Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Egy átlagorosz átlagfizetése átlagosan tízszeresére nőtt: az egykori 250 rubel helyett maximum a havi háromezret éri el, miközben az árak száz–négyszázszorosára, sőt helyenként ezerszeresére nőttek. Mindennek tetejébe 10–15-ször többet kell fizetni az óvodáért, a benzinár hússzorosára, a lakbér ötszörösére, a villanyáram díja tízszeresére ugrott föl, a vodkáért tavalyi 7 rubel helyett 150–180 rubelt kellene kifizetni, gyerekruháért pedig, ha lehetne kapni, a tavalyinak százszorosát. Egy Zsiguli egy éve az állami szektorban kb. húszezer rubelbe került, most állami szektor nincs, a Zsiguli „szabad” ára pedig elérheti az egymillió rubelt is. Mindezen még a fölpörgött „bankóprés” sem segít: az állandó készpénzhiány miatt bizonyos körzetekben két-három hónapig nem kaptak fizetést, a takarékbetéteket befagyasztották, s aki akár csak ötezer rubelt ki akar venni a sajátjából, hetekkel előre fel kell iratkoznia.

És mindez persze csak a „rubelzónában”, s csak most. Hogy mi lesz az alig néhány hete bevezetett észt korona és egyéb készülő nemzeti pénzek korszakában, teljességgel kiszámíthatatlan. Ráadásul nemcsak a már „legitim” köztársaságok állnak elő saját pénzzel: Jakutföldön saját „rubelcsekkeket” bocsátottak ki, saját valuta „bevetésére” készül a Távol-Kelet, a krasznojarszki vidék már kinyomtatott s forgalomba hozatalra váró pénze állítólag kísértetiesen hasonlít a dollárra, a nyulat, farkast, medvét ábrázoló pénzt pedig egyszerűen „zajcsik”-nak („nyulacskának”) becézik…

Az újsütetű farmerek, akik nemrég még rohantak, hogy időben földhöz jussanak, most egyre-másra adják vissza megműveletlen földjeiket, gépeket ugyanis már nem tudtak szerezni: a traktorért, ekéért már irreális árat szabtak, hitelt pedig nem volt bank, amelyik adna. De nemcsak a farmerek mennek tönkre egymás után: a kolhozok állami dotációját is megszüntették. A kenyeret, húst nem éri meg irreálisan alacsony áron eladniuk, reális („piaci”) áron viszont senki sem veszi meg: egyszerűen nincs miből. A gyáraknak nem éri meg termelni: termékük még önköltségi áron se kell senkinek. A munkásokat viszont nem bocsáthatják el, nem csökkenthetik a létszámot, hogy a termelési költséget így szorítsák le, egy-egy orosz „nagyváros” ugyanis mindössze egyetlen nagyüzemre, ipari komplexumra épült, ám a következő ugyanilyen „nagyváros” ezer kilométernyire van. Az elbocsátottaknak tehát abszolút nincs hova menniük: csak a potenciális bűnözők számát szaporítanák. Így aztán a gyárigazgatók egyet tehetnek: meghatározatlan időre szabadságra küldik dolgozóikat. Az a néhány százaléknyi kisüzem, amelyiket elvétve privatizáltak, inkább a szolgáltatószférához tartozik, ráadásul inkább Moszkvában, Szentpétervárott van. S a hadiipari komplexum egésze még ott áll érintetlenül.

Sőt. Egyre érintetlenebbül.

Jelcin s emberei kezéből egyre inkább kicsúszik a hatalom: Sahraj lemond, Gajdar és csapata lassan kénytelen félreállni, s a kormányban maga Jelcin engedi egyre nagyobb szerephez az olyanokat, mint Volszkij, Csubajsz, Sohin, tehát a hadiipari komplexum legnagyobb tekintéllyel és kliensrendszerrel bíró potentátjai. És e klientúra „legmegbízhatóbb” elemei az egykori pártcsinovnyikok, akik patkányként menekültek betiltott pártjukból az „üzleti” életbe.

A másik szövevény, amely, ha lehet, áthatolhatatlanabb, mint valaha az apparátcsikhierarchia volt, a „vidéki” kolhoz- és szovhozkomplexumok igazgatói által vezényelt latifundiumok uralma. Ezek a kiskirályok olyan tényleges hatalom birtokosai, amelyet semmiféle, mégoly hasznos központi intézkedés nem képes áttörni. Körlevél Moszkvából? Kukába vele. S a helyi hatalom virul tovább.

A hadiipari komlexum és a vidéki latifundiumok kettős hatalma tehát akkora erőt szegez szembe a kezdetben oly vonzónak beállított jelcini demokratizálással, hogy a játszma esélyei aligha lehetnek kétségesek. Jelcin „demokratái” közül nemrég a magát fő-fő demokratának tartó egykori pártcsinovnyik, Gavriil Popov, Moszkva főpolgármestere is hátat fordított jó meleg státusának. Épp az utolsó pillanatban. Mintha tudott volna a készülő eseményekről.

Mert az új jelszó már nem a demokratizálás. Hanem: „Mentsük meg Oroszországot!”

És ez a jelszó még a legfinnyásabbakat is nehezen tartotta távol az osztankinói tévétorony szégyenletes ostromától…

Érdemes egy pillanatra felidézni, mi történt azon a június 11-én. Az osztankinói tévéközpont felé tartó tömeg plakátjai nem hagytak kétséget szándékaik felől: „Zsidók, zsurnaliszták, takarodjatok!” „Orosz domosztrojt akarunk zsidó talmud helyett!” „Orosz tévét zsidók nélkül!” A tüntetés „csupán” a szokásos antiszemita mocskolódásnak indult, ám utóbb kiderült, ezúttal bonyolultabb, előre kiagyalt forgatókönyvről volt szó. Viktor Anpilov, a „Dolgozó Oroszország” elnevezésű párt vezére (a nyolcvanas évek elején még a rádió és a tévé nicaraguai tudósítója) ugyanis csapatával a tévéközpont ostromára készült. A rendőrök ugyan megpróbálták távol tartani az „ostromlókat”, de látva, hogy igen sok köztük az asszony és az idős férfi, visszavonultak. Jegor Jakovlev, a tévé elnöke fogadta az ostromlók Anpilov vezette deputációját, akik először csupán napi hatvanpercnyi saját adásidő, ún. „orosz óra” bevezetését követelték, utóbb azonban kiderült, eszükbe sincs elhagyni az épületet: s követelésüket a tévé teljes és végleges zsidótlanítására változtatván, ott helyben, az igazgató dolgozószobájában éhségsztrájkba kezdtek. Jakovlev elment, éhezzenek magukban, kedvükre…

Ám ugyanezen nap reggelén még egy nagy jelentőségű esemény kezdődött Moszkvában: megnyílt az Orosz Nemzetgyűlés kongresszusa, mégpedig az egykori Nemesi Gyűlés ama híres székházában, melynek oszlopcsarnoka utóbb a „kommunista” vezérek mindenkori ravatalozóhelyéül szolgált (s melynek bérleti díja ma napi egymillió rubelre rúg). Az Orosz Nemzetgyűlés 1992 februárjában alakult Nyizsnij Novgorodban (az egykor Gorkijról elnevezett városban) olyan „nemzeti patrióta intézményként”, melynek célja „az orosz államiság újrateremtéséért küzdő orosz nemzeti pártok, csoportok és mozgalmak összefogása”. A gyűlésen 1250 küldött vett részt, a volt Szovjetunió 117 városa képviseletében. Az oszlopcsarnok bejáratát és folyosóit (melyeket az Oroszország elleni zsidó szabadkőműves-támadás „haditervei” ékesítettek) marcona külsejű, fekete ruhás ifjak vigyázták. Az egyik „díszvendég” az a Zsirinovszkij, aki pont egy évvel ezelőtt kevéssel maradt alul Jelcinnel szemben az elnökválasztáson, a vezérszónok az a Nyikolaj Pavlov orosz parlamenti képviselő, aki másokkal együtt kíméletlen harcot vív a parlamentben azért, hogy Jelcin semmiféle javaslatot ne tudjon keresztülverekedni, s aki, miután Jelcin az USA-ban aláírta az SS–8 rakéták leszerelésére és megsemmisítésére vonatkozó egyezményt, kijelentette, hogy az orosz elnök ezzel saját halálos ítéletét írta alá. Az Orosz Nemzetgyűlés elnökségének díszhelyén Vaszilij Belov és Valentyin Raszputyin ült, az „első számú” orosz nemzeti írók, Sztanyiszlav Govoruhin filmrendező, akinek épp most mutatták be a mozikban és a tévében (!) az Oroszország, melyet elvesztettünk című filmjét, Alekszandr Nyevzorov, a 600 másodperc című, uszító híradásairól hírhedtté vált hírműsor gazdája, valamint Alekszandr Prohanov, a Gyeny című, fő-fő nacionalista orgánum főszerkesztője, aki annak idején, a pangás éveiben katonai regényeivel csinált karriert (ahol kísértetiesen pontos leírások vannak rakéta- és torpedóhordozókról, hadihajókról, tank- és helikoptertámadásokról és mindenféle csúszó-mászó hadigépezetekről). A főideológus Igor Safarevics akadémikus kijelentette: „Az orosz nép küldetése az új, csak a Római Birodalomhoz hasonlítható állam megteremtése.” A leninista Pravda főszerkesztőjétől nem messze az antileninista Nas Szovremennyik főszerkesztője, s egységfrontjuk megpecsételője, Alekszandr Sztyerligov egykori KGB-tábornok, a Nemzetgyűlés egyik társelnöke aki ígéretet tett, hogy ha hatalomra kerülnek, „három nap alatt leszámol ezzel a maffiával”, s nyomatékul csapatokat menesztett a tévétoronyhoz az ostromlók megsegítésére. Az ellenük kivonuló rohamrendőrök igen furcsán viselkedtek: a becslések többsége szerint a húszezres tüntető tömeggel az OMON-keretlegények és belügyisek csaknem tízezres csapata állt szemben, a jelek szerint azonban csak arra kaptak parancsot, hogy föltartóztassák a tömeget, arra nem, hogy szét is verjék…

A történtek másnapján az orosz parlament egyik képviselője javasolta, tűzzék napirendre a vörös–barna veszély, a készülő „fasiszta–kommunista” hatalomátvétel elhárításának kérdését, ám ezt a javaslatot a képviselőknek csak alig harmada szavazta meg.

Az orosz nacionalizmus tehát egységes és „harcra kész” formát öltött az Orosz Nemzetgyűlés megalakításával. Több, nem a Gyeny-féle lapok tudósítása szerint legnépszerűbb „bázisszerve” jelenleg az Orosz Nemzeti Egység nevű mozgalom, melynek jelszava: „Nem kell zsidó, nem kell cigány, nem kell türk, se kaukázusi, csak szláv!” Tagjai ugyan rendszeres lőgyakorlaton is részt vesznek, ám most egyelőre az ősi orosz fegyverhez, a bunkócskához folyamodtak…

• Külföld