Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Fantasztikus történeteket produkál nekünk az orosz valóság. Egyik-másik még az olyan nagy szatirikusok és „mesemondók” rémálmait is túlszárnyalja, mint Szaltikov-Scsedrin vagy Gogol. Szóval tobzódik az orosz kapitalizmus. Az orosz polgártársak most hirtelen rájöttek, hogy pillanatok alatt csillagászati összegeket lehet keresni minden megerőltetés nélkül. Legelőször persze azok kaptak észbe, akik soha nem vágytak másra, mint lekörözni együgyű és közgazdasági manőverekben képzetlen polgártársaikat. Azok, akik a tudományos kommunizmus verziója szerint kapitalista kalandorok, aljas gazemberek. Megint ők mutattak fityiszt a joviális orosz kispolgárnak.

Kezdetben, jó két éve minden a lehető legillendőbben folyt. Alakult mutatóba néhány magántársaság, majd amikor a kormány meghirdette a privatizációt, e jelszó jegyében egyre-másra jelentek meg a legkülönbözőbb alapítványok, kereskedőházak, rt.-k. Természetesen e „tisztes” cégek kezdték kibocsátani a maguk részvényeit, és természetesen ezekre a közönség azonnal rávetette magát. Volt, aki megszedte magát, s máris lelépett. Külföldre. A károsultak megsértődtek természetesen, de azért csak vették tovább a részvényeket. Mások óriási reklámhadjáratot indítottak, s amint az lenni szokott, a részvények csak híztak, csak híztak. Egy 1993-ban száz rubelt érő MMM-részvény például – vagy ahogy a humoristák mostanában emlegetik: a hárombetűs Rt. (szerzőnk itt a nyomdafestéket nem tűrő FASZ szóra céloz) egy évvel később 240 ezer rubelt kóstált. Nem rossz, mi?

Erre persze a polgártársak mind megőrültek. Rájöttek a dolog ízére. Rájöttek, milyen jó úgy élni, hogy megvesznek egy koszos papírt, és ez a koszos papír kisvártatva elképesztő hasznot hoz nekik: nem kell mást tenni, mint elzarándokolni ahhoz a bizonyos céghez, és beszerezni a papírt. Fantasztikus történetek keringtek Moszkva-szerte, hogyan vásárolt este egy öregasszony utolsó rubeljein néhány részvényt, és hogyan jutott reggelre mesés vagyonhoz. Az orosz emberek számára egyik pillanatról a másikra megvalósulni látszott a kommunizmus legszebb álma: gondtalanul élni, fütyülni a világra és még a kisujjunkat sem kell mozdítani, már csak egy lépés, és itt a paradicsom, ráadásul tök ingyen. Az ember csak hever az ágyán, bámulja a tévét, és máris sorjáznak belőle a szemkápráztató történetek „a mi cégünk” kolosszális sikereiről, amibe a kis pénzecskénket fektettük, miközben heverészve köpködjük a plafont, valaki megtömi kajával a frizsiderünket, dohánnyal a bukszánkat. Aztán előáll a Mercedes a bejáratnál, csak úgy magától, megépül a dácsa az Adrián, csak úgy magától, a gyerekről meg váratlanul kiderül, hogy nemhogy nem hülye, de csakis a kembridzsi iskola a jó neki…

Először az adóhivatal eszmélt fel, és verte félre a vészharangot. Mire kidolgozták az idevágó szabályokat, már a fél ország feltankolt a kopejkás részvényekből. Valami hihetetlen dolog történt: vagy kolosszális szélhámosság, vagy egy egészen új fordulat az egyetemes tőke történetében. Az emberek azt hitték, ha kis pénzüket ugyanabba a részvénybe fektetik be, földöntúli gazdagsághoz jut mindegyikük: ölükbe hull a nagy nyereség. Valahogy mindenki hitt ebben a varázslatban…

Mindenki hitt benne, annak ellenére, hogy pontosan tudta: az MMM az égadta világon semmit sem gyárt, nincs piaca, nincsenek gyárai, jól menő cégei, vasutai, fehérhajói, repülői. Csak feltételezték, hogy majd lesz – valamikor. De akkor mitől szökött fel a részvényeik értéke? Az biztos, hogy kolosszális összeg összpontosult egyetlen kézben. Az orosz polgártársak fantasztikus naivitással és könnyedséggel bízták pénzüket egyetlen emberre: Szergej Mavrogyira. Hogy mennyit, valójában senki sem tudja összeszámolni. A közgazdászok és futurológusok hol milliárdokra taksálják, hol akkora összegre, hogy azt még kimondani is borzalom. A lényeg persze pont ez az őrült összeg. Hagyján, ha ez Angliában történik, de hogy éppen nálunk, ahol a százmillió polgártársnak még arról sincs gőze, mi az, hogy pénz! Már a nagyapánk se tudta, mi az, hogy kapitalizmus, mi az, hogy részvény, mi az, hogy tőzsde, eszik-e vagy isszák, most meg egyszerre mindenki odavan a „szabad kapitalizmusért”. Akik nem bíztak az egykori szocialista államban, a volt szovjet vezérekben, azok most gondolkodás nélkül lökik oda a pénzüket a kapitalistáknak. A Mavrogyi-fivérek egyvalamihez biztos értettek: eszelős reklámjuk hihetetlen tömegpszichózist váltott ki. Kezdetben még csak hagyján, de amikor nagy orosz lendülettel beindult az üzem, és az összes tévécsatornából az ő klipjük ömlött, az minden elképzelést felülmúlt! Egy perc tévéreklám átlagosan ötezer dollárba kerül, de hát a Mavrogyi fivérek egész szeánszokat sugároztak mondjuk száz estén át. Csak szorozzák meg, szép kis summa, mi? És akkor még nem beszéltünk a rádió- és újsághirdetésekről, szórólapokról meg az afféle olcsó viccekről, hogy kibérelték a moszkvai metrót egy napra, és ingyen lehetett furikázni az ő kontójukra. Hála neked, „Hárombetűs Rt.!”

Nincs mit csodálkozni: Mavrogyi egyik pillanatról a másikra szeretett testvérünk lett – drága, mint Lenin! Igazi háziszent. Benne volt minden bizodalmunk, hogy megment a mocsoktól, a szegénységtől, az ócska lakásunktól, az elrontott, hülye életünktől… A reklámklipek megtették a magukét: egyszerű orosz átlagcsalád, mulya férj, a közgazdaságtanhoz még csak nem is konyító trampli feleség, és máris elönti őket a gazdagság, és mindez csak azért, mert egyszer a férj, Ljonya Golubkov, ahelyett hogy vodkába ölte volna a pénzt, vett egy MMM-részvényt. Ljonya Golubkov ettől fogva óráról órára gazdagodott, mint a mesében. Már nemcsak dácsája van, már nemcsak Párizsba megy, hanem van saját cége, végül Amerikában köt ki… És az egész mesefilm a tátott szájú közönség szeme láttára bontakozik ki. Szerintem mindenki készpénznek vette, az elsőtől az utolsó szóig. És amint pitymallott, rohant az első MMM-kioszkba, hogy MMM-részvényt vegyen. Márpedig MMM-kioszkok százával nyíltak Oroszország-szerte. A lustaság, az ostobaság, mások majmolása, az együgyűség, a renyheség, az örök orosz átok: hogy mindig a véletlenre hagyatkozunk – megtette a magáét. Kapva kaptunk a mentő ötleten. Kiderült, hogy nem is olyan ördöngös valami ez a kapitalizmus: nem muszáj dolgozni, és él az ember, mint a hal a vízben. Sőt helyből meggazdagszik. Van képe hozzá!

És akkor egyszer csak megjelenik az MMM-párt: kiderül, hogy Oroszország megváltóját szorongatni kezdik a részvényesek, kötözködnek vele, pitiáner követelésekkel állnak elő! Mi történik? Az első részvényesek tízezer rubeljeiből Mavrogyi osztalékot fizet, ezzel elhárít néhány villámot. Civilizált országokban ugyan az ilyesmi tilos: egy rt., amelyik semmit nem csinál, csak pénzt vásárol, és forgatja a tőkét, jó esetben a tőzsdén vagy mondjuk a vodkaimportban. Lehet, hogy nekünk nincs akkora nagy civilizációnk, mint nekik, de azt megtanulhatják tőlünk, mi az igazi kapitalizmus.

(Kiss Ilona fordítása)

• Külföld