Alekszej Miller

Nyomtatóbarát változat

A Spiegel címlapján Jelcin nyaka sarló és kalapács közé szorul; a Time tetején épp hatalmas medvemancs szaggatja a fényképét; „Sztálin vagy Jelcin?” – kérdezi az Economist borítója, miközben egy másik szalagcím ezt hirdeti: polgárháború kísért az atomhatalomban. Mindez persze leegyszerűsítés: arra, hogy mi történhet a közeljövőben, másfél évvel a kommunista puccs bukása után, s végül is ki harcol ki ellen, és miért – e szimbólumok aligha adnak választ.

Mi nem történt 1991 augusztusa óta?


A puccs utáni első hónapokban az elnök és csapata kolosszális hibák sorozatát követte el. Nem írtak ki új parlamenti választásokat. Nem oszlatták fel – akár népszavazás útján – a népi küldöttek kongresszusát, melyet még Gorbacsov talált ki, hogy megőrizze az SZKP hatalmát a parlamenti rendszer felett. Nem verték szét magát az SZKP-struktúrát, a régi kongresszus választotta alkotmánybíróság dodonai tiltó-engedő döntése pedig nyitva hagyta a szervezeti restauráció lehetőségét. Így lett mára az SZKP a maga 500 ezer tagjával az ország legerősebb, sőt leggazdagabb pártja. Már 1990-ben elkezdte vagyonát tervszerűen kereskedelmi vállalkozásokba menekíteni. Az SZKP pénzügyeiről folytatott vizsgálat szerint mintegy 1000 pártpénzből gründolt vállalat működik Oroszországban, és több mint 400 külföldön. Óriási összegek „lappanganak” a kb. ezer egykori megbízható pártapparátcsik által alkotott speciális rendszerben: a formálisan magánvagyonból különböző fedőnéven működő „pénzintézetek” tőkéjét a pártvezetőségtől kapott utasítások szerint kezelik. A vizsgálat viszont mára gyakorlatilag abbamaradt, eredménytelenül. Ennek egyik nem lényegtelen oka, hogy a nyugatiak megtagadták az együttműködést az orosz nyomozóhatóságokkal a külföldi bankokban elrejtett pártpénzek felkutatásában.

Kudarcot vallott az 1992 januárjában kezdett Jelcin–Gajdar-féle gazdasági reformkurzus is. A gazdasági stabilizáció, az infláció visszaszorítása ma éppoly távoli cél, mint a reform kezdetén. Az orosz vállalkozói réteg bűnözéssel határos módon ténykedik, a kormány képtelen ellenőrzést gyakorolni felette, minek következtében csak a múlt évben mintegy 17 milliárd dollár export–import-tevékenységből származó haszon maradt külföldön. Már az erre az összegre kivetett adók is meghaladják a külföldi hitelek összegét, amelyeket Oroszország 1992-ben kapott.

Jelcinék gazdasági kudarcait tetézte, hogy az amúgy is irányítási problémákkal küszködő kormány nem mobilizálta, hanem inkább az ellenfélhez taszította potenciális szövetségeseit. Így egyesültek a reformok legkeményebb ellenfelei, a kommunisták és a xenofób nacionalisták a Nemzeti Megmentési Frontban, melyben a közös platform a Nyugat-gyűlölet és a piactól való rettegés. De kiegyeztek egymással a nagyipari vállalatok igazgatói és azok a politikusok is, akik ugyan 1991 augusztusában Jelcin mellé álltak, 1992 nyarára azonban az Állampolgári Szövetségbe tömörülve léptek fel az elnökkel szemben. A velük való kiegyezésért Jelcinnek miniszteri székekkel és a politikai irányvonal megváltoztatásával kellene fizetni. De ha elutasítja a szövetséget, amelyet pedig az ÁSZ vezetői Jelcinnek 1992 nyara óta már többször ajánlottak, a kommunista-nacionalista ellenzék ellensúlyozására képes szavazatokat veszíti el.

Jelcin tehát már csak annyit tehet, hogy egyrészt legközelebbi munkatársainak feltétel nélkül lojális embereket választ, másrészt „aktivizálja” a tömegek támogatását. Mint hajdan egy agit-prop. titkár. Mindez azonban távolról sem azonos, sem a népfelség elvének érvényesítésével, sem az ésszerű politikai együttműködés, a hatékony kompromisszumok vállalásával.

Mi nem történik ma?

A népi küldöttek kongresszusában és a Legfelső Tanácsban az erőviszonyok a következőképpen alakulnak: a kommunista-nacionalista blokk a szavazatok alig több mint felével rendelkezik. Jelcin hívei kb. 20 százaléknyi vokssal rendelkeznek, a többi szavazatot az Állampolgári Szövetség ellenőrzi. A szövetség az ellenzéket támogatja abban, hogy az elnök teljhatalmát korlátozzák, de nem kívánja az elnököt elmozdítani, mert az azt jelentené, hogy a konfliktus nyílt erőszakká fajulhat. A IX. kongresszuson épp az Állampolgári Szövetség szavazatai hiányoztak az elnök elleni bizalmatlansági indítványhoz.

A vörös-barnák, ahogy a liberális sajtó nevezi a kommunista-nacionalista tábort, a választásokon legjobb esetben a szavazatok 15, legfeljebb 20 százalékára számíthatnak, ami annyit jelent, hogy erősen csökkenhet képviseletük a maihoz képest. Ezért minden erejükkel arra törekszenek, hogy késleltessék a választásokat. Vezérük, Zjuganov így fogalmazza meg programjukat hazafiság, államiság, a gazdasági és védelmi potenciál megőrzése, a dolgozók érdekeinek megvédése. E jelszó azonban pusztán a 60 évesnél idősebb választók mintegy felét vonzza, de a 20-30 évesek körében népszerűségük nem haladja meg a 6 százalékot.

A Legfelső Tanács elnökét, Ruszlan Haszbulatovot sokan Jelcin fő vetélytársának tekintik, valójában nem az. Az ellenzék az utóbbi időben egyre gyakrabban szemére veti, hogy az utolsó pillanatban az elnökkel kötött kompromisszumba menekül. A IX. kongresszuson több mint 600 küldött szavazott arra, hogy – az „Oroszország kommunistái” frakció kezdeményezésére – tűzzék napirendre Haszbulatov leváltását. A javaslat „nem ment át”, ám néhány nappal később Haszbulatov első helyettesének posztjára Jurij Voronyint választották, a tipikus pártapparátcsikot, az „Oroszország kommunistái” frakció tagját, aki kész bármely pillanatban elfoglalni főnöke helyét.

Bármiként is végződjék az április 25-i népszavazás, Jelcin az ÁSZ aktív támogatása nélkül nem tudja kicsikarni a kongresszustól a választások előrehozását. A mostani kongresszus ráadásul továbbra is nyilván blokkolni fogja a reformokat, halogatja a csődtörvény elfogadását, a privatizációs törvény módosítását, az elnöki döntés ellenére sem engedi ki kezéből a Központi Bank ellenőrzését.

Ki nyer az „igeneken”?

A kongresszus mindent megtett azért, hogy megnehezítse az április 25-re kitűzött népszavazást és eredményének értelmezését. A kongresszus által felállított szabályok értelmében ugyanis ahhoz, hogy az első kérdésre adott válaszok alapján Jelcin elnök maradhasson, több szavazatot kellene kapnia, mint amikor posztjára megválasztották. Hiába szavaznak továbbá igennel a szavazók a választások előrehozására – ami egyébként a felmérések tanúsága szerint nagyon is valószínű –, a népképviselői kongresszus hoz döntést a végleges időpontról. Hogy ez minél előbb legyen, ahhoz Jelcinnek már ma meg kellene egyeznie az Állampolgári Szövetséggel. Ezt az egyezséget legföljebb csak árnyalhatja a második kérdésre adott igen vagy nem. A „végleges” erőviszonyokat az elkövetkező koalíción belül úgyszintén az „iparbárókkal”, illetve a kolhozbárókkal, az ún. „Agrárszövetséggel” kötendő kompromisszum határozza meg.

Ha megkötik ezt az egyezséget, viszonylag hamar kiüt nyílik a politikai krízisből. Ennek a következő lehet a menetrendje: alkotmányozó nemzetgyűlést hívnak össze, és/vagy meghirdetik a kétkamarás parlamenti választásokat. Igyekeznek semlegesíteni a zajos kommunista-nacionalista ellenzéket, a kezdeti populista intézkedések után lassan elindul a politikai és gazdasági stabilizáció és reformfolyamat. A koalícióra képes politikai csoportosulások személyi állománya együttesen elegendő ahhoz, hogy biztosítsa az államapparátus feletti ellenőrzést.

Ez persze az optimista, sőt idealista változat. Valójában senki nem tudja, hogyan nézzen ki az új parlamenti és a választói rendszer, milyen legyen az etnikai és a politikai képviselet aránya, és így tovább. Az azonban világos, ha az elnök hívei és a hadiipari-nagyipari-agrár blokk nem tud kiegyezni, elkerülhetetlen a robbanás.

(Budapest–Moszkva)

• Külföld