Darvasi László

Nyomtatóbarát változat

Vannak olyasféle őszi délelőttök, amikor az égbolt kékje alábbereszkedik, s a mennyország mindjárt ott kezdődik a tér öreg platánjai felett. Hát azért mégsem. Nem ilyen egyszerű. A padokon öregek ülnek szépen sorban, és nyerni akarnak. A totó. Ott egy másik, az a fiatal csóró meg a nőket bámulja. Ő is nyerni akar. Babakocsikerék nyikorog, pelenkaszagot lehelget a szél. A galambetető öregasszony. Mosolyog a galambforgásban, mint aki máris nyert. Vannak olyasféle őszi délelőttök, amikor az ember rákészül az égre, az őszi kék végső zenéjére, mert holnap már szürke és ólmos lesz minden, köd gomolyog és sár fröcsög, és az olajhabos tócsák csak egymás vakságát tükrözik vissza. Ilyenkor az ember padot választ, honnét az összeboruló platánlombok tömött zöldjéből leginkább alákéklik az őszi ég. Odaül az ember, és hallgatja ezt a közeli kéket, mert ő is nyerni akar, mert nyerni sokféleképpen lehet.

– Szabad… kérem szépen leülhetek?

A férfi alacsony volt, középkorú, szürke ruhája lógott, s ha nem lobban felém máris tekintetének zavart fénye, hát bizonnyal jellegtelennek mondtam volna. Csakhogy ez az ember a fájdalom különös erőterét sugározta. Hiszen bajban, fájdalomban nincsen jellegtelen ember. Néztem azért, mennyi az üres pad mindenfelé. Na mindegy, ideülhet, ha ezt akarja. De nem szóltam, csak bólintottam. Ő meg gyorsan, nehogy visszavonassék e váratlan kegy, hirtelen leereszkedett, s mozdulatlan maradt vagy öt percen keresztül. Csak aztán kezdett fészkelődni.

– Már ne haragudjon, de ha már így egymás mellé kerültünk, hadd kérjek tanácsot öntől.

Torokhangja volt, és mintha fulladástól félne, szaporán lélegzett. Közelebb, egészen a kellemetlenkedő bizalmaskodás határáig hajolt.

– Parancsoljon – mondtam, és búcsút vettem az égtől.

– Az lenne a kérdés, uram, elváljak-e vagy sem.

– In flagranti – bólintottam megértőleg, és sajnálkozva még az is átfutott rajtam, hogy azért mást vártam, összetettebb problémát, mintha ennek az embernek a tekintete többet, sugárzó fájdalma súlyosabbat ígért volna.

– Ugyan, dehogy – legyintett. – Soha nem csalt meg. Hűséges, kitartó fajta.

– Nos tehát akkor maga…

– Én sem szeretek mást, uram, nem erről van szó.

– Nos hát akkor miről van szó?

– Nem tudom – felelte halkan, és elhajolt. – Nem tudom.

– Hogyan mondja?!

– Azt mondom, uram, nem tudom, miről van szó. Csak kérdezek. Vagyis hát kérem, adjon tanácsot. Maga megtenné? Elválna?

Láttam már, bonyolódik a történet, habár továbbra sem bíztam különösebb fordulatban. A fránya, a nyomorult testre gondoltam. Elromlott, nyilván.

– Tehát nem kívánja már. Elhízott, a mellei megereszkedtek, a nyaka ráncos, hullik a haja, reggel egyszerűen, már megbocsásson, csúf.

– Néha még délután is, uram. Nem azért mondom. A padlószőnyegen, uram. A múltkor a konyhaasztalon, uram. Feldübögtek a szomszédok – suttogta.

– Gyermeket szeretne! – mondtam valamivel hangosabban, úgyhogy az egyik totózós öreg a szemközti padról ránk is nézett, és megcsóválta a fejét.

– Gyönyörű nagylányunk, meg okos kisfiúnk van, uram.

– Akkor az anyósa – csaptam le. – Egy szipirtyó, egy kibírhatatlan dög. Ha nem válik el, megöli. Agyonveri.

– Régen meghaltak, uram.

– Okosabb, mint maga. Olyan okos, mint a nap. Kibírhatatlanul, eszeveszetten okos.

– Én fejezem be a keresztrejtvényeit, uram.

A homlokomra csaptam, és talán valamivel hangosabban a kelleténél, fölnevettem.

– Hát persze, kicsi a lakás, úgy érzi megfullad. Változást akar. Szabadságot, független nyugalmat…

– Nem, uram. Nagy a házunk, és szép, szelíden lejtő helyen fekszik. A kertben barack, dió, cseresznye, málna és feketeribizli. Ó igen, és van szőlőlugas is. Saszlafélék és Piros szlanka. Kert, primőrökre is. Veranda, nyugággyal. Komondor nyalja a bokám, ha regényeket olvasok.

– Tudom már, maga egy papucs, egy rabszolga. Magát elnyomják, kihasználják. Lelki terror!

– Két hete megvertem, uram. Pofon ütöttem. Elsózta a levest.

– Szóval rosszul főz – mondtam, és bár csalódást éreztem, egyúttal meg is nyugodtam, hogy a csudába is, ilyen egyszerű ez. Rosszul főz a felesége. A hülye. Na hát váljon csak el, gondoltam.

– Nem főz rosszul – mondta, és elhallgatott. Csak a tekintete könyörgött, hogy folytassam. Folytatni? De mit, könyörgöm?!

– El akar válni – mondtam valahonnan a gyomromból.

– Nem tudom, uram, csak kérdezem. Maga megtenné?

– De miért, az istenit, miért?! – És azt hiszem, itt már határozottan kiabáltam. Nem érdekeltek a bolond öregek, azok a dög galambok, a bugyuta babakocsik.

– Mi a fészkes fenéért akarna elválni?

– Nem tudom – mondta nagyon halkan, és lesütötte a szemét. Rázkódtak a vállai, remegett az egész ember.

– Rendben. Olvasta Kierkegaardot?

– Igen uram, többször is, alaposan átolvastam. Meg a többieket is. Pénelopé, Lady Machbeth, Störr kapitány felesége, Szendrei Júlia… utánanéztem a dolognak.

– Na látja.

– Nem tudom, uram.

– ?!

– Nem tudom, elváljak-e.

– De ha minden rendben van, akkor miért akar elválni? – ordítottam.

– Nem tudom, uram, hogy akarom-e, csak kérdezem. Maga megtenné?

Ez volt az a pillanat, amikor megtörtem. Nézett rám azzal a két különös fekete szemével, mosolytalan arcával, és várt. Elkészültem. Most már én is halkan mondtam.

– Tudja mit?

– Igen…

– Tegye meg. Igen. Váljon el. Azonnal. Már holnap.

Olyan sápadt lett, hogy azt hittem, menten lefordul a padról. A vállaimba kapaszkodott, és váratlan erővel rázni kezdett. Kiabált.

– Ezt komolyan mondja, nem hülyéskedik?

– Elválni! – parancsoltam. – Azonnal. Ne habozzon! Megmerevedett, és csak sokára szólalt meg.

– Maga kegyetlen ember – lehelte ekkor felém, és azt hiszem, ez lett volna az a pillanat, amikor felemelem az öklöm, és az arcába sújtok. Megütöm szívem és agyam minden mérgével. Egyszerűen elpusztítom, kivégzem, mit tudom én. De hirtelen halk női hang szólt a hátunk mögül.

– János, drágám, jössz?

Olyan hirtelen fordultunk, hogy majdnem összekoccant a fejünk. A férfi csak bámult a nőre elrévedve. Még mindig a vállaimba kapaszkodott.

– A barátom – suttogta feleszmélve. – Ez itt a barátom.

– Igen – mondta a nő. – Természetesen. Jössz akkor?

A férfi lassan felemelkedett, óvatosan belekarolt az asszonyba, és elindultak.

Döbbenten bámultam utánuk.

Hiszen az író mégiscsak arra esküdött föl, hogy beszélni fog a világról, leírja, ábrázolja azt, a megnevezés könnyedségével és szépségével otthonosabbá teszi, és én mégsem kívánok egyetlen szót sem mondani arról az asszonyról. Nem. Látszólag pedig mindenről beszélhetnék. Ahogy ott állt előttünk, hajszínéről, az arcának finom pírjáról, vállai ívéről, testtartásáról, ruhájának eséséről, parfümjének felénk lebbenő illatáról, hosszan beszélhetnék a tekintetéről, amely a férfi megtört arcán nyugodott, a mozdulatról, amellyel megölelte, mégis mindez teljességgel felesleges.

Ebben a néhány másodpercben megértettem a férfit. Éreztem, miért kell neki olyan ostobának tűnő makacssággal kérdeznie. Már tudtam, mi az, amiről hallani szeretett volna, amire képtelen volt szavakat találni, és amit kimondani, bármennyire is szerettem volna, nekem sem állt módomban.

Férj és feleség jó húsz méterre lehetett addigra.

Üvölteni kezdtem.

– Tegye meg, hallja, tegye meg, igen! A férfi megperdült, bámultuk egymást.

– Tegye meg, az isten szerelmére, tegye meg! – hörögtem.

– Miért, csak azt mondja meg, miért? – sikoltotta.

De az asszony lágyan visszafordult, belekarolt, és vitte tovább a tér kevésbé árnyékos oldala felé.

• Kultúra