Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Mísa huszonöt éves lehet. Jó kedve van. Hálókocsi-kalauz a Moszkva–Ungvár-járaton. És pompás a közérzete, mert előre érzi, hogy szép kis summát fog összeszedni a „mellékesekből”. A keresztnevét még a peronon, beszálláskor közli minden utassal.

– Mísának hívnak. – Negédes mosoly, mögötte űzött, vad tekintet. – Hosszú utunk lesz, hahaha, helyezkedjenek el kényelmesen.

Elindulunk. Ötven fok meleg, a kocsiban levegő egy szál se.

A szomszédos étkezőkocsiból átjön Mísához egy pincérnő, vidáman fecserésznek és nevetgélnek, miközben az utasok türelmesen várnak a sorsukra, amikor a kalauz majd figyelemre méltatja őket. A bemutatkozás udvarias volt, mindenki arra számít, hogy a folytatás is ugyanilyen lesz. Az én fülkém a kalauzé mellett van. Remekül látok és hallok mindent, ami ott történik, vagy előtte a folyosón. Fél óra várakozás, egy óra. Mísa és a pincérnő már halálra röhögték magukat. Mísának tényleg jól pereg a nyelve, van humorérzéke is. Ráadásul minden jel szerint „cégéres” Don Juan. Végül az egyik utas nem bírja tovább.

– Mikor lesznek már nyitva a vécék? – kérdezi egy fiatal hadnagy. Kínos neki, hogy nők jelenlétében kell szóba hoznia a „témát”, még majd gyanúba keveredik, hogy olykor-olykor ő is szokott pisilni.

– Semmikor – szól vissza a pincérnő. Nevetnek Mísával. Mísa kilép a kupéból, vállon veregeti a hadnagyot.

– Nincs víz, testvér.

– És mikor lesz? Mikor kapcsolják be? – aggódik a hadnagy.

– Semmikor – nyerít fel a pincérnő.

– Kaluga után – helyesbít Mísa.

– De hát az még három óra… Kalugáig – mondja döbbenten a hadnagy.

– Oroszország hatalmas, testvér! – tárja szét a karját Mísa.

– Pimaszság! – kiált fel egy tréningruhás, nagy hasú férfi.

– Szerintem is – helyesel Mísa. – Ha nincs víz a csapban, az is a zsidók miatt van.

Hahotáznak a pincérnővel.

Mísa minden megálláskor a kocsik közti átjáróban áll, mint szirti sas a sziklán, birodalmát szemlélve. Jegy már nincs, az újabb utasok megalázkodva, pénzt dugdosva kéredzkednek föl a vonatra. Gyerekek, öregek, cigányok – mind ott hevernek Mísa lábai előtt. Ő dönti el a sorsukat. Szedi a jattot, alkalmanként négy embert enged be a kupéjába, és kulcsra zárja az ajtót. Ellenőrveszély esetén a „pluszutasokat” átküldi az étkezőkocsiba a pincérnőhöz. Bejáratott módszerük van. A pénzen nyilván risztéinek a vonatvezetővel.

– Miért nem működik a légkondicionálás? – kérdezi egy intelligens kinézetű magyar nő.

– Kifogyott a freon.

– Én ezzel a vonattal jöttem Moszkvába, akkor még volt freon, hogyhogy most nincs?

– Úgy, hogy most kifogyott. – Mísa oda se néz, úgy válaszol. – Leszívták a muszkák.

A pincérnő sipítva nevet.

– Szemét – mondja filozofikus nyugalommal, hangosan és jól érthetően a magyar nő, közben elnéz Mísa feje fölött, valahová a távolba.

Mísa beszéd közben zsidózik, muszkázik. Az ukrán nyelv szépségeit az ő és a pincérnő tolmácsolásában figyelhetem. Elszomorodom. Ezzel a vörös hajú barommal kell utaznom harminckét órát. A levegőben botrányszag terjeng. Pokoli, fülledt hőség van, az ablakok zárva.

– Hogyhogy a többi kocsiban van freon, ebből meg kifogyott? – kérdezi fenyegetően a nagy hasú férfi.

Fogas kérdés. Mísa a pincérnővel az üveg vodkákat számolja, amit éjszaka, üres óráiban fog árulni. Kívülről olybá tűnik, hogy mélyen elgondolkodott a freon nevű, elröppent repülőgáz filozófiai mélységein.

– Eredj, aztán kérdezd meg a vonatvezetőtől – veti oda ukránul.

Mire a férfi is ukránra vált:

– De én téged kérdeztelek.

– Maga csak engem ne tegezzen.

– Neked meg csak ne legyen akkora pofád, mert olyan pofont kapsz, hogy kiesik a szemed.

Még sokáig ordítoznak ukránul.

– De mért nem lehet kinyitni az ablakokat? – csatlakozik hozzájuk a hadnagy. – A maga kupéjában, tessék, ott nyitva van!

– Azért, mert maguk nem hagynak dolgozni! – kiabálja Mísa, fogja a kulcsát, és indul kinyitni az ablakokat, félrelökdösve az izzadó, fuldokló utasokat.

A tizenkét ablakból kettő „működik”. Az utasok ezekhez nyomulnak, előreengedve egy idősebb asszonyt. Látszik rajta, nem sok kell neki, hogy rosszul legyen.

– Az ágynemű huszonöt rubel! Kupont nem fogadunk el! – hirdeti ki diadalittasan, hangosan Mísa. Egy rakás ágynemű mellett áll a folyosón. – Lehet jönni, szabad a vásár!

Az utasok döbbenten nézik Mísát. A kocsiban szinte csak ukránok vannak, a kupon ukrán nemzeti valuta, használatát a közelmúltban vezette be a Kravcsuk-kormány.

Rubelért senki nem akar ágyneműt vásárolni. Mísa újra elkiabálja magát.

– Rubelért, forintért, tessék! Kupont nem fogadunk el, moszkvai brigád vagyunk.

– Miket beszélsz itt összevissza?! – háborodik fel egy idős asszony. – Hiszen te Ungvárról való vagy! Ismerlek téged!

– Én még az életben nem láttam magát, öreganyám – mondja Mísa, azzal kulcsra zárja a fülkéjét, és fütyörészve elindul. – Nem erőszak a disznótor.

Ezen a ponton Mísa elszámította magát. Az emberek izgatottan tárgyalják, milyen felháborítóan pofátlan ez a kalauz. Női delegációt menesztenek a vonatvezetőhöz, élén az intelligens magyar nővel, aki időről időre szelíd arccal, de hangosan azt mondja: „Szemét. Szemetek.” Néha halk szavú magyar káromkodásba bocsátkozik, ilyenkor mindenki elhallgat, és tisztelettel nézik őt. Ezek szerint „amott” is tudnak gyűlölni az emberek.

Megérkezik a vonatvezető, az asszonyok szinte a fülénél fogva rángatják elő Mísát.

A vonatvezető, mint egy nagygyűlésen, elmagyarázza a népnek, miért nincs víz meg freon, miért vannak zárva az ablakok, a vécék, miért nincs tea.

A fülkémből nézem az öltözékét. A nadrágját és a kabátját nyilván több hónapja hordja – egyfolytában. Meztelen lábára húzott mamuszában, valószínűtlen kinézetű kalapjában úgy fest, mint egy zughorgász, aki halat, botot, folyót, mindent elivott, és még a halőr is elkapta. Ő is izzadt és piszkos, láthatóan belefáradt már, hogy kocsiról kocsira járkáljon, magyarázva, miért kell ilyen borzalmas körülmények között utaznunk.

Míg a vonatvezető türelmesen csitítgatja az elemi erővel tomboló össznépi haragot, Mísa ott áll mellette, sértődötten összeszorított szájjal, és szomorúan bámul kifelé az ablakon. Egész lénye halálos fáradtságot sugárzó, de látszik rajta a sértett hiúság, a megtiport becsület – és a totális munkaundor is. A kupém mélyéből nézem őt. Érzi, hogy valaki figyeli, de néni reagál.

Mísa igazi szocsa. Rengeteg ilyen szocsa-Mísában gyönyörködhettem már a szibériai, türkméniai, moszkvai, szentpétervári vonatokon. Az orosz, üzbég, tatár „mísák” nemzetiségen kívüliek. A szocsa Mísája nagyon könnyen megsértődik, megköveteli, hogy magázzák, kocsányon lóg a szeme, hogy hol mit lehet ellopni, és rendszerint alapvetően vidám természetű. Ő az a lumpen, aki adott esetben rengeteg pénzt keres, s azonnal elissza az egészet – hogy legyen mire emlékeznie. Filozófiája: „Menjen mindenki a … anyjába!” Ő Gorkij mezítlábasainak kései utóda – ijesztő szerzet. Ám egyvalamitől fél: a PAPÍRTÓL, a bizonyítéktól, hogy ő valóban „mísa”. A pecséttől a munkakönyvben, amely rábizonyítja, hogy lógós. Azt, hogy utál dolgozni.

Kutató tekintetemet érezve Mísa óvatosan felpillant, felfedez a fülke mélyén, és hosszan fixíroz. Aztán váratlanul rám kacsint.

Ez tényleg szemét, gondolom magamban. Igaza van annak a magyar nőnek. Még szadista is, szó szerint. Élvezi, hogy csúfot űz mind a harminchat utasból. Mísának nem tetszik, hogy őt vizslatom. Ráadásul már azt is látta, amint éppen írtam valamit a füzetembe. Mísát elfogja az aggodalom. Miután a vonatvezetővel sikeresen elhárították az utasok rohamát, meglepetésemre teát hoz a fülkémbe az étkezőkocsiból, megpróbálja kinyitni az ablakot (jobbára persze csak tüntetően mutatja, hogy ez milyen nehezen megy), nekem száraz ágyneműt ad (mindenki másé nyirkos).

– Elfogadom a kupont is – súgja oda. – Kijevbe utazik?

Nem válaszolok. Még idegesebb lesz. Ki vagyok én? Mit írok? És miért ilyen hosszan? Már látja – róla írok. Nem vettem részt a vízért, vécéért, ablakért vívott „csatában” sem. Világos: valamilyen NACSALNYIK vagyok. Csak nagy sokára szánja el magát, hogy kérdezősködni kezdjen. Előbb befejezi a fülkében a vad söprögetést, vizes ronggyal letörli az asztalkát és a kilincseket, áthoz egy szál hervadt szekfűt az étkezőkocsiból, és beledugja egy mocskos pohárba. Mindeközben egyikünk sem szól egy szót sem.

– Virág – mutat rá a hőségtől kornyadozó, bánatos szekfűre.

– Látom. Köszönöm.

Hurrá! A NACSALNYIK felfigyelt rám! Jöhetnek a kérdések.

– Írogat valamit?

– Magáról írok.

Mísa szemében rémület. – Újságba?

– Nem ittenibe, sajnos. Itt nem fogják olvasni.

– Hanem hol?

Hallgatok. Jelzem, hogy nincs ínyemre ez a kíváncsiskodás.

Mísa meglepően érzékeny – innentől még valami tapintatféle is vegyül a viselkedésébe.

– Értem. Már el is tűntem. Éjjel háromra leszünk Kijevben.

Ellenőrzi, hová utazom. Ha Kijevbe, akkor hazudtam, s nyilván első dolgom lesz őt följelenteni.

– Ungvárig megyek. Itt a jegyem.

Mísa egy pillanat alatt megnyugszik. Megkönnyebbül, megváltozik a hangulata. Kimegy a folyosóra, kihúzza magát, aztán mereven bámul a sötétbe. Mert azt el is felejtettem, hogy mindennek a tetejébe a vonatban szinte világítás sincs.

– Már megint? – üvölt rá valakire számonkérően. – Hányszor mondjam még, hogy ne cigarettázzanak a folyosón? Emberek maguk, vagy állatok?!

Nagy zajjal bevágja a fülkém ajtaját. Nacsalnyikból egyszerű utas lettem. Már nem érdeklem Mísát.

Nem tudok aludni. Éjjel átjön Mísához a pincérnő. Enni hoz neki. Előbb lakmároznak, isznak, aztán hozzálátnak a szeretkezéshez. A kitérő-állomásokon a vonat áll, csend van. A kupékat vékony fal választja el egymástól, hallatszik a lihegés, a suttogás. A szeretkezés hangjait néha poharak koccanása s a pincérnő fojtott vihorászása váltja fel.

Az egyik állomáson nagy sokáig állunk. Hallom, ahogy Mísa a velem folytatott dialógust meséli a barátnőjének. Ő a történetben a hős, én meg épphogy csak nem folyamodtam engedélyért hozzá, hogy írhassak róla. A pincérnő vihog.

– Hú, de szívesen pofán vágtam volna! – fejezi be Mísa. – A büdös, rohadt muszkáját!

Köhintek. Hogy tudja: nem alszom, mindent hallok, Síri csönd. Aztán fojtott suttogás. Pár perc múlva kopognak az ajtón.

– Nincs kedve egy kicsit mulatni velünk, tisztelt uram?

Mísa rókaszemei riadtan, rosszindulatúan villannak meg a résben.

– Nem vágsz pofán? – kérdezem.

– Neeem. Hát csak vicceltünk – mondja ukránul.

Kijevben egy tábornok száll fel a kocsiba a segédtisztjével. Rettenetes botrányt csap a víz miatt (víz csak Lvovban lett), a bűz, a sötét miatt ráadásul az ágya is használhatatlan. Úgy üvölt, hogy a vonat összes parancsnoka összeszalad, s átviszik őt egy másik kocsiba. Mísát végre legorombítják, mire ő, nyilván bosszúból, s egyúttal, hogy a hely se vesszen kárba, a tábornok üresen maradt fülkéjébe fölenged vagy tíz cigányt. Bezárja őket, és vasszigorral rájuk parancsol, hogy maradjanak csöndben. Munkácson majdnem lemarad egy trikós férfi a mi kocsinkból: Mísa az orra előtt, csapja be az ajtót, a pasas egy másik kocsiba kapaszkodik föl, majd nekimegy Mísának, azzal fenyegetőzve, hogy puszta kézzel öli meg. A pincérnő is beleavatkozik az ügybe Mísa oldalán. A pankráció egészen Ungvárig folytatódik. Mísa azért mellesleg elad pár üveg vodkát az arra járó alkoholistáknak, maga is leissza magát, s szünet nélkül kínálgat engem is. Amikor visszautasítom, azt sziszegi:

– Értem én. Lenéz minket, mi? Mi csak csürhe vagyunk magának. Se inni, se szóba állni velünk, igaz?

Azért elmeséli a fél életét, persze pofátlanul, istentelenül hazudik. Azzal a céllal, hogy ha írok róla, „csinosabban” nézzen ki a dolog. Rosszindulatú, részeg mormogásából annyit mégis kihámozok, hogy régi vágya egyszer a robogó vonatban meghúzni a vesztéket, „hogy mindenki megdögöljön, vagy fölgyújtani az egészet, vagy rájuk ereszteni valamilyen jó kis gázt, gázt.”

Ülök, mélyen a sarokba húzódva. Velem szemben egy kicsiny, ellenszenves ember, hol panaszkodik, hol fröcsög a gyűlölettől. Együttérzésre az ilyennek nincs szüksége. Minden kérdésre tudja az összes választ. És részeg szólóestjében megmutatkozik a színészi játék leglényege. Az önimádat.

Váratlanul elhallgat, két karja közé szorítja a fejét.

– Jaj, anyám, de elegem van mindenből.

Nem válaszolok.

– Milyen szemetek kezdenek lenni az utasok – teszi hozzá, majdnem sírva.

– Az utasok?

– Talán én? – csattan fel. – Én vagyok a szemét?

Egy pillanatig úgy érzem, ott helyben leüt. Vagy inkább belém harap.

– Miért, ki akadályozza magát, hogy rendesen dolgozzon?

Hosszan, mereven néz rám. Érzi, hogy ezt én soha nem fogom megérteni.

– De nem akarok! – Feláll, és kifelé indul. – Se magamnak, se másnak! Nem akarok!

Mire Ungvár felé járunk, Mísa kijózanodik, s megint remek állapotban van. Csak a járása bizonytalan egy kicsit. De viccelődik, fecserészik. Leadja a táskáimat, amikor leszállók. Kicsit odébb a pincérnőt várják – férj és két gyerek. A boldog anyuka a porontyokat ölelgeti, Mísa a férjjel ráz hosszan kezet. Nyilván még barátok is. Nézem őket. Gyönyörködöm. Mísa elkapja a pillantásomat, s máris ott van mellettem. (Mi van, ha elfecsegem valakinek az egészet?)

– Ha írni fog abba a valamilyen újságba, írja meg, hogy üdvözletem küldöm a szabad Ukrajnából.

– Feltétlenül.

(Ezennel megírtam.) Búcsúzóul még megkérdezem tőle:

– Mennyi dohányod jött össze, Mísa? Készségesen előrántja a zsebéből a köteg százrubelest.

– Ötezer – mondja széles mosollyal, kivillantva sárga fogait. – Még két-három „menet”, és veszek egy Kalasnyikovot.

– Minek?

– Hát mindjárt háború lesz, nem? Nyerítve nevet.

– Milyen háború? Ki ellen?

– Azok ellen, akik szeretnek dolgozni.

Ez a törlesztés az éjszakai beszélgetésünkért. Hirtelen közel hajol hozzám, és rejtélyesen odasúgja:

– Világ szemetei, egyesüljetek!

(Fordította Morcsányi Géza)

• Külföld