtak a közel-keleti rendszerhez. A burgonyával együtt átkerült az Óvilágba a kukorica vagy tengeri (corn) – a gabona (rom) alternatívája –, a paprika, tök, dohány stb. is. Elég megnézni egy heti étrendünket: rendszeresen fogyasztunk gabonát, s fogyasztunk rizst és kukoricát, vagy ha azt nem is, legalább burgonyát és paprikát. A három nagy ősi élelemtermelő központ összekapcsolódása valódi integrációs folyamat volt.

A párhuzamosságról. A második világháború után Kari Jaspers egy kisebb könyv terjedelmű esszéjében fejtette ki Achsenzeit, „tengely–korszak” elméletét.[20] Felfigyelt arra, hogy körülbelül i. e. 7/600 és a hellenisztikus kor között a Közel-Kelet és a Mediterráneum különböző országaiban egyidejűleg jelent meg számos hasonló társadalmi jelenség. Csupán példaképpen említem meg a nagy izraeli próféták fellépését. Az ő szerepük a vallási indíttatású erkölcsi és politikai állásfoglalás, amely magától értetődően együtt járt akár a hatalom éles bírálatával is. Hasonló volt a zoroasztriánus vallás indíttatása. Jaspers koncepcióját, a tartalmi elemektől eltekintve, maga az Achsenzeit kifejezés jelzi. A tengely és a rajta elhelyezett kerék analógiája általánosítja az egyidejű és egymáshoz hasonló fejleményeket. A térségben a modernizációs változások nagyjából párhuzamosan mentek végbe, de egymástól függetlenül.

A másik befogadása


Az érintkezés, legyen bár csak alkalmi vagy futólagos, ismeretet közvetít a másik – idegen – kultúráról. Ezzel mindjárt formálja is mindkettőt. Mindegyiket a saját hagyományai szerint. Klasszikus példa a hellénizmus.

A hellenisztikus világot a makedóniai Alexandrosz hódításai teremtették meg. A dolog voltaképpen Arisztotelész szellemi műhelyében kezdődött. A filozófus – a hagyomány szerint – Nagy Sándor nevelője volt; mondjuk inkább így: a konzultánsa. Az idegen világok iránti érdeklődés a görög gondolkodásban fogant meg. Nagy Sándor ki akarta terjeszteni az apjától örökölt kicsiny ország hatalmát. Bizonyos előzmények után, ilyen volt, például, a görög építészeti stílus meghonosodása a perzsa királyi udvarban, Nagy Sándor transzkontinentális hadjárata, majd a hadjárat nyomán kiépülő intézmények létrehozták a rendszeresebb érintkezés csatornáit a Mediterráneum országai és a Közel-Kelet között.

Mi a másik? Nagy Sándor ezt a maga eszközeivel akarta megtudni. Kis-Ázsiában, Gordionnál – Phrügia fővárosa, Ankarától nyugatra –, hogy az ország királya lehessen, karddal oldotta meg a bőrszíjból kötött gordiusi csomót (i. e. 334); Egyiptomban kieszközölte, hogy a Siva-oázisban Ámon isten papjai az istenség fiává avassák (i. e. 332); Babilonnál betegségében a hagyományos csillag- és juhmáj-jósjeleket vette igénybe (i. e. 323)[21] stb.

De Nagy Sándor hadjárata csak a korszak nyitánya volt. A hellenisztikus kultúrában kapcsolatba került egymással a görög – ezen belül a külön makedón – kulturális hagyomány, a zsidó kultúra, a kelta, római és iráni világ, de még a peremtérségek népei is. Valamennyi barbár a görögök szemében.[22]

A görögök érdeklődését a Kelet iránt már korábban is jelezték a legendák vagy legendásan kiszínezett történetek görög bölcsek keleti tanulmányútjairól. Püthagorasz állítólag a mysteriumokkal ismerkedett meg Egyiptomban; Szolón, Athénben letéve a hivatalát, hosszú keleti utazásra indult; Platón, ugyancsak Egyiptomban, megtanulta a papok bölcsességét. A hellénizmus idején a korábbi legendák lehetőségei valósággá váltak.

A következőket figyelhetjük meg. A hellénizmus kultúrája mindenütt, Hellászon kívül is, görög nyelvű volt. A görögök nem tudtak keleti nyelveken. Ezt a görögös kultúrát azonban nem görög származású szerzők – írók és tudósok – hozták létre. Ha kicsit éles szót akarok használni: mindenféle asszimiláns, aki felnőttként, esetleg már gyermekkorában tanult meg görögül, és jutott el ennek a nem centralizált világnak valamelyik központjába, és írta meg, a kívülállók számára hozzáférhetetlen helyi források alapján, saját országának a történetét. Manethón az egyiptomi történelmet írta meg; Bérószosz Mezopotámia történetét, még a sumer mítoszokból is felhasználva egyet s mást. Asóka, India reform-királya, feliratait görögül is megfogalmazta, birodalmának egyik bevett nyelvén; az országban, Delhiben és másutt, mind a mai napig állnak feliratos oszlopai.

A nem görög szerzők görögök számára írtak, görögül. A legnagyobb szabású keleti történelmet Josephus Flavius írta, Rómában, a zsidók történetéről, „Zsidó régiségek (Iudaiké arkhaiologia / Antiquitates Iuadaeorum)” címmel, első felében tisztára a zsidó Biblia nyomán. A görögül írt római történetek sem azért készültek, hogy Róma megörökítse önmagát: például, Polübiosz, a makedóniai származású szerző, saját maga és kortársai számára kereste a magyarázatot arra, hogy miért ilyen sikeres ez a parvenü: a hirtelen feltörő új katonai hatalom.

A hellénizmus idején kezdődött meg a keleti hagyományokat rögzítő nagy irodalmi corpusok kialakulása, rendszerint fiktív szerzőnevek alatt. Hermész Triszmegisztosz, a perzsa mágusok, a babilóniai (káldeus) jóslatok. A keleti hagyomány átszíneződött görög mintára. Óannész, a haltestű, emberfejű, hosszú hajú, szakállas lény, aki a Perzsa-öböl vizéből jött elő, egyetlen napra, azért, hogy az ország lakóit megtanítsa az írás, a számok, a harmónia (zene) művészetére: Mezopotámia kultúra-teremtő hérosza, akinek neve sumer eredetű, a görög mitológia vonásait viseli.[23] Még Mózes is hellénizálódott valamelyest, mint az alexandriai Philón életrajzi műve mutatja.

A nem görögök által írt, de görög nyelvű és a görög közönséghez forduló irodalomnak mindkét irányban szerepe volt. Egyrészt, a keletiek jól tudták, hogy a görögök mit szeretnének hallani. Akaratlanul is, de inkább tudatosan, görög módra alakították a történetüket. Tisztán látni ezt Josephusnál, a Biblia felől nézve. Másrészt, bár a görögök kíváncsisága a Kelet iránt nem indította őket arra, hogy nyelvismeret révén autopsziát szerezzenek maguknak, önálló élményeket a Keletről: a Kelet ismerete mégis átalakította kultúrájukat. A hellén kultúra ezáltal lett világkultúra.

A hellénizmus magyarázó modell lehet korunkban is. Gondoljunk a 19-20. század fordulóján Európa találkozására először – az ásatásoknak köszönhetően – az ókori Kelet, Egyiptom és Asszíria, majd – utazások révén – a Távol-Kelet és Afrika művészetével; gondoljunk a zen-buddhizmus irodalmi visszhangjára a második világháború után, vagy az indiai zenére, vagy akár az indiai, pakisztáni, afrikai viselet divatjára. Euro-Amerikát, a görög hagyomány örökösét, éppen az tette azzá, ami hogy dinamikus maradt: kíváncsi és tanulásra, befogadásra kész az idegen kultúrákkal szemben. Az idegen fontos tényező volt önreflexiójában.[24]

Általában véve: nem igaz, hogy az érintkezés, horribile dictu, hatás szétrombolja a befogadó kultúrát. Egyrészt, a hatás, legyen a terjedelme bármilyen nagy, csak részleges lehet. Másrészt, a befogadás aktusa kiválasztás. A kínálatból a másik fél érdeklődése, igényei szerint válogat. A homogeneizáció eleve nem lehetséges. Még a legközönségesebb módon amerikanizálódott társadalmak sem egyformák, még felületesen nézve sem. A helyi sajátosságok esetleg átalakulnak vagy megváltoznak, de újra sajátosságok jelennek meg mindenütt. A római provinciák latin felirataiban kiütköznek a helyi nyelv főbb elemei. Tudni lehet, milyen zamata van a gyarmati vagy éppen magyar angolnak.

Értelmetlen, sőt, káros a menekülés vagy bezárkózás a lokális kulturális hagyományokba. Öncsaló illúzió azt hinnünk, hogy a magyar kultúra mélyebben gyökerezik a népi hagyományban, mint a nyugati társadalmaké. Tudnunk kell, hogy az, amit genuin magyar népművészetnek tekintünk, amit a nemzeti romantika annak állít, nagyjából ugyanúgy népművészeti ipar, professzionális alkotás, folklorizmus, mint Nyugaton, s persze, számos elemében nemzetközi. Bartókban nem volt kétely ez iránt. Az elzárkózás a hatások elől megvonja a tápanyagot a nemzeti kultúrától, elzárja előle a levegőáramot.

Kultúrák konfliktusa?

Sokan állítják, hogy az emberiség napjainkban a korábbiaknál átfogóbb konfliktus előtt áll, s ez a kultúrák megütközése lesz. A kultúra szó ebben az összefüggésben csupán eufémizmus: vallásokat jelent. A nemzetek fölötti, nagy vallások tömbjeit. Keresztény Európa versus iszlám.

Ókori előzményekre is hivatkozhatom, a római császárok háborúira Perzsiában, de újabb régiségre még inkább. Utoljára a török háborúk korában ütközött meg két világ vagy vallás. Akkor igazhitű keresztények álltak szemben pogányokkal, illetve: igazhitű muszlimok gyaurokkal. Ahogy nézzük. Ezt a képletet a keresztes háborúk állították fel, e körül formálódott ki Európa kulturális öntudata a török elleni háborúk (15–17. század) idején, s használható volt, úgy-ahogy, még a 19. század közepén is.[25] A nagyhatalmi konfliktusok vallási vagy kulturális tömbök konfliktusának látszottak Napjainkban mindennek már nincs jelentősége.

Azt a kifejezést, hogy keresztény Európa, most már legfeljebb mint irodalmias archaizmust használhatjuk. A keresztény Magyarország, derivátuma a keresztény Európa kifejezésnek, statisztikailag, ha a többség viszi az egészet, talán még megáll, de biztosan nem igaz abban az értelemben, hogy homogén identitást sejtet: a kereszténység, éppen Magyarországon, népes és erős önálló egyházakra tagolódik. S akkor még nem beszéltünk a számottevő zsidóságról és más vallások – összesen több tucat vallás, köztük nem egy új-vallás – híveiről, sem pedig a vallásfelekezethez nem tartozókról. Ez mindenki: Magyarország – de nem csak keresztény. Azt, hogy keresztény Magyarország, a keresztény egyházak nagy jelentősége iránti teljes tisztelet mellett is, az elmúlt fél évtized restaurációs filozófiájának számlájára kell írnunk. A szóhasználat semmissé akarja tenni polgár-Magyarországot.

Legutóbb a boszniai háború keltette sokakban azt a látszatot, hogy Európában, mint a török elleni háborúkban, ismét a kereszténység áll szemben az iszlámmal, vagy legalábbis Bosznia adott ürügyet ehhez az érveléshez. De elég a hadakozás krónikáját áttekinteni, hogy lássuk: éppen a vallás volt a legkevésbé fontos motívuma.

Ellenben már régóta látjuk, s ha máshonnan nem, megtudtuk első nyugat-európai autóutunkon vagy elolvasván Böll Gruppenbild mit Dame című regényét, hogy Nyugat-Európában nagyon jelentős számú, nagyobbrészt török, de minden-esetre az iszlám kultúrához tartozó népesség él: valóságos vallási-ethnikai tömb. Ezeknek a diaszpora-muszlimoknak kezd megszilárdulni a polgárjogi helyzete. Németországban már szavazati joguk van a helyi választásokon. A legtöbb helyen mecseteket építhetnek. Törökország az Európai Unió tagja. A diaszpora-muszlimok második-harmadik nemzedéke ugyanúgy európai, mint török vagy pakisztáni. Ismerek egy éjfekete közgazdászt Norvégiából, amúgy ghánai: norvég, minden kétséget kizáróan az.

Vannak az integráció zavarát jelző tünetek is: itt-ott, mint mostanában Németországban, brutális fellépés az itthoni idegenek ellen. Nem veszélytelen, nem lehet elnézni mellette; de az igazság nem ez.

Az iszlám társadalom egy része és az európai társadalom egymásba ékelődött vagy – más képpel – összefonódott. A keresztény missziók több évszázados tevékenysége kitörölhetetlen nyomot hagyott az Európán kívüli világ vallási arculatán, sőt, társadalmán. Ugyanez történik most Európában is; a különbség csupán annyi, hogy az iszlám nyugati terjedésének hajtóereje nem hittérítő törekvés: gazdasági migráció.

Világméretű konfliktus három és fél millió török- és egyéb muszlimmal Németországban, több mint egymillió arab muszlimmal Franciaországban, ugyancsak milliós nagyságrendű muszlim népességgel Angliában: elképzelhetetlen. A világ vallási térképe a második világháború vége óta teljesen más lett. Tarthatatlan az az elképzelés, hogy a nagy világvallások külön tömbökben helyezkednének el Eurázsiában vagy a glóbuszon. A világ, területi értelemben, nem homogén vallási tömbökből áll. A jelenben nem alakulhat ki világfeszültség vallási tömbök között.

Változnak a népek is

Az újabb ethnikai konfliktusok kimeríthetetlen téma mindennapjainkban, de a tudományos vizsgálódásokban is. Itt csak egyetlen mozzanatukról fogok beszélni, az ethnikai típusú szerveződések látszólagos perszisztenciájáról: tartós fennmaradásuk problémájáról; ókortörténeti megfigyelések alapján.

Ma Nyugat-Európa láthatóan az egység felé halad. A konfliktusok nyíltan megjelennek, megvitatják, s előbb-utóbb megoldják őket. Nem hagyják őket összeütközéssé elfajulni: lehetőleg leszállítják a technikai szintre. Közép- és Kelet-Európában az évszázados viszályok új meg új fordulata. A volt Szovjetunió és Szovjet-Oroszország térségében hol itt, hol ott robban ki brutális helyi harc. A poszt-szovjet Oroszország ma is a régi Oroszország háborúit folytatja, legfeljebb annyi a különbség, hogy most, ha ténylegesen támadó is, csak védekezni tud. Védi, ami védhetetlen: a birodalmi hódításokat. Nem tudni, mi rosszabb, Oroszország tatár hadviselése-e: a fölperzselt föld, vagy a balkáni módszer: az etnikai tisztogatás, amellyel, ezt azért ne feledjük, Közép-Európa is élt, lásd németek, szlovákok, magyarok a második világháború után, s amely, ne feledjük ezt sem, egyenes folytatása az asszírok és oroszok deportáló-áttelepítő birodalmi politikájának. Nehéz tisztán látni, hogy mi a jogos a mai autonómia-igényekben, s egyáltalán, mi egy népcsoport vagy populációs egység autonómiájának valódi tartalma. Hogy az etnikai vagy territoriális autonómia igénye esetleg nem inkább a határrevízió rejtett szándéka-e.

Kissé hátrább kell lépnünk, hogy távlatot kapjunk. Elfogulatlannak kell lennünk, hogy a lehető legkevesebbet tévedjünk. Az események mögött az elvont képletet kell keresnünk: morfológiát.

A bibliai Izrael története azzal kezdődött, hogy bizonyos félig nomád – félig megtelepült populációs csoportok az i. e. 2. évezred utolsó harmadában többfelől is beszivárogtak vagy benyomultak Cisz-Jordánia térségébe: a Jordán folyó nyugati partvidékére. Vándorlásaiknak gazdasági okai voltak: legelőt kerestek; rendszerint kapcsolat alakult ki köztük és a városok között. Kereskedők is voltak köztük. Eljutottak a hegyes tájegységekre és a Földközi-tenger menti síkságra is. Ezek a csoportok többé-kevésbé önállóak voltak, s külön-külön vérségi – törzsi vagy etnikai – szervezeteket alkottak. Eleinte csak alkalmi szövetségek alakultak ki közöttük, s olykor még háborúságra is sor került. Nem telt el másfél-két évszázad, s mint territoriális szerveződéseket figyelhetjük meg őket. Elnevezéseik változatlanul a törzsi terminológia maradt, s kialakult a tartósnak bizonyuló közös név is: Izráel.

Hasonló példákat felhozhatunk az ókori Kelet sok más térségéből: Asszíriából, Kis-Ázsiából. De még a középkorból is, Európából is akár. Rövidre fogom a magyarázatot. Az ókori Keleten, ahol kellően hosszú megfigyelési sorozataink vannak, mindenütt az látszik, hogy a territoriális egységek idővel átváltanak vérségi szerveződésre, a vérségi – törzsi – leszármazás pedig terrítorializálódik.

Ugyanezt kell mondanunk a szociális csoportokról, amelyeket a létfenntartás módja, foglalkozás, társadalmi státus stb., olykor pedig főként a kívülállók ítélete vagy előítélete határoz meg. Összetartozásuk könnyen territorializálódik, ezt – kivált ha kényszerű – szegregációnak nevezzük; de éppen ethnicizálódhat is. És persze, mindegyik transzformáció kétirányú.

A társadalmi szervezet ősi formái, a csoportképződés leszármazási, szociális és territoriális elve, nem abszolút érvényűek; nem a valóság fejeződik ki bennük, elvek csupán.

Magyarul: nem gondolnám, hogy a népek és a nemzetek valóban nemzés: tényleges leszármazás útján jönnének létre. Azt gondolom, hogy a történelem nagy folyamataiban a genetikus, territoriális és szociális elvek egymásba átváltódása a valóság. Populációs egységek és szervezetek, úgymint törzs, helység vagy ország, nemzet stb., valóban vannak, de összetételük és szerveződésük elve szüntelenül változik. A populációs szerveződések konfigurációiban tulajdonképpen az egész emberiség a tényleges merítési bázis. A vérségi kötelékek egy idő után, együttlakás esetén is, meglazulnak, s a közös lakóterület lesz a csoport-szolidaritás kerete. Másrészt, az együttlakás előtérbe állítja a szolidaritás territoriális elemeit, s esetleg – bár nem szükségképpen – vérségi kötelékeket is létrehoz. Ez a beolvadás mechanizmusa. A genetikusan tiszta populáció abszurdum, nincs sehol, s ha kivételképpen előfordul is, degeneráció. A nemzet vérségi-leszármazási meghatározása egyszerűen: nonszensz. A népek ki- és átalakulása mindig disszimiláció és asszimiláció egyszerre.

Azt gondolom, hogy az ethnikai konfliktusok, amelyek ma a világ számos pontján végtelen szenvedéseket okoznak, tulajdonképpen nem természetes ellentétekben gyökereznek: eszmék – rögeszmék – korbácsolják fel az indulatokat. A történelem azt mutatja, hogy a népek nem kihalnak vagy eltűnnek: új alakzatba rendeződik az adott populáció. A népek, ha hagyják őket: összenőnek, összecsiszolódnak.

Előjogok, diszkriminatív módon?

Külön probléma, amelyet szintén az ókori történelem felől nézve indokolt vizsgálni, magam legalábbis a régiség – illetve, a régi Kelet – nézőpontjából fogalmazom meg véleményemet: a kollektív és individuális jogok viszonya egymáshoz és helyük a társadalmi és jogrendben. Igen sok vita folyik e probléma körül, gyakorlati és elméleti szinten egyaránt, olykor felpántlikázva, indulatokkal dúsítva. A politikai exigenciákat ebben az összefüggésben nem tartom szükségesnek részletezni. A problémát itt a következő kérdésre redukálom: Vannak-e a társadalomban vagy népességben olyan csoportok, amelyeket bizonyos jogok kollektíve illetnek meg? Azaz, másképpen: Van-e olyan elv vagy eljárás, amelynek alapján kijelölhetünk bizonyos társadalmi csoportokat, hogy azok mint csoportok külön jogokkal bírjanak?

Egy adott populációt osztályozni, csoportokat kijelölni sokféleképpen lehet. Néhány, talán henyének mondható kritérium: a vezetéknév kezdőbetűje vagy etymologiája, testmagasság, bőrszín, vagy nem, életkor, vagy foglalkozás, iskolázottság, jövedelem, vagy egészségi állapot, életmód, vagy politikai felfogás, vallás, vagy lakóhely, anyanyelv, származás. Stb. Mindennek, amit itt említettem, van bizonyos realitása. Voltak vagy vannak ilyesfajta csoportok mindenütt.

Ami a csoportokat illeti: természetesen, minden csoportnak vannak bizonyos jogai. Minél erősebb és minél inkább formalizált a csoport egybetartozása, annál könnyebben tudja érvényesíteni az őt megillető jogokat.

De ne kerteljünk; ki kell mondani: nem a technikai kritériumok vagy személyes elhatározás – preferencia – alapján kialakult, kialakított csoportok, egyletek tagjainak stb. jogi megítélése a kérdés, hanem a kisebbségek: nyelvi, etnikai, vallási kisebbségek kollektív jogai. S még itt sem a belső jogok körül van vita napjainkban, az nem vita tárgya, hogy a belső ügyeit minden közösségnek vagy szervezetnek magának kell elrendeznie, és ez elé csak az általános törvényi szabályozás állíthat korlátot. Vita akörül folyik, hogy ezeket a kisebbségeket megilletik-e kollektív jogok, s ha igen, kierőszakolhatják-e ezek érvényesítését a társadalmi közegtől, amelynek részei.

A régi társadalmakban sokfelé látunk tartós és működőképes szabályozást. Látványos példa a keresztények és a zsidók helyzete az iszlám országaiban a középkorban. Státusuk, a zimma (dzimma), kollektív jogokkal ruházta fel őket, például, a hatóságoktól védelmet kaptak, saját joghatóságuk volt stb.[26] Mai szóval így mondanánk: autonómiájuk volt. Csak éppen jelezniük kellett, mindenki számára felismerhető módon, hogy személyükben igényt tartanak erre a státusbeli vagy kollektív jogra. Ruházatukra ki kellene tűzniük a keresztény- vagy zsidójelvényt. Például, a sárga foltot. Indiában más és más módon, de ugyancsak elkülönülnek a környező társadalomtól az ethnikai-vallási csoportok, például a szikhek, vagy a társadalmi státus szerinti csoportok, például, a sudra kaszthoz tartozók. A középkori Európában a rendi öltözék megkülönböztető értékű volt. S nem szabad feledni: volt Európában is zsidójel.

A kérdésre, vannak-e kollektív kisebbségi jogok, az én válaszom: igen, vannak. Bizonyára kissé merev a kategorizálásom, de ezeket a kollektív jogokat én magam, a történelmi példák alapján, diszkrimináció értékűnek tekintem. Mármint a kifelé irányuló jogokat: az előjogot. Ha bárki élni akar azokkal a jogokkal, amelyek egy testületet vagy annak tagjait megilletnek, mindenekelőtt azonosítania kell magát ezzel a testülettel. Nem véletlen a papi vagy fegyveres testületek tagjainak külsődleges megkülönböztetése: az egyenruha. Civilben általában csak civilek ők is.

A kollektív jogok intézményesítése, úgy gondolom, óhatatlanul is bizonyos fajta diszkriminációt vezetne be a társadalomba. Vannak különleges esetek, kell, hogy legyenek megoldások – ideiglenesen vagy részlegesen – a kollektív hátrányok felszámolására. De a társadalom nem rendezkedhet be arra, hogy csoportok tagjait kollektíve külső jogokkal ruházza fel, mert ezek a jogok másképpen, mint a diszkriminatív megkülönböztetés eszközeivel, nem lesznek érvényesíthetők.

Kérdésem: Vajon akarjuk-e, hogy bárhol is, ahol magyar nyelvű vagy nemzetiségű kisebbség él, előjogai érvényesítése érdekében bevezessék a magyarjelet? Akár csak egy igazolványt is?

Extrapoláció, prófécia, predikció

A fejlődés-elméletek mind jövőt ígérnek. Lehet-e előre látni a jövőt? Elöljáróban, s egészen röviden, a technikai extrapolációk értékéről. Mi tagadás, ezek legtöbbje, ha nem merült feledésbe, bizony, nevetségessé vált. Az extrapolációs jellegű technikai fejlesztés nem vezetett érdemleges eredményekre.

Csupán egyetlen példára hivatkozom, a Közel-Keletről. A Szászánida kor vége felé, az i. sz. 7. században, válságba jutott az agrártermelés, a gravitációs öntözés – csatornák – révén megművelhető földterület nem volt elegendő a népesség ellátásához. A folyókra egyre nagyobb vízikerekeket építettek, hogy a mederből a vizet eljuttassák a magasabban fekvő – harmadkori – terraszokra is, így terjesztve ki a gravitációs öntözést. Még századunkban, még a második világháború után is épültek új vízikerekek. A legnagyobbak, amelyeket én láttam, Szíriában az Orontészen, Iráqban az Euphratészen, harminc-egynéhány méter átmérőjű monstrumok. Mára, legjobb esetben is, turista-látványosság lett belőlük. Ha még elér hozzájuk a víz sodra, gyönyörű hangjuk van, mély, tompa, végtelen nyikorgás. De mindegyikük mellett ott van egy kis benzinpumpa, nagyon kezdeteges, és persze, környezetszennyező, olyan, amilyen; csakhogy tízszer annyi vizet hajt fel, mint a mestermű kerék. A legjobb lehetőség a vízikerekek népművészeti alkalmazása volna. Amelyiket már nem hajtja a folyó, abba virágot ültetni, magyarosan szólva: muskátlit minden kis lapátba. A hatalmas vízikerekek építőit technikai extrapoláció vezette. Várakozásaikat a probléma valóságos megoldása megkerülte.

Körülbelül ennyi értelme van a társadalmi predikcióknak is.

Hogyan kell magyaráznunk a Biblia próféciáit? Volt a próféciákban valódi predikció? A probléma inkább történeti, mint teológiai.

A héber nábi (návi) vagy a görög prophétész szó nem azt jelenti, hogy „jövendőmondó”, hanem azt, hogy „aki az igazságot kimondja”. Igazság az, amit Isten bízott az illetőre. Ha kimondja az igazságot, amelyet – ilyen vagy olyan úton – megtudott: próféta. Ez az igazság mindig valóra válik, bekövetkezik. Eszerint a prófétai beszéd nem predikció, hanem kijelentés: kritikai tartalmú állásfoglalás. Kritika a múltbeli, a jelenleg fennálló vagy a jövőbeli állapotokról. Ebben az értelemben a bibliai próféciákat mindenképpen az igazság koordinátáiban kell elhelyezni.

A Bibliában, de a korai görög költészetben, Hésziodosznál például,[27] megtalálható a mitologizáló megfogalmazása annak is, hogyan nyeri el valaki a megbízást az isteni igazság közvetítésére.[28] Az egyik próféta ajkát tüzes parázs érinti (Jes. 6,6–7). A másiknak, Babilóniában, ki kell mennie a csatorna partjára (Ez. 1), mert az igazságot csak élő víz hordozhatja.[29] Maga Jeremiás, akivel szemben fellépett más próféta is, pontosan keltezett szövegben mondja (i. e. 594/593), hogy csak az a próféta beszélt Jahve megbízásából, akinek a szava beteljesedik (Jer. 28,9). Ezen az érven talán lehet mosolyogni, mondván, hogy körszerű (cirkuláris) érvelés, de a bibliai irodalom kontextusában ez valódi igazság. Ha közönséges szavakba akarjuk foglalni, Jeremiás azt mondja, hogy az igazság Istené, és aki állást foglal, nem lehet bizonyos abban, hogy igaza van, hogy Isten szól-e általa, vagy üres szavakat mond. A jövő mutatja meg. Én a magam módján úgy akarom mondani, hogy nincs tudományos predikció a történelmi eseményekre nézve.

A Bibliában fennmaradt prófétai beszédek túlnyomó többsége nincs keltezve. Ezért valódi kontrollra nincs támpontunk. Kimutathatók azonban bennük olyan beszéd-szerkezetek vagy minták (pattern), amelyeknél látni lehet, hogyan alakul ki a prófécia mint irodalmi műfaj. Nemcsak a Bibliában: az ókori Keleten is voltak próféciák. Ezek a szövegek először mindig a múltról beszélnek, praesens-futurum igealakokban, áttéve, ami közismerten megtörtént, jövő időbe, s csak ezután kezdenek a jövőről beszélni – sokkal általánosabb formában, mint a múltról. A megtörtént események elmondása, a fiktív jövendölés legitimálja a predikciót. A valódi prófécia mindig tartalmaz ex eventu elemet, s ehhez kapcsolódik a predikció. Utóbbinak az egzaktsága sokkal alacsonyabb szintű, mint az ex eventu elbeszélésé. Éppen ezért aránylag egyszerű elkülöníteni. A próféciából nőtt ki az i. e. l. évezred második felében az apokalüpszisz és a messianisztikus jövendölés. Mindkettőben erős a teológiai és morális tartalom, a predikció azonban roppant általános.

Hogy ne csupán történeti vagy bibliai példáim legyenek: nem sokkal a rendszerváltás után, valamikor 1990 őszén Bence György, akkor már a filozófiai tanszék professzora, egy vitát rendezett a Bölcsészkaron. Az volt a címe, hogy „Láttuk-e, hogy jön?” Anyaga később megjelent kötetben is.[30] Nos, a vitán mindenki oda nyilatkozott, hogy nem láttuk, nem tudtuk. Én azt mondtam,[31] hogy a kritikus társadalomtudományi tevékenység vagy a demokratikus ellenzék publicisztikája, a stenciles Beszélő igenis hatott, ha szűk körben is, a társadalomra, s ezzel alakította a jövőt – a mát. Egyébként pedig, tettem hozzá némi iróniával, az egyetlen igazi társadalmi prognózis vagy predikció az a jövendölés, hogy eljön a messiás. Az iróniát láthatóan nem értette senki, a komoly társadalomtudósok csak legyintettek, hogy fújom a magam bolond nótáját. Ma is azt gondolom, hogy tényleg arról van szó, amit akkor mondtam: a társadalmi prognózisok a prófécia műfajába tartoznak. (A messiásról lásd fentebb.)

Mégis, hogyan történik a történelem?

Álljon itt, fejtegetéseim summázataképpen, néhány megjegyzés arról is, magam hogyan képzelem el a történelmet: a történelmi változásokat.

Megkíséreltem kimutatni, hogy a századvég vagy ezredvég fogalmának nincs objektív tartalma, kronológia rendszerünk kerek számjegyű egységeinek nincs periódus-határ értéke. Megkíséreltem kimutatni azt is, hogy a történelemnek nincsenek teleologikus trendjei.

Pár évvel ezelőtt divatba jött egy amerikai politikai gondolkodó, Fukuyama elmélete arról, hogy véget ért a történelem. Kialakultak a demokratikus társadalmak, nem maradt feladat, az emberi társadalmak fejlődése immár befejeződött.

Mintha Fukuyama Petőfit idézte volna: „(…) itt van már a Kánaán!”

Én azt gondolom, hogy a történelmi változásokat egészen más modellben kell leírnunk. Az én elképzelésem erre nézve az, hogy a társadalmat kiegyensúlyozatlan rendszernek, változásai pedig aszimmetrikus változásoknak kell tételeznünk. A társadalmi jelenségeket nem kiegyensúlyozottság és szimmetria jellemzi, hanem eredendő kiegyensúlyozatlanság (inequilibrium) és aszimmetria. Ebből az következik, hogy a történelmi változások mindig részlegesek. A rendszerben mutatkozó működési zavarok megoldása – az aszimmetrikus megoldás – másutt bontja meg az egyensúlyt, váltja ki az inequilibriumot. S nyomban itt kell megoldást találni a problémára.

A mechanizmust úgy szeretném elnevezni, hogy problémamegoldó változtatás: problémamegoldó társadalom. Ha a társadalom valamely problémáját megoldottuk, maga ez a megoldás vet föl, máshol, újabb problémát. A társadalomban minden változás aszimmetrikus, a kiegyensúlyozatlan állapot helyett ismét csak inequilibrium jön létre, természetesen, másféle, mint az előző.

A történeti extrapolációknak – néhány évvel a polgári időszámítás véletlenszerűen kijelölt második évezredének utolsó éve, i. sz. 2000 előtt, összefoglalásul, csak ezt mondhatom – nem sok értelme van; helyesebben, mindenfajta történeti predikció lehetetlenség. Ez következik a társadalmi változások aszimmetrikus jellegéből. A változásoknak lesznek rendszerszerű – közvetett – következményei, de ezek nem számíthatók ki előre, a problémamegoldó változtatások indirekt hatása szintén aszimmetrikus.

Fejtegetéseimnek az a konklúziója, hogy a közeledő ezredvég periódus-határ értékét, s egyáltalán, a történelem értelmét, célját illetően nincs konklúzió. Nem cél van, amely felé a történelem halad; mindig az éppen aktuális részproblémát kell megoldani, s készen kell lenni arra, hogy a megoldás nyomán más problémák keletkeznek majd, s kényszerítik ki a megoldást.

Az ismert szállóigével,[32] és irónia nélkül: Ápoljuk kertjeinket.

Jegyzetek

[1] Ritka eset, hogy egy egész korszaknak, évtizedeken át, a legfőbb program-jelszava legyen: tovább – továbbra is – a megkezdett úton.

Tapasztalni kellett, hogy végül maga az út ér véget. Figyelmeztetés azoknak, akik továbbra is azon az úton szeretnének járni, még ha ügyesebben is.

[2] Végső soron a latin primus, „első” szóból.

[3] Az asztronómiai összefüggésben használt revolutio szó „forradalom” jelentése csak a 18. században alakult ki.

[4] Az újabb fejlődéselméletek előzményeiként elemzi az ókori Kelet, a Biblia, az antik irodalom szövegeit az A. O. Lovejoy & G. Boas szerkesztette – filológiailag példásan megalapozott – tanulmánygyűjtemény (1935), újabb kiadása: Primitívism and Related Ideas in Antiquity (New York: Octagon Press, 1965). A történelmi reflexió építőanyagát, a metaforikus kifejezések végtelen változatosságát tárgyalja az ókortörténész Alexander Demandt, Metaphern für Geschichte. Sprachbilder und Gleichnisse im historisch-politischen Denken (München: C. H. Beck, 1978). Az idő mitologikus koncepcionalizálásához lásd S. G. F. Brandon, Time and Mankind. An Historical and Philosophical Study of Mankind’s Attitude to the Phenomena of Change (London, etc.: Hutchinson, 1951).

[5] „Munkák és napok”, 109 skk. sor.

[6] Lukács Béla & Végső László, in: Antik Tanulmányok, 19 (1972), 237–252. old.

[7] Az itt következőket annak idején bővebben is előadtam, in: Természet Világa, 107, no. 5 (1976), 207–208. old.

[8] Arnold Toynbee, The Industrial Revolution (1884); újabb kiadása Arnold J. Toynbee előszavával (Boston: The Beacon Press, 1956).

[9] Nemrégiben a miniszterelnök szükségesnek tartotta, hogy egy feltalálóval – igaz, ami igaz: neves és gazdag külföldi feltalálóval – együtt az Állami Operaház színpadán fellépjen. Nehéz eldönteni, pusztán szerepzavart jelez-e ez az operett vagy pedig – ami még rosszabb – imitatio volt. Mert óhatatlanul is Hruscsov vagy Brezsnyev jut az eszünkbe, az ante világból, állami díszünnepségen az űrhajósokkal. Az Operában valósággal egy „új TTF” nyitó előadása ment.

[10] A jelenés szó nyelvi archaizmus; itt, mint a görög: „kijelentés”, „(titok) feltárás(a)”.

[11] Fordította a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága (1975), illetve a javított változatban: a Magyar Bibliatársulat Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága (1990 / 1994). (Az idézet a két kiadás csaknem egybevágó szövegéhez képest itt néhány apró stiláris módosítással.) – Ha szabad, kitérőképpen, egy frivol megjegyzést tennem: nehéz eldönteni, hogy a fordító megnevezéséből melyik a first name vagy keresztnév, s melyik a vezetéknév. Igaz, névtelenségbe burkolózott a Septu-aginta legendás 70 fordítója is, őket Isten ihlette (Ariszteasz levele). – Mindenesetre, jelenleg mégiscsak ez a leginkább olvasható magyar Biblia-fordítás.

[12] Vörösmarty, „Zalán futása”: „Ármány”, a „Rémisten”.

[13] Egyedül ez az igazán létező, mint Platónnál az idea („Az állam”, VII és X). A gondolat ihletett értelmezését adja Kerényi Károly „Platonizmus” című tanulmánya (1941), in: Halhatatlanság és Apollón-vallás (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1984), 472–477. old.

[14] A bizánci időszámítás ugyancsak a világ teremtésével kezdi a történelmi kronológiát, bár a teremtés időpontját, ugyancsak a Biblia alapján, másképpen határozza meg, mint a zsidók. A hivatalos bizánci időszámítás kezdete i. e. 5509.

[15] Máté evangéliuma (2,1) Jézus születését (Nagy) Heródes (i. e. 37–4) uralkodásának utolsó időszakára teszi. Quirinius censusa, amelyhez Lukács evangéliuma (2,1–5) kapcsolja Jézus születésének időpontját, valójában: i. sz. 6/7. Figyelmen kívül hagyva az egyéb, közvetett evangéliumi adatokat, eszerint Jézus valamikor az i. e. 6 és i. sz. 6/7 közötti években született: az összesen 12-13 éven belül valamikor. – A Jézus születésének időpontjára vonatkozó evangéliumi adatokat alapos történeti kritikával vizsgálta meg a 19–20. század fordulóján Emil Schürer klasszikus műve, illetve ennek új, angol nyelvű változatában Vermes Géza; lásd Schürer, The History of the Jewish People in the Age of Jesus Christ (175 B.C. – A.D. 135). A New English Version Revised and Edited by Geza Vermes & Fergus Millar (Edinburgh: T. & T. Clark Ltd., 1973), I, 399–427. old.

[16] Györffy György, István király és műve (Budapest: Gondolat, 1977), 148–150. old.

[17] A 22 könyvből álló műnek csupán az első fele, az I–X. könyv van meg magyarul, Földváry Antal nehezen hozzáférhető fordításában (I–II, 1942–1943).

[18] A civitas Dei kifejezés már a bibliai zsoltárokban szerepel (46,5 stb.).

[19] Például, a Közel-Keleten a sertésfogyasztás hamar visszaszorult: a sertés tápláléka nagyjából ugyanaz, mint az emberé, ezért tartása az ember számára bizonyos mértékben konkurenciát jelentett.

[20] Karl Jaspers, Vom Ursprung und Ziel der Geschichte (Zürich, 1949). – Történeti tanulmányok Jaspers értekezéséhez: Shmuel N. Eisenstadt, szerk., Kulturen der Achsenzeit. Ihre Ursprünge und ihre Vielfalt, I–II (Suhrkamp Taschenbuch Wissenschaft, 653) (Frankfurt a. M.: Suhrkamp, 1987).

[21] Lásd Firdauszí, „Sáh-náme / Királyok könyve, Iszkandar-náme”: Iszkandar megbetegszik Babilonban. – Devecseri Gábor fordítása (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1959), 283–284. old.

[22] Fontos Amaldo Momigliano tanulmánya: „The Greeks and thei Neighbours in the Hellenistic World”, in: Alien Wisdom. The Limits of Hllenization (Cambridge, etc.: Cambridge Univer-sity Press, 1975), 1–21. old.

[23] Lásd Aiszkhülosz, „Leláncolt Prométheusz”, 442–470. sor.

[24] Emelkedett hangnemben, példás világossággal ír erről Lackó Miklós, „Ókortudomány és »korszellem«”, in: Korszellem és tudomány, 1910–1945 (Budapest: Gondolat, 1988), 366–374. old.

[25] Vörösmarty, „A vén cigány” (1854): „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.” – A krími háborúra utal.

[26] Részletesebben lásd Bemard Lewis, The Jews of lslam (Prince-ton, NJ: Princeton University Press, 1984).

[27] „Istenek születése (Theogonia)”, 22 skk. sor.

[28] A prófétai és költői felavatásról lásd Trencsényi-Waldapfel Imre ma is értékes tanulmányát: „A hésiodosi prooimionok keleti rokonsága” (1955), legutóbb in: Vallástörténeti tanulmányok, szerk.: Szilágyi János György (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981), 152–176. old. Megjegyezni csupán annyit kell, hogy a morfológiai párhuzamok nem bizonyítják mindjárt a történeti összefüggést is.

[29] Erről bővebben másutt: „Ezékiel a csatorna partján'', in: Liget, 1993, no. 2, 9–16. old.

[30] Láttuk-e, hogy jön? A társadalomtudomány sikerei és kudarcai a kelet-európai politikai átalakulásban (Budapest: T-Twins Kiadói és Tipográfiai Kft., 1991).

[31] Uo., 32–33. old.

[32] Lásd Voltaire, „Candide”: „Vár ám a munka a kertben.”