Komoróczy Géza

Nyomtatóbarát változat

Ha egészen őszinte akarok lenni, meg kell mondanom: jóformán indokolatlan, hogy a magyar Holocaust 50. évfordulójáról megemlékező tudományos konferencia megnyitó ülésén beszéljek: tényleges szerepem a konferencia tényleges előkészítésében, szervezésében alig volt több, mint nominális, talán még kevesebb. Konferenciánk előadásait Randolph L. Braham professzor szervezte meg, az egyéb programokat, nyugodtan megmondhatom, anélkül, hogy véleményemet kikérték vagy tájékoztattak volna, a Történettudományi Intézet és/vagy az Europa Institut. Határozottan ellene voltam annak, hogy a tudományos konferencia pódiumot adjon kormányzati tényezőknek a már megszokott ön-népszerűsítő, közérzetjavító propagandához. Ezért bizonyos nyomást is tapasztaltam abban az irányban, hogy ne beszéljek a megnyitón, elég, ha a magyar szervezők nevében az említett két intézet igazgatója beszél majd. Bevallhatom, hogy a kísérő rendezvények között van egy-két olyan, amit a kinyomtatott meghívóban láttam először magam is, olyasmi, amiért személyes felelősséget vállalni, amivel egyetérteni nem tudok. Mégis, az igazán lényeges fenntartásom a következő. Az angol nyelvű meghívó, amelyet Braham professzor New York-i intézete állított elő még március legelején, feltünteti az emlékkonferencia három védnökét. A meghívó magyar változatáról, amelyet az MTA Történettudományi Intézet és az Európa Institut állított elő, mintegy tíz nappal ezelőtt, minden ok nélkül lemaradt a védnökök: Göncz Árpád köztársasági elnök, Tom Lantos U. S.-kongresszusi képviselő és Elie Wiesel Nobel-díjas író neve. Technikai hiba, vétlen mulasztás – mondhatjuk jóhiszeműen, mert hogy ezt a három nevet Magyarországon bárki szégyellené, eltüntetni akarná, föltenni sem merem.

Történelmi esemény 50. évfordulója elég távoli ahhoz, hogy történelmi legyen: hogy feltárhassuk forrásait, higgadtan vizsgálhassuk okait, lefolyását, következményeit; de túlságosan is közel van még ahhoz, hogy ne érezzük: ez a mi magunk élete, szüleinké, nagyszüleinké, az életünk. A Vészkorszak, Shoah, Holocaust eseményei, Magyarországon magyar állampolgár zsidók több mint félmilliós tömegének állami segédlettel való meggyilkolása, 50 év múltán is benne van életünkben, hétköznapjainkban.

A Holocausttal foglalkozó tudományos konferencia csak része lehet az áldozatokról való szélesebb körű megemlékezésnek, a kegyeletes emlékezésnek éppúgy, mint a történeti gondolkodás revíziójának. Mindenesetre, tudományos kutatás feladata feltárni a forrásokat és elvégezni az elemzéseket. Konferenciánk szervezője, Braham professzor, az egykori személyes élményt higgadt, nem pártatlan, de általában nem elfogult elemzés anyagává tudta tenni monumentális művében, melynek éppen e napokban jelent meg második, átdolgozott és bővített, alkalmasint definitív angol kiadása New Yorkban, hogy majd a magyar is kövesse bizonyos idő múlva. Rosszabbul állunk a források feltárásával, a forráskiadványokkal. Mint tudjuk, Karsai Elek és Benoschofsky Ilona forráskiadvány-sorozata, mely annak idején eleve csak a szakkutatás vagy a hitközségi élet szűkebb köreiben volt hozzáférhető, félbeszakadt, és befejezése egyelőre várat magára. A közvélemény alig-alig ismer valamit ezekből a döbbenetes dokumentumokból, nincs tisztában azzal például, hogy a zsidóság deportálásának minden, de minden írásbeli forrását a magyar közigazgatás produkálta; már pusztán ez a levéltárosi tény jelzi: nincs helye azoknak a mostanság tudatosan terjesztett érveknek, hogy a vidéki zsidóság tervszerű és szervezett meggyilkolásában a magyar állam vétlen, ez a német megszállás következménye, a németek bűne.

De még maga a forrásanyag is csak kis részben hozzáférhető. A vagyoni vonatkozású iratok tetemes része indokolatlanul és érthetetlenül zárolva van, ha nem éppen elrejtve, s legújabb – politikai propaganda célzatú – irat- és jegyzőkönyv-publikációk jelzik, hogy nem jogvédelem, éppen ellenkezőleg, a jogfosztás fenntartása az oka annak, hogy jelenleg nincs tiszta képe senkinek az ilyen természetű iratok pontos tartalmáról.

Érdemben Magyarországon alig-alig használták történészek azt a hatalmas forrásanyagot, amelyet Jeruzsálemben a Yad va-Shem intézet kutatói vettek fel évtizedeken át az érintettek meghallgatása, interjúi nyomán, sem más hasonló külföldi levéltárak, például, a Yale Egyetem video-interjútárának anyagát. A személyes emlékezés, tudjuk, mindig sok kérdés elé állítja a történész kutatót, ezért nem könnyű dolgozni ezekkel a forrásokkal. Másrészt, éppen a személyes emlékezés erősítheti meg az élmények személyes feldolgozásának munkáját.

Közelmúlt tapasztalatból mondom, hogy a magyar Holocaust történetéről jelenleg szinte könnyebb, még mindig könnyebb külföldön forrás- és könyvtári kutatásokat végezni. Nyelvismeret, természetesen, kell ehhez is, kell mindjárt a jiddis és a héber ismerete is.

A hazai tudományos kutatás fogyatékossága, hogy nem szüremlett be Magyarországra a nemzetközi tudományos irodalomból szinte semmi. A mértékadó, nagy történeti monográfiák közül semmi sincs lefordítva magyarra. Nincs érdemi visszhangja nálunk Raul Hilberg nagy történeti részletelemzésének, mely a német államszervezet precíz működésének precíz feltárásával mutatja be, hogyan történt, ami történt. Nem ismerjük Lucy S. Dawidowicz monográfiáját, mely a Holocaust zsidó tapasztalatát elemzi, Shaul Friedlander esszéit és könyveit, melyek a történetfilozófia irányában általánosítják az egyszeri történet vizsgálatát, a számos rabbinikus elemzést a zsidó életszabályok, a halákha alkalmazásáról a különlegesen nehéz körülmények között. Nem ismerjük a német (NSZK, 1985 k.) Historikerstreit érdemi vitáit, mely a nemzeti lelkiismeret-vizsgálatot végezte el és a történeti gondolkodás számára vonta le a szigorú következtetéseket, vagy egy ókortudós, Christian Meier könyvnyi terjedelmű történeti esszéjét, a történeti felelősségvállalás felelős elemzését. Másutt, majd azt mondtam, jobb országokban, könyvtára van a Holocaustnak. Nálunk is vannak könyvek, inkább csak voltak, közvetlenül a háború után, de a történeti irodalom nem foglalkozott vele kellőképpen.

A helyzetet jellemzi már az a körülmény is, hogy a jelen konferencián nem vesz részt, meghívást sem kapott rá a fent megnevezett szerzők egyike sem – holott nélkülük, és még mások neve is melléjük kívánkoznék, ma egyáltalán nincs nemzetközi tudományos Holocaust-szakirodalom.

Magam most, az alkalom okán, három dologról szeretnék egészen röviden beszélni, vagy inkább csak jelzek három kérdést, amelyek a jelen konferenciánk szellemi közegét érzékeltethetik.

A Holocaust-kutatásban és történetszemléleti értékélésében mára világosan kialakult két nagy irányzat, a legáltalánosabb magyarázat igényével. Az egyik felfogás az eseményekben gonosz erők érvényre jutását látja: néhány bűnöző merényletét. A másik irányzat szerves összefüggést lát a világtörténelem legnagyobb méretű tömeggyilkossága és az európai történelem bizonyos – egyébként „normális”-nak tekintett – jelenségei között. Nálunk e kérdések körül a vitákat sohasem folytatták le, ezért nincsenek polarizált álláspontok. A közvélemény-formáló történeti gondolkodásban azonban egyre nagyobb szerepet kap a felelősség áthárítása: a gonosz erőkre, sőt, a Gonoszra, konkrétan a németekre és a nyilasokra, vagy még szűkebben, néhány személyre. Mintha tájékozatlan és ártatlan, sőt, inkább az együttérzés apró jeleivel a zsidók iránt rokonszenvet mutató társadalomban ment volna végbe a deportálás, a gettósítás, a halálmenetek. Felelősség-áthárítás. Alig akadtak, akik beszélni mertek a keresztény egyháznak az ókor óta folyamatos antiszemitizmusáról, a keresztény messiáseszme elfogadtatásának erőszakolásáról, a zsidókat a pestis terjesztésével vádoló hatóságokról, az elkülönítés sokféle gyakorlatáról, az asszimiláció csapdáiról. A XIX. század közepének uralkodó eszméit, a centralizált zsidó „egyház” megteremtésének jó szándékú eötvösi programját még mindig az eszményítés burka veszi körül a történetírásban és közgondolkodásban, holott éppen ez a program tette a legtöbbet, minden kedvező következménye mellett is, a zsidó életmód sajátszerűségeinek a vissza- vagy korlátok közé szorításában. A kedélyes úri antiszemitizmusnak még dicsőségét is keltik sokan. Az árnyaltabb elemzés árnyalt következményekre vezethet, de a végső általánosítás mégiscsak az, hogy az európai társadalom akarva-akaratlanul ment bele a zsidóüldözésekbe, nem érzékelve, hova vezetnek a kis lépések. Az előzményekből nemcsak ez következhetett volna, de tény, hogy ez következett. Zsákutca volt, amelybe az európai államok többsége nagyjából jóhiszeműen, jószándékúan ment bele – előre menve. Azok is, akik sorra meghozták a zsidótörvényeket, azok is, akik vonakodtak befogadni a menekülteket. Nincs helye a modern manicheus történelemszemléletnek. Bűnözők már csak ahhoz kellettek, hogy feltalálják a tömeggyilkosság korszerű technikáját. Egyébként azonban mindenki tette a dolgát, ki részvéttel, a lehetőségekhez képest emberségesen, ki kegyetlenül – de a dolgát tette, rutinszerűen. A zsidóság kiirtása Európának közös felelőssége. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a következtetésnek következményei vannak. Kijutni a zsákutcából nem úgy lehet, hogy pusztán elítéljük a náci és nyilas tömeggyilkosokat. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. Igenis újra át kell gondolni mindent, ami a közege volt a Holocaustnak: a keresztény antiszemitizmust, a homogén nemzeti társadalmak programját, a másság – mindenfajta másság – iránti türelmetlenséget. Pusztán a nácizmus kiiktatása után még nem jött létre a nyitott, pluralista társadalom. Mélyebbre kellett – vagy kell – visszamenni, más dolgokat is meg kellett – vagy kell – változtatni. Másutt is, de sok posztkommunista országban s nálunk is, különösen.

A második dolog, amiről beszélni akarok, a történeti felelősség. Tudjuk, más a személyes, jogi felelősség és más a közösségek történeti felelőssége. Az egyik, éppen személyessége folytán, szankcionálható. A másik sohasem: mert népek vagy egész közösségek büntető felelősségre vonását elfogadni nem volna különb, mint a náci antiszemitizmus programja. A történeti felelősségnek viszont az a sajátossága, hogy osztozik benne az is, akinek nincsen külön személyes felelőssége. A történeti felelősséget a közösség és a kultúra kontinuitása tartja fenn, végső soron még csak nem is nemzeti, hanem európai keretekben, helyesebben, pontosabban: az egész emberiség számára. A Holocaustért mindannyian felelősek vagyunk, azok is, akik még nem éltek azokban az években, azok is, akik – horribile dictu – tettek ellene. Hangsúlyozom, ez nem büntetőjogi felelősség: a felelős gondolkodás kényszere. Ellene tenni maga volt a felelősségvállalás. Amit a Historikerstreit megtett a német társadalom java számára, amit a nyugati világban néhány politikus, jelképi erővel Willy Brandt, a közösség egészéhez szólóan az Egyesült Államok kormányzata az új washingtoni Holocaust-múzeummal, azt meg kellett volna – meg kell tenni Magyarországon is.

Tény, hogy a nemzet nem vállalta nemhogy magára – magáénak sem a magyar lakosság mintegy öt százalékának szervezett elpusztítását. Nem kaptak megbecsülést azok sem, akik mégis segítettek, akik személyes kockázatot vállalva próbáltak legalább személyes eseti segítséget nyújtani. Érdemleges megbecsülést eddig csak Izrael állam adott a más népek közül kikerült igazaknak (haszidé ha-um mot ha-olam). Mi tartozunk köszönettel érte Izraeliek. Nem vállalták keresztény egyházaink azokat a személyiségeiket, klerikusokat akár, akik – még nehéz években – státusukat kockáztatva is kiálltak az egyházi – teológiai vagy politikai – önvizsgálat szükségessége mellett. Nem vállalta az állam, mindannyiunk állama, még az anyagi javakért sem a felelősséget. A legrégibb kárpótlási törvény, a párizsi egyezmény (1947) holt papír maradt, a kényszerletéteket központi állami bankunk vagy felélte, vagy máig, ellenőrizhetetlenül, bitorolja, a rendszerváltás – sajnos, inkább csak: változás – idején minden más sérelem, egyébként: valós sérelem, legalább jelképes jóvátétele fontosabb volt, mint a legnagyobbé valamennyi sérelem közül: a népirtásé, a törvényes fosztogatásé. Nem csodálkozhatunk, hogy a közvélemény sem akarja vállalni: az elpusztított zsidók a magyar állam, a magyar társadalom részei voltak, vannak: magyarok; teljesítmény és jogok szempontjából nem elkülönülő és nem elkülöníthető része a nemzetnek. Miniszterelnöki szájból hallottuk, fedetlen fejjel, gettó-emlékmű avatásán: voltak nekünk is veszteségeink, voltak nekik is. Ez az ők jogos volna a másság természetes jelölésére; politikustól, ebben az összefüggésben, csak az eltaszítás reflektálatlan gesztusa lehetett.

A közgondolkodásban és a történeti gondolkodás számára a Holocaustnak különös jelentősége van. Ami a közgondolkodást illeti: nem véletlen, hogy némely országban törvény tiltja Auschwitz tényeinek tagadását (Auschwitz-Lüge), hazugságok terjesztését a történtekről. De általánosabban is: ha nem nézünk szembe azzal, ami történt, amit tettünk, nem lesz történelmünknek és jelenünknek egyetlen mozzanata sem, amelyről becsületes nyíltsággal tudunk beszélni. Éppen azért nem, mert Auschwitz része volt, szerves része az európai történelemnek. A Holocaust felelősségét vállalni kell, és ezáltal megtagadni: lehetetlenné tenni, hogy megismétlődjék, hogy akár részletei, akár csak elemei megismétlődjenek. Ha a Holocausttal nem nézünk szembe, a magyar történelem is megértetlen marad.

A harmadik dolog, amiről még legalább pár szót kell mondanom, a jelen helyzet: konferenciánk közege. Az elmúlt négy év a korábban is egyáltalán nem jó állapotokon bizonyos értelemben éppenhogy rontott: éppen azzal, hogy – és azért, mert – továbbra is elmaradt a becsületes önvizsgálat, a kritikai szembenézés a történelmi tragédiával. Ehelyett új életre kelt, jelképeiben, frazeológiájában, szellemében, a két világháború közötti korszak; az a kor, amelynek végén a magyar zsidótörvények álltak, és amelyre a deportálások és a gettó következtek. Az elmúlt évek során vezető közéleti személyiségek, korábban bizonyos irodalmi és erkölcsi tekintélyt szerző politikai tényezők is, szalonképessé tették Magyarországon a zsidózást. A kormányzat, miközben kényszerűen – de egyre ingerültebben – védekezni próbált az antiszemitizmus, akik itthon élünk, tudjuk: egyáltalán nem jogtalan vádja ellen, rendszeresen elmulasztotta, hogy akár csupán a meglévő törvények erejével fellépjen a nyílt vagy burkolt antiszemita uszítás ellen, sőt, ideig-óráig még védelmébe is vette az uszítókat, leplezte őket, megpróbálta elnöki, alelnöki méltóságokkal, mindenféle kedvezményekkel betömni a szájukat. Azt meg végképpen nem tette meg, amire pedig példája is lett volna Nyugaton, s a józan politizálás és erkölcsi tisztesség egyaránt megkívánta volna, hogy maga vállaljon szerepet a történelmi tisztázásban, a helyzet tisztességes rendezésében. Jó példa erre, hogy csak mostanában kezdett tárgyalásokat az 1947-es nemzetközi szerződés rendelkezéseiről: hogy kit illet meg és milyen mértékben az örökösök nélkül elhunytak – a megölt zsidók – vagyoni hagyatéka, a zsidó intézmények elkobzott vagyona. Újsághírekből is látható a kormányzati taktika: húzni-halogatni a tárgyalásokat, s lehetőleg megosztani, egymásnak ugrasztani a különböző – részben, persze, különböző érdekű – zsidó szervezeteket. Magyarul: az elmúlt négy évet kormányzati szinten befolyásoló erők közreműködtek abban, hogy – ha az egész társadalmat nem ez jellemzi is – sok tekintetben az 1930-as évek közepe, vége, olykor egyenesen a kora-1944 látszik megelevenedni, írásban, szóban, képernyőn: Magyarországon, 1994-ben. Feléledt a henye úri antiszemitizmus, és újabb, finomított változata, az intellektuális antiszemitizmus, többen harsányan próbálgatják a nácik, a nyilasok frazeológiáját. Legfeljebb új kódokat találtak ki: kozmopolita, liberális, nyugati értékrendszer stb.; ez mind szitokszóvá lett, eufémizmussá a zsidó helyett. A közvéleményt formáló politikai erők leleményes erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a zsidókra terheljék a kommunizmust. Külügyminiszteri szájból hallottuk (1991 őszén), de széltében is, nemcsak a másként gondolkodás iránt különösen és demonstrative érzéketlen személytől, hogy „a zsidók”, a felelősek még az Államvédelmi Hatóság tetteiért is. Halljuk, sokaktól, hogy a náci-nyilas rémtetteket ellensúlyozzák a kommunizmus rémtettei; s ebben a szövegben a valódi érv mégiscsak az, hogy a zsidók, akik a kommunizmust megcsinálták, csak azt kapták, előre vagy utólag, amit megérdemeltek. „Jedem das Seine” – ugye, ismerős ez. A hangadó vezető politikusi réteg azzal vádolja politikai ellenfeleit, hogy antiszemitizmussal vádaskodnak, itthon és külföldön, hogy – már csak ezért is – nem magyarok, hogy hazaárulók. Konzekvensen szembeállítják egymással, egyfelől, a magyart: a – belügyminiszter, azóta miniszterelnök szájából hangzott el a veretes kifejezés – jó vidéki arcú, derék magyar gyerekeket, akik, a legények, hát igen, kicsit pajkosak, de hát, istenem, és másfelől, a zsidókat, s egyáltalán, a más társadalmi csoportokat, magát a másságot. Aki bírál, netán a nemzetközi közvéleményre hivatkozik, az megbontja a nemzet egységét, az hazaáruló. Ismét szinonima lett a zsidó és hazaáruló. Hogy politikai ellenfeleit lejárassa, és olcsó támogatást gyűjtsön maga köré, a kurzus felelőtlen cinizmussal rájátszott a jó magyar antiszemita hagyományra. Súlyos felelősség terheli azokat, akik a népi-nemzeti – vagy: nép-nemzeti – szemlélet jegyében megengedték, maguknak és híveiknek egyaránt, hogy kedvükre zsidózzanak. Neveket, eseteket, helyzeteket fölidézni nem most kell; az új-antiszemitizmusnak terjedelmes irodalma van.

Nem jó, hogy az emlékező tudományos konferencia megnyitó ülésén ilyesmiről is beszélni kell. De kell: ami 50 évvel ezelőtt történt, túlságosan is közel van még ahhoz, hogy minden porcikánkkal érezzük: ez a mi életünk. Nem azt mondom, hogy ismét egy Holocaust áll a küszöbön. Nem, ez lehetetlen, még ha kések emelkedtek is már. Azt azonban tudom, hogy ha nem tudunk szembenézni a Holocaust emlékével, ha a történeti kritika nem végzi el a tisztítás szellemi, érzelmi és lelkiismereti művét, a pernye, mely Auschwitz kéményeiből felszállt, s beterítette az egész földet, beleég a bőrünkbe.

P. S.: A fenti szöveget akartam elmondani, felolvasni, 1994. április 5-én, az Eötvös Loránd Tudományegyetem aulájában megnyílt Holocaust emlékkonferencia megnyitó ülésén. Akartam: de nem tudtam. Jóllehet nevem mind az angol, mind a magyar nyelvű programfüzetben kinyomtatva szerepelt, s a szervezők és előadók mindegyikével közvetlenül a megnyitó ülés kezdete előtt személyesen is kezet fogtam, beszélgettünk, a megnyitó ülés rendjén – minden előzetes jelzés vagy bármi magyarázat nélkül – átugrottak a nevemen, ott ültem, igaz, a közönség soraiban, de jól láthatóan, keresztülnéztek rajtam. Nem kaptam szót. Amikor azután az utolsó beszéd után az elnök váratlanul bejelentette, hogy a programban egyáltalán nem szereplő külügyminiszter felszólalása következik, felálltam és elhagytam a termet. A külügyminiszter botrányos szavai botrányba fulladtak. Mennyire jellemző a fent leírt helyzetre már maga a tény: a magyarországi zsidókkal a kormányzat a külügyi kapcsolatok szintjén foglalkozik, a külügyminiszter az ügyeletes propagandista. A zsidók itt: külügy. A személyes része a dolognak nem érdekes. Én a fentieket akartam elmondani.

• Esszé