Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Elült az ünnepi vihar a Kegyelet hegyén. Elnémultak a díszlövések, elapadt a veteránok könnye. Már csak a számológépek csattognak, és a kormányközgazdászok jelentik szemrebbenés nélkül: világraszóló zenebonát rittyentettünk! És úgy vonulnak fel s alá, mintha épp tegnap vették volna be Berlint! Vagy mintha 15 százalékos lenne a gazdasági növekedésünk, akár Dél-Koreában, s nem a háromezres határt súrolná az inflációnk. Hogy mennyibe került az ünnep pontosan, egyikük sem meri bevallani, megnémultak a miniszter urak ott, a Kreml hegyén; valaki elkottyant ugyan egy kétszáz milliárd rubeles végösszeget, mire onnan „fentről” máris megrovó pillantást vetnek rá: Honnan veszi ezt? Ekkora szám nem is létezik!

Az igazi végeredményt nem is tudhatja senki, mert az emlékmű építését jó húsz éve kezdték, amikor még majdnem egy dollárt ért egy rubel; azóta meg annyiféle árfolyamot megéltünk, annyiféle tolvaj (pardon: építésvezető) kezén ment át az építkezés – hogy valami biztosat megtudni lehetetlen. Csak széttárják karjukat a pénzügyi urak, amúgy állami módi szerint, s lehazafiatlan árulózzák azt, aki az elhunytak emlékét holmi pénzkérdések feszegetésével meggyalázza. Közben egyre dühödtebben bizonygatják, miért is kellett megépíteni a Kegyelet hegyét: „Maguknak semmi se szent? Tényleg nem értik, miről van szó? A Nyugatnak tudomásul kell végre venni, hogy mi, igenis, mi, oroszok vertük szét a fasizmust, mi győztük le a németeket!”

Ez igaz, de mi köze ehhez a Nyugatnak? Ha tényleg elfelejtették volna, ki győzte le a fasizmust, akkor építsenek ők emlékművet, a saját pénzükből. Valahol az Elbán vagy Pearl Harbourben. És írják rá szépen ők, hogy nekünk ennyi meg ennyi halottunk volt, nekik pedig annyi meg annyi. Akkor elgondolkodnának. De akkor se sokáig, mert velünk ellentétben ők az élőkre figyelnek, nem a holtakra. Bezzeg a mi félig kommunista nekrofil tudatunk mit se változott: akár Brezsnyev alatt, amikor egymás után épültek a monumentálisabbnál monumentálisabb emlékművek, amikor egymás után termettek a hős városok. Itt, a Kegyelet hegyén azonban még Brezsnyev alatt is veteránszanatóriumot akartak építtetni, parkokkal, hattyúkkal, mesterséges tavakkal, hogy ott gyógyítsák a világháborúban megnyomorodottakat, az afganisztáni sebesülteket. Az egészből persze nem lett semmi, így aztán most egy veterán legfeljebb vesz magának a 180 ezer rubeles nyugdíjából három csomag amerikai aszpirint.

Apám, aki akarata ellenére került „külföldre”, idegen „független tagállamba”, ahol zavartan gyűri zsebre hónapról hónapra a „nyulacskának” nevezett belorusz „félpénzeket”, végképp nem érti az egész helyzetet. Sehogy sem érti például: miért is kellett felszabadítani Belorussziát, Ukrajnát, Lengyelországot, a többieket… Hát kérték egyáltalán? Akarták ezt az elnyomott népek vagy nem? Lehet, hogy inkább boldog fasiszta holnapot szerettek volna a fényes kommunista jövő helyett? Sztálin-szobor helyett inkább a Führernek és az ismeretlen német katonának hódoltak volna? Vetésterületre inkább Berlinből várták volna az ukázt? Inkább német titkosrendőrök fogdossák el a másként gondolkodó, renitens bagázst?

Szétpattan a fejem apám kérdéseitől. Arra végképp nincs mit mondani, hogy ha egyszer ennyi pénzt akartak kidobni kegyeletre, miért éppen ezt a faszságot építették fel (értsd: a Kegyelet hegyét), miért nem temették el végre tisztességgel azt a több millió halottat, akik még mindig úgy vannak elkaparva Oroszország-szerte, mint a rühes kutyák. Közös sírba dobálva, szemfedő helyett sátorponyvával letakarva, már alig emlékszik valaki, hol fekszenek pontosan. Lassan kihalnak, akik kapkodva megásták a gödröket, kihalnak azok is, akik esetleg még tudják, kik vannak ott elhantolva.

Az ember csak áll az emlékmű előtt, és őrjöng… Mert a látvány észbontó. Egekbe nyúló, hosszú oszlop, a tetején eszelős tekintetű asszony. Ha közelebb óvakodunk és jobban megnézzük, akkor látni csak, hogy talán trombitát fúj, de még így se szabadulunk az első benyomástól, hogy a lába közül kikandikáló alak férfihímtagot szop. Messziről meg végképp csak egy jól megtermett, szétterpesztett lábú nőt látni, háttal egy falloszhoz kötözve. A posztmodern művészet iránt kevéssé érzékeny veteránlelkek aligha fogják egykönnyen megérteni, hogy az angyalok karéjában Niké istennő áll, s épp az oroszok győzelméről ad hírt a világnak, helyette holtbiztos, hogy félig emberi, félig állati lények hiperszexuális orgiáját látják. Az emberek csak állnak, és bámulnak a szobor előtt. És gondolni legfeljebb csak arra gondolnak, mennyit húztak ki megint a bukszájukból erre a baromságra. És köpnek a győzelemre. Az érzékenyebbjének legfeljebb még az is eszébe jut, hogy miközben itt pufogtatják a díszlövéseket, újabb és újabb csecsen falvakat tesznek a földdel egyenlővé. Meg hogy az oroszokat most már nemcsak Európában meg Afganisztánban gyűlölik, hanem idehaza, Oroszországban is. A mieink a mieinket.

Az ünnep másnapján, mindjárt reggel egy szakadt öregember vackolódott be a tér egyik sarkába, melle teletűzdelve érmekkel, kitüntetésekkel, és harmonikaszóval kísérve, rázendített maga költötte csasztuskáira. Színjózan volt, nem kötözködött, nem is bántotta senki. A nyomdafestéket nemigen tűri, amit énekelt:

Ott fenn a hegyen, a Kegyeleten,
Roppant fasz mered meredeken.
Mi járhat Borisz cár seggfejébe’
És mit rejt Naina pinája mélye?

– Ha nem akarod ezt a disznó szöveget hallgatni, énekelhetek én finomabbat is – kiáltotta utánam, miközben én húztam ki a képből:

A jó Gracsov fényesre nyalt
                              valagának
Mélyén aranyszelencét találtak:
Nocsak, nocsak, mit rejtegetöl
                              itt, édes?
Hinnye, németektől faszolt
                            Mercedes!


Kérdezte tőlem a riporter,
Hogy milyen is volt az én életem.
Megmutattam neki sok háborús
                        sebem: Látod?
Így néznek ki a veteránok!
Ez volt a mi életünk.
Hogy jól kibasztak velünk.


(Fordította Kiss Ilona)

(A verseket Petri György fordította)

• Külföld