Darvasi László

Nyomtatóbarát változat

A gőzfürdőből jött, ahol alaposan kiáztatta és átmasszíroztatta a testét, farkaséhes volt, és elégedett. De nem volt ideje tányér fölé hajolni, levél várta Léni néninél. A rongyos fiú, aki átadta az ismerős borítékot, türelmesen pislogott rá, hogy megkapja a bérét. Péter aprópénzt dobott neki, aztán óvatosan, hogy újra leragaszthassa, ha szükség lenne rá, felbontotta borítékot. Az első pillanatban tudta, kitől jött a levél, ismerős volt a selymes tapintású, halvány boríték s az ő nevét lekaristoló, könnyed tintavezetés. A Sivatag rózsája jelentkezett, Zsófia minden második hónapban írt, s ha a férfi nem is válaszolt postafordultával, azért túl sokat soha nem várakoztatta.

Háromszor kellett elolvasnia a levelet. Az első könnyed átfutás alatt a sorok egyetlen szava sem jutott el az értelméig, miközben jeges rémület facsarta a beleit. Másodszorra megértette az üzenet tartalmát, ám olyan üresség tört rá, hogy percekig csak állt, bambán és zavartan, a fejét rázogatva. A pánik a harmadik olvasat után fogta el. A gyöngybetűkkel, kék és piros tintával írt mondatokban, melyben a kék Pétert, a piros szín az asszonyt jelképezte, a Sivatag rózsája tudatta a férfivel az örömhírt, illetve azt is, hogy a ceremóniához szükséges összes részlet el van rendezve. Zsófia a Két Barát Fogadóban várakozik rá, s arra kéri a férfit, hogy késlekedés nélkül siessen hozzá. Az esküvő részleteit magával Kremminger atyával, a belvárosi plébánossal beszélte meg, s a plébániában tartandó ceremónia időpontja is ki van választva. Előfordulhat, hogy Zsófia nem lesz a szobájában, amikor Péter megérkezik a Két Barátba, akkor foglalja el magát a szálloda kávézójában. Ígéri, hosszabban nem időzik sem a piacon, sem a rőfösnél vagy a sétatéren, mely egyébként meglepően sivárnak tűnt első benyomásra. A Sivatag rózsája ezután elárulta, elmondhatatlan megkönnyebbülést jelent neki, hogy a dolgok rendeződtek, régóta kívánta a férfitől az elhatározást, de semmi esetre sem akart követelődző lenni, azzal csitította lelke türelmetlenségét, hogy eljön az idő, amikor Péter belátja, sőt kívánni fogja kettejük szövetségének újabb alapokra való helyezését, melyet ő, most már bevallhatja, évek óta akar és tervez, megjegyzi, a családja, a rokonsága s néhány irigy és értetlen barátnője ellenére, ezért most olyan boldog és izgatott, hogy folyamatosan fegyelmeznie kell magát, ne kacagjon és örvendezzen ismeretlen emberek társaságában. Ahogy a városba érkezett, nyomban meg kellett ölelnie egy idegent, a férfi akkora volt, mint ő, Péter, vagy talán még nála is nagyobb, később kiderült, hogy Szabónak hívják, és hogy hajóslegény. Látta volna Péter a hajós elképedését, döbbent arcát, durva arcának lángolását, hogy egy idegen lány minden teketória nélkül odalép hozzá a verőfényes utcán, és széles mellkasára hajtja a fejét. De nem fecseg tovább, írta a Sivatag virága, a lényeg, hogy ami most történik, annál szebb ajándékot közelgő születésnapjára – Zsófia bár lányként emlegette magát, a harmincharmadik életévét készült ünnepelni – legmerészebb álmaiban sem remélt. Mint akit sírból hoznak vissza az élet melegébe, s így tovább még néhány zaklatott, lelkes, piros soron keresztül, melyet olykor didergő kék szavak színeztek át.

Péter egészséges ösztönnel, mely a legválságosabb pillanataiban sem hagyta cserben, nem Zsófiához, a Két Barát Szállodába rohant. A Fekete Sas utca felé futott lélekszakadva, s Klárához csörtetett be, kopogás és köszönés nélkül, a szolgálót félresodorva, s a fiatalasszonyt, ki a kanapén olvasott, halálra rémisztve. Imre éppen Pesten időzött, tudományos tanácskozásra volt hivatalos, így Klára birtokolta az egész lakást, s a sógornője szokása szerint könyvekkel, újságokkal vette körül magát, s azok feltornyozva, szétdobálva hevertek a kanapé mellett. A férfi meglepődött. A fiatalasszony lebegni látszott a kihajtott, feltornyozott vagy lefordított könyvek és az újságlapok között. Ráadásul mintha ruhátlan volna. Klára bosszúsan dörzsölgette a szívét. Péter lihegve, szó nélkül adta át a levelet.

Klára felült, ő is felületes könnyedséggel kezdte, majd egyre nagyobb figyelemmel olvasta a sorokat, néha visszaugrott a pillantása, egyszerre lett izgatott és kedvetlen, szája sarkában gúny játszott, végül vállat vont. A levelet visszanyújtotta. Ha jól érti, a nyírségi kisvirág előállt a farbával, mondta unottan. Máskülönben szép levél. És milyen lelkes levél. Péter feszengve bólintott, igen, jól érti Klára, de ha kérheti, ne legyen ilyen, a férfi nem találta a szavakat, végül azt mondta, ne legyen ilyen kegyetlen. Klára hidegen nézett rá, mit ért azon Péter, hogy ő kegyetlen. A férfi hallgatott. Hiszen Péter szereti Zsófiát, akkor miféle akadálya lehetne a násznak?! Erre a férfi csaknem felüvöltött. Hogy szereti, rendben, hogy jó kaland hozzáutazni, az is rendben, na de házasságot kötni?! Ez akkora marhaság, hogy egy beteg bika megvadul, ha a fülébe suttogja. Ő, Szép Péter nem tud férj lenni, nem ez a sorsa, nem ez a rendeltetése! Hová házasodjon? Léni néni svábbogaraktól hemzsegő naposszobájába?! De a nő, mintha élvezné, hogy gyötörheti a férfit, ellentmondott. Hiszen más, Péterhez hasonlatos vadállatokat is sikerült kezes báránnyá tenni a házasság kötelékében. Péter is felfedezheti magában azokat az előnyöket, melyeket egy nyugodt, a másik becsülésén és tiszteletén nyugvó szövetség kínál neki. Mert a házasság ilyen szövetség! Klára a torkát köszörülte, elfordult. Mintha kuncogott volna. A férfi feldúltan járkált a szobában, remegtek a vitrinek és az üvegpoharak, a falra futó virágok levelei. A szolgáló bedugta fejét az ajtórésen, aztán ijedten visszahőkölt. A férfi az öklével ütögette a homlokát, a kétségbeesés gyerekessé tette a vonásait. Hogyan lehet ilyet tenni vele, így felrúgni egy barátság íratlan szabályait?! Ez nem tisztességes! Ez rablás, ez gyilkosság! Természetesen régtől fogva leveleztek, s a soraikat nem kevés szenvedély, vágy, valamint egyéb érzelem fűtötte át, évődtek és játszadoztak is egymással, ám éppen az volt a dolog lényege, hogy a távolság fenntartásával és óvásával a játékot éltessék. Zsófia szeretetre méltó lény, kifinomult és bölcs teremtés, magánya szánalmat kelt az emberben, de a házasság kizárt. Az neki az ótvaros döghalál lenne, jelentette ki Péter, és elkomorult. A vitrin üvegére bámult, s dúlt, vicsorgó ábrázatával nézett farkasszemet. Tovább monologizált, közben a likőrősüvegért nyúlt. Vagy olyasmit írt volna a Sivatag rózsájának, melyből Zsófia arra következtethetett, hogy e távolságot számolják fel?! Nem, ilyesmit szándékkal nem írt! Ez az esztelen terv, ez az őrült elhatározás csakis félreértésen alapulhat! Klára idáig az ablak előtt állt, a függöny rongyait gyűrögette, de most odalépett a férfihez, a vállára engedte a kezét. Látja ő, szólt halkan, a Sivatag rózsája fontos Péternek, hiszen nem akarja úgy visszautasítani, hogy az fájdalommal járjon. Talán szakítani sem akar. Ám hogy szembe kell néznie a csalódás keserűségét követő dühvel, afelől Péternek szemernyi kétsége se legyen. Tehát ellentételezni kell a közelgő bajt, melyet elkerülni már nem áll módjukban. Arra természetesen nem is gondol, pillantott Klára a férfi szemébe, hogy elmeneküljön. Az ilyesfajta gyávaság nem vallana rá. Márpedig ha marad, s vállalja a kellemetlenségekkel való szembenézést, akkor először e tervbe vett házasságot kell tapintatosan, de kellő határozottsággal ellehetetleníteniük, akadályt kell építeni, mely napnál világosabbá teszi, hogy Zsófia elhatározása lehetetlen. Míg a fiatalasszony beszélt, Péter mély vonású kelletlenséget észlelt a hangjában. Mint aki segít, de a kedve ellenére teszi. Óvatosan rákérdezett az asszony rosszkedvére, mire Klára a hangját emelve, ingerülten jegyezte meg, vajon kivel akar a férfi törődni, újfent a saját félelmeit tolja előtérbe, vagy számba veszi mások érzéseit is, ha már egyszer elvárja, hogy segítő kezet nyújtsanak neki?! Talán boldogságot kellene éreznie, kérdezte élesen, hogy ilyen ostoba helyzetbe hozza? Péter lehajtotta a fejét. Elcsöndesedtek. Klára tűnődve jegyezte meg, nem szeret tudni Péter sötét dolgairól. S mert a férfi újabb baj közeledtét sejtette, könyörögni kezdett. Klára félbeszakította, jól van, folytatta, miközben ködös lett a tekintete, legyen úgy, hogy Péter már megállapodott férfi. Mit jelent az, hogy megállapodott?! Péter felmorrant, a szemeit forgatta. Nős, mondta nyugodtan Klára. Mi?! Hogyhogy nős?! Jól hallotta, bólintott Klára, Péternek van felesége, otthona, s amikor alkalomadtán távoli vidékekre sodorja a nyughatatlan vére, az csupán kicsapongás, kalandozás. Különben sem tudhatja senki, hogy miféle virágoskertekben jár, amikor nem itthon időzik. Péter türelmetlenül csapott a levegőbe, ej, csakugyan miféle képtelenség ez, hol lehetne neki otthona, felesége, háza?! Klára hallgatott, arca oldalra billent, szinte megvetően bámulta a nyugtalan férfit. Itt, kedvesem, mutatott körbe, ebben a szobában, ebben a házban, ha megfelel, tette hozzá nem kevés éllel. Egy jelenet erejéig hajlandó eljátszani a férfi feleségének egyébként mélyen megalázó szerepét. Klára, mint aki lezárta a vitát, bólintott. Kipirult közben, a halántékán ér lüktetett. Péternek tátva maradt a szája. Szólni akart, de csak hörögni tudott. Igyon valamit, és adjon nekem is, sóhajtotta a fiatalasszony. S Péter töltött Klárának, aztán maga is lehajtott gyorsan vagy három pohár keserű likőrt. Klára erőre kapva folytatta.

A férfi teendői a következők. Különösebb teketória nélkül hozza el ide Zsófiát. Amikor találkoznak, ne magyarázkodjon. Legyen kedves és figyelmes, de tartózkodó. Megtudta, hogy Zsófia váratlanul a városba érkezett, jelenleg a szállodában időzik, de a levelet, mely a házasság tervéről értesíti, természetesen nem olvasta, nem járt a kezében, hiszen a lány jövetelének híre hallatán azonnal rohant a Sivatag rózsájához. Tehát mit sem tud Zsófia tervéről. Az asszonyt a jövőről beszélni nem engedi. Ha Zsófia szóba akarja hozni a terveit, Péter tapintatosan közbevág, s másfelé tereli a figyelmét. Annyit mond, mindenekelőtt szeretne neki mutatni valamit. S ahogy tanácsolta az előbb, Klára szeme lázasan fénylett, elhozza ide. A férfi hallgatott, ide-oda cikáztak a gondolatai. S ha Zsófia itt lesz, akkor mi lesz?! Azt nyugodtan bízza rá, szólt Klára, s a maga részéről lezárta a vitát. De még parancsot adott. A férfi hozza rendbe magát, s igyekezzen a szállodába.

Pétert ki kellett lökdösni a mosdóhelyiségbe, hol hideg vízzel leöblítette a tarkóját, lázas homlokát. Megfésülködött. Aztán újabb likőrt hajtott fel, az ajtóból még kétségbeesetten visszabámult, de Klára már a kanapén hevert, s egy újságba mélyedt, mintha érdekesebb hírekre lelt volna, mint amilyenekkel az elmúlt egy-két óra szolgált.

Zsófia a szállodaszobában várta Pétert, kiáltva vetette magát a nyakába. Gyorsan és hevesen megtörtént, aminek meg kellett történnie, alig ejtettek szót közben, de Zsófiának föltűnt a férfi visszafogottsága. Később duruzsolva meg is jegyezte, hogy a férfi különös viselkedését a meghatódottság számlájára írja, Zsófia közel hajolt Péter arcához, várta, mit szól a másik. Valóban akad néhány csekélyebb fajsúlyú gondja, válaszolta gyorsan Péter, s hozzátette, hamarosan megoldja őket. Mintha csalódás hulláma futott volna át Zsófia arcán. S a leveléhez mit szól a férfi?! Miféle levélhez, kedvesem?!, Péter a legjámborabb arckifejezésével bámult. Hát nem olvasta a levelét, melyet Léni néni fogadójába küldött szokás szerint, ahogy évek óta teszi?!, kérdezte feszülten Zsófia. Ó nem, nem még nem volt módja rá, nem is tudott róla, dörmögte a férfi, de ez most mindegy is, mert a legkedvesebb levélnél is fontosabb, hogy együtt lehetnek. Péter pirult, mint egy kamasz fiú. Zsófia sóhajtott, nagy kár, de persze megérti a sietséget, ugyanakkor némileg furcsállja, hogy a levél olvasata nélkül is tudta a férfi, hogy ő itt tartózkodik. Szóltak, üzentek neki, hogy szép, idegen hölgy szállt meg a szállodában, s a leírás olyan egyértelműen idézte Zsófiát, a férfi a sarokba pillantott, a hordár ráadásul leolvasta az utazóbőröndre aggatott névjegyet, úgyhogy ő, bólogatott Péter, nyomban tudta, csakis Zsófia lehet a magányos hölgyvendég. Zsófia sokáig bámulta a férfit, de amikor szólni akart, Péter megelőzte. Mielőtt bármihez is kezdenek, szeretne neki mutatni valamit. Most az asszony pirult, mint aki ajándékra számít. Jól van, szólt, Péter várja meg lent, ő gyorsan rendbe teszi magát. A férfi három szivart szívott el egymás után a szálloda kávézójában, borral öblítette le a torkára gyűlt keserű ízt, majd felnézett, és megpillantotta az asszonyt. Zsófia fehér gombos fekete selyemruhában volt, mely kiemelte telt vonásainak lágyságát. Gyönyörű, suttogta a férfi, majd a bérkocsi felé biccentett, ami már a szálló előtt várakozott. Péter a kocsiban döbbent rá, hogy olyan árulást követ el, melyért soha nem nyerhet bocsánatot. Botrány lesz, sírás lesz, öngyilkosság lesz. S hogy erre gondolt, szélesen Zsófiára mosolygott. És didergett, térdén dobolt az ujjaival. Gyalázatos helyzetbe hozza az asszonyt, s már visszakozott volna. De a kocsi befordult a Fekete Sas utcába, a ló horkantva állt meg a testvére háza előtt. Péter kisegítette Zsófiát, mély lélegzetet vett, mint aki valószerűtlen mélységbe készül lemerülni, s kaput nyitott. Zsófia meglepetten vizsgálta a házat, de nem szólt, kíváncsian lépett a férfi után, akinek az arca már pergamenszínű volt. Zsófia nyugodtan mosolygott. Péter tárta volna az ajtót, ám az magától nyílt, s a küszöbön felragyogott Klára. A fiatalasszony könnyű damasztruhában volt, mely kihangsúlyozta a karcsúságát, arca kipirosítva, haja feltűzve, fekete gyöngysor ragyogott a nyakában. Péter biztos volt abban, hogy egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Később sem tudta eldönteni, vajon ő tisztázta-e a szereposztást, netán Klára, vagy mégis inkább Zsófia, aki – felmérve a helyzet komolyságát, illetve hogy ami történik, számára nemcsak kínos, de veszélyes is – nyomban előrelépett és bemutatkozott, majd a legcsekélyebb zavar nélkül, az idősebb rokon természetes jogával vonta magához Klárát. Akárhogyan is történt, a bemutatkozás már a küszöbön megesett, nem tört ki botrány, és Péter arra eszmélt, bent ülnek a társalgóban, a bíbor fényű likőrösüveg mellett teáscsészék gőzölögnek, szendvicsek és aprósütemények kínálják magukat az asztalon, de a könyvek és az újságok éppúgy szétszórva hevernek a kanapé körül, miközben a két nő fesztelenül cseveg egymással. A férfi, ki kettejük között gubbasztott, nem értett meg mindent. A szavak ismerősek voltak, a cél, mellyel kimondták őket, kevésbé. Péter nem fogta fel a hangsúlyok, a könnyed félszavak vagy elhallgatások jelentőségét, a félmondatok mögötti, árnyalódó fenyegetést, a gúnyt, a gyors támadást vagy a visszakozás eleganciáját. Idegen volt neki ez a fajta játék. Zsófia jó tíz évvel volt idősebb Kláránál, s ha ez jelentős különbségnek tűnt is, Klárát most támogatta az otthoni környezet, illetve magabízó fiatalsága, mely akaratlanul is fegyverré válik az idősebb nők elleni csatározásokban. Klára láthatóan jártasabb volt a társasági élet történéseiben, gyakrabban járt művészeti estekre, bálokba és tudományos előadásokra, míg Zsófia ismeretei elvontabb, csöndesebb vidékekről érkeztek. Klára okos volt, Zsófia bölcs. S mind a ketten szerepet játszottak, ezt azért jól látta a férfi, miközben egyre nagyobb gyámoltalansággal azt is érzékelte, hogy a két nő nem közvetlenül tekint egymásra, hanem mintegy rajta keresztül, az ő zavart, megbabonázott lényét felhasználva társalog, vitáz, s tesz furcsa engedményeket. Bizonyos dolgokat egyenesen neki, az ő szemébe mondtak. Mintha ő, gondolta Péter, holmi üvegdarab lenne, melynek két oldalán kíváncsi szemek vizsgálják egymást. A Sivatag virága egyetlen szóval sem árulta el, hogy fogalma sem volt a férfi családi viszonyairól, sőt, inkább tett olyasféle utalásokat, melyek ennek az ellenkezőjét tanúsították. Régi és meghitt ismerősök, már-már barátnők fecsegtek egymással, számba véve a közeli s távoli rokonság népszerűbb s undokabb tagjait, miközben Zsófia a sajnálatát fejezte ki, hogy nem volt még alkalma Péter bátyjával, Szép Imrével, a híres tudóssal találkozni. Sajnos a tudós egyáltalán nem ápolja a szatmári kapcsolatokat, nem úgy, mint e bűbájos ember, ez a világcsavargó, mosolygott Péterre, aki szendviccsel a szájában bólogatott. Ó, dehogyis csavargó, ellenkezett kedvesen és természetesen Klára, amikor teheti, itthon ül, segít mindenben, gondját viseli a családnak, bármikor lehet rá számítani, s megpaskolta a férfi arcát. És Péter most is bólogatott, s köhécselt keveset, mert félrenyelte a húsos kenyeret. S olykor szerepet is cseréltek a nők. Inkább Zsófia játszotta a hitves szerepét, és Klára a szeretőjét. Aztán a nők Bécsről, Pestről és Pozsonyról beszélgettek, és Péter elképedve tapasztalta, hogy gyakran olyan élmények beszámolóival licitálnak egymásra, melyekről pedig ő mesélt nekik, bécsi farsangokról és pesti bálokról, a fiatalabbik Straussról, ki június közepén Pesten lépett fel, és azóta tehetségesebbnek mondják, mint az apját, vagy a pozsonyi országgyűlések forró hangulatáról, hogy Ferdinánd császár, kinek epilepsziája van, szereti a bécsi kosztot, amiért a bécsiek megbocsátják neki a bárgyúságát is, vagy hogy Mozartnak csökevényes füle volt. Hamar kiderült, ha Zsófia a klasszikus irodalomban jártas, a görög és a római művészetek kertjében tesz véget nem érő, képzeletbeli sétákat, miközben ablaka alatt a szabolcsi szél kutyája ugat, Klára inkább a romantika korában időzik szívesebben. De Kleist nevét, s az író tragikus sorsát Zsófia is jól ismerte. Könnyedén és határozottan vizsgáztatták egymást, s a szavaik végül inkább segítették és kiegészítették egymást, minthogy ütköztek volna. S egyszerre vége lett az egésznek. Zsófia bejelentette, viszszatér a szállodába, holnap korán kell továbbutaznia. Klára természetesen visszatartotta volna, vacsorázzanak közösen, sőt, töltsék együtt az estet. Zsófia megnyerő maradt, de hajthatatlan volt. A két nő aztán tartózkodóan búcsúzkodott. Mintha elfáradtak volna, gondolta a férfi. Klára megkérte Pétert, kísérje a vendéget a szállodába, s a férfi, aki úgy hitte, túl van a nehezén, kelletlenül tápászkodott. Üres volt a szendvicses tányér. Klára kerülte a tekintetét.

A kocsi hamar megérkezett, s ők már zörögtek is a Két Barát felé. Péter elveszetten köhécselt az öklébe, Zsófiának a szeme se rebbent, a késő délutáni utcát bámulta. S amikor a férfi halkan azt mondta, nagyon köszönöm, a nő felnevetett, de e nevetésben nem volt sem vád, sem neheztelés, sem pedig gúny. Mintha a Sivatag rózsája is megkönnyebbült volna. De nem válaszolt. Megérkeztek a szállodához. Az utcákon felélénkült a forgalom, zártak a hivatalok, kereskedők és katonák, fiatal lányok és kísérőik népesítették be a templomtereket, a passzázsokat. A Két Barát bejáratánál kisebb csoport beszélgetett, Péter biccentett a férfiak felé, majd finoman odébb vonta a Sivatag virágát.

Maga tudta, hogy színjáték, suttogta a nő nyakába.

Természetesen, bólintott Zsófia, de nem nézett rá.

A férfi megszégyenülten hallgatott.

Tudja, Péter, fél éve eljegyeztek, egy földbirtokos fia, jó ember, de kissé lassú, viszont megbízható. A jövő hónapban férjhez megyek. De még mielőtt megtörténik ez, tennem kellett valamit.

Zsófia mosolygott.

És, ha azt mondom, hogy… hogy igen, ha beleegyezem, rázta a fejét a férfi.

Természetesen visszautasítom, bólintott a lány.

A férfi továbbra sem értette, hallgatott, a gombját csavargatta.

És azt is elterveztem, hogy maga továbbra is jár majd hozzám, mondta a lány. Jön minden évben, és mesél nekem Bécsről, Prágáról, Budáról. Mert én ott leszek eltemetve azon a gyönyörű, almavirágos birtokon. Szoptatok majd, nézem a béreseket, s figyelem, lopja-e a lisztet, a tojást a szolgálólány. Nekem szükségem van magára.

A férfi meg akarta fogni a kezét, de Zsófia elhúzta.

Nem, mondta, ezt most nem lehet.

Miért nem?, dörmögte a férfi.

Nem akart feleségül venni, és ez azért fáj nekem. Most egy évig nem érhet hozzám. De egy év múlva várom.

Zsófia a maga részéről lezárta a beszélgetést. Fejet hajtott, s ment, a lépcsőfordulóban sem nézett vissza. S a férfi tekintete találkozott a fogadós gúnyos pillantásával. Felemelte az ujját, megfenyegette. Mire a fogadós elpirult, s pohár édes borral szaladt a férfihoz.

Péter néhány nap múlva fölkereste Kremminger plébánost. A pap mogorván teljesítette a férfi kívánságát. Kihajtotta a nagy plébániakönyvet, igen, dünynyögte, néhány nappal ezelőtt egy hölgy, és a pap kimondta Zsófia nevét, bejelentkezett nála, s arról érdeklődött türelmetlenül, mikor lenne mód mihamarabbi házasságkötésre. S ő, bólintott Kremminger plébános, bejegyezte a dátumot, mert megadta az engedélyt. Péter a nagy, sárga oldal fölé hajolt. Saját nevének cirkalmas leírása gúnyosan nézett rá a papírról.

Zsófia betegen érkezett haza Szatmárba. Esküvőjét bizonytalan időre elhalasztották. A lány hetekig lebegett élet és halál között, s Péter néhány percre láthatta csak, amikor a betegség hírére a birtokra utazott. Ült a betegágynál, és suttogott, bocsásson meg neki, hogy megszegve a megállapodásukat hamarabb jött, de mindenképpen látnia kellett. S mert Péter hallotta, a szoba felé közeledik az orvos, hogy megszakítsa a látogatást, megfogta a beteg kezét. És Zsófia nem is húzta mindjárt vissza.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges