Skip to main content

Jeladás a mélyből

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Gyerekkoromban úgy tudtuk, hogy a halálraítélteket kivégzés előtt uránbányába viszik dolgozni. Három-négy hónap ráadás az életből. Aztán hallottuk azt is, milyen aljasul végzik ki őket. Az elítéltnek ott lenn, a tárnában olvassák föl a kegyelmi kérvény elutasítását, aztán összekötözik, arccal a földre, tarkójához a pisztolyt, és beleeresztenek egy sorozatot. Ennyi.

Kínában megint másképp. Egy futballpályán széksorokat állítanak fel, végigmegy egy ember, és tarkón lövi a bekötött szemű elítélteket. Technikai újítás: a szék mögé karót vernek, ahhoz kötik az áldozat kezét. És még valami. A székeket nem sorba állítják, mint a színházi nézőtéren, hanem mint a figurákat a sakktáblán. Vagy ahogy a káposztát ültetik a kertben. A tévé pedig egyenes adásban közvetíti az egészet.

„A mélységből jeladást hallottam” – írta Stanislaw Lem, a század egyik legbölcsebb embere.

Akkor hát lássuk. Kivégzés és uránbánya.




Nyolc órája ülök a vonaton. Megyek vissza Moszkvába Oroszország belsejéből, a falumból. Nagy erdőket, tiszta vizű kutakat, jó szomszédokat hagytam magam mögött. A fű minálunk a júliusi aszályig nemhogy szénának, de teának is jó lenne. A tej édes, eper annyi van, hogy csak lehasalsz, és fürtökben lóg a szádba.

Két útitársam, egy kedves fiatalasszony meg a kislánya. Az asszony, úgy harmincéves, egyik rokonától megy a másikhoz, körbevonatozta már fél Oroszországot. Most a bátyja sírjához utazik. Csak pár perc, és előkerül a kalács, a gyümölcs meg a bizalmas történetek. Útközben nálunk gyorsan összemelegednek az emberek. Szonya, így hívják az asszonyt, már meséli is, hogy az ő falujukban minden tízszer olyan olcsó, mint máshol. És minden van a boltban! Tiszta oázis a sivatag közepén. A természet meg ott, Szibériában, valami csodálatos: a tóban akkora halak vannak, mint a régi regényekben. Na és a nyírfa, a gomba – el se lehet hinni, hogy az milyen!

Persze, teszi hozzá, nekik is megvan a maguk baja. Az ő bérházukban, mert ötemeletes házban laknak, hét ember is teljesen megkopaszodott. Köztük gyerekek is. Az ő lányának is hullik a haja. (Mutasd csak!) Nézze, itt féltenyérnyi helyen kopasz.

Mindkettőjüknek dús, sűrű, hullámos a haja, de a kislány, Vera halántékánál ott a folt: alig rejti a ráhulló tincs.

– Mi történt?

– Mutattuk az orvosnak, de semmit nem tudtak megállapítani. Nem messze tőlünk van egy nagy teljesítményű tévéadó, talán attól.

– És nem telepítették ki magukat? Vagy nem vitték arrébb az adót?

– Hova? Lakáshiány van, az emberek barakkokban laknak, egy családnak egy szoba jár. Évekig várnak lakásra. A munka meg a bányában nehéz. Nem kell magyarázni.

– Bányában?

– Igen. Uránbányában.

– Úgy tudtam, az uránbányában rabok dolgoznak.

– Dehogy. Pont olyan emberek, mint én vagy maga.

– És a sugárzás?

– Állandóan mérik. Radiométerrel.

– De hát ez életveszélyes. – Csak mondom a magamét, mint aki nem normális.

– Nagyon nehéz mifelénk munkát kapni. Az orvos egyébként is azt mondja, nem ettől hullik a hajunk. Nem a sugárzástól.

– Ide figyeljen, valamit muszáj tenni. Nem tudom mit, de valamit. Vannak ismerőseim a tévénél, szólok nekik, csinálnak egy riportot. Az talán segít.

– Mit segítene? Attól lesz lakás? Ugyan, hagyja. Az orvosunk megmondta, nem a sugárzástól van. És a mi orvosunk csak tudja. A főmérnök felesége.

Világos. A főmérnök felel a biztonságtechnikáért. A felesége meg azt mondja, nincs veszély. Hogy egy házban hét embernek kihullott a haja, az csak véletlen.

Szonya mesél tovább. A családja régebben máshol lakott, a híres Cseljabinszk-45 erőműnél, ahol harminc évvel ezelőtt még rettenetesebb robbanás volt, mint Csernobilban. Ő ott született.

– Valahogy sosincs szerencsém – mondja. – Háromszor operáltak, három daganatom volt. Az orvos szerint egyelőre jóindulatúak. Egyelőre.

Gépiesen megérinti a nyakán a sebhelyet.

Az öccse, akit annyira szeretett, nemrég halt meg agydaganatban. Ő is ott született, Cseljabinszkban. Aztán Kijev mellé költözött, és kivezényelték Csernobilba, a mentési munkálatokra.

– Amúgy jól élünk. A faluban van minden. A férjemnek jó a munkahelye, minden jó. Csak apánkat ne kéne folyton operálni. Azt hiszem, én is ráütöttem, azért vagyok ilyen szerencsétlen.

Ősz van, süt a nap, a vonat robog, végig Oroszországon. Újabb, és újabb oázisok tűnnek fel: egy-egy felszántott parcella, apró ház, nem nagyobb, mint egy galambdúc, összetákolt szerszámoskamra, melegház, bódé, fészer, egymás hegyén-hátán. Vet, ültet az egész ország.

Mesélem Szonyának, mit olvastam az, újságban: egy asszonynak nem engedték, hogy a Dogorosz nevet adja a gyerekének.

– Az meg miféle név? – kérdezi ő.

– Rövidítés. Dogorosz: Docs golodnoj Rosszii. Az éhező Oroszország lánya.

Szonya elneveti magát.

A mélységből az ő halk hangjuk hallatszik: a megkopaszodott gyerekek, a mindent tűrő Szonyák hangja. Az uránbányákból, ahol alig lehet munkához jutni, és sosincs elég lakás. És ahonnan ki is akarna elmenni: hisz az állam olyan jól tartja hasznos állampolgárait.

A fizetés, igaz, kevés, de szinte ingyen van minden. Az ember nem hisz a szemének, hogy másutt micsoda drágaság van. De nekik ott, az uránbánya mélyén jó.

Hogy az egészség? Hát ki nem beteg? És az orvos azt mondja, nem attól van.

Hogy ez maga a lassú halál, azért a pár rubelért?

A vezetőség nagyon ügyes, megtalálja azt az országot, amelyik minden pénzt megad az uránért. Dől a dollár, és nekik, akik odalent vannak, nekik is jut valami. Majd építkeznek is, kikerülnek végre a barakkból.

És mindenki boldog lesz, kezelést kapnak, nem a mérnöknétől, hanem igazi professzortól…

Közben, valahol messze, készül az atombomba. És a világ egyszerre olyan mélységbe merül, ahonnan nem jön több jeladás.

(Fordította: Kiss Ilona)

(Ljudmila Petrusevszkaja április legelején írta a fönti sorokat a Beszélő számára. Néhány nap múltán írása tragikusan időszerű lett: a nyugat-szibériai Tomszkban súlyos nukleáris baleset történt. A katasztrófa – mondják a szakértők – nem „csernobili méretű…”)





















































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon