Darvasi László

Nyomtatóbarát változat

Imre váltig azt állította, egy nyilvános botozáson találkoztak először, és a megbüntetett kurva kísértetiesen hasonlított rá. Klára elgondolkodott, sértse-e a hasonlat, aztán inkább azt bizonygatta, semmiféle botozásra nem emlékszik, s bár ez nem volt igaz, inkább nem volt kedve emlékezni a nyomorult verébre, a botütések nyomán fakadó vérrózsákra. S akkor még azt sem tudhatta, hogy egyszer maga megy el a lányhoz. Ám a kínos farsang, amikor a férje, ez az ügyetlen ember összetaposta és nevetségessé tette, inkább az emlékezetében maradt. Az a farsang az 1843-as esztendő januárjának egyik éjszakáját lobogta be ígéretes fénnyel, s majd csak egy év múlva, az esküvő napján beszélt először Péterrel, Imre zabolátlan öccsével. Más talán örökre menekült volna, de Imre néhány nappal a kínossá sikeredett farsang után már vizitált náluk. Az apja nem volt részeg, de a másnaposság vörösre puffasztotta az arcát, a haja kócos volt, gyűrött háziköpenyben és lyukas orrú török papucsban nyitott ajtót, mégis úgy fogadta Szép Imrét, mint király az alattvalóját.

Mit óhajt, uram, ilyen időpontban?

Már megbocsásson, Pelsőczy úr, miféle időpontban?!

Ilyen kora hajnalban!

Nem hallja a déli harangszót, Pelsőczy úr?

De hallom, s ezt a jófajta szerb likőrt Önnek hoztam, ha nem sértem meg vele.

Csend lett, az apja nyilván már az üveg címkéjét fürkészte.

Klára hallgatózott. Többnyire Imre beszélt, pontos volt, kimért és fegyelmezett, ám valamiképpen mégis költői, s a lány többször is hallotta a likőröspoharak csendülését. Imre hosszan beszélt arról, hogy Klára olyan lesz mellette, mint a mimóza, a Mimosa pudica, Pelsőczy úr nyilván ismeri e virág természetét, a legóvatosabb érintésre is sértődötten fordul magába, s csak hosszú idő után nyílik újra. Ám ő, Szép Imre megtanulta úgy érinteni az ő mimózáját, hogy annak duzzadó levelei nyugodtan nyújtóznak tovább.

A férfi ígérte, a lány virágzását bántani nem fogja.

Klára hallotta az apja hümmögését, majd újra felcsilingeltek a poharak.

Ő meg dühöngött, a ruhájába tépett, ahogy az átkozódó zsidóktól látta egyszer, amikor az anyjával a régi zsinagóga felé sétáltak.

Hogy én, én mimóza vagyok?!

Hogy én megsértődöm?!

Hogy engem félteni kell?!

A házasságuk első hónapjaiban ingerelte Imre tekintete, aztán lassan megértette, hogy a távolról érkező, talán kissé fölényes mosoly leginkább őt kívánja gyámolítani, s igazából ő sem vár mást a férfitól, mint a gondoskodásnak e fölényes nyugalmát. Imrétől ilyesmit vár, a vad Pétertől viszont mást akar. Olykor pedig egy mészfehér fiúarc bámult be az ablakán, a lassan nyíló ajtó résén, vagy a délutáni utcán, egy patika kirakatából, vagy hajózás közben, mert néha Imrét is rá tudta venni, hogy kiránduljanak a vízen, a Tisza kanyarulata után pillantotta meg, föltűnik a lösz sárga fala, alatta sistereg a víz, és verdeső kérészek lepik a folyót, s az a fehér arc néz, csak néz rá.

Imre soha nem hangoskodott vagy erőszakoskodott vele, s amikor másfelé húzott volna az akarata vagy a vágya, mint Kláráé, inkább szótlanná vált, visszahúzódott. Imre nemigen vitázott. Ha valami apróságon mégis összekülönböztek, ruhán, öltözeten, felesleges és könnyen visszavonható állításokon, csak szórakozottan bámult maga elé, vagy valahová el, messze, mintha egy Klára nélküli világba nézne, vagy az ablakpárkányra kitett üvegek vizében ázó nárciszhagymáit kezdte vizsgálgatni, s erre a látványos távolságtartásra eleinte Klára ingerültsége volt a válasz. Néhányszor bizony a férfire csapta az ajtót. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, a nő egyre inkább úgy érezte, mindennap elvész belőle valami egyéni sajátosság, valami személyes erő, és igaza is volt. Nem kegyetlenségből vagy szándékkal fosztogatták, még csak nem is figyelmetlenségből, hanem mert nem találtak hozzá utat, s ha kérdés volt is, mennyire keresi ezt az utat Imre, keres-e egyáltalán a nő lelkéhez titkos ösvényeket és bejárókat, melyekre szüksége lett volna a másiknak, a lényeg az volt, hogy Klára számára mind reálisabbá, egyértelműbbé és átláthatóbbá vált a világ. Milyen érdekes, hogy az apjával vagy az anyjával soha nem volt magányos. A férfi mellett viszont igen. Néha azonban felismerte, a magány keserűségét összekeveri a féltékenység dühével. Sápadtan, összeszorított szájjal bámulta, hogy Imre újra és újra zacskókkal és virágmagokkal tömi teli a zsebét, és útnak indul.

Nem, nem akarok olyan lenni, mint az anyám, mondta, amikor hallotta az ajtó csukódását.

Aztán a fiatalasszony egy nap rájött, tud úgy is nevetni, hogy azt lehetett hinni, sír. Nagyot fújt, dühösen a férfi felé csapott, potyogtak a könnyei, ám valójában kuncogott. Imre megijedt, nem mosolygott tovább, az asztalára dobott valami botanikai könyvet. Aztán csak ültek egymás mellett, a város fölött lassan szétterült a sötétség, elzörögtek az utolsó birkaprémes kocsik, lakkozott bérkocsik fölött pattogott az ostor, kocogtak a lópaták, valaki szerbül énekelt, az égen kigyúltak a csillagfények, és aztán Imre kibontotta a ruhából az asszony testét, vonásai megkeményedtek, de mozdulatai lassúak voltak, és nem bánta, hogy végül Klára a nyakát harapdálja. Később a nő olvasott, s a férfi tekintete úgy járt a szobában, úgy vette számba a tárgyakat, a falakra aggatott préselt virágok, szirmok és a növényi gyökérbolyhok képeit, a vitrinekben csillogó köveit és kavicsait, könyveinek aranyló gerincét, az üvegszekrényben sorakozó pohárkákat, a likőrös és boros butéliákat, mintha leltárt készítene. Kiáltás csattant, futó lábak dobogása halt el a Mars tér felé, részeg suhancok háborgatták a környéket. Ha eső közeledtét érezte, Imre kitárta az ablakot, hogy hallhassa az első koppanásokat. Azt mondta, az esőben mindig az a legszebb, amikor elkezdődik. Óvatosan, szemérmesen hullnak alá az első cseppek, majd csend támad, hogy hirtelen vad dobolásba fogjon a világ. Különösen növények között, kertben, hatalmas levelek között olyan szép ez. Klára a férfiba kapaszkodott, s mint aki részesülni akar a másik mámoros magányából, ellélegezte előle a párás huzatot, kézfejét hosszan az esőbe tartotta, aztán a férfi arcára csapkodta a vízcseppeket. Ha éjszaka lett, Imre újabb gyertyát vagy mécsest gyújtott, s az asztala fölé görnyedve gyakran hajnalig írt. Sercegett a tollhegy, mintha a papírnak fájnának a rákaristolt mondatok. A hálószoba ajtaja ilyenkor félig nyitva volt, s Klára félálomban hallotta, a férfi magában beszél. Imre jegyzeteivel megteltek a fiókok, fadobozok, a fémkapcsos ládikák, de Klárát az irományok nem túlzottan érdekelték, azt viszont szerette elnézni, ahogyan a férfi ír, néha tűnődve oldalra pillant, tekintetét valami tárgyon nyugtatva tűnődik, a homlokát dörzsöli, nincs jelen, egy kicsit talán részeg is, mégis bármikor visszacsalható a mámornak e könnyen illanó állapotából, mert elég azt sóhajtani, hogy nem, igen, miért vagy talán, elég kidugni a mezítelen lábfejet a birkabőr takaró melege alól, hogy a férfi rápillantson, s a székét maga alól kilökve hozzálépjen, s a bokáját, a vádliját, a térdét kezdje nézegetni, mint valami érthetetlen világot. Gyakran olyan mély és sűrű csöndben teltek az esték, mintha nem lett volna sem kezdetük, sem végük. Egy hasonlónak ígérkező alkonyat után világosságot csináltak, de a férfi hamar abbahagyta az írást, Klárához lépett, közel hajolt hozzá, és a tarkójához kezdett beszélni, olyan ő, olyan, lehelte, mint aki egész életében valami hibára vár. Klára borzongott, mindig meglepte, amikor Imre sérülékennyé vált, s olyan lett, akár egy gyerek. Hiszen tudott butaságokat is beszélni! A férfi végigsimított halántéka ezüstjén, és bölcselkedni kezdett.

Ami tudható, mondta, embertől tudható. Neki Isten még semmit sem mondott. Korábban kikérdte a véleményét néhány dologról, de többé nem teszi. Talán szólítja egyszer, ám ő, Szép Imre nem várja ezt a pillanatot.

Klára lehunyta a szemét, magában nevetett.

Vannak virágok, folytatta a férfi, melyek levelei nem kedvelik a napsütést, a fényben alszanak. Egyszer majd mutat neki madársóskát.

Madársóskát, madársóskát!, Klára nevetése már bugyborékolt, akár a forrásvíz, a férfi kedvetlenül vállat vont, s a vitrin felé lépett, túlbonyolítja!, szólt utána az asszony. Imre rágyújtott, tétovázott a boros butélia és az ánizspálinka között, majd az utóbbiért nyúlt, vitt Klárának is. A pohár üvegfalán virágszirom derengett. Klára hagyta, hogy a férfi ujja a torkán nyugodjon, míg a szirup leszalad a torkán.

Egyszer mutatok magának gyászos estikét!, mondta aztán.

Voltak olyan hajnalok, amikor nem keltek ki az ágyból, az ablak függönyét nem vonták el, csak a vizeskancsó, a likőrösüveg derengett az éjjeliasztalon, kekszek és kétszersültek morzsái fénylettek körülöttük, hallgatták az eső dobolását, a hófúvás sziszegését, s a szoba falán vándorló fényfoltoknak emberi neveket adtak. Klára találta ki ezt a játékot, amely nyomban több lett, mint holmi egyszerű szórakozás. A fiatalasszony csodálkozott, hogy a férfi nem ellenkezik, sőt, nyomban támogatja az ötletet. Pedig ez már a lélektani harc egy nyilvánvaló formája volt a férfi megközelíthetetlennek tetsző világa ellen, okos és körmönfont, bár egyáltalán nem titkolt ellenállás, ám Imre mégis úgy viselkedett, mintha nem venné észre, hogy a felesége ellene játszik. Klára azt találta ki, nem kelnek ki az ágyból, akkor sem teszik, ha dörömbölnek, lehet vihar, égzengés, árvíz, tűzvész, rángathatja a kilincset a zabolátlan Péter, álldogálhat az ajtó előtt akár az osztrák császár, egy szomorú, foltozott nadrágú házaló, ki kovakövet, tűzszerszámot árul, és akit illene megsajnálni, jöhet okleveles végrehajtó, mindegy, de még akkor sem nyitnak ajtót, ha Schütz doktor jellegzetes kaparászását hallják, menjen dolgavégezetlenül az öreg is!

Semmit sem tesznek, semmit sem tehetnek, nem mozdulhatnak, csak mesélik egymásnak ezt a napot.

Csak szavaik lehetnek!

Később megtapasztalták, szörnyen nehéz úgy beszélni evésről, szeretkezésről, utcai ügyekről, hogy közben nem szabad érinteni a másikat. Néhány alkalom után száműzték maguk mellől a dohányt, a likőrt, az édességet, a kenyérvégeket, csupán a vizeskancsó maradhatott az éjjeliasztalon. Ha a férfi ujja a nő hasához tévedt, vagy ha Klára nyúlt a férfi után, a varázs megtört, nem lehetett tovább mesélni. Ők maguk, a testük, fizikai valóságuk álomból volt, s amiről beszéltek, az lett a valóság. Klára arról suttogott, ő már kikelt az ágyból, és a kedvenc olasz fésűjével igazgatja a haját, és mindjárt a délelőtti utcán sétál, betér a rőföshöz, színes selymek, tafoták és szaténok között válogat, aztán zörgő papírzacskókba csokoládét, tört mogyorót, bécsi marcipánt vesz, majd egy eladó zongorára is ajánlatot tesz a Német utcában, nem mintha módja lenne megvenni, ám jól esik melléülni, s egy-két futammal megnézni a hangolását, aztán betér Frei Terézhez, a pletykás kalapjavító asszonyhoz, akit, úgy beszélik, furcsa viszony fűz Schütz doktorhoz, s aki szerint az olaszok tiszta búzaszalmából vagy rozsból fonják a szalmakalapot, de csak búzából font kalapot szabad venni, az a szebb, a tartósabb és az előkelőbb.

A férfi kissé rekedt, szomorú hangon arról beszélt, hogy ő még a jegyzeteivel bíbelődik, a minap olvasott Voltaire kertjéről, ott mindent pedánsan megnyírtak, a dobozformára nyírt, szerencsétlen bokrok és a kockafejűre nyomorított fák közt parányi különbség sem volt, egyik olyan volt, mint a másik, míg Byron kertjében természetes virágágyásokból nyíltak a tulipánok, nefelejcsek, a píneák és az oleanderek, és festett, faragott fakarókra futottak a rózsaindák, egy kőkút oldalát moha fedte, s a kútban oly tiszta víz csillogott, hogy egy kisgyerek is ihatott belőle. De a reggeli tea olyan forró volt, hogy megégette a nyelvét, a szeme könnybe lábadt a fájdalomtól, majd észrevette, fogytán az írói készlete, el kell mennie tintáért, kalamárisért és papírért. Dohánya is apadóban volt.

Ültetni is megy, virágot ültetni, szólt közbe ingerülten Klára.

Ó igen, szétszórok néhány virágmagot, bólintott a férfi.

Miért nem visz magával?!

Hiszen már nincs is itthon, maga, Klára, hamarabb ment el!

Ha itthon lennék, vinne?!

Igaza van, azt hiszem, akkor is egyedül mennék, mondta Imre.

Egyszer még megbánja ezt!, fenyegetőzött az asszony.

De a férfi mintha meg se hallotta volna, továbbfolytatta, hogy hirtelen egyedül lett a lakásban, s hiába kiáltott, hiába szólt, szólongatott, Klára már elment hazulról, mint ahogy a fény megy el, délután, köszönés nélkül. Mert Imre sem tudja, a felesége elköszönt-e. Klára gyakran úgy távozik otthonról, hogy nem mond búcsúszót. Úgy alszik el, hogy nem kíván jó éjt, szép álmokat, csak elfordul, mintha az a hely, ahová éppen elúszik a lelke, fontosabb lenne, mint az, amit elhagy. Nem olyan nagy baj ez, csak annyira jellemző.

Klára nevetett, tényleg, valóban így van.

Dél van már, harangoznak, mind a ketten hallják.

Imre váratlanul azt kérdezte, lehet-e egy olyan zseniális muzsikus, mint például Mozart vagy Beethoven zenéje buta? Klára kissé meglepődött, végül igent mondott, azt mondta, például a szépséges Vivaldi néha egészen buta, Haydn csak néha, viszont Bach soha nem az. Bach nem tudott buta lenni, de ő, Klára, úgy gondolja, hogy ez nem föltétlenül művészi erény. Egy nagy művésznek is szabad olykor butának lenni.

De mit jelent a butaság?, kérdezte erre Imre.

Butaság az, ha olyat kérek, ami már van nekem. Butaság az, ha azt adok a másiknak, ami már van neki. Butaság az, ha azt veszem el, ami nem kell. Butaság az, ha nem engedem gondolkodni a másikat.

Tehát a butákon nem gondolkodunk?

De igen, csakhogy feleslegesen.

Imre nem tágított.

A butaság is tud szép lenni?

Hogyne, mosolygott Klára.

Na és melyik a legokosabb hangszer?

Klára elgondolkodott, és baljós érzése támadt. Imre hangsúlyában már volt valami gúnyos. De azért válaszolt.

A hegedű vagy a klarinét, az oboa és persze a kürt nagyon buta hangszer. Az orgona dölyfös, mint egy kardinális. A brácsa ostoba medve. Ó, a trombiták, hogy a trombiták milyen buták! A klarinét sem okos, nem! A legokosabb hangszer természetesen a zongora!

Na, és az emberi hang?, kérdezte Imre.

Csal, maga csal!, kiabált mérgesen Klára, mint akit valóban tőrbe csaltak, az emberi hang nem hangszer!

Aztán sokáig hallgatott, és Imre sem szólt.

Különben is hol van most?!, mert én már otthon vagyok!

És egyedül vagyok! A kanapén fekszem, összegömbölyödve, de nem az unalom gyötör, hanem a magány!

A férfi erre azt suttogta, hiszen már a házunk előtt toporgok, s nézem, hogy elhúzta a függönyöket, galamb tollászkodik az ablakpárkányon, talán sirály. Belépek mihozzánk. Így találok magára, Klára, már elszunnyadt, letérdelek, kibontom a ruháját, a mellét csókolom, a hasát csókolom.

Este lett, mintha egy mézes kancsóban fáradt volna el a fény. Nehéznek érezték magukat, erős illatuk volt, arcukból folt lett, mozdulataik elvesztek a sűrűsödő félhomályban.

Klára gyengén suttogott, alszom már újra, s Imre is csak dörmögött, mindjárt ő is alszik, és valóban lezárta szemeiket a hosszú nap fáradtsága, s amikor reggel rájuk harsogott a reggeli fény, még mindig elgyötörten nevetgéltek, hogy milyen szép és milyen rémületes nap volt a tegnapi, amely egy kicsit másképpen történt meg, mint ahogyan a többi.

Azért az emberi hangról való kérdése nem volt valami tisztességes! Mert például, jegyezte meg Klára reggelizés közben, itt van például a kórus!

Imre fölvonta a szemöldökét, a kórus?, mi a helyzet a kórussal?!

Lehet-e egy kórus okos vagy bölcs?!, kérdezte Klára, majd a szamócásüvegbe dugta az ujját, és a férfi felé nyújtotta.

Hát nem a kórus a legbutább hangszer, kedvesem?!

Imre elgondolkodott.

Most lenyalja az ujjamat, vagy nem?!, kérdezte Klára.

Tudja, mennyire nem szeretem a lekvárt, sóhajtotta a férfi, és engedelmesen lenyalta a felesége ujját.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges