Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Miből gondolja a kedves olvasó, hogy Csecsenföldön tényleg háború van? Mitől olyan biztos benne, hogy tényleg lőnek, tényleg embert ölnek? Hogy az újságok is…? Ugyan már, marhaság. Mindenki tudja, hogy az újságoknál csak úgy hemzsegnek a zsidók, hazafiatlan kutyák, kémek, politikai prostituáltak. Fényképek? Még nagyobb baromság! Csupa kollázs, montázs, technikai trükk! Videofelvételek? Ugyan, mindent meg lehet „rendezni”. Egy komputer kell hozzá, és már ripsz-ropsz, kész is – tűzpárbaj, helikoptervadászat, minden ami kell…

Egyszóval, Csecsenföldön nincs háború. Tudják, miért nincs? Mert a legfejlettebb országok első emberei röstellik nyíltan bevallani. Szemlesütve, körmük rágásában elmerülve motyognak valamit Oroszország belügyeiről, hogy csak az istenért, meg ne sértsék Kelet első számú demokratáját.

Rettenetes dolog a szeparatizmus, igen. Különösen egy olyan országban, ahol szinte minden egyes megyének megvan a maga külön cár-atyafija (kiskirálya), bármelyik pillanatban leválhatnak a központtól, s ami akkor következik, az lesz majd igazán rettenetes. Úgyhogy veszélyes dolog lenne most Oroszországot ingerelni, az „egész civilizált világot” bajba sodorhatja. Pedig hát hallgatásukkal, zavart krákogásukkal épp ezt teszik a fejlett hetek első emberei.

A Kremlben úgy döntöttek, hogy egyszer s mindenkorra leszámolnak a szeparatizmussal, erre a célra szemelték ki a legfőbb lázadót: kiugratják a bokorból, és akkor le lehet rá csapni. És bejött a terv. A leendő, potenciális szeparatisták, látva, hogy Groznijt porig rombolták, halálra ijedtek, és menten letettek arról, hogy átkéredzkedjenek Törökországhoz vagy Japánhoz, vagy egyszerűen a jó kurva anyjába küldjék a Kremlt a rendeleteivel együtt.

Szóval alaposan rájuk ijesztettek. Nemcsak a szeparatistákra, hanem az egész világra. Lám, május 9-én is ott állt az „egész civilizált világ” fülét-farkát behúzva. Clinton, a dzsesszzenész, addig ügyeskedett, hogy elment ugyan a Vörös térre, mert ott csak a veteránok vonultak, a Kegyelet hegyének viszont már felé se nézett, mert ott menetelt a Csecsenföldön harcoló hadsereg is. Ugyanezt csinálta Major. A norvégok az orosz templomokat meg múzeumokat bámulták. A lengyel delegáció ide is, oda is beugrott egy percre. Helmut Kohlt kényes helyzetében a hullák mentették meg: Helmut ellátogatott a német hadifogoly-temetőbe, és vagy túl sokáig elhúzódott, míg a koszorúkat elrendezte, vagy más jött közbe: tény, hogy ő már nem ment el se a Vörös térre, se a Kegyelet hegyére. Neki persze könnyű. Neki a bátyja esett el Sztálingrád alatt. Meg különben is, ha nem csal az emlékezetem, épp a németek ellen viseltünk háborút. Úgyhogy Németország első embere könnyen kivághatta magát. Még csak kezet se kellett ráznia az ünnepelttel. Közben viszont az egész, úgynevezett civilizált világ játszotta a süketnémát, mintha nem hallaná a sebesültek üvöltését, meg színlelte a vakot, mintha nem látná a vérözönt.

„És ez így van jól” – hogy exelnökünk, Gorbacsov kedvenc szavajárásával éljünk. Mindig ezt mondta, amikor fogalma sem volt, hogyan reagáljon. Szóval „így van ez jól”, kedves „klinton–médzsör–kól urak”! Elvégre egy hosszú távú megegyezés egy szuperhatalommal ezerszer többet ér, mint pár ezer orosz meg csecsen katona és civil élete, akik úgyse értik, miért harcolnak és miért patkolnak el.

Az egészben legkevésbé Dudajev tábornok izgat meg az ő olajbárói; nem érdekel a tizenötezer szabadon engedett bűnöző se, akiket épp ezekből a bizonyos olajrubelekből fegyverzett fel, kihasználva az orosz katonai vezetők korruptságát és hanyagságát. Dudajev lelkén szárad, hogy az oroszok ellen uszította és háborúba sodorta „népét”. Azt viszont nehezen tudom megemészteni, hogy kitelepíttetett egy csomó oroszt, megfosztotta őket lakhelyüktől, az öregeknek meg egyszerűen nem utalta ki a nyugdíjt.

Dudajev nyilván abban bízott, hogy az oroszok mindent szó nélkül eltűrnek. Nem így történt. Nem tűrtek, és nem hallgattak. Hanem visszavágtak. Mi több, éppenséggel Dudajev tábornok bajtársai vágtak vissza, akikkel annak idején együtt koptatták a moszkvai katonai akadémiák padjait. Méghozzá olyan alaposan visszavágtak, amúgy orosz módra, hogy most már a vezérkar is be van ijedve, egymás szavába vágva mentegetőznek karjukat széttárva Jelcinnél: „De hát ki tudhatta, hogy annyi fegyvere van Dudajevnek, meg hogy ilyen jó stratéga?…”

Hogy Dudajev nem csapnivaló katona, sőt, a legjobbak közül való, ők tudták legjobban: különben hogy irányíthatta volna az Afganisztánban bevetett egész szovjet légierőt? Barmokra nem bíznak ilyesmit. Barmokra legfeljebb Groznij elleni harckocsitámadást bíznak, mit se törődve azzal, hogy egyetlen éjszaka alatt hétszáz orosz sül meg elevenen a tankokban. Az orosz parancsnokok ne tudták volna, hogy Dudajev nem adja meg magát, s ha más kiút nem lesz, saját csecseneit se szánja? Most persze ő az első számú bűnös: a csecsen ellenzéknél éppúgy, mint az oroszok és „az egész civilizált világ” szemében. Biztos vagyok benne, hogy Dudajevet azért is akarták eltenni láb alól, mert túl sokat tud. Tudja ki, mikor, kinek adott el fegyvert, mennyi pénz kötött ki a tábornoki kar zsebében, milyen bankokon keresztül folyt át a valuta Csecsenföldre, kinek ragadtak dollármilliók a kezéhez… Ha Dudajev nem feszítette volna túl a húrt és nem szólította volna harcba az egész Kaukázust az orosz túlerő ellen, valami akkor is történt volna. Mert az állami maffiának itt is, ott is sürgősen el kellett tüntetnie a nyomokat. Ha Oroszországban nincs békés gazdasági kibontakozás, akkor háború kell. Ez axióma. Csecsenföldön a gazdaság egész egyszerűen összeomlott: Dudajevnek úgy kellett a háború, mint egy falat kenyér.

És el is kezdődött a végeérhetetlen mészárlás. Mintha Gracsov nem tudná, hogy ha egy muzulmán felesküszik a Koránra, és meghirdeti a „Dzsihádot”, már nincs joga megváltoztatni a szavát, hiszen már apja, nagyapja, ükapja, egész nemzetsége akkor számított igazi férfinak, ha megtartotta a szavát. Tehát harcolni kell, míg az utolsó csecsen el nem esik! És ez tényleg így is lesz, egy csecsen sem adja meg magát. Ez a legbüszkébb, legmakacsabb hegyi nép errefelé. Hajtja őket a virtus is, a kisnemzeti komplexus is: hetykén kérkednek a tévékamerák előtt, lám, rólunk beszél az egész világ, hogy mi micsoda nagy hősök vagyunk. Hősök vagyunk, mert népünk szabadságáért harcolunk. Büszkeségük, szabadságszeretetük afféle védőpajzsul szolgál: az utóbbi évezredet kizárólag csak ennek köszönhetően élték túl végeérhetetlen szabadságharcaik során. Nem vetették alá magukat sem a grúzoknak, sem a törököknek, sem az oroszoknak. Számukra a halál igazi dicsőség. Ezt ne tudta volna a Vezérkar?…

S ki áll velük szemben? Verhetetlen orosz hadosztályok helyett egy sereg kölyök, akiket most tanítanak ölni. Ártatlan kölykök – egyelőre. De hogy aztán mi lesz belőlük, amikor nap mint nap látják a halált, s aztán maguk is beszállnak a vérengzésbe, előbb kényszerből, utóbb, mert maguk is rájönnek az öles ízére? S érzéketlen barbárként hazatérve találnak majd felmentést tettükre: nem ők a bűnösök, hanem azok, akik odaküldtek őket, békés falvakra lőni szuperfegyverekből. De akkor már édesmindegy lesz: otthon, Oroszországban egyre csak gyötri lelküket a fantomfájdalom. Vietnamot megjárt amerikai katonáknál tapasztalták ezt a szindrómát: „poszttraumatikus stressznek” nevezték el. Azt jelenti, hogy hiába tértek haza, tovább folytatják az öldöklést. És lassan nem csak álmukban. Mert nem tudják elfelejteni „azt”, amit „ott” csináltak. Harcba szállnak az Igazságtalan Törvénnyel, a „megvesztegethető sajtóval” meg a „demokratákkal”, mert nem támogatták háborújukat, a „hájfejű kapitalistákkal”, akik rajtuk, az ő háborújukon hizlalták zsebeiket… Egyszóval, mindig megtalálják, kivel hadakozzanak. És nemcsak Oroszországban.

És igazuk lesz.


Mert becsapták őket. Nemcsak Jelcin meg a tábornoki kar, hanem az „egész civilizált világ”, amikor úgy tettek, mintha Csecsenföldön mi sem történt volna. Az önök híres „európai közvéleménye” csak érthetetlenül dünnyög, mint egy döglött borjút ellő tehén, szeparatizmusról, orosz belügyekről papol, s finom polgáraik gyorsan továbbkapcsolják a tévét, ha égő falvakat mutatnak nekik. Nem csodálkozom, ez nem az önök dolga, hanem a miénk.

Igazuk van, Csecsenföldön tényleg semmi sem történik. Csak az újságok csinálják a balhét. Elvégre valamiből nekik is meg kell élniük, igen, persze: nekik kell ez a háború. Rettenetesen kell. Amúgy, igazából, nincs is ám háború. Mert mi nem vagyunk ott. Lehuppanunk este az ágyra, elalvás előtt bekapcsoljuk a tévét, rémes, ezek az oroszok már megint felgyújtottak egy falut, ezek a csecsenek megint kilőttek pár tankot. Látjuk, amint egy csecsen kölyök odamegy egy orosz parancsnokhoz, egészen közel hozzá, mintha meg akarná ölelni; ebben a pillanatban kibiztosítja a gránátot, s együtt repülnek a levegőbe. Bosszúból az orosz katonák géppuskából nyitnak tüzet, kinyírják a gyerek egész pereputtyát, az össztűzben azonban, mint kiderül később, nemcsak a csecsen család, hanem a csecseneknél rejtőző orosz szomszédok is elpusztulnak. Voltak ott örmények, lezginek, azok is mind bennégtek. A hősi halált halt csecsen fiút persze most zajosan ünneplik, az orosz hadnagynak viszont két gyereke maradt otthon, a hős csecsenek aztán orosz foglyokat ejtenek, túszokat szednek, hogy legkényesebb helyeiken megcsonkítsák őket, az oroszok viszont erre már a legkeményebb belügyi rohamosztagokat is bevetik… Nem, nem, ne nézzenek oda! Nem kell! Ázsiai vadállatok ezek mind! De legyenek csak nyugodtak, oda, önökhöz úgyse ér el a kezük! Igazuk van, ásítsanak egy utolsót, kapcsolják ki a televíziót, s forduljanak a falnak nyugodtan. Álmodjanak szépeket arról, hogy minden rendben van, a mi portánkon, a mi falunkban, a mi országunkban…

Aludjanak jól, kedves elvtársak, bocsánat, urak, s kerülje el álmukat Bulgakov hősének vészterhes jóslata: „Annuska már megvette a napraforgóolajat, már ki is öntötte, igen…” Emlékeznek a folytatásra? Már jött is a villamos, belegyorsított, s a piros karszalagos villamosvezető már hiába taposott a fékbe, nem tudott megállni. S levágta egy finom úr fejét. Robogott a villamos, jól befűtöttek neki az elvtársak-urak… A fej meg csak gurult… Oktalanul lelte halálát Berlioz elvtárs. Ráadásul még csak nem is ő volt a regény hőse. Csak úgy, expozíciónak kellett a feje. A legfőbb szörnyűség csak azután következett. Amikor az Ördög maga jött el a földre.

Hát igen, kedves urak, közelmúltban „elvtársak”, ilyen történetek esnek meg mostanában errefelé…

(Fordította Kiss Ilona)

• Külföld