Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

– Nekem ritka jó kutyám van. Úgy hidd el, ahogy mondom. Hát persze, a tiédnek a füle meg a színe, az enyém viszont házőrző! De ha mondjuk, csak úgy, például… – a taxis hátrafordul, és vidáman rám mosolyog – …mondjuk, ha a tiéd megharapná az enyémet, én biztos, hogy… nem ott rögtön, hanem később… becserkészném és kinyiffantanám. Vagy nyomorékot csinálnék belőle… A havernak meg nekem van egy olyan hurokcsapdánk is. Egyszer arra felénk szemétkedett egy dög. Na, az is megkapta a magáét. A mi kutyáink nekimentek, de lepattantak róla. Na, akkor utánamentünk, elkaptuk, aztán…

A taxis elhallgat, érzi, hogy elragadta az indulat.

– Mi? Felakasztottátok? – kérdezem.

– Á, nem, csak kidekoráltuk… – heherészik a taxis, majd megkérdezi: – A tiéd milyen fajta?

– Angol véreb.

– Az tripla fuvardíj lesz! – vigyorodik el újra a jókedvű sintéramatőr.

Odaérünk a hatalmas vaskapuhoz, amelyen nagy betűkkel ott a felirat: „Avtomobiliszt.” Kifizetem a háromszoros tarifát az én Ruggimért, s a stadion bejárata előtt kiszállunk a taxiból. Nem megy ki a fejemből a taxis. Persze az övé a legszebb kutya a világon. Azt a szerencsétlent pedig, amelyik a környékükön „szemétkedett”, nyilvánvalóan felakasztották a barátjával. Nemrég, ahogy Ruggival sétáltam a lakótelepünk melletti kiserdőben (Moszkva egyik peremkerülete ez), egy tűzrakó helyre bukkantam, amely körül kutyacsontok hevertek szanaszéjjel. Később, amikor már elolvadt a hó, azt is látni lehetett, hogy a kutyát feldarabolták, mint egy bárányt, és minden jel szerint felfalták. Régóta beszélik már, hogy „olyan sintérek bóklásznak arrafelé, akik megeszik a kutyákat. Egyébként is, ha minálunk az ember kutyát vesz a házhoz, jobb, ha fölkészül a legrosszabbra. A szomszédok gyűlölködésére, arra, hogy ellopják a kutyát, majd fölajánlják, hogy egy bizonyos összegért visszaadják, meg arra, hogy a szelíd külsejű szomszéd néniké az ablakából gombostűkkel teli kolbászkarikákat dobál az állatnak. A mi kiserdőnkben egész falka – egyébként fajtiszta – kutya szokott barangolni; a gazdáik szélnek eresztették, mert nem volt mivel etetni őket. Van köztük mindenféle eb, törött lábú dog, vak skót juhász, farok nélküli juhászkutya – az erdő sűrűjében pedig van egy odújuk, ahol meghúzhatják magukat a téli hidegben. Az én jóllakott háziebem gyűlöli őket, azok is őt. Persze nem tudják, hogy fölöslegesen acsarkodnak Ruggira, ők csupán meg akarják védeni odújukat, életük utolsó szigetét a földön, ahol annyi ármánykodást, harcot, éhezést és árulást láttak már.

Szóval megérkezünk az én kétéves Ruggi nevű angol vérebemmel a nemes fajkutyák első országos kiállítására. (A „nemes” persze szocsa értelemben veendő.) Előző este felhívott az angolvéreb-klub igazgatónője, és parancsnak is beillő kéréssel utasított, hogy másnap okvetlenül jelenjek meg Ruggival a kiállításon, mert „a maga kanjában van minden reményünk, és meg is fognak nyerni minimum egy aranyat, ami kell az elit pároztatásához”. Az elit rendezvényre való tekintettel az igazgatónő megparancsolta, hogy fürdessem meg, fésüljem meg a kutyát, és semmi szín alatt ne utazzak vele tömegközlekedési eszközön. „Nem nekünk áll a zászló, minden ki van előre csinálva, a zsűriben csupa hülye tyúk van meg maffiózó, de majd én odatelefonálok az egyik ismerősömnek. Csak aztán maga meg nehogy ott domborítson nekem.” Ne domborítsak, a szocsa nyelvén azt jelenti, hogy tartsam a pofámat. Megpróbálom.

Az „Avtomobiliszt”-stadion bejáratánál göndör fürtű nehézfiú álldogál, laza, vidám legény, két méter magas lehet.

– Huszonöt rubel! – kiáltja biztatóan az érkezőknek. – Egy kopejkával se több!

– Miért is fizetünk? – érdeklődöm tőle.

– A parkolásért.

– De én taxin jöttem.

– Na és? A taxi is ideállt, foglalta a helyet, a motor jár, jön a kipufogógáz, minden, érti?

Pajkosán rám villantja a szemét a legény, kacsint is, kvázi, hogy értem, ugye, ő csak löki a rizsát. Ha értem, okos pali vagyok. Úgyhogy csak fizessek, és ne domborítsak! Eszembe jut az igazgatónő utasítása, fizetek, és Ruggival az oldalamon belépünk a stadion területére.

Vagy ötven méterre tőlünk áll egy asztal, körülötte ott csoportosul néhány magabiztos tekintetű fiatal, fiúk, lányok – amint később kiderült, egy mezőgazdasági főiskola hallgatói. Tiszta fehér köpeny van rajtuk, egymás mellett állnak, és árgus szemmel fürkészik a feléjük startoló gazdákat és azok kutyáit.

– Az orvosi igazolványt kérem – mosolyodik el az egyik csinos kislány az asztal mögött.

– Tessék – nyújtom felé a papírt. Az egyik fiatalember matatni kezd Ruggi lába között, az ágyékánál. Az eb csak áll döbbenten, és néz rám. „Nem értem, gazdi” – mondja ámuló tekintete. – „Mit csinál ez az én nemi szervemmel?”

– Ez nem jó, ez az igazolvány – adja vissza elégedetten a papírt a lány.

– A moszkvai főállatorvos állította ki – mondom.

– Igen, de nekünk a Gagarin kerületi állatorvostól kell igazolás.

– A Gagarin kerület egyhuszad része Moszkvának. Miért nem jó a főállatorvosi papír? – kérdezem a tőlem telhető legkedvesebb hangon, észben tartva az ukázt, hogy „ne domborítsak”.

– Uram, egy pillanatra – szól a magabiztos srác, még mindig Ruggi lába között tapogatózva. – Nincs véletlenül bolhájuk? Hajoljon csak ide.

Lehajolok. Az ifjú már elő is húzott a zsebéből egy nyugtakönyvet. – A bolhairtó hetven rubel. Kifizeti?

Szó nélkül fizetek neki hetven rubelt. Ráadásul mindez Ruggi barátom szeme láttára történik, aki csak néz rám megvillanó tekintettel, mintha azt mondaná: „Gazdi, hadd kapjak neki oda, ugyanoda, ahol ő macerált engem az előbb.” Nyugtatólag megveregettem a nyakát.

Ahogy megyünk tovább az úton, furcsa látványosságban van részünk. Egy fa mellett ott áll egy hatalmas testű mastiff, a gazdája és két magabiztos leány, s körülbelül a következőt mondják: – Szóval idehugyozott a kutya, vagy nem? Most mit néz úgy ránk? Mit gondol, mi vakok vagyunk? Na idehugyozott, vagy nem?

A beszélgetés láthatóan már tart egy ideje, és végül a kutya gazdája, egy intelligens kinézetű, éltes férfi, nyilván megelégelve a saját zavarát is, hogy nem meri kimondani azt a bizonyos szót, szinte női hangon, hisztérikusan kiabálni kezd:

– Igen, idehugyozott! Idehugyozott!

– Huszonöt rubel büntetés – csicsergik a csicsergők.

Ruggi barátom visszahőköl a mastiff gazdájának fejhangú ordítását hallva, s újra rám függeszti a szemét. Szinte nem is lehet visszaadni szavakkal azt a tekintetet: „Hova viszel te engem, öreg? Mi ez, hogy mindenki ordít? Mi ez, hogy nem a kutyák ugatnak, hanem a gazdáik?” Ruggi szemmel láthatóan egyre idegesebb, halkan, torokhangon morog, rossz jel, mert ha verekedésről van szó, az angol véreb nem viccel. Akinek ilyen kutyája van, tudja, hogy ezek az állatok végtelenül szelídek, de ha egyszer dühbe jönnek…

Jön a következő asztal, ennél már nem főiskolások ülnek és állnak, hanem kiképzőforma emberek. Tehát fizetni is többet kell. Itt történik a kutyák regisztrálása, be kell mutatni a törzskönyvet. Ez már a főnökség.

– Melyik klub? – kérdezi valamilyen oknál fogva emelt hangon az egyik kiképző.

– Zooszféra.

– Sajnos magukra megemelt díjszabás érvényes – ordítja izgatottan, s még meg is emelkedik ültében.

– Mért ordít itt mindenki, ha kell, ha nem? – kérdezem.

– Ugatnak a kutyák, lárma van, zaj… – válaszolja a kiképző. – A maguk klubja magánszervezet, azért kell többet fizetni, mert ez állami kiállítás.

– Úgy tudom, hogy Ligyija Nyikolajevna telefonált önnek…

– Tudom. Telefonált. Maga a Ruggi?

– Nem. Vitalij. Ő Ruggi – mondom. Hogy mi volt abban a kutyatekintetben, szavakkal nem lehet visszaadni.

– Ja, a humor az jó dolog – vigyorodik el baljósan a kiképző. – Háromszázötven rubel.

– Egy kopejkával se több? – Mégsem bírom ki, hogy ne „domborítsak” egy kicsit.

Nyújtom a pénzt, gondolatban hozzáadom az eddigiekhez, szomorúan konstatálva, hogy ennyiből három hónapra való bélszínt vehettem volna Rugginak a piacon. Odaadom a moszkvai főállatorvosi igazolást is az egyik nőnek. Elveszi, hozzátűzi a többi papírhoz. (És most nem kell a Gagarin kerületi?)

– Ha tudtuk volna, hogy ekkora szája van – int utánam a fejével a nő –, elkértük volna tőle mind az ötszázat.

S ekkor megtörténik az, aminek nem lenne szabad megtörténnie. Ruggi barátom ugatni kezd. Az angolvéreb-gazdák tudják, hogy ez a hang nem olyan ugatás, mint mondjuk egy óriási schnauzeré, hanem valahol félúton van az elefántbőgés és egy kipufogócső nélküli motorkerékpár robaja között. A nyanya hátrahőköl, és egy rendkívül kevéssé esztétikus mozdulattal leesik a székéről.

– Az a szerencséje, hogy már be van nevezve! – pattan föl az asztal mögül egy buldogképű benga pasas. – Menjenek azonnal a pályára!

Nézem a papírokat, a „buldogot”, s azt mondom magamban: „Szereted Ruggit?, Akarod, hogy az aranyérem kedvéért elhozzanak hozzá egy nőstény angol vérebet, az elit pároztatás végett, s legalább évente egyszer jó legyen neki? Egy angolvéreb-lánnyal? NE DOMBORÍTS!”

– Elnézést kérek! – szólok vissza szívemre szorított kézzel, és rámosolygok a „buldogra”. Ők meg visszavigyorognak rám az asztal mögül:

– Á, nem érdekes. Megesik ez. Csak nevelni kellene a kutyuskát!

Magára a futballpályára szűk átjáró vezet, a végén kiskapuval. A pályát drótokkal szektorokra osztották a különféle fajták részére. A kiskapunál egy hihetetlenül kövér asszony áll pufajkában és – tűsarkú cipőben. Az összeállítás olyan, mintha kimondottan a „Christian Dior a kolhozban” című filmhez készült volna.

– Zsetont! Kérem a zsetont! – ordítja a nő hadonászva, és legalább száztízes méretű mellével tartóztatja föl a gazdákat.

Ekkor a következő jelenet játszódik le előttünk. Egy ír farkasvadász (talán a legfélelmetesebb kutya a világon) felugrik: „Voáhjrrrr!”, és hajszál híja, hogy kettőbe nem harapja a nőszemélyt.

– Mit ordít itt, mint egy féleszű! – ordítja a farkasvadász gazdája. – Menjen már hátrébb! Tudja, mit csinál ez a kutya magával, ha elkapja magát?!

– A zsetont kérem! – hörgi a nő kigúvadt szemekkel.

Mivel ehhez hasonló látvánnyal még a kutya ősei sem találkoztak egy ezredévvel ezelőtt az ír mezőkön, a farkasvadász behúzza a farkát. A szőre égnek mered, de ha egy orosz asszony kinyitja a száját, attól még ő is meghunyászkodik egy pillanatra. A gazda minden erejét összeszedve tartja a pórázt, és vagy öt méterre maga elé hajítja a zsetont. A nő – szándékosan írom így – ráharap a nyomorult zsetonra. És szerintem le is nyeli azon nyomban.

– Mehetsz! – recsegi, és már döfi is a mellét az enyémbe: – A zsetont kérem!

Vagy két óra múlva kezdetét veszi a verseny. A két órát mi egyszerűen végigálljuk. Se leülni, se lefeküdni nem lehet, elered az eső. Az angolvéreb-szektorban kutyák és gazdáik körbejárnak – egy újabb asztal körül: ez a ring. Az asztalnál ott ülnek a kutyák sorsának bírái. Apró, sipákoló nő szemüvegben, iszonyú dioptriákkal. Kicsi, már nem ránctalan arcában két hatalmas felnagyított szem. Körülbelül negyedórával a ring kezdete előtt átsipít valahová a futballpálya túloldalára:

– Kátya! Kátya! Hol vannak a nevezési blanketták?!

Csend. Kátya nem válaszol.

– Kátya! Kátya! – süvölti újra a dülledt szemű kis nő, most már egy székre állva, s közben valamit mutogatva. – A blanketták! Blanketták!

Válaszul nyilván neki is mutogatnak valamit, de ez nem nyugtatja meg a gülüszeműt. Ugrál a széken, kékül a dühtől, kapkod a szemüvegéhez, s közben azt sipítja:

– Nem az érmeket kérdezem, baszd az anyádat! Hanem a blankettákat!

Aztán mégis megért valamit, elhallgat, és zavartan túrni kezd a zsebeiben. Naná, hogy előhúzza a blankettákat a pufajka (rajta is az van) egyik zsebéből. Az angol vérebek gazdái, férfiak és nők zavart pillantásokat váltanak egymással. Elég sok gyerek is táblából közöttük, ők is döbbenten figyelnek a káromkodás hallatán. A negyven angol véreb tekintete egyenesen leírhatatlan. „Találd már meg végre azokat a blankettákat, baszd az anyádat!” – mondja a gülüszeműnek szomorúan a nyolcvan bánatos kutyaszem, melyek tulajdonosai már több mint egy órája áznak az esőben. „És mikor lesz már vége ennek a borzalomnak, az ordító, üvöltő, ugató, vonyító, nyüszítő GAZDÁK kiállításának?” – gondolják nyilván magukban a kutyák.

Járunk körbe. Illetve eleinte futottunk.

– Futás, futás! – ordította a gülüszemű, és én Dachauban éreztem magam.

Most már újra lépésben haladunk. Egyik-másik kutyát a csüggedt menet elejére parancsolja a nő, másokat hátraküld. Először minket is hátrébb rendel. Ahogy bandukolunk, látom, hogy a pasas, a 350 rubeles asztaltól odamegy hozzá, a fülébe súg valamit, közben rám mutat. Ligyija Nyikolajevna telefonja megteszi a magáét. És máris közelebb kerülünk a menet elejéhez. Ráadásul a férfi nyíltan – ez már annyira undorító, hogy köpni kell! – pénzt dug a nő zsebébe. Mindenki látja. Tehát ez a pali meg a mi Ligyija Nyikolajevnánk risztelni fog a kutyakölykök árán, amik az én Ruggi barátom és az ő angolvéreb-barátnője nászából születnek majd. Keresnek pár ezret a barátomon. Úgyhogy lesz nekünk érmünk, persze, hogy lesz, baszd az anyádat!

Megyünk visszafelé, mi fajtiszták, sűrű sorokban, a tömeg lehorgasztott fejjel bandukol az esőben. Nem tudni, miért, de a kijárat megint csak egy szűk kapu. Hihetetlen tolongás, tipródás, kutyák és emberek erejüket megfeszítve a sárban csúszkálva próbálnak lábon kijutni a stadionból. A kapu túloldalán ott a fürtös fejű, magabiztos legény, mellette rendőr. A srác ordít:

– Kié a sötétzöld Volvo 940-es? Tilos helyen parkolt! Száz rubel bírság!

Még vagy tíz autót sorol fel, és akkor jövök rá: először a parkolóhelyért gombolta le a pénzt, most meg azért, mert ott nem is volt parkolóhely. Ő vajon kivel risztel? Hát persze, a zsarukkal! Fantasztikus!

– Éljen a szocsa! Baszd az anyádat!

(Fordította Morcsányi Géza)

• Külföld